Reggelre kelve...

Hogy lohasszam az érdeklődést: sem Kéthly Annával, se Gorenjével ne találkoztam a (juszt is) Moszkva téren a ma déli Szolidaritás-villámcsődületen – illetve de, azonban erről majd később.

Csődület? Ugyan! A kép megtévesztő. (Én csináltam, nem Papp Dániel-féle manipuláció.) „Hatvanas” lézengés: vagy 60-an ácsoroghattunk ott – jórészt a hatvanas korosztályból – délben a most hivatalosan is „Országos Mozgalommá” alakult Szolidaritás budai tiltakozó demonstrációján. (A Blahán állítólag több százan voltak, a vidéki rendezvényekről nincs hírem.) Részletek, előzmények a tegnapi bejegyzésben. Aztán még csatlakozhatott vagy húsz bámészkodó járókelő. Szánalmas? Az. Lehet persze mondani, hogy karácsony, aranyszombat, szombat déli bevásárlás, főzés, rossz idő, meg azt is, hogy tíz polgártársunk közül kilenc valószínűleg nem is hallott még se a (magyar) Szolidaritásról, se a flashmobról. És hogy majd ezután, hogy majd tavasszal, hogy majd… Igen, mindebből a „majd” a biztos. De hogy mi lesz majd, az felettébb bizonytalan. Az előző bejegyzést kommentelve Jel a Szózatra hívta fel a figyelmet „Még jőni fog, még jőni kell/ Egy jobb kor…” Valószínűleg. Én mindenesetre azt válaszoltam, hogy a Vörösmarty által felvázolt alternatíva, a „nagyszerű halál” már elesett; maximum a szánalmas rothadás marad. A „majd” egy lehetséges – bár remélem, csak ideiglenes – tartalma viszont ott van a képen: a Jobbik keresztje.

Ne legyen félreértés: a mai kudarc ellenére igaznak tartom a Szolidaritás (meg a Milla, meg a 4K meg mások) törekvéseit, és a magam részéről továbbra is ott leszek, plusz egy főként.

*

1943-ban (mostanában iskolázottak kedvéért: a második világháború alatt, amelyben a Horthy-Magyarország Hitler csatlósaként agresszor volt) a még legális és a háború utáni időszakra készülődő Szociáldemokrata Párt programvitát tartott. Az erőteljesen az angol Munkáspárt befolyása alatt álló szocdemek a demokráciát állították programjuk középpontjába. A vitában Kéthly Anna arra figyelmeztette elvtársait, hogy a magyar társadalom többsége, az „alul lévők”, vagyis a párt bázisa számára a „demokrácia” nem hívószó; ez kevés, ők radikális társadalmi változást akarnak, nekik a „demokrácia” a kapitalizmust jelenti. A diktatúrához szoktak, és most azt várják, hogy majd ők gyakorolhassák a diktatúrát.

Orbánék sok szálon szerveződő civil ellenzéke, amelyben én is a jövő – a távoli jövő – reményét látom, egyelőre leginkább a demokrácia megvédését (inkább már csak a helyreállítás igényét) hirdeti.

*

A Kéthly-hivatkozást egyébként a héten egy tudományos konferencián hallottam. A Politikatudományi Intézet új kutatási projektet indít „Bezáruló ország (demokrácia-orientációk, nyitás és bezárkózás) 1945–1950” címmel. A programot vezető Feitl István történész bevezető előadásából egyébként számomra a legérdekesebb az volt, ahogy bemutatta az 1945 utáni demokratikus remények és törekvések, a világra nyitás – illetve az ezekkel szembenálló, bezárkózó tendenciák – előzményeit. A folytonosságot cezúra idején. (Az első hat referátum után tartott spontán vitában (utána eljöttem) a fő kérdés egyébként az volt, hogy nehogy már egységes, bezárkózó időszaknak bélyegezzük az 1945 és ’50 közti éveket – de ez most mellékszál.)

A rendszerváltás is nyitást jelentett: nyitást a nyugati világra. Ami a pártállammal tudatosan, ideológiai és politikai alapon szembenállóknak elsősorban a demokráciát jelentette. A többségnek az osztrák életszínvonalat. Számukra nem 1989. június 16-i Nagy Imre-újratemetés és nem is a Köztársaság október 23-i kikiáltása szimbolizálta a rendszerváltást, hanem 1988. március 15-e, amikor a munkaszüneti napot kihasználva és az új világútlevél birtokában tömegek özönlötték el az ausztriai boltokat Gorenje hűtőszekrényért.

Két évtized után a demokrácia- és a Gorenje-program is kudarc.

Történelemtanárként egy még régebbi, reformkori (micsoda? reform?! pfúj!) fogalom ugrik be: az érdekegyesítés kossuthi programja. Nagyjából akkor fogalmazta meg, amikor Vörösmarty a „jobb kor” vagy nemzethalál alternatíváját.

"Már csak egy-két hét, és véget ér egy korszak, megszűnik egy állam, amelyet úgy hívtak, Magyar Köztársaság. Vele együtt eltűnik mindaz, amiről azt képzelted, életed szilárd keretrendszere, hiszen törvények garantálják, független intézmények őrködnek felette…

A társadalom megfegyelmezéséhez szükséges eszközöket a kormányzat megteremtette. Ne legyen kétséged: ha szükségesnek látják, bevetik őket! Ezen a karácsonyon alaptörvényileg acélkerítést kapsz ajándékba mai uraidtól, amely megszabja életed kereteit. Ne legyen illúziód, ők évtizedekre rendezkednek be. Ha lesz is hiba a rendszerükben, azt majd kiigazítják. Ami hatalom van ebben az országban, azt maguknak akarják.

Ezért kell a tereket, utcákat átnevezni, a szobrokat ledönteni. Ez egy rablóbanda, amely elődei hibái és bűnei miatt kétharmados parlamenti többséget kapott, azonban gúnyt űz ebből a ritka felhatalmazásból. Önös érdekeit iktatja törvénybe, csak a saját jelképeit tűri el.

Kedves Magyarország! 2012. január elsejétől egypárti alaptörvény váltja fel köztársasági alkotmányodat, melynek bevezetése és a hozzáigazított sarkalatos törvények biztosítják egy végletesen megosztó, szegényellenes, Európából kifelé sodródó hatalom évtizedekre szóló uralmát…

Kedves Magyarország! Ezt a levelet azért írtuk Neked, hogy elmondjuk: mi döntöttünk. Ennek véget kell vetni! Felismertük: ezt a rablóbandát el kell kergetni, és helyre kell állítani a jogállamot, a demokráciát, és ami a legfontosabb – hisz e nélkül mindez megvalósíthatatlan – a társadalmi szolidaritást. Törődnünk kell egymással, magyarokkal! Most nem az a lényeg, ki jobboldali, ki baloldali, ki szabadelvű, ki konzervatív, hanem az, hogy a rendszer, ami létrejött, ártalmas és megvetésre méltó. Úgy érezzük, hazafias kötelességünk minden erőnkkel küzdeni ellene…

Ezért felszólítunk minden demokratikus erőt, csoportot, demokratikusan gondolkodó jobb- vagy baloldali magyar embert, a demokratikus pártokat, civil szervezeteket, szakszervezeteket, hogy együtt oldjuk meg az ország problémáit. Ez az ország sokkal többet érdemel annál, mint hogy korrupcióval, tehetetlenséggel, hatalmi arroganciával, mesterségesen szított gyűlölettel terhelt és elpocsékolt bő két évtized után új játszmák kezdődjenek vagy a régi játszmák folytatódjanak. Végképp nem tűrhetjük, hogy bármiféle kétharmad évtizedekre megvesse a lábát, és elmozdíthatatlanná tegye diktatúráját. A mozgalom, a tömegek erejével akarjuk megteremteni – sőt, ha kell, akár nyomásgyakorlással kikényszeríteni – azt a politikai egységet, amely helyreállítja a jogállamot, a demokráciát és a józanész uralmát!

Kedves Magyarország, itt vagyunk, készen állunk!

Szeretettel: A Magyar Szolidaritás Mozgalom"

A teljes szöveg

Tüntetések országszerte december 17-én, szombaton 12 órakor. Helyszínek: itt

Ma lenne 99 éves az anyám. 99 – bűvös szám; varázslatosabb, sejtelmesebb, mint az ünnepli szónoklatot követelő 100. S ha megfordítom (vö. „feje tetejéről a talpára Hegelt”), akkor ugyancsak bűvös számot kapok: a sajátomat, melybe nemrég fogtam bele.

99. Tizenkét éve halott, szép kort ért meg, és boldog (is) volt, hihetetlen energiákkal, élniakarással, ami számomra bizonyos fokig rejtély – de erről (röviden) írtam már egy fénykép kapcsán. 

Nem járok a temetőbe, nem gyásszal gondolok rá, hiszen nem az fontos, hogy meghalt, hanem, hogy volt – s van is. Tárgyakban, helyekben, családi mondatokban, s ott van például a karácsonyi töltött káposztában, bejgliben, amit tizenharmadik éve én készítek, akárcsak a születésnapi aranygaluskámat.

Ma este koncertre megyek (vele gyerekkoromban Opera-bérletünk volt, a III. emeletre), Borisz Berezovszkij fog zongorázni, a többi között Liszt Transzcendens etűdjeiből játszik.

Egyelőre nem ragadott magával a karácsonyi készülődés. Van persze egy listám a megajándékozandókról, de a papír jobb oldalán még több a fehér folt, és azt is tudom, hogy a dolgok jelenlegi állása mellett három ünnepi ebédet kell majd adnom (ez persze nem jól hangzik, inkább azt kéne mondanom: három alkalmam is lesz, hogy vendégül lássam szeretteimet – mindkét megközelítés igaz).
Szóval még nem izgat a dolog. A reggeli után, fél 10 tájban, ülök a hintaszékemben, kezemben a Népszabadság, a háttérben a Bartók rádió szól. És akkor jön a feleségem, és azt mondja, hogy az ő naptára szerint délelőtt 11-re hangversenyre megyünk, de látja,hogy az enyémen holnapra van beírva, viszont nem találja a jegyet. Megnyugtatom, hogy téved, holnap megyünk, de azért szöget üt a fejemben a dolog, megkeresema jegyet: neki van igaza, rosszul írtam be a naptáramba.
Szóval hangverseny. A Bartók Vonósnégyes játszik a Festetics-palota tükörtermében. (Pollack Mihály tér, Andrássy Egyetem, a Múzeum-kert mögött.) Kevesen vagyunk, jó, ha harmadház, így aztán a hátsó sorokba szóló nyugdíjas jegyemmel előre ülhetek, az első sorba. Egy méterre játszik tőlem Komlós Péter, az elsőhegedűs. Igazi házizene-élmény, ami a kamarázás eredetileg is volt. Haydn, Kodály és Dvořak egy-egy kvartettjét játsszák, gyönyörűen, felszabadult örömmel. Két szám között Judit odasúgja: akik így szeretnek zenélni, azoknak nem szabadna ennyire megöregedniük. Hát igen. Komlós Péter 76, a brácsás Németh Géza 75, a csellista Mező László 72 éves. Jelenlegi másodhegedűsük, (a Devich Sándort váltó) Hargitai Géza egy évvel az együttes megalakulása után, 1958-ban született. Számtalan koncertet hallgattam velük, szeretem őket, és szeretem a műfajt is. S míg hallgatom a zenét – és olyan közelről nézem mozdulataikat, arcuk minden rezdülését, Németh Géza mosolyait, a már gyűrött, elsárgult kottalapokat, ahogy még sosem volt alkalmam – eszembe jut az egy generációval korábbi előd: a Tátrai Vonósnégyes. Kb. harmincéves élmény az ő Haydn-sorozatuk. A derűt, a világ tökéletességét érezte az ember a három(?) koncerten. Annyira, hogy a feleségem következő születésnapjára Tátraiék Haydn-lemezsorozatát kapta ajándékba. (Most megnéztem a lexikonban, Tátrai Vilmos egyidős volt anyámmal, és ugyanabban az évben is haltak meg, 1999-ben.) Azt hiszem, ők szerettették meg velem Haydnt, és azóta úgy képzelem a nyugodt öregkort, hogy ülök a hintaszékemben, olvasok és Haydnt hallgatok.
Aztán eszembe jut egy másik régi hangversenyélmény: 20-25 éve, egy napsütötte, tavaszi vasárnap délelőtt a fertődi Esterházy-kastélyban a Liana Iszakadze vezette Grúz Kamarazenekar játszott Haydnt. A terembe beszabadult egy fecske, és be is kapcsolódott a koncertbe. Azóta ez is hozzátartozik Haydn zenéjéhez.
Most viszont a mai hangverseny egy másik darabjából, Dvořak F-dúr („Amerikai”) vonósnégyeséből teszek ide egy részt, a 4. tételt.

Az észak-karolinai Providence String Quartet egyébként a honlapján esküvőkre és egyéb rendezvényekre ajánlja magát.

*

Nem először vagyok hangversenyen a Festetics-palotában, de talán azért, mert kevesen vagyunk, elgyönyörködöm a Tükörteremben. A versailles-i palota jut eszembe, ott fedeztem fel, hogy micsoda térélményt tudnak nyújtani a tökéletesen csiszolt tükrök – csak éppen az zsúfolva volt vadul fényképezgető japán turistákkal. Igen, ott én is vadul fényképezgettem. (Jó, tudom, ez most elég nagyképűen hangzott, de a palota és a koncert annyira előhozta a sznobizmusomat, hogy először „ch”-val Festetich-nek írtam, aztán Máté figyelmeztetett.)
Eszembe jut egy közelebbi párhuzam is – tükrök, csillárok és ragyogás nélkül. Kb. három sarokra a Festetics-palotától, a Mikszáth téren egy régi bérház második emeletén, egy valamikori nagy, polgári lakásban működik a Maladype Színház. Hétfőn voltunk ott, Beaumarchais Figaro házassága című vígjátékát láttuk, frenetikus előadásban. A kb. 50 nm-es szobában ötvenen ültük körbe a játékteret, bár időnként közöttünk vagy mögöttünk voltak a fiatal színészek – és a vendégként Marcellinát játszó Törőcsik Mari. A színészek a konyhában vagy az előszoba galériáján öltöztek.

*

Hangverseny után uszodába mentünk. Tíz napja nem voltam, mert két hete, egy ugyancsak békés, polgári szombaton, vendégváró libacombsütés alkalmával kesztyű nélkül nyúltam be a sütőbe. Rossz ötlet volt. A villanyszál egy kicsit kiégette a kézfejemet. Tényleg nem volt vészes, nem is fájt, kenegettem ezzel-azzal, csak nem kellett volna másnap és harmadnap úszni menni… Mostanra nagyjából rendbejött, úgyhogy a koncert jelentette hedonizmust úszással fokoztam. Lukács, 22 fokos medence a szabadban. Ezer méter 35 perc alatt – nem világbajnoki idő, tudom, de nekem megfelel. Utána be a termálba a 36 fokos medencébe. Általában 15 percet ücsörgök ott, ma kb. 15 másodpercet. Az amúgy is undorítóan zsúfolt medencében a közelemben valaki baromi büdös. Ez a hétvége, az alkalmi látogatók. Egykori kollégám, főnököm, a nálam 10-15 évvel idősebb G. jut eszembe, aki valamikor a 70-es években megbotránkoztatott azzal a kijelentésével, hogy nem jár moziba, mert büdösek az emberek. „Munkásosztályunk büdös, mert nem mosakszik” – mondta G., és noha akkoriban még nem létezett a píszí fogalma, valami olyasmit éreztem, hogy politikailag nem korrekt dolog egy a Franzstadtban felnőtt kommunistától így beszélni. A Lukácsba (belépő 2700.- forint; én most éppen TB-finanszírozással 1000-ért járok) a hétvégeken nem igazán a munkásosztály jár.

*

A Lukácsról akár Ottlik Géza is eszembe juthatott volna (ott kezdődik az Iskola a határon) – de nem arról jutott. Hanem a héten vásárolt tweedzakómról, amit ma délelőtt vettem föl először. Esterházy „énekelte” meg Ottlik tweedzakóját és azt, amit jelenthet; a bejegyzés végén olvasható, némileg rövidítve. Szóval ez is hozzátartozott a nap polgári és sznob jellegéhez. Amikor hazajöttem, természetesen le is emeltem a polcról az Ottlikokat, belelapoztam a Budába meg a Prózába – és ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy újra elolvassam az Iskola a határont. Úgyhogy lehet, hogy most hagyom a francba a hetilapokat…

*

Esterházy Péter: Zakónk legtitkosabb szerkezete
Az, hogy valaki, mintegy önerőből, 75 éves lesz, dicséretes dolog; és ha ez a valaki még ezenfelül kiváló valaki is, és/vagy szeretjük – akkor mindez ünnepelni való…
Hát mért olyan fontos nekünk ez az ember?
Mért kérdés ez? Írt egy nagy magyar regényt, hogyne volna fontos. És ha nagy magyar, akkor többé-kevésbé értelemszerűen nagy európai regény is, még ha ezt a kutya sem tudja, kivéve minket, magyar kutyákat.
Igen, de itt még másról is szó van…
Az ő nyomán „tudjuk”, hogy az utcán járva-kelve még mindig a boldogság finom, titkos kis láza bujtogat, hogy száz meg száz lehetőség közt szabadon választhatunk; talán a szabadság sem helyénvaló kifejezés itt, mert többről van szó: kötetlenségről, tehermentességről, az érzékelés szabadságáról, hogy birtokba vehessük a világot, ehhez nem elég annyi, hogy ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kell őrizni hozzá sértetlenül…
Olyasmiről beszél Ottlik, amit mi már így nem ismerünk, nem is fogunk soha, és ez úgy hiányzik, hogy majd belehalunk, kicsi túlzással szólva.
De hát miről is beszélünk? Aki már láthatta színről színre Ottlikot vagy róla egy illő fotót, az tudja azonnal: a zakókról. A tweedzakóról. Hogy azt hogyan is kell hordani. Vannak, vannak még ilyen hordások. Atlétatrikóban például Mészöly Miklós verhetetlen. Trikón természetesen kék-fehér csíkosat vagy valami színehagyott lilás fakót kell értenünk, Olaszországban hordanánk magától értődőn ilyent, mielőtt, miközben végérvényesen elzüllenénk, végre-végre. (Lehetne tudós egyetemi dolgozatocskák témája, ki mit hord a magyar irodalomban a leghitelesebben… Ki volna például melltartóban a legjobb? Bethlen Kata nyilván nem. Vagy mégis? Hamar kiderülne, mennyire nem gondolta végig a magyar szellemi élet, mi is volna valójában egy melltartó…)
Istenem, mily felhőtlen, bárgyú magabiztossággal hordogattam én gimnazista korom óta az ilyen-olyan halszálkás zakóimat! Elvileg persze lehet tudni, hogy hogyan is kell. Az embernek van apja vagy világot látott, talpig férfiú barátja.
TWEEDZAKÓT, KÉREM, LESTRAPÁLTAN KELL HORDANI, ELNYŰTTEN.
No, igen, igen, de hogyan elnyűtten? Elnyűni, úgy, ahogy Ottlik nyű el, ahhoz idő kell, teremtett idő, mit zakóink legbelső, titkos szerkezetéből húzunk elő, egy izzlap és egy pótgomb közül; évszázados idő meg tartás. Ez a furcsán szögletes, csontos, nagyon-nagyon nehezen leírható, meg-fog-ha-tat-lan, bizony: megfoghatatlan, ferde, nem illeszkedő tartás – ez kell a zakóhoz.
Így, születésnapi torták gyertyamelegében persze elérzékenyülünk, finoman tweedzakókról fecsegünk, mintha nem volnának pufajkák, hintáslegények pucér trikóiról, mintha nem volnának tányérsapkák, vietnami papucsok meg tréningruha, Burberryről, pedig talán a Vörös Október Ruhagyárról kellene. Vagy, ugye, a Fekete Szeptemberről.
Ha ismét csupán prímszám-évesek leszünk, például 37, eszünkbe jutnak majd… a szavak, megint. Hogy mit jelent, még, a zakó. Hogy mit jelent lezakózni. Azaz elruháztatni. Igen, vereségben élünk, és mi már nem is tweedben. Ottlik a vereségünk, meg- és elvertségünk írója, aki azonban azt akarja velünk elhitetni – nagy varázslók munkaköri kötelessége –, hogy azért, mindazonáltal, valahogy, mégiscsak, a zakó, a ruha, a kihúzott gyufa ellenére is: miénk volna a két pont. Nem tudom. Én most úgy látom: „hogy a szekrényrend ábrái nem adnak módot zöld szvetterek titkos elhelyezésére”.
Öreg, zakós ember! Az Isten éltesse Magát.
(1989. május) – a csorbítatlan szöveg itt

Polgári ezüstszombat – emlékekkel

Egyelőre nem ragadott magával a karácsonyi készülődés. Van persze egy listám a megajándékozandókról, de a papír jobb oldalán még több a fehér folt, és azt is tudom, hogy a dolgok jelenlegi állása mellett három ünnepi ebédet kell majd adnom (ez persze nem jól hangzik, inkább azt kéne mondanom: három alkalmam is lesz, hogy vendégül lássam szeretteimet – mindkét megközelítés igaz).

Szóval még nem izgat a dolog. A reggeli után, fél 10 tájban, ülök a hintaszékemben, kezemben a Népszabadság, a háttérben a Bartók rádió szól. És akkor jön a feleségem, és azt mondja, hogy az ő naptára szerint délelőtt 11-re hangversenyre megyünk. Megnyugtatom, hogy téved, holnap megyünk, de azért szöget üt a fejemben a dolog, megnézem a jegyet: neki van igaza, rosszul írtam be a naptáramba.

Szóval hangverseny. A Bartók Vonósnégyes játszik a Festetics-palota tükörtermében. (Pollack Mihály tér, Andrássy Egyetem, a Múzeum-kert mögött.) Kevesen vagyunk, jó, ha harmadház, így aztán a hátsó sorokba szóló nyugdíjas jegyemmel előre ülhetek, az első sorba. Egy méterre játszik tőlem Komlós Péter, az elsőhegedűs. Igazi házizene-élmény, ami a kamarázás eredetileg is volt. Haydn, Kodály és Dvořak egy-egy kvartettjét játsszák, gyönyörűen, felszabadult örömmel. Két szám között Judit odasúgja: akik így szeretnek zenélni, azoknak nem szabadna ennyire megöregedniük. Hát igen. Komlós Péter 76, a brácsás Németh Géza 75, a csellista Mező László 72 éves. A mellettük játszó jelenlegi másodhegedűs, Hargitai Géza egy évvel az együttes megalakulása után, 1958-ban született. Számtalan koncertet hallgattam velük, szeretem őket, és szeretem a műfajt is. S míg hallgatom a zenét – és olyan közelről nézem mozdulataikat, arcuk minden rezdülését, Németh Géza mosolyait, a már gyűrött, elsárgult kottalapokat, ahogy még sosem volt alkalmam – eszembe jut az egy generációval korábbi előd: a Tátrai Vonósnégyes. Kb. harmincéves élmény az ő Haydn-sorozatuk. A derűt, a világ tökéletességét érezte az ember a három(?) koncerten. Annyira, hogy a feleségem következő születésnapjára Tátraiék Haydn-lemezsorozatát kapta ajándékba. (Most megnéztem a lexikonban, Tátrai Vilmos egyidős volt anyámmal, és ugyanabban az évben is haltak meg, 1999-ben.) Azt hiszem, ők szerettették meg velem Haydnt, és azóta úgy képzelem a nyugodt öregkort, hogy ülök a hintaszékemben, olvasok és Haydnt hallgatok.

Meg eszembe jut egy másik régi hangversenyélmény: 20-25 éve, egy napsütötte, tavaszi vasárnap délelőtt a fertődi Esterházy-kastélyban a Liana Iszakadze vezette Grúz Kamarazenekar játszott Haydnt. A terembe beszabadult egy fecske, és be is kapcsolódott a koncertbe. Azóta ez is hozzátartozik Haydnhöz.

Most viszont a mai hangverseny egy másik darabjából, Dvořak F-dúr („Amerikai”) vonósnégyeséből teszek ide egy részt. Az észak-karolinai Providence String Quartet egyébként a honlapján esküvőkre és egyéb rendezvényekre ajánlja magát.

*

Nem először vagyok hangversenyen a Festetics-palotában, de talán azért, mert kevesen vagyunk, elgyönyörködöm a Tükörteremben. A versailles-i palota jut eszembe, ott fedeztem fel, hogy micsoda térélményt tudnak nyújtani a tökéletesen csiszolt tükrök – csak éppen az zsúfolva volt vadul fényképezgető japán turistákkal. Igen, ott én is vadul fényképezgettem. (Jó, tudom, ez most elég nagyképűen hangzott, de a palota és a koncert annyira előhozta a sznobizmusomat, hogy először „ch”-val Festetich-nek írtam, aztán Máté figyelmeztetett.)

Eszembe jutott egy közelebbi párhuzam is – tükrök és csillárok nélkül. Kb. három sarokra a Festetich-palotától, a Mikszáth téren egy régi bérház második emeletén, egy valamikori nagy, polgári lakásban működik a Maladype Színház. Hétfőn voltunk ott, Beaumarchais Figaro házassága című vígjátékát láttuk, frenetikus előadásban. A kb. 50 nm-es szobában ötvenen ültük körbe a játékteret, bár időnként közöttünk vagy mögöttünk voltak a fiatal színészek – és a vendégként Marcellinát játszó Törőcsik Mari. A színészek a konyhában vagy az előszoba galériáján öltöztek.

*

Hangverseny után uszodába mentünk. Tíz napja nem voltam, mert két hete, egy ugyancsak békés, polgári szombaton, vendégváró libacombsütés alkalmával kesztyű nélkül nyúltam be a sütőbe. Rossz ötlet volt. A villanyszál egy kicsit kiégette a kézfejemet. Tényleg nem volt vészes, nem is fájt, kenegettem ezzel-azzal, csak nem kellett volna másnap és harmadnap úszni menni… Mostanra nagyjából rendbejött, úgyhogy a koncert jelentette hedonizmust úszással fokoztam. Lukács, 22 fokos medence a szabadban. Ezer méter 35 perc alatt – nem világbajnoki idő, tudom, de nekem megfelel. Utána be a termálba a 36 fokos medencébe. Általában 15 percet ücsörgök ott, ma kb. 15 másodpercet. Az amúgy is undorítóan zsúfolt medencében a közelemben valaki baromi büdös. Ez a hétvége, az alkalmi látogatók. Egykori kollégám, főnököm, a nálam 10-15 évvel idősebb G. jut eszembe, aki valamikor a 70-es években megbotránkoztatott azzal a kijelentésével, hogy nem jár moziba, mert büdösek az emberek. „Munkásosztályunk büdös, mert nem mosakszik” – mondta G., és noha akkoriban még nem létezett a píszí fogalma, valami olyasmit éreztem, hogy politikailag nem korrekt dolog egy a Franzstadtban felnőtt kommunistától így beszélni. A Lukácsba (belépő 2700.- forint; én most éppen TB-finanszírozással 1000-ért járok) a hétvégeken nem igazán a munkásosztály jár.

*

A Lukácsról akár Ottlik Géza is eszembe juthatott volna (ott kezdődik az Iskola a határon) – de nem arról jutott. Hanem a héten vásárolt tweedzakómról, amit ma délelőtt vettem föl először. Esterházy „énekelte” meg Ottlik tweedzakóját és azt, amit jelenthet; a bejegyzés végén olvasható, némileg rövidítve. Szóval ez is hozzátartozott a nap polgári és sznob jellegéhez. Amikor hazajöttem, természetesen le is emeltem a polcról az Ottlikokat, belelapoztam a Budába meg a Prózába – és ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy újra elolvassam az Iskola a határont. Úgyhogy lehet, hogy most hagyom a francba a hetilapokat…

*

Esterházy Péter: Zakónk legtitkosabb szerkezete

Az, hogy valaki, mintegy önerőből, 75 éves lesz, dicséretes dolog; és ha ez a valaki még ezenfelül kiváló valaki is, és/vagy szeretjük – akkor mindez ünnepelni való…

Hát mért olyan fontos nekünk ez az ember?

Mért kérdés ez? Írt egy nagy magyar regényt, hogyne volna fontos. És ha nagy magyar, akkor többé-kevésbé értelemszerűen nagy európai regény is, még ha ezt a kutya sem tudja, kivéve minket, magyar kutyákat.

Igen, de itt még másról is szó van…

Az ő nyomán „tudjuk”, hogy az utcán járva-kelve még mindig a boldogság finom, titkos kis láza bujtogat, hogy száz meg száz lehetőség közt szabadon választhatunk; talán a szabadság sem helyénvaló kifejezés itt, mert többről van szó: kötetlenségről, tehermentességről, az érzékelés szabadságáról, hogy birtokba vehessük a világot, ehhez nem elég annyi, hogy ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kell őrizni hozzá sértetlenül…

Olyasmiről beszél Ottlik, amit mi már így nem ismerünk, nem is fogunk soha, és ez úgy hiányzik, hogy majd belehalunk, kicsi túlzással szólva.

De hát miről is beszélünk? Aki már láthatta színről színre Ottlikot vagy róla egy illő fotót, az tudja azonnal: a zakókról. A tweedzakóról. Hogy azt hogyan is kell hordani. Vannak, vannak még ilyen hordások. Atlétatrikóban például Mészöly Miklós verhetetlen. Trikón természetesen kék-fehér csíkosat vagy valami színehagyott lilás fakót kell értenünk, Olaszországban hordanánk magától értődőn ilyent, mielőtt, miközben végérvényesen elzüllenénk, végre-végre. (Lehetne tudós egyetemi dolgozatocskák témája, ki mit hord a magyar irodalomban a leghitelesebben… Ki volna például melltartóban a legjobb? Bethlen Kata nyilván nem. Vagy mégis? Hamar kiderülne, mennyire nem gondolta végig a magyar szellemi élet, mi is volna valójában egy melltartó…)

Istenem, mily felhőtlen, bárgyú magabiztossággal hordogattam én gimnazista korom óta az ilyen-olyan halszálkás zakóimat! Elvileg persze lehet tudni, hogy hogyan is kell. Az embernek van apja vagy világot látott, talpig férfiú barátja.

TWEEDZAKÓT, KÉREM, LESTRAPÁLTAN KELL HORDANI, ELNYŰTTEN.

No, igen, igen, de hogyan elnyűtten? Elnyűni, úgy, ahogy Ottlik nyű el, ahhoz idő kell, teremtett idő, mit zakóink legbelső, titkos szerkezetéből húzunk elő, egy izzlap és egy pótgomb közül; évszázados idő meg tartás. Ez a furcsán szögletes, csontos, nagyon-nagyon nehezen leírható, meg-fog-ha-tat-lan, bizony: megfoghatatlan, ferde, nem illeszkedő tartás – ez kell a zakóhoz.

Így, születésnapi torták gyertyamelegében persze elérzékenyülünk, finoman tweedzakókról fecsegünk, mintha nem volnának pufajkák, hintáslegények pucér trikóiról, mintha nem volnának tányérsapkák, vietnami papucsok meg tréningruha, Burberryről, pedig talán a Vörös Október Ruhagyárról kellene. Vagy, ugye, a Fekete Szeptemberről.

Ha ismét csupán prímszám-évesek leszünk, például 37, eszünkbe jutnak majd… a szavak, megint. Hogy mit jelent, még, a zakó. Hogy mit jelent lezakózni. Azaz elruháztatni. Igen, vereségben élünk, és mi már nem is tweedben. Ottlik a vereségünk, meg- és elvertségünk írója, aki azonban azt akarja velünk elhitetni – nagy varázslók munkaköri kötelessége –, hogy azért, mindazonáltal, valahogy, mégiscsak, a zakó, a ruha, a kihúzott gyufa ellenére is: miénk volna a két pont. Nem tudom. Én most úgy látom: „hogy a szekrényrend ábrái nem adnak módot zöld szvetterek titkos elhelyezésére”.

Öreg, zakós ember! Az Isten éltesse Magát.

(1989. május) – a csorbítatlan szöveg itt: http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/ESTERHAZY/esterhazy00056/esterhazy00063/esterhazy00063.html

Dvorak F-dúr („Amerikai”) vonósnégyes 4. tétel a Providence String Quartet előadásában: <iframe width="420" height="315" src="https://www.youtube.com/embed/n415rCnniIA" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>

Az észak-karolinai együttes szívesen fellép esküvőkön és egyéb rendezvényeken

Az eurozóna megmentésének egyetlen módja az EU szétverése - írja a Financial Times kommentátora.

"So we have two crises now. A still-unresolved eurozone crisis and a crisis of the European Union. Of the two, the latter is potentially the more serious one. The eurozone may, or may not, break up. The EU almost certainly will. The decision by the eurozone countries to go outside the legal framework of the EU and to set up the core of a fiscal union in a multilateral treaty will eventually produce this split."

Kommentár a Financial Times online-on

A többek közt a bűnözők személyiségi jogainak megvédésére használt úgynevezett kimaszkolásos technikát alkalmazva kitakarták Lomnici Zoltánt, a Legfelsőbb Bíróság egykori elnökét a Duna TV és az MTV szombati híradójában. Az eredeti, adásba került felvételt ráadásul azután meghamisítva tették fel az MTV videótárába.

Az Index beszámolója

Mint ismeretes, április óta az a Papp Dániel vezeti az egyesített közmédia hírfőszerkesztőségét, aki egy héttel korábban a Magyar Televízió híradójában meghamisított tudósítást közölt Cohn-Bendit budapesti sajtótájékoztatójáról.

Mert gyönyörű.

Persze az eredeti is.

Furcsa véletlenek vannak. Tegnap este hosszú idő után először cseteltem egy régi újságíró kollégámmal, aki ma az Óperencián túl médiaelméletet tanít. Elmesélte, hogy vizsgatétel lesz nála a Rastani-botrány… Püff neki, megint valami, amit elmulasztottam, pedig még Orbán Viktor is feltette a Facebook-oldalára a BBC három és félperces riportját – „miheztartás végett” – amely világhírűvé tette a 34 éves fiatalembert. (Andy Warhol szerint 15 percre bárki híres lehet.)

Szóval 2011. szeptember 26-án a BBC hírműsorában beadtak egy bróker-tőzsdeszakértőt, Alessio Rastanit, aki kifejtette, hogy az eurózóna piacai össze fognak omlani, milliók megtakarításai vesznek oda, ugyanakkor sokan fognak meggazdagodni a válságból – ő is erről álmodik –, s ami a leginkább kiverte a biztosítékot, ez a két rövid mondata volt: „The government doesn’t rule the world. Goldman Sachs rules the world.” Vagyis, hogy nem a kormányok, hanem a Goldman Sachs bankház – általánosítva: a bankok – irányítják a világot.

Hogy mi ebben az új? Mi ebben a hír? Semmi. Mindenki tudja, hiszen – hogy csak a Goldman Sachsnál maradjunk – innen került ki például Clinton és George W. Bush pénzügyminisztere, Robert Rubin és Henry Paulson is, de a jelenlegi olasz miniszterelnök, Mario Monti vagy az Európai Központi Bank (ugyancsak olasz) elnöke, Mario Draghi is volt e cég vezető beosztású alkalmazottja. Igaz, nem szokták ezt ilyen nyersen kimondani, legalábbis nem a tárgyilagosságáról híres BBC-ben, ezért aztán hír lett belőle, a többi között az észak-amerikai médiában is. Hír, de nem szenzáció. Szenzáció abból lett, hogy másnapra kiderítették, Rastani egy névtelen független alkusz, akinek lényegében semmi köze a Cityhez, a pénzügyi piacokhoz. Egy senki, aki csak a feltűnést keresi. Ez utóbbit egyébként ő is elismerte egy interjúban: I am an attention seeker. That is the main reason I speak. Trading is a like a hobby. It is not a business. I am a talker. I talk a lot. I love the whole idea of public speaking. Innentől kezdve nem kellett Rastani mondandójával foglalkozni, elég volt a személyével. Felmerült, hogy sima hoaxról, átverésről van szó, ezt a BBC – alapos vizsgálatra hivatkozó – közleménye cáfolta. Az viszont nem derült ki, hogy is került a „névtelen senki” a világ egyik legtekintélyesebb hírműsorába. (Rastaninak hatalmas rajongó tábora lett a Twitteren és a Facebookon, november 18-án pedig egyik szónoka volt az Occupy mozgalom londoni nagy megmozdulásának is.)

Barátomat is csak ez érdekelte, felháborította, hogy a BBC megsértette saját szerkesztési alapelveit, amelyek közül a legfontosabb a hitelesség és az objektivitásra törekvés. Márpedig szerinte ez sérült, amikor „egy szélhámos” beszélhetett arról, hogy a világot a bankok irányítják. Minthogy engem viszont az érdekel, hogy ki és mi irányítja a világot, és jól van-e ez így, csak elbeszéltünk egymás mellett.

És most jön a véletlen, amiről bevezetőben írtam: ma reggel egy másik barátomtól (ugyancsak egykori kolléga) e-mailben egy linket kaptam: az Oscar-díjas Bennfentesek (Inside Job) című dokumentumfilmét. Bő másfél óra arról, hogy a Goldman Sachs irányítja a világot; arról, hogy a neoliberális éra kezdetén, még Ronald Reagen alatt elindított, a demokrata Clinton idején is folytatódó (és a mainstream magyar közgazdászok és publicisták által ma is istenített) pénzügyi dereguláció hogyan tette szabaddá a pályát a pénzügyi „újítások”, a derivativák, a felelőtlenség és a sima csalás, visszaélés előtt, hogyan fonódott össze intézményekben és személyekben az amerikai pénzvilág, a kormányzat, a törvényhozás, valamint a „független” szakértői véleményeket szállító egyetemi világ. És hogyan vezetett mindez a jelenlegi pénzügyi-gazdasági világválsághoz.

(Ja, és mielőtt valaki félreértené a bejegyzést: nem arról van szó, hogy a globális pénzpiac összeesküvést sző Magyarország ellen. Magyarország nem tétel.)

Magyar nyelvű összefoglaló a történtekről a Galamuson

A Forbes magazin interjúja Rastanival

A The Guardian kommentárja

Bennfentesek - Oscar-díjas dokumentumfilm