Nem tudom, világos volt-e: az előző bejegyzéssel azt akartam elmondani, hogy értelmetlennek, fölöslegesnek és károsnak tartom 70 éve elkövetett bűnökért bíróság elé rángatni 80-100 éves embereket. (Ez független attól, hogy K.S. valójában bűnös, ártatlan, vagy csak nem tudták bizonyítani a bűnösségét.)

Nem vagyok jogász; emberként, társadalomban, történelemben, erkölcsben gondolkodó állampolgárként azt gondolom, a bűn maga soha nem évül el, de az idő múlásával, a körülmények és a - bűnösként vagy áldozatként vagy akár néma cinkosként érintett - személyek változásával "feldolgozásának" is változnia kell. Van, amire a jog, pláne a büntetőjog, már nem alkalmas, de például a történelem vagy a művészet igen.

A büntetés legősibb - és úgy tűnik, legmaradandóbb - célja az egyik legelemibb ösztön, a  bosszú kiélése. Ez ellen szólt a bejegyzés.

„Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.” (Radnóti Miklós: Töredék)

*

Kovács András: Hideg napok

Interjú Cseres Tiborral az 1964-ben megjelent Hideg napok c. regény írójával

Kérdező: Mi volt a szándéka a Hideg napok-kal, feltárva, előadva mindazt, ami 1942-ben, január három napján Újvidéken történt?

Író: El akartam mondani mindazt, amit a magyar nép nevében néhány véres képzeletű katonatiszt parancsára kegyetlenül elkövettek ártatlan szerb és zsidó emberek százai ellen.

Kérdező: Volt egyéb szándéka is azon kívül, hogy az ártatlan magyar nép helyett mintegy magára vállalva a felelősséget, megnevezze a bűnösöket?

Író: Határozott szándékom volt, sőt reményt tápláltam, hogy akad olyan szerb író, aki előadja, elmondja mindazt a kegyetlen gyilkosságsorozatot, amelyet 1944 őszén a bácskai magyar nép ártatlan tízezrei ellen beteg lelkű szadista szerbek elkövettek.

…

Kérdező: Mennyire váltak valóra reményei, hogy a szerb írók teljesítik a legyilkolt bácskai magyarok iránt azt a kollektív sajnálatot, ha nem is bűnvallást, amit ön a Hideg napok-ban az újvidéki gonosztevők helyett megtett?

Író: Reményeimből és várakozásomból úgyszólván semmi nem teljesült. A szerb írók egyike-másika úgy vélekedett, a második világháborúban az ő országukban közel kétmillió embert mészároltak le a katonai szükségletek szerint különböző világnézetű gonosztevők. Őket az a néhány tízezer magyar áldozat nemigen érdekli, főként nem írói minőségükben.

*

Andrzej Wajda: Tájkép csata után (különös tekintettel a 7-11. percre)

„Nem lehet, próbálják megérteni, nem lehet mindent elvenni tőlem, nem lehet, hogy ne legyek se győztes, se vesztes, hogy ne lehessen igazam, s hogy ne is tévedhettem volna, hogy semminek se legyek sem oka, sem eredménye, egyszerűen – próbálják meg belátni, könyörögtem szinte: nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek.” (Kertész Imre: Sorstalanság)

*

Nem egész két hónapja írtam: Mladics ürügyén

*

„Ó, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!

Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!” (Babits Mihály: Húsvét után)

Részletek egy ma megjelent, nagyon érdekes cikkből:

(Figyelem! Az alábbiak nem helyettesítik az egész cikk elolvasását, ezért lehet, hogy jobb, ha rögtön odamész.)

„(A) visegrádi országokban ma is hiánycikk a közmegegyezésen alapuló nemzeti narratíva, s az eltérő történelemszemléletekből, értékrendekből és ködszurkálós jövőképekből képtelenek konszenzuális, egymást kölcsönösen elfogadó társadalomfelfogást kialakítani. Ennek híján korcs dogmáktól, autoriter pöffeszkedéstől, agresszívan kirekesztő nyelvhasználattól, s leginkább a népnemzeti provincionalizmusnak alárendelt jobb- és baloldali ideológiáktól senyved a térség tenni akaró hányada. Ebből adódóan a Baltitól a Földközi-tengerig még azok a milliók sem tudják a progresszív társadalmi gyakorlatba oltani a nemzeti függetlenség méltóságát, akik átélik és hisznek benne.”

„A közép-európaiakat nyolcvankilencig az a kunderai kijelentés is cselekvésre ösztönözte, hogy ők kulturálisan a Nyugat része. Húsz év elmúltával térségük a kolonizációs értékelvnek megfelelően a Nyugat számára elsősorban piacilag és geopolitikailag fontos, kulturálisan passzé, mivelhogy a műveltség eszménye az euro-atlanti világban is szétőrlődött… Jó volt hinni, hogy Kundera a Nyugat nevében beszél, és hogy a műveltség valóban érték.”

„A második világháborút követően Adorno jut elsőként arra a következtetésre, hogy a modern társadalom révén kifejlődött kulturális ipar kirabolta az emberi lelket, és a kirabolt lélek minden háztartásba eljutó alakzatai révén felőrlődött a műveltség eszménye, és helyére a félműveltség eszménye tolult. Egy könnyű csak, a szar, írta le néhány évvel később a század legjelesebb cseh költője, Vladimír Holan. Manapság pedig már nem egyedi az a nézet, hogy a tudásalapú társadalom hívei céltudatosan a művelődés tradicionális értékeivel szemben határozzák meg a tudás ismérveit. Ez a munkavállalói praxisra és átképzési rugalmasságra, a termelékenység fenntartására és a gazdasági versenyképesség garantálására összpontosító neoliberális tudáseszmény tagadja az antik és humanista eszményt, amely az emberi önművelésre és önismeretre, a test és lélek harmóniájára, a tehetség és képesség szimbiózisára, vagyis a személyiségre mint a társadalmi élet öntudatos résztvevőjére koncentrál.”

„Napjaink európai politikáját és gazdaságát uraló elitek már a félműveltség korszakának gyermekei. Ők azok, akik az intellektuális, elemző beszédet a hatalomkritikai szellem fogyasztóidegenségének ürügyével igyekeznek kiszorítani a médiából. Ők azok, akik konszolidálták a politikai pártok illegális finanszírozását, és a korrupciót általánosan elfogadottá tették, nem törődve azzal, hogy ez a szabadjára engedett őspatkány a legkisebb közösségeket, az emberi létezés legkisebb fészkeit is pillanatok alatt megfertőzi.”

„Kialakulásukkor a modern államok akkora hatalmat teremtettek maguknak, hogy a felvilágosodás szelleme kénytelen volt alkotmányokkal zabolázni őket. A művelt Európa sokáig abban a hitben élt, hogy ez… a jogot közös ellenőrzés alá helyezte, ami az idők végéig garantálja majd a társadalmi békét. A huszadik század azonban meghazudtolta a naiv Európát. A diktatórikus és totalitárius rendszerek világossá tették, hogy a jog valójában továbbra is az állam eszköze, és ha az állami önkény korlátozására hivatott intézmények meghunyászkodnak, a jog a szervezett állami erőszak eszközévé züllhet.”

„Kérdés, hogy a műveletlenség korának állampolgára belátja-e, hogy a bírói hatalom csak akkor képes érvényt szerezni a törvény uralmának, ha a hatalommegosztást mint fundamentumot az egész társadalom elfogadja, és szükség esetén a védelmére kel. Másik kérdés, hogy ez a kor képes-e elegendő számú művelt bírót kiképezni, olyan bírót, aki nemcsak hogy alapos jogfilozófiai ismeretekkel rendelkezik, de ezt alkalmazni is tudja, vagyis képes felismerni, hogy az igazság és az igazságosság nem úgy létezik, mint holmi értékesíthető tárgy, ennek ellenére érvényes.”

(A szerző Szigeti László publicista és szlovákiai magyar politikus.)

„Mert a gondolatoknak, meredt rám Schriwanek bácsi, szintén egyforma ízük van: ha cirmos, ha mérges, mindegy, a gondolat íze olyan, mintha viaszt ennél, fiam, benne van az égés, a korom, ott szunnyad benne a tűz, ott alszik belül, érzik, dolgozott rajta az agy.” (Grecsó Krisztián)

„Technikai koalíció”? Bojkott? A Fidesz legújabb választójogi elképzelése, úgy tűnik, végleg ráébresztette a liberális demokrácia híveit, mennyire reménytelen a helyzet(ük). 24 órán belül kétféle, egymásnak gyökeresen ellentmondó válaszjavaslat született, s bár jelenleg egyiknek sincs sok reális esélye a sikerre, 2014 még messze van.

Nincs jelentősége, és úgyse hiszi el senki, de nekem fél nappal előbb eszembe jutott az, amit Karácsony Gergely, az LMP frakcióvezető-helyettese javasol: az MSZP, az LMP és a Jobbik kössön megállapodást arról, hogy közösen (feltehetőleg a mai parlamenti arányokat tükrözően) indulnak a következő választásokon, így a maguk javára fordítva a bevezetendő új rendszert – „a győztes visz mindent” – simán elérhetik a kétharmadot, vagyis az alkotmányozó többséget. Ennek az együttműködésnek ugyanis az egyetlen célja az lenne, hogy – a hármójuk által előzetesen elfogadott minimál koncepció alapján – a lehető leghamarabb eltöröljék azokat a kétharmados törvényeket, előírásokat amelyek Orbán nélkül is bebetonoznák a viktoriánus rendszert és mentalitást. Ezek után azonnal feloszlatnák az Országgyűlést, és új választásokat írnak ki, most már az arányos képviselet alapján, s természetesen immár egymással is versengve, ütközve. E forgatókönyv abból a feltételezésből indul ki, hogy a következő választásokig a magyar társadalom többsége kiábrándul Orbán Viktorból. Ennek a feltételezésnek szerintem megvan minden gazdasági, szociális és kulturális alapja – részletezésükbe most nem mennék bele –, de persze biztosra nem vehető.

A hidegen racionális LMP-felvetésre azonnal megszülettek a zsigerből jövő, indulatos elutasító válaszok – Gyurcsánytól és a Jobbiktól egyaránt. „Ezekkel” soha! Ennél átgondoltabb válasszal állt elő a mai Népszabadságban a baloldali liberalizmus szenvedélyes híve, Révész Sándor, aki szerint – ha a Fidesz tényleg keresztülviszi a parlamenten Áder választásirendszer-javaslatát – a demokratikus pártoknak egyszerűen bojkottálniuk kell a következő választásokat, ezzel jelezve, hogy Magyarország lényegében már diktatúra. Ez pedig majd kiváltja az Európai Unió közbelépését, hiszen „Európa nem tűrheti, hogy…”.

Azt gondolom, hogy ez az elképzelés nagyon tiszta, elvhű, erkölcsös – és végtelenül naiv. Akárcsak az egész magyar baloldali liberális értelmiség. (Kitérő és magyarázat: van egy fontos terminológiai probléma. A mai magyar közbeszéd „bal-liberális”-ként mossa egybe a baloldalt – ezen a szociáldemokratákat értve – és a liberálisokat, vagyis a korlátozatlan piacgazdaság és a parlamentáris, képviseleti demokrácia legkövetkezetesebb, tehát lényegileg jobboldali képviselőit. Ami nem zárja ki azt, hogy legyenek politikailag, kulturálisan baloldali liberálisok.) Szóval, technikailag is problematikus egy ilyesfajta bojkott sikere, hiszen biztosak lehetünk benne, hogy fellépnének olyan – akár a Fidesz által konstruált vagy támogatott, új – pártok, amelyek a „gazdátlanul maradt” irányzatokat és szavazókat képviselnék vagy „képviselnék”, s mozgósítanák.

Ennél nagyobb probléma a naiv Európa-hit. Persze, az Európai Parlamentben és a nyugat-európai sajtóban az eddigieknél is hevesebb támadások érnék Orbán Viktort és rendszerét. De Magyarországot aligha közösítenék ki. Egyrészt nem vagyunk mi annyira fontosak, hogy a nyakukba vegyék az ezzel járó politikai és jogi problémákat. Másrészt egyre kérdésesebb, hogy vajon 2014-ben létezik-e majd az Európai Unió – legalábbis abban a formájában, ahogy ma ismerjük. Ma éppen ott tartunk, hogy – a 2008-ban kezdődött világgazdasági rendszerválság újabb hullámaként – összedőléssel fenyeget az Unió pénzügyi rendszere, az euróövezet. Márpedig egy ilyen fejlemény általában is megrengetné a gazdasági uniót, s nyilvánvaló hatással lenne a politikai együttműködésre is. Nekem nincs kételyem a tekintetben, hogy az európai együttműködés fennmarad, mert ez – túl minden politikai meggondoláson, illetve éppen hogy megelőzve azokat – gazdasági kényszer, sőt megmásíthatatlan tény. Ennek az együttműködésnek a kerete, maga a rendszer, azonban nem változtathatatlan. Kialakulóban van a „kétsebességes” Európa, s „jó” esély van arra, hogy a legstabilabb, a lényegében egész Európának diktáló országok egy „magegyüttműködéssel”, egy „magunióval” megszabadítják magukat a kolonctól – tőlünk is. Szemben azokkal, akik most boldogan elkezdenek tapsikolni, hogy „na végre, ezt vártuk, szabadok leszünk!”, szeretném leszögezni, hogy nem leszünk azok. Részei maradunk a globális tőkerendszernek, amelynek ma már a német vagy az angol kormány is csak a menedzselője. Viszont ezek a „magországok”, a hagyományos Nyugat-Európa, megszabadulnak attól, hogy jogilag, formailag egyenrangúként kezeljék a szerencsétlen dél- és kelet-európai perifériát. S akkor tényleg nem lesz fontos, hogy mennyire lábszagú az itteni kormányzat.

Tágítsunk egy kicsit az optikán. A rendszerváltással – az elmúlt 20-25 évvel – Magyarország betagolódott a globális kapitalizmus világrendszerébe. Annak félperifériájába. Nagy különbség van az MSZP-SZDSZ-, illetve a Fidesz-kormányok politikai gyakorlata, stílusa, kultúrája és ideológiája között. Gazdaságpolitikában azonban – a lényegben tehát – minden propagandaszöveg ellenére Orbánék csak folytatják, amit a második Gyurcsány-, majd a Bajnai-kormány csinált. Az átalakítás alatt a kapitalizmus építése zavartalanul folyik.

*

A mai Népszabadságban nem csak Révész említett cikke érdemel figyelmet. Olvasható a lapban a napokban elhunyt Petrovics Emil zeneszerző – baloldali értelmiségi – utolsó nyilvános megszólalása.

„…Itt, évek óta a liberális értékek mentén helyezkednek a gondolatmenetek. Tagadom ennek létjogosultságát. A világon sehol sem volt képes a liberalizmus megteremteni a demokráciát, a köztársaságot, a tisztességes társadalmi együttélés minimális feltételeit sem. A tőke nem alkuszik.

Én sem.

Mindig feltettem a kérdést: mi az, hogy baloldaliság. Senkitől sem kaptam választ…

Baloldali vagyok és gyűlölöm a pénz, a tőke mindenhatóságát. Zimbabwében, az USA-ban és Magyarországon...”

Krajczár Gyula a mai Népszabadságban a médiatisztogatás lényegét fogalmazta meg a tévés külpolitikai újságíró Benda László kirúgása kapcsán, olyasmit, ami túlmutat a közrádió és köztévé fideszes politikai bedarálásán. Egy szakma degenerálódásáról van szó, s minthogy ez a szakma - az újságírás, a média - társadalomalakító erő, a társadalom degenerál(ód)ásáról, elbutításáról. Ha már az oktatásügyet úgyis sikerült hazavágni. A félreértések elkerüléséért: nem most kezdődött.

"[Benda] senkinek nem állhatott az útjában, csak annak legfeljebb, aki nem szeretné, hogy felkészült profik is legyenek a szobában, amikor ő szerkesztőségi értekezletet tart...

Ma egyre inkább nem divat, s főképp nem elvárás a hozzáértés. Minden tekintetben igénytelen végrehajtókra van szükség nagy számban, médiazombikra, akik arra vannak kiképezve, hogy részletes előírások, protokollok alapján működjenek. Nem kell tudni, mi a helyzet Laoszban, majd megnézzük a neten, ha kell tudni. Ennek az a lényege, hogy nem kell érteni. Arra a képességre van szükség, amely az aktuálisan szükséges információkat összegyűjti, s összeszerkeszti a kiadott protokoll szerint. S arra a hitre, hogy az összegyűjtött aktuális információk miatt én már szakértő vagyok."

"Vagyis a közmédiumokban zajló folyamat szépségét nem csak az adja, hogy milyen higgadtan, kézremegés nélkül ölnek, hanem az is, amilyen sebészi pontossággal vágják ki a testből a súlyos profikat."

(A cikk itt.)

25 évig dolgoztam a Magyar Rádióban, amelynek 6 éves korom óta vagyok (voltam?) hallgatója, nyilván nem hagy hidegen, amikor ismerős (kedves és kevésbé kedves) ex-kollégák kirúgásáról olvasok. Tőlem egy évtizede szabadultak meg végleg, feleségemet 36 év után (ez volt élete első és utolsó munkahelye, mi még egy nagyon korszerűtlen nemzedékhez tartozunk) 2007-ben rúgta ki a közszolgálati Petőfi rádiót felszámoló Such György. Egyébként - hírek szerint - a mostani, elsősorban szintén csak (vagy elsősorban) fiskális szempontokat szem előtt tartó átszervezésnek is ő az egyik mérnöke (háttérből mindent irányít Simicska Lajos). Az első, 1994. februári, tisztán politikai szempontú nagy kirúgási akciót még belülről néztem végig. Akkor még érződött némi munkatársi, szakmai szolidaritás. Az ezt követő másfél évtized alatt azonban - az ország egészéhez hasonlóan - a médiából is eltűnt a kollegialitás, az összetartás, annak felismerése, hogy egyedül kiszolgáltatott maradsz...

Sok érvet - köztük szakmaiakat is - lehet felhozni egy médiaátszervezés vagy éppen bizonyos munkatársak elbocsátása, nyugdíjba zavarása mellett. Ez a mostani névsor is igen vegyes - ami egyértelmű, az a lebonyolítás cinizmusa és embertelensége. De hát miért legyen más sorsa egy rádiósnak, tévésnek, mint bárkinek ebben az országban... És nem is az a lényeg, hogy most kinek kell mennie, hanem, hogy ki marad! Kik, milyen tehetséggel, milyen szellemben, milyen műsorokat készítenek majd?

Rábai Balázs helyett ezentúl a hét minden napján a szerencsétlen Csűrös Csillát fogjuk hallgatni reggelenként a Kossuth Rádióban?  Vagy például Molnár Pált (eddig a Vasárnapi Újság szerkesztő-műsorvezetője), akinek Horvátország EU-csatlakozásáról az jut eszébe, hogy ez öröm, mert "Horvátország a Szent Korona örök tartományának számít" (részlet a Navracsics Tiborral a VÚ számára készített interjúból, Kossuth Rádió, 180 perc, július 6., 6:50-től).

A Bartók Rádióból - amikor e sorokat írom - szerencsére még élvezhető zene szól.

A magyar alkotmányban nem elég egyértelmű bizonyos alapjogok védelme, és ezért azt módosítani kellene, áll egy ma elfogadott állásfoglalásban...

Így kezdődik az Európai Parlament honlapján minden nyelven olvasható sajtóközlemény, amely a Strasbourgban kedden 331 szavazattal 274 ellenében (54 tartózkodás mellett) Orbán Viktornak kiosztott kokit tartalmazza.

A Bizottságot arra szólítja fel a Parlament, hogy alaposan vizsgálja felül: az új Alaptörvény és a közeljövőben elfogadásra kerülő sarkalatos törvények összhangban állnak-e az uniós szerződések szövegével és szellemével, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartájával.

A sajtóközlemény teljes szövege

Az állásfoglalás teljes szövege

Persze, tudom, ez nem kötelező érvényű döntés, ez "mindössze" Európa többségi véleménye. És egyébként is: Cohn-Bendit pedofil.

Július 2-a van, a naptár szerint Ottó és Ottokár napja. Lássuk, mi jut eszembe erről.

Ottó. Hirtelen egykori kollégám jut eszembe. Jó tízessel lehetett fiatalabb nálam, átmeneti példány ahhoz a generációhoz, amelyről úgy, en bloc azt gondolom, hogy nincs közöm. Jóvágású srác, rokonszenves, művelt és szakmánkban tehetséges fiatalember volt, kellemes társaság. És mégis taszított benne valami. A felületessége, az, hogy számára nem voltak igazán fontos dolgok, fontos emberek. Élni, minél könnyedebben – semmi tisztességtelen, azt hiszem, ez fontos, de semmi komoly. Az az igazság, hogy valószínűleg irigyeltem.

Az előbb azt írtam, hogy ehhez, illetve ezekhez a fiatalabb generációkhoz nincs közöm. Ez így persze nem igaz, máshogy van – lett – közöm hozzájuk. Csak meg kellett szoknom, értenem, hogy mások az élményeik, tapasztalataik, ezért másképp is látják a világot, más az értékrendjük. Mások vagyunk. De kiegészíthetjük egymást, szükségünk van – lehet – egymásra.

Ottokár. Ehhez már meg kellett néznem a lexikont, mert így, könyv nélkül persze csak azt tudom, hogy cseh királyok a 12-13. században. I. Ottokár – némi megszakításokkal, és először csak hercegként – 1192-től 1230-ig uralkodott. II. (Nagy) Ottokár az ő unokája volt, 1253 és 1278 közt ült a trónon, de volt morva őrgróf, osztrák, stájer és karintiai uralkodó herceg is. Alig követhető, de szórakoztató és elgondolkodtató, ahogy a korban összefonódnak a történetek – családok, dinasztiák, államok sorsa; ahogy Litvániától Halicson (Galícia, a mai Nyugat-Ukrajna) és Magyarországon át a különböző német hercegségekig szinte naponta köttetnek új meg új szövetségek vagy éppen azt erősítő házasságok. I. Ottokár például a magyar III. Béla lányát, Konstanciát vette feleségül, II. Ottokárnak pedig IV. Béla unokája, Kunigunda lett a második felesége, hogy így pecsételjék meg a Stájerországért folytatott magyar-cseh háború végét. (Ottokár győzött.) Ez 1261-ben történt. Aztán újabb háborúk jöttek, és tíz évvel később, 1271-ben Ottokár pont ezen a napon, július 2-án kötött békét a magyar királlyal, most már V. Istvánnal. Hogy aztán 1278-ban már IV. (Kun) Lászlótól (és Habsburg Rudolftól) szenvedjen döntő vereséget a morvamezei csatában, ahol ott is hagyja a fogát.

Akit érdekel, nézzen utána részletesebben is ezeknek az izgalmaknak, én most csak egy aktuális tanulságot vonok le: két tömör lexikonszócikk, a két Ottokár története is jó példa arra, hogy mekkora történelmietlen barmok, akik ezer- vagy éppen ötezeréves magyar nemzetről beszélnek, egyáltalán a mai (vagy inkább 19. századi!) értelemben beszélnek nemzetről a középkorban.

Július 2. egyébként – most vettem észre a Wikipédián – az év közepe! A 183. nap, vagyis 182 telt már el, és pont ennyi van hátra is. Úgy látszik, megéreztem valamit, pedig csak annyi történt, hogy már írni akartam egy bejegyzést, de nem volt témám, s ilyenkor szoktam a naptárhoz folyamodni.

Ami a történelmi eseményeket illeti, 1953-ban ezen a napon váltotta Nagy Imre Rákosi Mátyást a miniszterelnöki tisztségben, 1998-ban pedig ekkor történt Budapesten az Aranykéz utcai robbantásos merénylet. Ismerek egy srácot, akinek a barátnője is véletlen járókelőként áldozat lett; a srác máig dadog.

A nap számtalan híres szülötte közül most csak kettőt emelek ki. Az első Hermann Hesse (1877) német író, a csodálatos szépségű Narziss és Goldmund meg az Üveggyöngyjáték (és persze sok más nagyszerű könyv, például a Pusztai farkas) szerzője.

A másik Hofi Géza, aki ma lenne 75 éves.

Hasonló bejegyzés: 2009. február 19.

A kiváló tehetségű gazember, Bayer Zsolt megint elgondolkodtató publicisztikát írt, amely "gyönyörű" példája a fasiszta ideológia és propaganda mechanizmusának. A fasizmus lényege ugyanis a valóságos társadalmi problémák etnicizálása, s az ezen alapuló gyűlöletkeltés.

Bayer írásában a kiindulópont: a nyomor emberalatti létbe süllyesztette az elzárt észak-magyarországi falvak cigány lakosságát. E folyamat gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális okai, összetevői nyilván nem férnek bele egy publicisztikába, amitől persze még alapvető jelentőségűek a publicisztika témájának megértéséhez. Így viszont marad az elborzasztó helyzet erős hangulati lefestése. S a tragikus szociális probléma szinte észrevétlenül megy át útszéli cigányozásba: nem azért ilyenek, mert nyomorban, társadalomból, gazdaságból, kultúrából kitaszítva élnek, hanem mert cigányok.

Figyelem! Kérem mellőzni a "mert ezek nem is akarnak megváltozni", "miért nem húzzák ki magukat a hajuknál fogva a mocsárból" típusú kommenteket.