25 évig dolgoztam a Magyar Rádióban, amelynek 6 éves korom óta vagyok (voltam?) hallgatója, nyilván nem hagy hidegen, amikor ismerős (kedves és kevésbé kedves) ex-kollégák kirúgásáról olvasok. Tőlem egy évtizede szabadultak meg végleg, feleségemet 36 év után (ez volt élete első és utolsó munkahelye, mi még egy nagyon korszerűtlen nemzedékhez tartozunk) 2007-ben rúgta ki a közszolgálati Petőfi rádiót felszámoló Such György. Egyébként - hírek szerint - a mostani, elsősorban szintén csak (vagy elsősorban) fiskális szempontokat szem előtt tartó átszervezésnek is ő az egyik mérnöke (háttérből mindent irányít Simicska Lajos). Az első, 1994. februári, tisztán politikai szempontú nagy kirúgási akciót még belülről néztem végig. Akkor még érződött némi munkatársi, szakmai szolidaritás. Az ezt követő másfél évtized alatt azonban - az ország egészéhez hasonlóan - a médiából is eltűnt a kollegialitás, az összetartás, annak felismerése, hogy egyedül kiszolgáltatott maradsz...
Sok érvet - köztük szakmaiakat is - lehet felhozni egy médiaátszervezés vagy éppen bizonyos munkatársak elbocsátása, nyugdíjba zavarása mellett. Ez a mostani névsor is igen vegyes - ami egyértelmű, az a lebonyolítás cinizmusa és embertelensége. De hát miért legyen más sorsa egy rádiósnak, tévésnek, mint bárkinek ebben az országban... És nem is az a lényeg, hogy most kinek kell mennie, hanem, hogy ki marad! Kik, milyen tehetséggel, milyen szellemben, milyen műsorokat készítenek majd?
Rábai Balázs helyett ezentúl a hét minden napján a szerencsétlen Csűrös Csillát fogjuk hallgatni reggelenként a Kossuth Rádióban? Vagy például Molnár Pált (eddig a Vasárnapi Újság szerkesztő-műsorvezetője), akinek Horvátország EU-csatlakozásáról az jut eszébe, hogy ez öröm, mert "Horvátország a Szent Korona örök tartományának számít" (részlet a Navracsics Tiborral a VÚ számára készített interjúból, Kossuth Rádió, 180 perc, július 6., 6:50-től).
A Bartók Rádióból - amikor e sorokat írom - szerencsére még élvezhető zene szól.
Utolsó kommentek