"A Nemzeti Nyomozó Iroda a 2011. év tavaszától rendelkezik olyan információkkal, amelyek alapján feltételezhető, hogy Budapest XXI. kerületében egy meghatározóan hajléktalanokból álló bűnözői kör sorozat jelleggel erőszakos bűncselekményeket követ el elsősorban szintén hajléktalan, vagy hajléktalan életmódot folytató személyek sérelmére…

A nyomozás jelenlegi adatai alapján megállapítható, hogy az élet ellenes bűncselekmények elkövetése szorosan összefügg a már említett csoportosan elkövetett rablások elkövetői körével, azzal a hajléktalan közösséggel, amelynek összetákolt viskóinak közelében hantolták ki a meggyilkolt áldozatok maradványait…

Az élet ellenes eljárás jelenlegi szakaszában ismeretlen az áldozatok személyazonossága, a sérelmükre elkövetett bűncselekmények időpontja, az elkövetési mód… Az azonban az eljárás jelenleg rendelkezésre álló adatai alapján egyértelmű, hogy az élet ellenes bűncselekmények elkövetése köthető a kihantolási hely közelében élő hajléktalanokhoz, illetve a velük kapcsolatba hozható, hajléktalan életmódot folytató személyekhez…

Az a tény, hogy az emberöléseket sorozatban, feltételezhetően több hónapon át anélkül követték el, hogy azt a hatóságok tudomására hozták volna, meghatározóan annak a szabályozatlan és társadalmi kontroll nélküli életformának a következménye, amit számos hajléktalan folytat. A hatóságok általános tapasztalata, hogy ezek a társadalom perifériáján élő személyek a sérelmükre elkövetett bűncselekményeket, társaik esetleges eltűnését nem hozzák a rendőrség tudomására – „ügyeiket” saját törvényeik szerint, egymás között „rendezik le”, ebben a közegben a hagyományos bűnüldözési, bűnmegelőzési tevékenység érdemi folytatása gyakorlatilag lehetetlen.

(forrás: police.hu)

*

Megjegyzéseim:

1./ Ha a társadalom embercsoportokat kivet magából, marginalizál, akkor ne csodálkozzunk, ha ezek az emberek magukra nézve nem fogják érvényesnek tekinteni az adott társadalom jogi, erkölcsi és civilizációs normáit. A hajléktalanok tipikusan ez az eset, akárcsak a becslések szerint kb. egy-másfél millió mélyszegénységben, vagyis az emberi élet bármiféle reménye nélkül élő polgár- és embertársunk más csoportjai. Például a borsodi falvak cigány és nem cigány lakosai.

2./ A rendőrségtől természetes, hogy jogi, rendőri nyelven fogalmazva jogi, rendőri szempontból foglalkozik egy eseménnyel – jelen esetben egy példátlanul brutális bűncselekménnyel. Ezért a fenti közlemény – „tényközlő nyilatkozat” – nem hibáztatható. A probléma ott van, hogy a hajléktalankérdés a kormányzat (benne az önkormányzatok) számára mára Magyarországon mintha kizárólag rendőri–rendészeti kérdéssé vált volna. Pedig elsődlegesen nem az. Sokba fog kerülni nekünk, mire rájövünk.

Öl: ige <rendszerint nem meghatározott személyt, állatot> életétől megfoszt. – A Magyar értelmező kéziszótárban ez az első jelentése az igének. Meglepett a „nem meghatározott” elem: az ölés személytelenségét, öncélúságát sugallja; mindegy, hogy kit, az ölés maga a lényeg.

*

„.Ne ölj.” A Károli Bibliában még így, felkiáltójel nélkül, a magától értetődő, tényszerű kijelentés erejével áll a parancsolat. Persze, tudjuk, egy hiú, haragvó, bosszúálló isten parancsa, amely csak az emberekre vonatkozik. Csak. Emberek?  „Az emberfaj sárkányfog-vetemény: /Nincsen remény! nincsen remény!” – üvölti Vörösmarty Az emberek című versében.

*

„Egy ember halála tragédia, millióké statisztika.” Sztálinnak tulajdonítják a mondást, még az is lehet, hogy joggal. Sokan mondhatták volna.

A 20. századi történelmét tanítva mindig fontosnak tartottam, hogy az I. világháborút fordulópontként magyarázzam: ekkor válik tömegek számára „élménnyé”, hogy érvénytelen a „Ne ölj!” bibliai parancsa. Ölni kell, ölnöd kell, az ölés a törvény – a katonákra és fegyverekre adott egyházi áldás azt sugallja: a Törvény.

*

Az ölés szokványos, mindennapos tevékenység.

József Attila: Ülni, állni, ölni, halni

Ezt a széket odább tolni,
vonat elé leguggolni,
óvatosan hegyre mászni,
zsákomat a völgybe rázni,
vén pókomnak méhet adni,
öregasszonyt cirógatni,
jóízű bablevest enni,
sár van, lábujjhegyen menni,
kalapom a sínre tenni,
a tavat csak megkerülni,
fenekén ruhástul ülni,
csengő habok közt pirulni,
napraforgók közt virulni -
vagy csak szépet sóhajtani,
csak egy legyet elhajtani,
poros könyvem letörülni, -
tükröm közepébe köpni,
elleneimmel békülni,
hosszú késsel mind megölni,
vizsgálni, a vér hogy csordul,
nézni, hogy egy kislány fordul -
vagy csak így megülni veszteg -
fölgyujtani Budapestet,
morzsámra madarat várni,
rossz kenyerem földhöz vágni,
jó szeretőm megríkatni,
kicsi hugát ölbe kapni
s ha világ a számadásom,
úgy itt hagyni, sose lásson - -

ó köttető, oldoztató,
most e verset megirató,
nevettető, zokogtató,
életem, te választató!

*

Van-e különbség az áldozatait élve eltemető csepeli gyilkos és Toroczkai László között?

*

Részlet Tarr Béla Werckmeister harmóniák c. filmjéből (a Nominativus blogon találtam):

*

Öl – ölel.

 ***

A sorozat korábbi darabjai:

Szóudvar 1. Egyenrangú  --  2. Ifjúkor  --  3. Őszinte  --  4.  Rend  --  5. Tükör  --  6. Gyász --

7. Fénykép  --  8. Utazás  --  9. Csend  --  10. Szó  --  11. Tárgy

Száz éve született Bibó István. Rövid részlet egyik legfontosabb művéből, az 1946-ban írt, A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című tanulmányból; benne a leginkább elkoptatott - megcsonkítva félreértelmezett Bibó-idézet.

„AZ ANTIDEMOKRATIKUS NACIONALIZMUS

A közösségért való egzisztenciális félelem volt az a döntő tényező, mely ezekben az országokban a demokrácia és a demokratikus fejlődés helyzetét ingadozóvá tette.

Ahhoz, hogy egy európai közösség modern politikai fejlődése harmonikus és egyenes vonalú legyen, lényegileg egy dolog szükséges: az, hogy a közösség ügye és a szabadság ügye egy ügy legyen. Vagyis az kell, hogy midőn bekövetkezik az a forradalmi pillanat, mikor az egyes ember hatalmas forradalmi rázkódtatások által felszabadul a felette Isten kegyelméből hatalmaskodó társadalmi erők lélektani nyomása alól, akkor világos és kézzelfogható legyen, hogy az egyes embernek ez a felszabadulása egyben az egész közösségnek a felszabadulását, kitágulását és külső és belső meggazdagodását jelenti.

Demokratizmus és nacionalizmus két közös gyökerű mozgalom, melyek mély összefüggésben vannak, s ha ez megbillen, súlyos zavarokra vezethet. Ez történt Közép- és Kelet-Európában, ahol a nemzeti közösség birtokbavétele és az ember felszabadulása nem kapcsolódtak össze, sőt ellenkezőleg: ezek a nemzetek olyan történelmi pillanatokat éltek meg, melyek azt látszottak bizonyítani, hogy a múlt nyomasztó politikai és társadalmi hatalmasságainak az összeomlása s a demokráciának végső konzekvenciákig való vállalása a nemzeti közösséget súlyos kockázatoknak, sőt katasztrófáknak teszik ki. Ebből a megrázkódtatásból születik a modern európai politikai fejlődés legfélelmetesebb monstruma: az antidemokratikus nacionalizmus. Sajnos, annyira megszoktuk már, hogy észre sem vesszük, micsoda szörnyű fából vaskarika ez: elvárni és kifejleszteni a szabad ember jellegzetes erényeit, a spontán lelkesedést, a tudatos önfeláldozást és a felelős aktivitást egy olyan közösségért, mely nem biztosítja a szabad ember kifejlődésének az elemi feltételeit.

A DEMOKRÁCIA MEGHAMISÍTÁSA

Abban a görcsös félelmi állapotban, mely elhiszi, hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét, nem lehet élni a demokrácia javaival. Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni. A zavartalanul szabad, félelemmentes politikai élet kibontakozása a legkülönbözőbb pontokon beleütközött volna ezeknek a nemzeteknek a félelmi komplexumaiba; vagy valami háborús összeszedelőzködést tett volna bizonytalanná, vagy megnehezítette volna valamilyen félelemben fogant agresszív külpolitika továbbfolytatását, vagy labilissá tett volna valamilyen hamis politikai konstrukciót, melynek hamisságát a nemzeti félelem nem engedte leleplezni, vagy túl nagy lehetőséget adott volna a nemzeti egységet fenyegető s a nemzeti kerettel szemben idegen, közönyös vagy ellenséges nemzeti kisebbségeknek stb. stb.

Így a félelem, a veszély állandó érzésében szabállyá vált mindaz, amit az igazi demokráciák csak az igazi veszély órájában ismernek: a közszabadságok megkurtítása, a cenzúra, az ellenség „bérenc”-einek, az „áruló”-nak a keresése, a mindenáron való rendnek vagy a rend látszatának s a nemzeti egységnek a szabadság rovására való erőltetése. A demokrácia meghamisításának és korrumpálásának a legváltozatosabb formái jelentek meg, a legszubtilisabb, gyakran nem is tudatos módszerektől egészen a legdurvábbakig: az általános választójognak a demokratikus fejlődés ellen való kijátszása, egészségtelen és nem tiszta szempontokon nyugvó koalíciók és kompromisszumok rendszere, az egészséges közösségi akaratképződést meggátló vagy meghamisító választási rendszerek vagy választási visszaélések, puccsok és átmeneti diktatúrák.”

Szép megemlékezést tartottak és érdekes kiállítást nyitottak tegnap a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban az embermentő - magyar zsidókat mentő - Raoul Wallenberg születésének 99. évfordulóján, a már hagyományos Humánum Napján.

Az emlékközpont igazgatója, Szita Szabolcs történész azt hangsúlyozta, hogy nemzeti identitásunk részévé kell tenni, büszkének kell lenni arra, hogy voltak magyar emberek, akik halálos kockázatot vállalva segítették, bújtatták az üldözötteket. A jeruzsálemi Jad Vasem Intézet 760 ilyen magyart tart nyilván a Világ Igazai között. A megemlékezésen egyébként bejelentették az Igaz Emberek Társaságának megalakítását.

A kormány nevében a kereszténydemokrata Rétvári Bence államtitkár a szeretet erejéről beszélt, amire ma is szükség van, s utalt a közelmúlt délszláv háborúira. Székely János püspök, az esztergomi katolikus Hittudományi Főiskola rektora egy nagyon szép történetet mesélt el egy cigány családról, amelyik zsidó gyereket bújtatott, megemlékezett olyan kiváló személyiségekről, mint Schlachta Margit, a boldoggá avatott  Schalkaházi Sára - őt a nyilasok az általa bújtatott zsidókkal együtt lőttéka Dunába -, vagy a későbbi bíboros, Mindszenty József, aki zalaegerszegi hitoktató korában szigorúan rászólt egy zsidózó gyerekre.

Az államtitkár és a püspök is tényleg szépen beszélt, és önmagában részvételük ténye is fontos volt (akárcsak a társrendező szervezetek közt kiemelten szereplő Antall József Tudásközponté), mert azt emelte ki, hogy a 600 ezer - történetesen zsidó vagy zsidó származású - magyar ember elpusztítása magyar tragédia, az emlékezés rájuk magyar kötelesség. Ezzel együtt egy kissé keserű szájízem támadt. Hiányzott valami az államtitkár és a püspök szavaiból: legalább egyetlen félmondatnyi utalás arra, hogy a holokauszt, a vészkorszak, az embertelenség, a tragédia - ahogy emlegették - nem elemi csapás volt, hanem abban tevékeny szerepet játszott a magyar állam, s hogy a katolikus egyház (a protestáns egyházakhoz hasonlóan) jelentős szerepet játszott e tragédia szellemi előkészítésében.

Riport a megemlékezésről

Bűncselekmény hiánya miatt elutasította a Központi Nyomozó Főügyészség azt a feljelentést, amit Gyöngyöspata polgármestere, Juhász Oszkár tett Balázs József fideszes képviselő ellen.

Balázs József országgyűlési képviselő ellen július 21-én tett feljelentést Gyöngyöspata újonnan megválasztott jobbikos polgármestere, miután egy telefonbeszélgetésben a kormánypárti honatya kategorikusan kijelentette: ha jobbikos polgármestere lesz a falunak, úgy a jövőben Gyöngyöspata nem számíthat semmilyen pályázati támogatásra.

A felvételen egyebek mellett az hallható, hogy "forrás oda megy ebben a térségben, akit én jóváhagyok. Akit nem hagyok jóvá, oda nem megy forrás. (...) Ezzel az írással vagy ezekkel a dolgokkal te ezeket a csapokat elzártad magad előtt".

Balázs nemcsak parlamenti képviselő, hanem tagja a pályázatokat elbíráló Észak-Magyarországi Regionális Fejlesztési Tanácsnak is.

A Központi Nyomozó Főügyészség azzal indokolta döntését: nem egyértelmű, hogy a fideszes Balázs József „milyen minőségében járt el” és „milyen konkrét támogatás” megvonását helyezte kilátásba. Bűncselekmény azért sem állapítható meg az ügyészség szerint, mert a fenyegetés „a jövőre vonatkozott”.

*Ezennel sorozatot indítottam. Orbán-fanoknak nem ajánlott.

Vannak helyek, amelyekről az ember azt hiszi, jól ismeri, mindent tud róla. Pedig...

Pár hónapja a Margitszigetről szóló „sétát” kezdtem ezzel, s most újra elmondhatom, ezúttal a Várral kapcsolatban. A múlt távoli ködébe vesző gimis koromban kezdtem sétálni a budai Várban P. barátommal (azóta az a barátság is a múlt ködébe veszett), s az azóta eltelt évtizedekben is sokat bóklásztam arra – egyedül, párban vagy külföldi vendéget kalauzolva is. Sajátos, napsütötte vasárnap délelőtti hangulata van számomra a Tóth Árpád sétánynak; a Nemzeti Galériába vagy a Budapesti Történeti Múzeum valamely kiállítására menet mindig megállok Stróbl Alajos Mátyás-kútjánál; a Palota dunai frontján pedig, Savoyai Jenő szobra előtt, elégedett terepszemlét tartok Pest felett. Mindig szép. Onnan.

Ha a Bécsi kapu felől jövök, akkor általában a legegyszerűbb útvonalat, a Mátyás-templomhoz vezető Táncsics Mihály utcát választom. Megszokás. Pedig…

A napokban a Budavári Önkormányzat épületében, a Kapisztrán téren volt dolgom, s utána a napsütésben sétáltam egy kicsit az onnan a Szentháromság térig vezető Országház utcán. Az egy dolog, hogy középkori, gótikus alapokra épült barokk és copf stílusú házaival ez Budapest egyik legszebb utcája. A 13-14. századi épületek többsége Buda 1686-os ostroma során megsemmisült, így az utca képét 17. század végi, 18. század eleji házak határozzák meg. Ezek sok korábbi részletet megőriztek, de persze a kapualjak gótikus ülőfülkéi a zárt kapuk mögött vannak. A pár perces séta azonban így is felért egy történelemórával. Emléktábla-mániás vagyok; itthon is, külföldön is végigböngészem az utamba kerülő bronz- és márványfeliratokat. Itt van belőlük bőven. S rá kellett megint döbbennem, hogy mennyi mindent nem tudok – vagy felejtettem el történelemtanulmányaimból.

Rögtön az utca neve: az 1790-ben itt tartott országgyűlésről kapta a nevét. A 28-as szám alatt lévő egykori klarissza kolostort építették át pár évvel korábban, hogy befogadja a diétát. Nagy esemény volt ez! Azt megelőzően majd’ negyedszázada nem hívta össze az uralkodó (Mária Terézia, majd II. József) a rendeket, Budán pedig utoljára még a török foglalás előtt Szapolyai János király tartott országgyűlést. Szóval: egykori kolostor, mert az épület üresen állt azt követően, hogy II. József feloszlatta a szerzetesrendeket. 1790. június: már II. Lipót, a néhány hónappal korábban elhunyt II. József utódaként. A háttérben pedig a francia forradalom…

Ahogy a Hóman-Szekfű-féle Magyar Történet fogalmaz: „[A király] ) márczius 29-ikén, kibocsátotta az országgyűlésre szóló meghívókat. A dieta helyéül Budát, megnyitása napjául június 6-át rendelte. Nem lehetett helyet képzelni, mely jobban megfelel az ország óhajainak, mely jobban kifejezi a függetlenségnek, a nemzeti dicsőségnek, a magyar szabadságnak eszméit, melyek a nemzet lelkét akkor magokkal ragadták.”

S bár II. Lipót novemberben – kifejezetten kényelmi szempontokra hivatkozva – visszaviszi Pozsonyba a tanácskozást, az 1790-91-es országgyűlés mégis fontos határozatokkal írja bele magát a magyar történelembe. (Legalább papíron) megerősíti Magyarország függetlenségét. A magyar nyelv terjesztése érdekében a közép- és felsőfokú iskolákban előírja a magyar nyelv tanítását. Felmerül a magyar nyelv hivatalossá tétele, de ezt elvetik, mert „a magyar nyelvnek hivatalossá tétele oly újitás, mely az ország nem magyar lakóinál, németek-, illyrek-, tótok-, horvátok-, ráczok-, oláhok- és rusznyákoknál, kiknek száma a magyarokat háromszor is felülmulja, veszedelmes izgatottságot vonhat maga után, még nagyobbat, mint a német nyelv behozása… Elég, ha az egyetemen, az akadémiákon és gymnasiumokon lesz egy-egy magyar tanár.” Lényegében II. József türelmi rendeletét megerősítve – a protestánsokra és görögkeletiekre nézve – kimondják a vallásszabadságot, az egyházak szabad, autonóm működését, noha megmarad a katolicizmus államvallás státusza.

Az 1790-es (és 1792-es) országgyűlésre emlékeztető tábla csak az utca sarkán olvasható, magán a 28. sz. házon nem. Ott két – úgy tűnik, egymással versengő – szokatlanul nagy méretű (és egy kisebb) márványtábla a II. világháborúra emlékeztet, arra, hogy itt volt 1944 őszétől a Gestapo fogháza. (A szomszédos épületekkel együtt korábban ez volt a Belügyminisztérium.) A kaputól jobbra 1992-ben elhelyezett tábla a Gestapo által itt kivégzett, név szerint felsorolt, magyar, lengyel, francia foglyokra emlékezik. Öt évvel később ugyanakkora táblát kapott a szovjetek által elhurcolt és kivégzett Mikó Zoltán vezérkari százados, a nyilasok és a németek elleni, 1944 végi katonai ellenállás részvevője. Egy harmadik, kisebb, tábla (a képen nem látható) az 1970-ben elhunyt O’sváth Lászlóra emlékeztet, aki „A Magyar Királyi Belügyminisztérium tisztviselőjeként a nemzetet szolgálta. Ezért hazánk hitleri és szovjet megszállásakor üldöztetést és szenvedést kellet elviselnie. E ház falai közül irányította több nemzet menekültjeinek sorsát, köztük a mintegy 130 ezer lengyel megmentését.”

És ez még csak egy ház volt – 1790-től 1945-ig.

Csaknem szemben az egykori kolostor-országház-belügyminisztériummal (ma – még talán pár hónapig! – az Akadémia különböző társadalomtudományi intézeteinek székháza) az Országház utca 17. földszintes barokk épület, kosáríves kapuval, a zárókövön a sütőcéh jelvényei, a ház falán kis tábla: „középkori maradványokon építette 1700 körül Spiegel Bernát pékmester”. Egészen a szemközti Országház megnyitásáig róla, a pékműhelyről nevezték Sütő utcának a korábbi Olasz utcát – mert hogy a középkorban olasz kereskedők lakták. Alatta hatalmas pince, állítólag a Vár alatti barlangrendszer egyik bejárata. A 20. század elejétől a 90-es évekig itt működött a Régi Országházhoz címzett vendéglő és borozó. (Bővebben: itt.) Most semmi nem emlékeztet rá, és csak a bejegyzéshez anyagot gyűjtve jöttem rá, holott valamikor jártam oda. A 60-as, 70-es években egy diák vagy egy pályakezdő értelmiségi meg tudta magának engedni, hogy bármelyik várbeli étterembe beüljön. Ide speciel a hagymás zsíros kenyér meg a hangulat miatt jártunk. Spiegel Bernátról sajnos ne találtam semmit, így csak találgathatok, hogy a törökök kiűzése utáni betelepítési-bevándorlási hullámban érkezhetett ide német területről.

Bő egy éve a szentendrei Sétában megemlékeztem a rigómezei csatában elesett Lázár szerb fejedelemről. Nos, Budán, az Országház utcában, a fiára bukkantam. A 9. sz ház falán emléktábla hirdeti, hogy ezt az épületet – illetve 14. századi elődjét – Zsigmond király adományozta szövetségesének, Lázárevics István szerb despotának. (A kapu alatt gótikus ülőfülke maradványok.) Lázárevics Istvánról (1377-1427) bővebben itt, most csak annyit, hogy Zsigmond ajándékai közt volt Belgrád is, amely ekkor vált először Szerbia fővárosává. Az az idegenszívű luxemburgi képes volt odaadni Nándorfehérvárt, amelyet aztán a román Hunyadinak kellett védelmeznie. És akkor máris visszaértünk (a német-olasz) Kapisztránhoz, akitől – a terétől – a séta indult.

A sorozat korábbi darabjai:

Séta - történetek 1.   Aknamentesítés

Séta - történetek 2.   Vadaskert

Séta - történetek 3.   Víziváros

Séta - történetek 4.   Szentendre

Séta - történetek 5.  Tündér-szikla, Normafa

Séta - történetek 6. Széchenyi-hegy

Séta - történetek 7. Margitsziget

Iwiwen keresztül kaptam ma az alábbi levelet egy ismerőstől. Nem küldöm tovább, mert utálom a forwardolt körleveleket. De ideteszem.

Talán sokan nem tudják, de Budapesten működik egy óvoda, melybe hajléktalan gyermekek járnak. A kicsik minden nap tiszta ruhát és élelmet kapnak, és fürdetik is őket. Az óvodának, a gyermekeknek nagy szüksége lenne 98-146-os méretű ruhákra és 24-35-ös cipőkre, mondta el Szabóné Förhétz Krisztina óvodavezető. Az ovi 2004-ben szükségből nyílt, hiszen a szabályok szerint az óvodákba csak olyan gyermek vehető fel, akinek lakcíme, tartózkodási helye van. A szakemberek szerint a fedél nélküli gyermekek száma Magyarországon közel ezer fő, ők lakásnak nem minősülő helyiségekben, például pincékben húzzák meg magukat. A pesti hajléktalanóvodába egész Budapestről viszik a gyerekeket. Az ovi reggel hétkor nyit, a gyerekeket először megfürdetik, aztán tiszta ruhába öltöztetik, és enni kapnak, mert nagy részük délután négytől másnap reggelig nem eszik. Nincs mit. Az óvodavezető szerint az ő kis óvodásainak az a legnagyobb örömük, ha van mit enni. Minden ételt megmutatnak nekik, ha lereszelnek egy káposztát, azt is, mert volt olyan kicsi például, aki úgy érkezett hozzájuk, hogy kizárólag a krumplit ismerte. Tartós élelmiszernek és játékoknak is örülnének az óvodában.
Aki tud ruhákat és cipőket küldeni, az alábbi címre juttassa el: Wesley János óvoda 1086 Budapest, Dankó u. 11.

Raszkolnyikov agyon ver baltával egy uzsorás asszonyt (Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés, 1866). Nem azért, mert uzsorás, hanem hogy önmagának bizonyítsa: képes nagy tettekre – a törvény és a Törvény áthágására –, akárcsak Napóleon; vagyis több-e, mint az átlagember, kiválasztott-e. Szinte Raszkolnyikov paródiája Bezuhov (Tolsztoj: Háború és béke, 1869), aki a történelem menetét akarja megváltoztatni Napóleon megölésével, de képtelen a tettre. Vissza Dosztojevszkijhez: Ivan Karamazovot (1880) maga alá temeti a gondolat, hogy ha nincs Isten, akkor minden megengedett, bármi megtehető. Hogyan lesz – lesz-e? – a gondolatból tett, ez a 19. század nagy orosz irodalmának egyik központi kérdése. A háttér nemcsak Oroszország a maga sajátos problémáival, hanem az európai kultúra, jelesül Nietzsche hatása. A (filozófiai és irodalmi) gondolatot (politikai) tett követi: a nép közé járó, felvilágosító, széplelkű narodnyikok egy része belefárad a sikertelenségbe és terrorakciókkal próbálja előrelendíteni a történelmet; a leghíresebb tettük II. Sándor cár megölése 1881-ben.

Kevesebbet tudok a nagyjából ugyanekkor jelentkező dél-európai – olasz és spanyol – politikai terrormozgalmakról, akciókról, de azt hiszem, az oroszhoz hasonlóan ezek is az önkényuralom elleni átmeneti politikai cselekvési módot jelentettek; átmenetet addig, míg meg nem jelentek a politikailag cselekvőképes és ezért változást ígérő tömegpártok.

A 19. századi stílusú politikai merényleteknek (és csak találomra ide sorolom a 20. századból – rengeteg volt – Barthou francia külügyminiszter és Sándor jugoszláv cár 1934-es meggyilkolását, Kennedy amerikai elnök 1962-es vagy Olof Palme svéd miniszterelnök 1986-os megölését) közös jellemzője, hogy konkrét személyre irányulnak, akinek a „kiiktatásától” valamilyen politikai irányváltást remélnek, vagy egyszerűen az adott politikust és az általa megtestesített politikát akarják „megbüntetni”.

A 20. század második felének új jelensége a válogatás nélküli, mondhatni „random” tömegterror. Nem sorolom ide a hitleri vagy sztálini állami terrort, mert azt egész más ügynek tartom (mint például a keresztény inkvizíciót is). Az államnak azonban mégis köze van ehhez, mert az I. világháborúban az államok teszik általános társadalmi élménnyé, hogy ölni nemcsak szabad, hanem kötelező is. Úgy vélem, ekkor válik le tömegesen az emberről az a civilizációs máz, amely – némi képzavar – féken tartotta a bennünk rejlő ösztönt. Az agresszió, az ölés állati ösztönét, amely ékes bizonyítéka az evolúció elméletének. A II. világháború aztán kiteljesíti ezt az élményt: Varsó, Rotterdam, a másik oldalról Drezda, Hirosima stb. bombázása személytelenül és lényegében konkrét katonai cél nélkül ölte meg civil lakosok tíz- és százezreit. Tudjuk: egy ember halála tragédia, ezeré statisztikai adat.

Az 1960-as évek végétől kezdődő új terrorhullám alapvetően két forrásból táplálkozott, amelyek aztán összekapcsolódtak. Az egyik az 1968-as újbaloldali „világforradalom” veresége: a német Vörös Hadsereg Frakció (RAF) – ismertebb nevén a Baader-Meinhof csoport – sok évtizeddel korábbi elődeihez hasonlóan a politikai és gazdasági élet kulcsszemélyiségeinek kilövésével reméli elérni a rendszer, kapitalista „diktatórikus” állam összeomlását. A másik forrás az 1967-es arab-izraeli háború után feléledő palesztin mozgalom, amelynek szükségképpen (és 1945-47-es zsidó mintát követve!) a terrorizmus válik a fő harci eszközévé. Számos ideológiai és világpolitikai, hatalmi ok játszik közre abban, hogy ezek az európai (ne feledkezzünk meg az olasz Vörös Brigádokról vagy az észak-ír IRA-ról sem!) és ázsiai (az arabok mellett dél-amerikai és japán) terrorszervezetek egymás szövetségesei lesznek. A 70-es évek fő harci terepét a technikai és életmódbeli változás kínálja: repülőgép-eltérítés és turistákkal zsúfolt repülőtereken végrehajtott vérengzés. Persze nem csak baloldali terrorizmus van: az olasz szélsőjobboldali Ordine Nuovo 1969-től hajtott végre véres merényleteket, amelyek betetőzése az 1980-ban a bolognai pályaudvaron végrehajtott robbantás, amelynek 85 halálos áldozata volt.

Nem folytatom a sort, a közelmúltból is számtalan példát lehetne hozni a Baszkföldtől Srebrenicán át Darfúrig…

A palesztin merényletek hoztak valami merőben újat, európai szemmel irracionálisat, ami aztán a 2001. szeptember 11-i New York-i, illetve a 2005. július 7-i londoni merénylettel vált első számú közveszéllyé: az öngyilkos merénylőt, az erre felkészített öngyilkos merénylőjelöltek tömegét. Itt már nem elég a torz politikai cselekvési szándék, itt már hitre, fanatikus hitre is szükség van.

Nem hiszem, hogy Anders Behring Breivik elmebeteg lenne, a szó orvosi értelmében. Tette „csak” azt jelzi, hogy Európában, annak is a legcivilizáltabb, legnagyobb jólétben élő részén is megjelent a fanatikus hitű, önfeláldozásra kész, ezért kiszámíthatatlan és kivédhetetlen terrorista tömeggyilkos. A szélsőjobboldalon.

Fentebb bennünk élő állati ösztönről beszéltem. Igen, úgy vélem, hogy az ember antropológiai lényegéhez tartozik az erőszak, az ölés. A körülményeken – élethelyzeten, politikán, propagandán stb. – múlik, hogy mikor jön elő belőlünk. Tessék megnézni például az interneten fennlévő számtalan videó valamelyikén a budapesti meleg menetekre támadó emberek – embertársaink, tisztes polgárok – arcát…

Áron, azt hiszem, valóban kiválóan alkalmas arra, hogy elhitesse az emberrel, már csak napjai vannak hátra.

"Jó reggelt! "Agyrém, mint mindenki nevet."

"Ezt az üzenetét nem adom át. K.Á."

Gondoltam, ezt majd megírom a szombat/vasárnapi e-mailben, de mi van, ha Áron riasztotta Orsit, és ő már cenzúrázni fogja a leveleimet. Összeesküvés... Agyrém.

Számomra az volt, blogember, hiszen csak onnan ismertem. Pedig ember volt. Volt? Biztos nem lehetek a múltidőben, de...

Percre pontosan három hónappal ezelőtt kelt az utolsó bejegyzése: "Abba maradt a szteroidok szedese, igy vegtelenul gyenge vagyok." Azóta is naponta ránéztem a blogjára, hátha... De nem. E-mailekre sem jön válasz.

A nickjére figyeltem fel évekkel ezelőtt - valahol kommentelt -, arra lettem kiváncsi, megnéztem hát a blogját, és viszolygásomat, fenntartásaimat legyőzte kukkolási hajlamom. Volt mit, ha csak szavakat, mondatokat is. Aztán egyszercsak a szavak, mondatok - egy buzi kurva szavai és mondatai - mögül előbújt egy ember. Múlttal, jelennel - sorssal. Mindennapokkal, néha "mindenpercekkel", örömökkel, bosszúságokkal, szenvedéssel, szenvedéllyel (ilyennel is meg olyannal is), szerelemmel - és már halott szerelmekkel. Plüssállatokkal és Bachhal.

Már nem emlékszem, hogy kezdődött nagyon szórványos, esetleges levelezésünk - mondjuk inkább alkalmi e-mailváltásoknak. Két és fél éve úgy volt, hogy találkozunk is, ő kezdeményezte - aztán átvert, nem jött el. Hosszú szünet után kezdtem újra olvasni, s amikor beteg lett, akkor írtam neki megint. Megint úgy volt, hogy majd "mindenképpen" találkozunk, ha jobban lesz és ki tud mozdulni.

33 évet élt, a saját halottamnak tekintem. A blogját pedig leveszem a "Könyvjelzők" közül.

*

Ez volt az egyik utolsó zene, amit föltett a blogjára.