Pont ma* egy hónapja, október 10-én délben sétáltam a Széchenyi-hegyen. Gyönyörű napsütéses vasárnap volt, s arra gondoltam, hogy majd írok egy jó kis „Séta-történetet” belőle, hadd örüljön Máté, hogy nem csak politika meg történelem van a blogomon…

Gyerekkorom gyakori családi séta- és kiránduló helyszíne volt ez. A Fogassal jöttünk fel mindig – máig különleges élmény számomra, most is ez csábított ide, mert csak úgy kószáltam, amikor ott találtam magam a városmajori végállomáson, és hirtelen ötlettel felszálltam.

A Fogaskerekű 1874-ben épült, ez volt a világ harmadik hegyi vasútja. Kezdetben gőzmozdonyokkal üzemelt. A végállomása a Svábhegyen volt, 1890-ben hosszabbították meg Széchenyi-hegyig. 1929-ben jelentek meg a budapesti villamosokkal azonos színű, sárga, Svájcban gyártott, villanyvontatású szerelvények, melyek 1973-ig közlekedtek. Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 100. évfordulójára érkeztek Ausztriából a ma is közlekedő vonatok, melyek az európai fogaskerekű vasutak egységes színét, a pirosat kapták.

Aztán – gyerekkoromban – általában felültünk az Úttörővasútra (1948-50-ben épült, „Rákosi pajtás ajándéka a magyar gyerekeknek”; ma Gyermekvasút; ezt most kihagytam, utoljára, azt hiszem, az akkor 5 és 7 éves unokahúgommal és –öcsémmel ültem rajta). Olyan állomások voltak, hogy „Előre” (ma Szép Juhászné) meg „Úttörőváros” (Csillebérc). Fantasztikus dolog lehetett úttörővasutasnak lenni. Van egy ismerősöm, harmincegynéhány éves nő, a világot beröpködő közgazdász, üzletember, ő az volt, és máig csillogó szemmel képes beszélni róla.

Na szóval, a Gyermekvasútra most nem ültem fel, helyette sétáltam, nézelődtem. Volt mit. Ha leszállunk a Fogaskerekűről, az első látvány az egykori Golf Szálló, az én nemzedékem számára: Vörös Csillag. 1938-39-ben épült az alpesi vadászkastélyok stílusában, 1950-ben kapta a Vörös Csillag nevet, sokáig Budapest egyik legelegánsabb szállodája volt, de az 50-es évek végén még gond nélkül ebédeltünk benne. A rendszerváltás után Hotel Panoráma lett belőle, aztán mindenféle gyanús privatizációs üzelmek után – egy 2003-as újságcikk szerint a libériai nagykövetség tulajdonába került. (A szálloda történetéről bővebben itt.) . Ezt csak utólag olvastam róla, nem néztem meg, hogy mi van benne, mert az ellenkező irányba sétáltam.

A Fogaskerekű végállomásától a Golfpálya út vezet a Gyermekvasút végállomásához. Mondanom se kell, hogy gyerekkoromban nem így hívták, nem is tudom, volt-e akkor egyáltalán neve ennek, a lényegében egy ligeten átvezető ösvénynek.

A névadó golfpálya 1912-ben épült, a tátralomnici mellett ez volt a második Magyarországon, s állítólag nehézsége és az onnan nyíló panoráma miatt is világhírű volt. A „szocializmus” korszakában a golf – a vitorlázással és tenisszel együtt – nemszeretem, úri sport volt, de a másik kettővel ellentétben ez teljesen el is tűnt évtizedekre. Talán amiatt is, hogy gyanúsan „amerikai” időtöltés. Emlékszem, Eisenhower elnökről (1952-59) írták mindig az újságok, hogy Camp Davidben golfozik, ahelyett, hogy a világ üdvén dolgozna, s közben a négereket is verik. „Úrinak”, s ezért kicsit gyanúsnak számított egyébként a vívás is, amely a háború előtt jellegzetesen katonatiszti sport volt Magyarországon, de ennek, minthogy az országnak – s ezáltal a rendszernek – sok dicsőséget hozó olimpiai sportág volt, megkegyelmeztek. A rendes prolik sportja viszont – persze a foci mellett – a bunyó volt, a boksz és a birkózás. S persze, persze, büszkék voltunk a hétszeres olimpiai bajnok kardvívó Gerevich Aladárra (az elsőt 1932-ben, az utolsót 1960-ban nyerte csapatban), de az igazi hős Papp Laci volt. Ennyit a golfról.

A golfpálya helyén épült meg az Úttörővasút végállomása, s itt jött a következő meglepetés: az Úttörővasút hajdani, baloldali forgalmi épülete ma Bibliaház. Hiába no, rég jártam erre…

Sőt, hamarosan rá kellett jönnöm, hogy erre még nem is jártam, soha korábban nem sétáltam le a Széchenyi-hegyről a Farkasvölgy, aztán Sasad, majd a Sashegy felé. „És jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat…”

A Rege és a Kalóz utca sarkán két hatalmas parkban és három épületben önkormányzati csecsemő-, gyermek- és fogyatékosotthon működik. Az 50-es években államosították az egykori magánvillákat, s lett belőlük szociális intézmény. Amiről két dolog jutott eszembe. Először is persze az, hogy fogyatékos gyermekek nevelőotthonában kezdtem pályámat, közvetlenül az érettségi után. (Erről már írtam itt.) A másik egy nagyon ambivalens élmény: valamikor a 90-es évek elején jártam az akkor szinte romokban heverő füzérradványi Károlyi-kastélyban. Az 50-es években ezt is államosították, és szociális intézmény lett: előbb tüdőbeteg-szanatórium, majd a TBC (akkori) visszaszorulásával idősek otthonát hozták létre benne. Ez szerintem jó dolog. Az viszont a másik fele, hogy az állam ugyanúgy nem költött a gyönyörű, neoreneszánsz kastély karbantartására, mint például az állami bérlakásokéra. Így hát akkor egyszerre sirathattam a szocializmus áldozatául esett (azóta egyébként szépen helyreállított) kastélyt, illetve a rendszerváltozással megszüntetett szociális intézményt (ma turistalátványosság és alkalmi rendezvényhelyszín).

Nem láttam korábban a Széchenyi-emlékművet és kilátót sem. Utóbbiból valaha nagyon szép kilátás nyílhatott a városra, most viszont a fák mindent eltakarnak. Az Ybl Miklós tervezte kilátó eredetileg artézi kút volt a Hõsök terén, s a Millenniumi emlékmű építésekor távolították el, majd 1898-ban ide helyezték át. Alatta áll a régi, 1860-ban emelt Széchenyi-emlék: kõoszlop, Széchenyi-hegy felirattal; ekkor, a „legnagyobb magyar” halála után kapta új nevét a Svábhegy délkeleti fennsíkja. Születésének százéves évfordulójára, 1891-ben Stróbl Alajos készített ide mellszobrot, amely a kilátó melletti tisztáson állt. A bronzszobrot 1900-ban ellopták, majd egy évvel később előkerült – a ’90-es évek közepén újra eltűnt, ekkor már végleg. A ma odalátogatók az eredeti szoborhoz nagyon hasonló, 2003-ben a kerületi önkormányzat és a Széchenyi Társaság által készíttetett Kampfl József-alkotást láthatnak, a korábbi helyhez képest jobban szem előtt lévő, biztonságosabb helyen, a kilátó előtt (forrás: www.minalunk.hu).

Sétám a Farkasvölgyön át Sasadra vezetett, szőlős és gyümölcsöskertekhez, s erről megint a Gyivi jutott eszembe. Egy-két hete lehettem a budapesti, VIII. kerületi intézetben, amikor egy csoport kamaszgyerekkel elküldtek őszibarackot szüretelni a sasadi téeszbe. Nem emlékszem, hogy kirándulással egybekötött társadalmi munka volt-e vagy kapott érte az intézet valamit, de nem is ez a lényeg, a srácoknak kaland volt, kiszakadás a bezártságból, a kőrengetegből. Munka közben persze beszélgettem a számomra ismeretlen fiúkkal (nekem akkor fiatalabb csoportom volt).

– És azt tudja, tanár bácsi (nem voltam még 19 éves), hogy a V. gyilkos?
– Ki az a V.?
– Hát, ő – mutattak egy mellettünk dolgozó, szimpatikus, jóképű srácra.
– Te tényleg gyilkos vagy?
– Igen – mosolygott rám.

Kérdeztem tovább, ő válaszolt, így aztán megtudtam, hogy ő az egyik szereplője egy pár hónappal korábban nagy port felvert ügynek: egy tizenéves testvérpár éjszaka behatolt a házukban lakó idős asszonyhoz, akiről tudták, hogy nagyobb összeget kapott, és ácskapoccsal fejbe verték. A néni nem halt meg, kiabálni kezdett, a fiúk megijedtek és elmenekültek. V. a fiatalabb volt, 13 éves. Kérdeztem, megbánta-e, amit tett; mondta, hogy igen, körülbelül annyi érzéssel, mint amikor egy gyerek lever az asztalról egy vázát, és tudja, hogy ezt nem kellett volna.

- Kicsi is vagyok, hülye is vagyok, semmit nem tudnak velem csinálni – tette hozzá.

V-t egyszer elkísértem a bíróságra is, 16 éves bátyjának tárgyalására, ahol persze nem tett vallomást, majd rövidesen átvitték egy másik intézetbe.

Pár évvel később, egyetemistaként, társadalmi munkában környezettanulmányokat végeztem a II. kerületi tanács gyámügyi osztálya számára. És teljesen véletlenül elkerültem V-ékhez, pontosabban édesanyjához. A házmester szülőkről egyébként annak idején azt gyanították, hogy ők voltak a gyerekek tippadói, de erre semmi bizonyíték nem volt. A még mindig fiatalkorú és gyámügyi felügyelet alatt álló, de valahol már dolgozó V. akkor valami kisebb balhéba keveredett, vele nem is találkoztam. A bátyjáról pedig a mama mondta, hogy fölakasztotta magát a tököli börtönben.

A Sashegy is szép volt.

*november 10-én kezdtem el írni a bejegyzést

A sorozat korábbi darabjai:

Séta - történetek 1.   Aknamentesítés

Séta - történetek 2.   Vadaskert

Séta - történetek 3.   Víziváros

Séta - történetek 4.   Szentendre

Séta - történetek 5.  Tündér-szikla, Normafa

Majd’ egy évvel ezelőtt már lelkendeztem (itt), hogy milyen jó és érdekes Bécsbe – múzeumba, kiállításra meg csak úgy – járni. Megint voltunk; négy nap, hat nyolc kiállítás, kirándulás Klosterneuburgba, csámborgás a városban és rituális záróaktusként Sacher-torta a Sacherban… „Békebeli” értelmiségi-kispolgári élvezetek, s én éppen ezért szeretem Bécset. Meg persze irigylem is egy kicsit. A gazdagságát. Hogy például párhuzamosan látható egy – anyagában, rendezésében is – fantasztikus kiállítás Michelangelo grafikáiból az Albertinában, ugyanott egy Picasso is (erről majd később), Rodin-szobrok a Belvederében (Rodin és Bécs címmel, mert hogy 1901-től rendszeres részvevője volt a Secession kiállításainak), Cezanne, Picasso, Giacometti címmel a svájci Beyeler gyűjtemény mesterdarabjai a Leopold Museumban… (Apropos gazdagság: 8-12 euró egy-egy kiállítási belépő, mi újságíró-igazolvánnyal ingyen jutottunk be az Albertinán kívül mindegyikre; a megspórolt pénzből ebédeltünk, Sachereztünk.)

A Beyeler gyűjteménnyel nyitottunk, majd a MuseumsQuartier udvarán napozással egybekötött pihenés után a szomszédos Modern Művészeti Múzeum, a MUMOK The Moderns – Forradalom a művészetben és a tudományban 1890–1935 című kiállítással folytattuk. Tér, energia, dinamika, véletlen – e fogalmak a kiállítás kulcsszavai, de egyúttal egy többek között Einstein, Planck, Bohr, Freud, Röntgen, Tesla által fémjelzett korszaké is, amikor alapvetően változott a világról, annak megismeréséről és megismerhetőségéről alkotott képünk. A relativitáselmélet, az atommodell, a tudatalatti felfedezése, feltárása arról – is – szól, hogy semmi sem úgy igaz, ahogy addig tudtuk, hogy bizonytalanná válnak sok évszázados bizonyosságok; hogy nem hihetünk az érzékszerveinknek, a „józan eszünknek”; s hogy mennyire parány és elveszett az ember… A szédítő tudományos, technikai felfedezésekkel párhuzamosan ezért törnek előre az irracionális – a ráción túli megismerést kereső – eszmék, mozgalmak, divatok. Az új művészeti irányzatok – kubizmus, konstruktivizmus, futurizmus stb. – pedig egyszerre táplálkoznak a felfedezésekből, s próbálják a maguk módján felfedezni vagy újraalkotni a világot. Izgalmas, lebilincselő, de (a nagyon alapos magyarázatok miatt is) eléggé fárasztó kiállítás.

Tina Modottiról Platentől „hallottam” először: tavaly remek fotográfia-történeti sorozatának egy darabját születésnapi ajándékként kaptam, s ez éppen róla szólt. Tina Modotti – Fotografin und Revolutionärin; ez (volt) a címe a Kunst Haus négy hónap után e hét végén bezáró nagyszabású kiállításának, ahol mindazok a képek is természetesen láthatók voltak, amelyek Platen bejegyzését ékesítik. Akit érdekel ez a rendkívüli asszony – a 20. század egyik legizgalmasabb nőalakja, írta róla a kiállítás ismertetője – alapos tájékoztatást kaphat tőle vagy innen, úgyhogy én most nem is ismételek. Modottit és elvtársait/barátait/szeretőit a kiállítás egyébként nem trockistának, hanem simán kommunistának nevezi (természetesen tudom, hogy a trockisták is kommunisták, sőt, ők az „igazi” kommunisták). Egyik nagy szerelme, akinek a meggyilkolásával meggyanúsították, a Kubában ma is nagy tiszteletnek örvendő Julio Antonio Mella, a Kubai Kommunista Párt egyik alapítója.

Modotti egyik fontos tevékenysége volt, hogy fotóival dokumentálta (az ugyancsak kommunista) Diego Rivera monumentális falfestményeit. A 20-as, 30-as években Mexikóban állami megrendelésre készült Rivera-alkotások egyik uralkodó témája, eszméje a szocializmus, a kommunista forradalom.

Riverának felesége (kétszer is elvette, mert egyszer elváltak), Modottinak barátnője volt Frida Kahlo, akinek festményeiből a Kunstforum rendezett hatalmas kiállítást. Kahlonak – akárcsak Modottinak – az élettörténete, a származása (apai nagyszülei Magyarországról vándoroltak Németországba, apja onnan ment Mexikóba, anyai ágon spanyol és indián), baráti/szerelmi köre – legalább olyan érdekes, mint a képei. Utóbbiak főszereplője egyébként ő maga (festményeinek több mint a fele önarckép), akit veleszületett gerincbetegség, majd egy 18 éves korában elszenvedett buszbaleset miatt szinte elviselhetetlen fájdalmak kínoztak. Számtalan műtéte volt, gipsz-, majd acélfűzőt viselt, hosszú időkre ágyhoz volt kötve, s közben intenzív szerelmi életet élt – férfiakkal, nőkkel, miközben szenvedett Rivera hűtlenkedéseitől is… S persze ő is kommunista volt. A Szovjetunióból száműzött Trockij egy időben a Rivera-Kahlo házaspár házában lakott (s persze viszonya volt Fridával), s amikor Trockijt meggyilkolták, a rendőrség Kahlót is kihallgatta, mert ismerte a gyilkost, Ramón Mercadert. A kiállítás természetesen Frida Kahlo életét, környezetét is dokumentálja; az egyik fényképen Diego Rivera, Andre Breton és Lev (Leon) Trockij látható mint a Művészeti forradalom című kiáltvány társszerzői.

Az Albertina elképesztő választékú boltjában ezúttal a Kommunista Kiáltvány is stószokban állt – köszönhetően egy sajátos tematikájú kiállításnak, amelynek címe Picasso – Béke és szabadság. Talán a fentiekből is kiderülhetett, igazán nem állnak távol tőlem a társadalmi folyamatok és a művészi alkotás kapcsolatait feltáró magyarázatok, koncepciók. Itt viszont kifejezetten zavaró volt az a (szerintem erőltetett) politizálás, amely direkt kapcsolatot teremtett az amerikaiak vietnami háborúja és egy homárt zabáló macskát ábrázoló festmény között. Picasso az 50-es, 60-as években előszeretettel játszadozott azzal, hogy klasszikus festményeket – pl. Velázquez: Las meninas (Udvarhölgyek) vagy Manet: Reggeli a szabadban – parafrazeált; itt ezek is közvetlen politikai mondanivalót kaptak, olyan stílusban, amely nálunk a 60-as évek végétől már nemigen volt szokásban. Persze, Picasso egész életében politizált, kommunista volt és békeharcos, elítélte a franciák algériai és az amerikaiak vietnami háborúját (hogy a francoizmusról ne is beszéljünk). De emellett – illetve elsősorban – művész volt. Elképesztő képzeletvilággal és technikai virtuozitással, amit bűn szájbarágó propagandára egyszerűsíteni. De lehet, hogy ez k-európai, posztkommunista túlérzékenység.

És láttam még egy kiállítást, ami ma nálunk szinte elképzelhetetlen: a MAK-ban, az iparművészeti múzeumban Pátosz vörösben címmel Bíró Mihály grafikái láthatók, reklámgrafikák épp úgy, mint a híres Kalapácsos ember, az Osztrák Szociáldemokrata Párt  választási plakátjai vagy éppen az 1919-20-as fehérterror bűneit bemutató (művészileg elég gyenge) Horthy-mappa rajzai.

Megint meglepődtem, mert tudatlan voltam: kiderült, hogy a szabadpiaci liberalizmus, az individualizmussal azonosított egyéni szabadság és felelősség mintaországában, az Egyesült Államokban, felosztó-kirovó nyugdíjrendszer van, amit a jobboldal eddig hiába próbált magánszámlákkal felváltani. Az 1935-ben a demokrata Roosevelt társadalombiztosítási törvénye keretében létrehozott állami nyugdíjrendszer esetleges privatizálása évtizedek óta vitatéma, és most a küszöbön álló félidős választások ismét feldobták. Minderről a Metazin új hírleveléből, illetve az általa szemlézett Huffington Post-cikkből értesültem.

Nem megyek bele az amerikai társadalombiztosítási rendszer ismertetésébe, akit érdekel, utánanézhet itt.

Tájékozatlanabbak kedvéért: felosztó-kirovó rendszernek azt nevezik, amikor az adott időszakban dolgozó, u.n. „aktív” lakosság kötelező befizetései (járulékai) – az állami költségvetésen átfuttatva – fedezik az akkor éppen nyugdíjban lévők járadékát. Nálunk is ez a rendszer volt kizárólagos, míg 1997-ben a Horn-kormány – a többi kelet-európai „újdemokráciához” hasonlóan, az IMF nyomatékos tanácsára – az öngondoskodás jelszavával el nem indította a nyugdíjreformot, amelynek keretében az újonnan munkába állóknak kötelezően magán-nyugdíjpénztárakba kellett belépniük, míg az idősebbek állami nyugdíjjárulékuk 25 százalékával önként választhatták ezt. Ezt a reformot, az elvet, a rendszert és a magán-nyugdíjpénztárak konkrét tevékenységét kezdettől fogva viták kísérik. A tegnap elfogadott törvénnyel – és az azt megelőző, kísérő politikai deklarációkkal – megkezdődött e rendszer felszámolása. Akit érdekel, nyilván nyomon kíséri e vitákat, nem megyek bele, engem ez konkrétan már nem érint, tőlem évtizedeken át a régi rendszerben vonták a járulékot, és így kapom a nyugdíjamat. A ma dolgozók befizetéseiből.

Igen, rohadt nyugger vagyok, vazze, akit ti „tartotok el”, fiatal barátaim – ahogy azt sok mai harmincas, például zolivagyok blogger időnként oly brutálisan a pofámba vágja. (Én meg a nagyszüleidet tartottam el, vazze.) De nem is erről akartam írni, csak elkapott az indulat…

Ami most valójában foglalkoztat, az a párhuzamosság Magyarország és az USA, két ennyire eltérő ország és társadalom közt; az azonosság és a különbség. A nyugdíjrendszerről itt és ott folyó vitában szinte teljesen ugyanazok a szempontok merülnek fel, ugyanazok az érvek hangoznak el. Mindenekelőtt az, hogy az életkor meghosszabbodásával és a születésszám csökkenésével elöregedő társadalmakban megbillen(t) az aktívak és inaktívak – vagyis a befizetők és az „eltartottak” – egyensúlya, ezért egyre nehezebb fenntartani a rendszert, mert az a mindenkori nemzeti jövedelem és a költségvetés egyre nagyobb hányadát köti le. (Ehhez kapcsolódik a nyugdíjkorhatár felemelése, lásd pl. Franciaország, ami ugyan csökkenti az állami nyugdíjkassza terheit, viszont még nehezebbé teszi a fiatalok munkába állását, növeli a munkanélküliséget.) A felosztó-kirovó rendszer hívei viszont azt hangoztatják, hogy ez a társadalmi szolidaritás kifejezője: azzal is, hogy a „gyerekek” befizetéseiből jön a „szülők” nyugdíja; azzal is, hogy a nyugdíj – az aktívan eltöltött időszak jövedelme és az azon alapuló járulékfizetés mellett – függ az ország mindenkori konkrét gazdasági lehetőségeitől; s azzal is, hogy a társadalom képviseletében az állam szükség esetén korrigálja a különbségeket. További érv – és ez felmerül mind Amerikában, mind nálunk –, hogy az állam nagyobb biztonságot szavatolhat leendő nyugdíjas polgárainak, mint a „tőzsdéző” magánbiztosítók. És, mint mondtam, hasonlóak az érvek itt is, ott is a privatizáció, a magán-nyugdíjszámlák rendszere mellett is. Az öngondoskodás, a felelősség nemcsak elvont filozófiai érv, hanem praktikus szempont is: ha tudom, hogy a nyugdíjam a saját befizetéseimtől függ, akkor talán kevésbé leszek hajlamos arra, hogy minimálbéren – vagy még úgy sem – bejelentett (s ennek megfelelően járulékozó) alkalmazott legyek. (Mintha ez csak rajtam múlna!) Továbbá: a biztosítás üzlet, a nyugdíjpénztárak tényleg „tőzsdéznek”, hogy minél nagyobb nyereséget érjenek el, de ettől az én nyugdíjam is magasabb lesz. Ha jól csinálják. Ha… Mert hogy állítólag nálunk ez nem jellemző.

Másrészről viszont – szintén állítólag – nálunk most a nyugdíjrendszer visszaállamosításának a valódi tétje a magán-nyugdíjpénztárak által eddig begyűjtött 2800 milliárd forint – az évi GDP 10 %-a! – besöprése a költségvetésbe, s ezzel a következő néhány év kormánycéljainak finanszírozása. Természetesen annak reményében, hogy aztán úgy beindul a gazdasági fejlődés, hogy nem lesz gond a nyugdíjak majdani kifizetése. Ha…

És amiért ezt az egészet megírtam: a magánnyugdíjrendszert Magyarországon egy (állítólag) baloldali kormány vezette be, Amerikában a republikánus jobboldal harcol érte. Amerikában a baloldal, a demokraták féltik a profitéhes magántőkétől a nyugdíjasokat, Magyarországon egy (állítólag) jobboldali ideológiát hirdető párt és kormány.

1989 óta vallom, hogy nálunk (Magyarországon, Kelet-Európában) értelmét vesztette a hagyományos bal-jobb politikai címke.

Ezért is nehéz mit kezdeni azzal, hogy magamat elkötelezett baloldalinak tartom.

Megint a gyönyörű Nominativus blogról idézek - akár naponta megtehetném:

"Nem rajtunk múlik, hogy hiszünk-e Istenben, csupán az áll rajtunk, hogy ne szeressünk hamis isteneket." (Simone Weil)

„Megbukott a multikulturális társadalom kísérlete Németországban”, mondta szombaton Merkel német kancellár. Remélem, hogy nincs igaza.

És félek, hogy igaza van, ami nagy baj lenne.

Egyébként pedig bármit mond Merkel, bármit mondat vele a napi aktuálpolitikai szükséglet, a félelem vagy az elkeseredés, a multikulturális társadalom valóság. Aki járt már Berlinben – Kreuzbergben, Neuköllnben –, vagy aki érezte London, Párizs magától értetődő színességét (hogy csak azokról a városokról beszéljek, amelyekben voltam; na és persze New York, San Francisco…), az képtelenségnek tarthatja a multikulturalitás halálát. Igaz, száz évvel ezelőtt a kor viszonyaihoz képest multikulturális volt Bécs, Berlin, Prága - aztán egy negyedszázad múltán már nem volt az…

A multikultit temető Merkel azért arra is emlékeztetett, hogy bár a német hagyományok nagy részét a zsidó-keresztény örökség határozza meg, ma már az iszlám is Németországhoz tartozik. „Aki nem veszi tudomásul, hogy 2500 imám prédikál a németországi mecsetekben, az önmagának hazudik”, mondta a kancellár. Akkor hogy is van ez? A 82 milliós Németország lakosságának kb. 20 százaléka bevándorló vagy bevándorlók leszármazottja (a Wikipedia adatai); a legnagyobb kisebbséget a 2,5 millió török jelenti (más források már 3 millió fő fölé is teszik a számukat, s ezt erősíti, hogy ugyancsak a Wiki szerint 4 % a muszlim vallásúak aránya). És ez csak Németország. A legtöbb nyugat-európai országban már ma is 10 százalék feletti a bevándorlók aránya, és a demográfiai trendeket (korösszetétel, termékenység az őshonos lakosság, illetve a bevándorlók körében) nézve, úgy kalkulálják, hogy 2050-ben már a lakosság 20 %-a muszlim lesz, de pl. Franciaországban akár az 50 %-ot is elérheti ez az arány. De hiszen a középkorban is „multikulturális” és részben muszlim volt Európa a Spanyolországot  megszálló – magas kultúrájú – mórok, illetve a Dél-Kelet-Európát uralmuk alá hajtó – és vallásilag a kor kereszténységénél sokkal toleránsabb – oszmán-törökök révén.

Merkel szombaton arról is beszélt, hogy az – Európa legtöbb országához hasonlóan – elöregedő Németország távlatilag is a bevándorlókra szorul. Ugyancsak becslések szerint 400 ezer szakember – elsősorban diplomás – hiányzik a német gazdaságból. Néhány éve (még a Schröder-kormány) hirdette meg, hogy indiai számítástechnikusokat és mérnököket várnak-hívnak nagy tömegben.

A multikulti kudarcáról, az iszlám fenyegetésről beszélő német politikusok tulajdonképpen kétféle veszélyt fogalmaznak meg. Az egyik – ez Thilo Sarrazinnek, a Szociáldemokrata Pártból ezért kizárt politikusnak, az állami Deutsche Bank volt vezető tisztségviselőjének a tézise – a németség „felhigulása”, elsorvadása a kulturálatlan, sőt IQ-hiányos bevándorlók tömege révén. A másik – és Merkel erről beszélt –, hogy a németségtől nyelvileg, kulturálisan elszigetelődő közösségek jöttek létre, élik külön, párhuzamos életüket. Tanuljanak meg németül! – lényegében ezt az alapkövetelményt fogalmazta meg a kancellár. Mások ehhez még hozzáteszik (már korábban is hozzátették), hogy a bevándorlók fogadják el a német társadalmi értékeket. A magam részéről ezt jogos igénynek tartom – pont annyira, mint ahogy életszerű, praktikus igénynek tartom azt is, hogy egy szlovákiai vagy romániai magyar beszélje az államnyelvet, tisztelje az adott ország államrendjét. (Már most mondom, hogy ebből a szempontból számomra nem különbség, hogy ki mióta lakik egy adott helyen. Vannak történelmi pechek. Erről tudnának mesélni – hogy csak a ma Magyarországnak nevezett földdarabnál maradjunk – a sajnálatosan kihalt avarok, gepidák, longobárdok, a meghódított morvák vagy a kényszerrel asszimilált kunok, jászok vagy éppen a mai békési szlovákok, románok.)

Sok mindent lehetne és kéne elmondani ezzel kapcsolatban. Én most csak két dolgot említek. Az egyik a dolog története.

(Nyugat-)Németország az 50-es, 60-as években egyfajta gazdasági csodát, hatalmas ipari fellendülést élt át, de ehhez kellett a munkáskéz a második világháborúban megtizedelt férfilakosságú országban. Százezer számra toboroztak Dél-Európában; görög, olasz, spanyol, majd török, végül jugoszláv (szerb, bosnyák) vendégmunkások jöttek. Közülük a 70-es években, ahogy anyaországuk gazdasága is fellendült, illetve a diktatúrákat demokráciák váltották fel, az olaszok, spanyolok, görögök jelentős része visszatért, az ott maradtak meg asszimilálódtak. A törököknél a legutóbbi időkig Törökország belső helyzete nem volt igazán vonzó, másrészt viszont a környezettől alapvetően eltérő vallás és kultúra megakadályozta az asszimilációt. (Tavaly viszont már többen mentek vissza a dinamikusan fejlődő Törökországba, mint ahányan onnan Németországba jöttek!) Ez persze csak séma, az élet ennél sokkal színesebb – Mesut Özil focista vagy Cem Özdemir, a Zöldek muszlim vallású társelnöke megkérdőjelezhetetlenül németek –, de most nincs kedvem monográfiát írni a kérdésről.

És persze eszünkbe juthat erről az is, hogy a kultúra, a vallás, az életmód környezettől való különbsége – az elzárkózás-kirekesztés párosa –őrizte meg századokon át a szétszórtságban élő zsidóságot. És amikor a 19. század végén gyors ütemben asszimilálódtak, akkor jelent meg az újfajta politikai antiszemitizmus, hogy néhány évtizeddel később már „befurakodást”, „fertőzést” lásson az asszimilációban.

A másik szempont maga az asszimiláció, a beolvadás vagy integrálódás kérdése. Ez szerintem ma sokkal élesebben vetődik fel Franciaország és Anglia esetében. Mindkét ország hatalmas gyarmatbirodalommal rendelkezett, és ezen az alapon tette lehetővé, hogy egykori gyarmatairól Észak-Afrikából, illetve az indiai szubkontinensről és a karibi térségből lényegében bárki beköltözhessen az anyaországba. Sem Franciaország, sem Anglia nem hirdette meg a „multikultit”; eltérő etnikumú franciákról, illetve britekről beszéltek. És a tapasztalat az volt, hogy a bevándorlók első generációja mindent megtett a beolvadásért, olyan akart lenni, mint a környezete – még ha ez a bőrszín vagy a kulturális különbség miatt nem is volt reális. De lényegében megtalálták a helyüket ezekben a társadalmakban – ha a munkamegosztás és a szociológiai környezet alacsonyabb szintjén is; számukra mindenképpen felemelkedést jelentett az új haza. A második és a harmadik generáció azonban már nem a szülők, nagyszülők származási hazájához mérte saját életét, lehetőségeit, hanem a többségi környezethez. Ráadásul egy olyan megváltozott világban – és ez egy újabb, nagyon fontos szempont ebben a sokdimenziós „játékban” –, amely a korábbiaknál sokkal kevésbé igényli a szakképzetlen vagy alacsony képzettségű munkaerőt. A munkanélküliségre, a kiszorítottságra az egyik válasz a gyökerek az identitás keresése. A 90-es évektől ez találkozik össze egy egészen máshonnan eredő, más okokból kialakuló iszlám fundamentalizmussal (naná, majd az ugyancsak ekkor megerősödő újkeresztény fundamentalizmussal fog!). A 2002. júliusi londoni bombamerényletek szörnyű élménye éppen az volt, hogy ott született, látszólag az angol társadalomba, kultúrába integrálódott fiatalok hajtották végre. De ez csak az egyik fél. A másik: a "befogadó" országok társadalma (kisebb-nagyobb részük) - szerte Európában - a munkanélküliség, a gazdasági válság első jeleire is a "kenyerünket elvevő" vagy egyszerűen felesleges idegenek ellen fordult. Leginkább errefelé, a Balkánon, ahol még nincsenek is igazán idegenek, bevándorlók.

Vagyis azt akarom mondani, hogy egyrészt – tetszik-nem tetszik, megváltoztathatatlan tény – Európa majd minden országában itt vannak az „idegenek”, a már Szent István által is emlegetett „más fajú, más erkölcsű” népek. Részint „mi” hívtuk őket, részint jöttek maguktól. A feladat az integráció – vagyis az adott társadalomba való beillesztés. Ez pedig nem elsősorban kulturális kérdés – az is! a kultúrát a legszélesebben, életmódként is értve –, hanem társadalmi, s benne munkaerőpiaci kérdés.

Kéne írni a blogot, tudom, de nincs se időm, se olyan témám, ami kényszerítő lenne. Illetve egy van, de azzal meg kell várnom, míg a Magyar Narancs eheti száma olvasható lesz online is: egy fideszes államtitkár (Balogh Zoltán) rokonszenves és meggyőző gondolatai, elképzelései ütköztek egy píszí-bolond liberális újságíró akadékoskodásaival – de ehhez tényleg link kell, hacsak nem akarom bemásolni a három oldalt. Esetleg vegyétek meg a lapot, egyébként is mindenkit MaNcs-olvasásra buzdítok, noha már tényleg nem olyan jó, mint volt. Egy-két nagyon érdekes írás, azonban minden számban van.

Szóval: marad az alibi, például a naptár, az eseménynaptár. Már a névnapok felsorolása nagy kaland: Gál, Ambos, Ambró, Ambrus, Aranka, Aurélia, Auróra, Bedecs, Bedő, Gallusz, Gálos, Gellért, Gerhárd, Hédi, Hedvig, Lehel, Lél, Lelle, Margit. Muszáj volt utánanéznem: az Ambos és az Ambró az Ambrus becézett formája. Ezek után azt már magamtól is kitaláltam, hogy a Bedecs és a Bedő ugyanaz; azt viszont nem tudhattam, hogy (a Wiki szerint) mindkettő az ismeretlen eredetű Bed név származéka, esetleg a Benedek névből származik.

Még lehetne a nevekkel szórakozni, például leghíresebb viselőiket kinyomozni, kezdve nemzeti büszkeségünkkel, Lél-Lehellel… De én inkább ugrottam egyet, és azt kezdtem nézni, mi történt ezen a napon, s a nemzeti büszkeségnek máris annyi. A magyar Wikiben az első esemény, hogy 1448-ban Hunyadi János vereséget szenved a törököktől Rigómezőnél. Rigómező = Koszovo Polje, ami persze újabb gondolatsort indíthat el… de nem indulok. Vannak ugyanis más lehetséges irányok is – de azok felé se, csak szemezgetek belőlük: 1895-ben a király bevett vallássá nyilvánítja az izraelita vallást (a többi bevett vallás: katolikus, református, evangélikus, ortodox, unitárius); 1897-ben Budapesten megnyílik a Magyar Színház (ma itt van a Pesti Magyar Színház), s két évvel később ugyanezen a napon már vendégszerepel benne társulatával együtt a kor leghíresebb színésznője, Sarah Bernhardt. 1906. október 16-án törvényesítik Magyarországon a prostitúciót, és 1944-ben ezen a napon vette át a hatalmat Szálasi Ferenc nyilas nemzetvezető. Na, most juszt se írok a Jobbikról. Érdekesebb téma lenne, hogy 1978-ban e napon választották pápává Karol Wojtylát; nagyjából ezzel kezdődött a kelet-európai rendszerváltás. És persze rengetegen születtek (és haltak meg) ezen a napon, gróf Hadik Andrástól Günter Grasson át Mezey Máriáig. Most kivételesen nem másolok be egy Grass-regényt, csak ideteszek egy Mezey-dalt – még ha másfél perc után meg is szakad. De addig szép.

Mátéért

Szun Vu Kung lázadása


Mikor Szun Vu Kung, a majmok királya,
kit kőtojásból keltett ki a vén
föld, ég, nap és hold különös szerelme
a gyümölcsök s virágok szigetén,

ki kőtestét mozgatni tanitotta
s viharként szállni a felhők felett
és megtanult minden emberfölötti
varázst és titkos bölcsességeket,

ki hős vezér és szent remete volt és
szívében mégis fenevad maradt,
és feldúlta a halál városát és
megette az égi barackokat,

az istenek eledelét, hogy ő is
örökké éljen, s lett mindenható,
kinek rőt fején a villám kicsorbult,
ki már-már isten volt, de lázadó

dühében a Legfőbb Trónt követelte
s leverte az égi seregeket
s a Menny Ura s a Célok és Erények
bénultan nézték, hogy közeleg -

mikor Szun Vu Kung már a trón előtt állt
és már senki se moccant ellene,
jött Buddha, és szelíd virágkezével
intett, hogy a fegyverét tegye le.

- Ki vagy, te jámbor? - ámult el a vad szörny,
akitől a mindenség reszketett.
Buddha felelt: - A béke és a jóság,
s azért jöttem, hogy megfékezzelek.

- Nagyszerű! - bókolt Szun Vu Kung. De Buddha:
- Vigyázz - szólt -, még nem sejted, mit tudok! -
- Te se, hogy én mit! - válaszolt a szörny, és
mellét verve mesélni kezdte, hogy

a tejutat kavarja szigonyával,
eldicsekedett, hogyan győzte le
a földet, eget, az állatok és fák
szellemeit, s a halál fekete

könyvét széttépve, hogy lett halhatatlan,
s a Titkos Tudást hogy szerezte meg.
- Tizennyolcezer mérföldet repűlök
- mondta -, ha csak egy bukfencet vetek,

átváltozom hetvenkétféleképpen
és lehetek millió óriás,
ma már én vagyok a Tökéletesség
- a Menny Urához fordult -, senki más,

- bömbölte - senki nem állhat fölöttem:
legkülönb vagyok, a Trónt akarom! -
És Buddha felelt: - Tied lesz, ha győzöl
még valamin, az én hatalmamon:

mutasd meg, hogy ki bírsz-e törni innen,
túljutsz-e rajtam - itt a tenyerem:
ha bukfenced kivisz belőle, nyertél,
ha nem, te fogsz engedni énnekem. -

Tetszett az alku Szun Vu Kungnak. - Őrült -
gondolta - ez a Buddha: a keze
alig nagyobb egy lótusz levelénél,
igazán játék végezni vele,

gyerekjáték - gondolta és vigyorgott:
- Hát jól van, lássuk: ki győz, te vagy én? -
És felemelkedett a levegőbe
s megállt nevetve Buddha tenyerén.

- Készen vagy? - Készen. - Rajta! - Egyet ugrott,
s már messze szállt s eltűnt a szörnyeteg,
és viharzott, mint az ördögmotolla,
úgy hányta, hányta a bukfenceket,

és repült és hömpölygött, mint a szélvész,
mindig gyorsabban, repült, mint a fény,
repült és forgott, át az ős eónok
s csillagködök száz szigettengerén,

repült, a tértől részegen, repült, mint
az időmegállító gondolat,
repült, könnyű győzelmét végtelennel
tetőzni, amit ráadásul ad,

repült, repült, s a Végső Űr határán
egyszerre csak öt roppant oszlopot
látott, amely minden világok végén
vörösen az ég felé lobogott.

Még egy bukfenc, s már ott volt, és leszállt ott,
ahol még nem járt soha senki se,
és lehasalt s fürkészve és vidáman
nézett az érthetetlen semmibe,

aztán felkelt. - Most megyek - mondta - vissza
és én leszek a Mindenség Ura,
de hogy itt jártam, nevemet felírom
ide, a világ őrtornyaira, -

és csakugyan felírta a középső
oszlopra: "Itt járt Szun Vu Kung király",
s mert a szükség rájött, egy másik oszlop
tövébe még egyebet is csinált,

és indult vissza. Repült, mint a villám,
repült az űrben, mint a néma fény,
repült és forgott, át az ős eónok
s csillagvilágok szigettengerén.

mint az időtlen gondolat, repült most
visszafelé a végtelenen át
és megérkezett és hetykén leugrott
Buddha kezéről s rikoltott: - No hát

ide a Trónt! A világ végén jártam
s ott hagytam a látogatás jelét! -
Buddha ránézett, hosszan, szánakozva,
és felemelte lassan a kezét,

és megszólalt: - Te nyomorult majom, te,
te barbár ész- és erő-szörnyeteg,
azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad
harc s önzés fűti, lebírsz engemet?

Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből?
Nézz ide, nézd a középső ujjamat:
"Itt járt Szun Vu Kung..." - itt van, ezt te írtad.
s nézd a piszkod, itt a hüvelykem alatt! -

És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat,
kitől a Legfőbb Trón is reszketett,
látta, hogy minden erőnél erősebb
a türelem s a jóság, s megijedt

és szökni próbált. De Buddha lefogta
s egy hegyet tett rá, kíméletesen:
- Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig,
s ha új szíved lesz, befogad a Menny.

"Jó lenne, ha az ember egy bizonyos életkortól kezdve évről évre kisebb lenne és a hajdan büszkén megmászott fokokat végigjárná visszafelé. A korral elért méltóság és a kornak járó tisztelet azonban megmaradna változatlanul; így aztán egészen kis emberek számítanának a legbölcsebbeknek és a legtapasztaltabbaknak, olyan hét-nyolc éves kisfiúformák... Egyetlen gyerek sem vágyakozhatna többé arra, hogy nagy ember legyen belőle. A történelem a koránál fogva jelentőségét vesztené; az ember úgy érezné, mintha a háromszáz évvel korábbi események rovarszerű teremtmények között zajlottak volna le; a múltat az a szerencse érné, hogy végre levegőnek nézik." (Elias Canetti)

Végre olyan kapott Nobel-díjat, akit ismerek, olvasok, szeretek. Szégyen, de a tavalyi díjazott Herta Müllertől egy sort se olvastam, a tavaly előtti Le Cleziótól ugyan valamicskét igen, de nem ragadott meg.

"A hatalmi berendezkedések feltérképezéséért és az egyén ellenállását, lázadását, alulmaradását bemutató erőteljes ábrázolásmódért."

Kb. egy hete fejeztem be A kecske ünnepé-t, ezt a hátborzongató regényt, amelyre tökéletesen illik a Nobel-díj Bizottság fenti indoklása. Dominikában játszódik, a harmincéves Trujillo-diktatúra végnapjairól, a diktatúra működéséről, kiszolgálóiról és Rafael Trujillo meggyilkolásáról. 1961-es történet, Vargas Llosa majd’ negyven év múltán ír róla. Rafael Leonidas Trujillo már nagyon a múlt, a világ és Latin-Amerika is számtalan diktátort látott azóta is uralkodni és eltűnni. A politikába magát mindig szenvedélyesen belevető (1990-ben köztársasági elnökségért is induló) perui író nyilvánvalóan a diktatúrák kvintesszenciáját látta Trujillo uralmában. Nem az önkény, a brutalitás, az ellenfelekkel való kegyetlen leszámolás az igazán érdekes, még csak nem is elsősorban az önmagát komolyan Isten kezének, a Haza Jótevőjének hívő diktátor személye, hanem azok, akik körülveszik, kiszolgálják és – hisznek benne. Ez a feltétel nélküli hit, odaadás az egyébként valóságos személyeket is felvonultató regény igazi főszereplője. Hogyan válnak környezetük által eszükért és/vagy tisztességükért nagyra becsült emberek hívő kiszolgálókká. Valószínűleg ez minden diktatúra legizgalmasabb kérdése. Persze nem csak Latin-Amerikában.

Az az igazság egyébként, hogy noha Vargas Llosa-rajongó vagyok, most megszámoltam, 13 könyve van a polcomon, de ez nem igazán tetszett. Hiányzott belőle az a humor és gyengédség, amit szeretek benne. (Azt hiszem, hogy a zseniális Pantaleón és a hölgyvendégek volt az első, amit olvastam tőle.)

Viszont tavaly nyáron olvastam tőle A beszélő-t, s az elvarázsolt. A történet jórészt a perui Amazónia mélyén játszódik, egy időtlen idők óta fennálló, a természettel tökéletes összhangban lévő, s ma is e körülmények között élő indián macsigengák között. (Az egyszerűség kedvéért a fülszövegből idézek.) A macsigengák nem ismerik az írást, s a beszélő az, aki történeteivel a létezés és a kultúra folyamatosságát és a közösség összetartozását biztosítja. Amit törzsükről, a múltról, a világról meg a túlvilágról tudnak, azt a „beszélőtől” tudják. A történet csavarja, hogy a konkrét beszélő, akiről szó van, az az éppen Firenzében tartózkodó elbeszélő gyerekkori barátja, egy kikeresztelkedett zsidó.

Nagyon szeretem a latin-amerikai irodalmat, Vargas Llosa mellett természetesen García Márquez is kedvencem, s még valaki, akit ma már ritkábban olvasnak, pedig nagyszerű, élvezetes író (volt): a brazil Jorge Amado (Vízordító három halála, Csodabazár, Zsubiaba, Flor asszony két férje, stb.)

Mario Vargas Llosáról részletesebben: a könyves.blog.hu-n

(És még valami: "Vargas Llosa" és nem "Llosa" - a spanyolban gyakori kettős családnévről van szó, amikor a mama családnevét is használják. Ugyanígy nem "Márquez", hanem "García Márquez".)