Tárgy főnév -at, -a

1. Az anyagi jelenségeknek olyan konkrét egysége, amely mint különálló létező érzékelhető. A külvilág, a valóság, a természet tárgyai. A tárgyakról érzékszerveink útján veszünk tudomást. „Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor, | hogy sírnak a szobámban nesztelen.” (Babits Mihály) ||

a. Az anyagi valóságnak vmely egységként érzékelhető, nem élő része <az élőlényekkel ellentétben>. Személyek és tárgyak. Úgy bánik vele, mint valami érzéketlen tárggyal. || b. Vmely emberi szükségletet kielégítő holmi, cikk, eszköz. Berendezési, fölszerelési, használati tárgyak; értékes, fényűzési tárgyak; a kiállított tárgyak; talált tárgyak. „Az meglett ember, akinek | szívében nincs se anyja, apja, | ki tudja, hogy az életet halára ráadásul kapja | s mint talált tárgyat | visszaadja| bármikor – ezért őrzi meg.” (József Attila)

(A magyar nyelv értelmező szótára)

*

Beütöttem a Google-ba, hogy a „tárgyak hatalma”; ez jött ki elsőnek:

Ugye, már sokszor kérdezted önmagadtól,
hogy miként lehetne ezen a lehetetlen állapoton
változtatni, amelyben most élek?
Csak belülről lehet…
Hiába dobsz ki a szemétbe divatos ruhákat,
ajándékozod el az autódat, égetsz el könyveket,
ezzel még nem fordítottál hátat a világnak.
Új szívért kell esedezni – s ekkor minden magától,
minden nehézség nélkül megoldódik.
Sokan vannak, akik életük során gyűjtenek faragott
bútorokat, ritka festményeket, szobrokat,
ékszereket, bélyegeket, molyrágta könyveket – holott
épp az ellenkezője történik velük, ezek a dolgok
foglalják le mindennapjaikat, pénzűket,
idejüket, szeretetüket. Ha egy vendég érkezik,
büszkén mutogatják: ˝Ez egy híres Munkácsy-kép,
ez egy kétszáz éves óra, ez meg itt egy kínai
agyagfigura.˝ Pedig éppen az ellenkezőjét kéne
mondaniuk: ˝Nézd, én ezeknek a tárgyaknak
a rabszolgája lettem.˝… S minél jobban
dúskál bőségben az ember, annál kényszerítőbbek
és basáskodók ezek a tárgyi előkelőségek.

Írta: leleszi (www.amatormuveszek.hu)

*

tárgy > tárgyiasítás > eldologiasodás

eldologiasodás: egy nem dologszerű jelenség (személy, eszme stb.) tárgyként való megjelenése v. értelmezése. A marxi (és a marxista) kritikai társadalomfilozófiában a tőkés társadalom azon jellegzetességére utal, hogy a közvetítés nélküli, eredetileg természetadta emberi érintkezési viszonyokat dolgok (áru, pénz, intézmény) kezdik el hordozni… A dolgok világa uralja az ember nembeli lényegét, s a cselekvés egyre inkább ezek megszerzésére és birtoklására irányul… (Magyar nagylexikon)

„Marx az eldologiasodás alapjelenségét a következőképpen írja le: ’Az áruforma titokzatossága tehát egyszerűen abban áll, hogy az áruforma az emberek számára saját munkájuk társadalmi jellegét úgy tükrözi vissza, mint magának a munkaterméknek tárgyi jellegét, mint ezeknek a dolgoknak társadalmi természeti tulajdonságait, ennélfogva a termelőknek az összmunkához való társadalmi viszonyát is úgy, mint tárgyaknak rajtuk kívül létező társadalmi viszonyát. E quid pro quo révén a munkatermékek árukká, érzékileg érzékfölötti, vagyis társadalmi dolgokká válnak… (M)aguknak az embereknek a meghatározott társadalmi viszonya az, ami itt számukra dolgok viszonyának fantasztikus formáját ölti.’(Marx: A tőke)

Ezzel a társadalom struktúrájában alapvető szerepet játszó ténnyel kapcsolatban mindenekelőtt világosan le kell szögezni újra és újra azt, hogy általa kerül szembe az emberrel saját tevékenysége, saját munkája, mint valami objektív, valami tőle függetlenül létező, rajta embertől idegen öntörvényűséggel uralkodó dolog.” (Lukács György: Történelem és osztálytudat)

*

Nem a tárgyak adják a szeretetet – figyelmeztette karácsony közeledtével K. az apját annak fölöslegességére, hogy gyerekei iránti rajongását ajándéközönnel is igyekszik kifejezni. Vajon jelent-e még valamit egy gyereknek a huszadik baba vagy játékautó? Kap-e még nevet a huszadik baba, ő a fontos-e még, vagy már megtanulta a gyerek, hogy a lényeg: minél több legyen valamiből…

id. Pieter Brueghel: Gyermekjátékok

*

Mint mindenkinek, nekem is vannak tárgyaim, amelyekhez érzelmi viszony fűz. Mindenekelőtt azok, amelyek valakit jelentenek: első lakásunkba J-vel közösen vásárolt darabok; egy imakönyv, amely egy általam sose látott, de mégis megismert Nagyié volt; egy ukrán parasztbaba, könyvek, képek, lemezek…

És itt ül a könyvespolcon Márton, a kis maci, aki gyermekkorom (sokkal nagyobb) sárga teddybear macijára emlékeztet. Csak pár éve tudtam meg, hogy a neve Theodor Roosevelt amerikai elnököt idézi. Akiről én az iskolában csak annyit tanultam, hogy tőle származik a „furkósbot és mézesmadzag” ("Speak Softly and Carry a Big Stick") politika. Pedig ennél azért progresszívebb, történelmi jelentőségű figura volt… de messze kalandoztam, eltértem a tárgytól. A tanulság csak annyi, hogy tárgyaknak megvan a saját világuk, történelmük. És ha már maci, akkor persze Micimackó is. Barkochbában vajon tárgy vagy személy?

*

Az első autónknak (sőt a másodiknak is) még volt neve: Dínónak hívtuk a DN rendszámú fehér Daciát. És kiderült, hogy lelke is volt: ritkán volt vele gondunk, de amikor elhatároztuk, hogy megválunk tőle, megharagudott; az ajtaját rácsapta J. kezére, s az autópiacon, amikor vevő akadt, elsőre elindulni se akart… A mostani kocsinknak csak márkája és rendszáma van.

*

Tabi László: Mit tud egy vödör?

A tárgyak gonoszságáról beszélgettünk. A dugóról, amelyik beletörik az üvegbe, a fogkrémről, amely tubus alján buggyan ki, merő rosszaságból. Barátunk, Z. ekkor így szólt:

— Ha akarjátok, elmesélek egy történetet a tárgyak jóságáról.

Akartuk, elmesélte.

— Már említettem, hogy magam is részt vettem az 1942-es keleti hadjáratban, sőt dicsekvés nélkül állíthatom, hogy a legmagasabb rangú tisztekkel egy időben kezdtem szaladni visszafelé.

Mint egyszerű munkaszolgálatos vonultam be, de gyorsan emelkedtem a ranglétrán: előbb nyavalyás gazember, később rühes kutya lettem. Ez utóbbiként kaptam meg a flekktífuszt a kardok nélkül, 1943 januárjában. További pályafutásomnak a voronyezsi áttörés vetett véget. Egy szál vödörrel a kezemben órákig próbáltam feltartani Tolbuchin hadseregét. Amidőn azonban látnom kellett, hogy von Mannstein tábornagy is visszavonul, fogtam magam, és abbahagytam a céltalan ellenállást. Pokoli káoszban elindultam nyugat felé a vödrömmel. Magyarok, románok, olaszok, szlovákok és németek áramlottak ziláltan Kijev felé, egymás hegyén-hátán. Mindenki igazoltatott mindenkit, járőrök cirkáltak, hogy összetereljék a katonákat, és lelőjék a muszosokat. A járőrök egymást is igazoltatták, mindenki gyanús volt, kivéve a halottakat, akiket megbízhatónak lehetett elismerni. Engem senki sem bántott, mert látták kezemben a vödröt, s nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek valahová… (A humoreszk itt olvasható)

***

A sorozat korábbi darabjai:

Szóudvar 1. Egyenrangú  --  2. Ifjúkor  --  3. Őszinte  --  4.  Rend  --  5. Tükör  --  6. Gyász --

7. Fénykép  --  8. Utazás  --  9. Csend  --  10. Szó

Mindent – szociális transzfereket, közmunkát, alkalmi feketemunkát – figyelembe véve Bódvalenkén az egy főre jutó havi átlagjövedelem 16 ezer forint volt 2009 augusztusában.

„(A) falu 82 gyerekéből 20 rendszeresen éhezik és legalább 40 súlyosan alultáplált, viszont a nyáron nem kapták meg a központi költségvetésből finanszírozott napi egyszeri meleg ételt, mert a hivatalosság szerint ’Bódvalenkén nem volt rá igény’. Akkorra már ’eltűntek’ a gyerekfarmról az állatok; … láttam, ahogy Józsi egy laticelldarabot teker a kútra és meggyújtja, hátha kiolvad, láttam a fiatal férfiakat mélységes depresszióban meredni az üres falra, miközben 4-5-6-7 gyerek ugrál és zajong körülöttük, láttam az életveszélyes kéményeket, a bedeszkázott ablakot, amit nem volt pénz beüvegeztetni, az állandó macska-egér játékot a rendőrök és a tüzelőt szerző férfiak között. (Egy köbméter fa 16 ezer forint; ahhoz, hogy legalább a konyhát fűtsék, egy családnak a télre legalább tíz köbméter kell. Megmondaná nekem valaki, hogy lehet ezt ennyi pénzből kigazdálkodni?). Láttam Ritát, amint strandpapucsban siet a hóban a boltba, ahol kamat nélkül is éppen kétszerannyiba kerül egy kiló liszt, mint a városban.”

„Ma Bódvalenkén két embernek van állása, a mentősnek, meg az önkormányzati hivatalsegédnek. Közmunkában is csak néhány embert tudnak foglalkoztatni pár hónapig, azt is csak külső segítséggel – elfogyott az önkormányzat pénze. A szomszédos Komjátiban is 80 százalék körüli a munkanélküliség, Tornanádaskáról meg ne is beszéljünk.

Mi Bódvalenkén feltérképeztük, hogy milyen tevékenységeket lehetne beindítani, amivel fenntartható módon lehetne munkát és tisztes jövedelmet biztosítani az itt lakóknak. Egy közepes színvonalú budai lakás árából kijönne az egész projekt, de nem sikerült összeszedni rá a pénzt.”

Ég az arcom – Pásztor Eszternek a Bódvalenke – Freskófalu projekt vezetőjének írása a Népszabadságban.

Bódvalenke honlapja

"A verseny könnyen és gyorsan eldőlt. Aki értelmez, az végiggondol, érvel, megvitat, következtetésekre és lehetséges problémamegoldásokra jut, ezeket elmondja, leírja, egyszer-kétszer, ötször már nem, mert értelmes ember kerüli az önismétlést, mások agresszív győzködését. Különben is, újabb problémák kötik le a figyelmét. Így aztán pillanatok alatt óriási hátrányba kerül azzal szemben, aki könnyen emészthető konstrukciókat, koncepciós vádakat gyárt, zsigeri indulatokat korbácsol, tartós gyűlöleteket szít, és szemérmetlenül szórja bele őket a világba, ha kell éveken át, minden áldott nap."

Mihancsik Zsófia írása a Galamus-csoport blogján.

Szabó Dezső: A sajtó

„Ha egyetlen élő képbe tudnók összetömöríteni mindazt, amit a demokrácia sajtója száz év óta termett, a hazugságnak, perverzitásnak, őrültségnek: az emberi piszoknak olyan minden képzeletet túlrontó arányú éposza hemzsegne előttünk, hogy könnyen az a kérdés támadna föl bennünk, vajon nem az egyéni demokrácia volt-e a világtörténelem legőrültebb hallucinációja? A demokratikus kor fölhajnalodásával egy új szörnyeteg jelenik meg a történelem vad csalitjában: ezerkörmű és ezerszájú. Mérget karmol a szívekre, gyilkolható hazugságokat köp a lelkekbe, gyilkol, de gyilkossága másoknak lesz a tragédiája, rabol, de azért erkölcsbíró marad, hazudik és az igazság bajnokának ünneplik, katasztrófája a tömegeknek, s a tömegek népszerűsége öleli körül. Ez az ezerarcú véres bohóc, ez a hisztérikus, mérhetetlen arányú zsivány: ez a demokratikus tömegszerelem legcirógatottabb kedvence: a sajtóbandita.

Ez a sajtó végzetes és elmaradhatatlan következménye volt az egyéni demokráciának, mint amilyen következménye az evésnek az exkrementum. De ha már mint a történelem testén szervesen fejlődő orgánumot kivágni, megsemmisíteni nem lehet, igyekeznünk kell működését odafejleszteni, hogy a lehető legkevesebb veszélyt és legtöbb hasznot jelentse a közösség számára.

Azok, akik ma a sajtóveszedelem előtt fel akarják kiáltani a magyarság védő ösztöneit, rendesen egy igen végzetes egyoldalúságba esnek. Nem akarják észrevenni vagy helytelen taktikából nem veszik észre, hogy a sajtóprobléma nálunk két egyenlően fontos kérdésből áll: a) a zsidó sajtóveszedelem elhárítása, b) a magyar sajtó problémája. Általában csak az első veszélyt látják és láttatják, pedig a probléma egyik felét a másik felének megoldása nélkül elintézni képtelenség...”

(Itt részletes zsidózás következik, ezt most átugrom, s jöjjön a cikk vége:)

„… (A)zzal az égető veszedelemmel szemben, melyet a zsidó sajtó jelent a magyarságra, egyenlő súlyos veszélyek vannak a magyar sajtó belső szervezetlenségében. A sajtó problémájának megoldása a magyar élet egyik legsürgősebb követelménye…

1. Bizonyos előzetes készültséget várunk attól, akire rábízzuk a cipőnk sarkának vagy a zsebóránk megjavítását. Az újságíró a nemzet nagy tömegének elhatározását, tehát a nemzeti jövőt irányítja. Ő nevel közéleti pszichét a nemzet testébe. Erkölcstelen, infámis és őrült dolog, hogy erre a pályára rászabadulhasson mindenki kicsapott diák, analfabéta, morális hulladék, bomlott idegzetű szerencsevadász, és míg más pályán hosszú évek komoly tanulása után juthat szerény szerephez, a nyomtatott betű fedezékében már 18-20 éves korában mérgezhet, rombolhat és ölhet. Vagy külön újságírói akadémiát kell felállítani, vagy az egyetemi oktatással kapcsolatban kell megoldani a kérdést…

2. A szerkesztőségek saját összes munkatársaikkal hetenként, az egész keresztény magyar sajtó összes munkásai pedig kéthetenként tartanak kötelező összejövetelt, melyen a politikai kérdéseket megelőzve megbeszélnék a közös irodalmi, művészi, szociális és gazdasági teendőket. Így alkalom lenne igen sok jó gondolat és megfigyelés fölmerülésére, s a faji szempontból egységes működés és psziché kialakulhatna.

3. Meg kell alakítani az újságírói kamarát. Ugyanekkor a cenzúra, mely a legjobb kezekben van is, csakis a magyar írókat gátolja, eltörlendő. A kamara fölött legyen egy legmagasabb sajtótörvényszék, melynek tagjai írókon kívül a jogi, gazdasági, pedagógiai élet s nagy erkölcsi testületek legkiválóbb képviselői legyenek. Ez az elég nagyszámú, parlamentszerű törvényszék egyes íróktól vagy újságoktól bizonyos időre vagy véglegesen elvehesse a működési jogot, ha az illető író vagy újság a nemzet érdekei ellen vétett.

E három javaslat megvalósításával elhárítanók a hódító idegen veszedelmét, és egészséges útra terelhetnők saját sajtónk fejlődését. Óriási feladat vár a sajtó munkájára. Neki kell történelmet alakító lelket, szolidaritást és faji egységet nevelni a nemzet figyelő tömegébe. Az élet vagy halál útjának megválasztásánál ő irányítja az első lépéseket. Ha piszkos vesztegetéseknek odafeküdve, gyáván és gonoszul a magyar élet ez elhatározó kérdéseiben is visszariadunk a tisztítómunkától, akkor hagyjuk abba a pojácatáncot a keresztény nemzeti kirakatban, fordítsuk befelé a magyar címer tiszta arcát, s menjünk el vak zongorásnak a győztes idegen örömtanyáira.”

(Virradat, 1921. február 6.)

*

S akkor most jöjjön, amiről ez eszembe jutott. Mindig viszolyogtam Bakács Tibortól – ez persze egyéni ízlés kérdése, magánügy. Számos műsora, műsorvezetője miatt nem kedvencem a Klubrádió sem, noha alapvető szellemisége, politikai irányvonala nem áll tőlem nagyon messze; a bajom az, hogy ezt néha rendkívül primitíven képviselik (nevek a szerkesztőségben). Ma reggel viszont (nem saját akaratomból) elcsíptem (illetve ő csípett el engem) a délelőtti műsor kezdetét – Bakáccsal. És egy undorító blaszfémiával. Nem vagyok vallásos, megvan a (rossz) véleményem a katolikus és a (magyar) református klérusról, de tisztelem mások hitét. Ezért hát az „Üdvözlégy Mária” Bakács-féle, aktuálpolitikai, médiaügyi parafrázisa (advent idején!) egyszerűen felháborított. (A felvételen az első néhány percet át kell ugorni.)

És persze sajnálom, hogy ez a f… újabb ürügyet szolgáltatott azoknak, akik rövidesen el fogják tüntetni az éterből a Klubrádiót.

"Erdély nem magyar, talán soha nem is volt az. De magyar is! Nem is akárhogyan! Meg román is, meg szász is, meg cigány is, meg zsidó is, meg örmény is. S ez az a tény, amit a románokkal és a nemzetközi közvéleménnyel is el kell és el lehet fogadtatnunk. Ha nemzeti érzelmeinket ennek a célnak a szolgálatába állítjuk, eredményesek lehetünk. Az autonómiáig elmenően. Ha annak az Erdélynek az elvesztését siratjuk, mely korábban is csak az egynyelvű, egykultúrájú nemzetállam lélekmérgező, polgár- és világháborúkat generáló fantazmagóriájába szédült nacionalista értelmiség szemében volt kizárólag a mienk, a magyar Erdély maradékának megtartását tesszük ismét kockára."

Bíró Béla erdélyi újságíró cikke a Népszabadságban: Együtt kellett volna ünnepelnünk a románokkal a Nemzetiben

Korábbi bejegyzések e témában:

"Édes Erdély, itt vagyunk!" (kiállítás a bécsi döntésről)

Trianon, trianonozás

"Megint halkan beszél. Nem tudom kivenni a szavakat, de nem is akarom. Sír, és ebből a magányosságtól való félelmét hallom ki. Lehajolok a földig, és megölelem ezt a jelenvalót, aki eljött hozzánk, a karomba zárom Elijaht, mint egy csecsemőt, és addig tartom, amíg tudom, amíg el nem kell engednem, hogy menjen. A matatoszovin elcsendesedik. A forró kövek morgása közben öcsém istenveledet suttog a barátjának, és aztán megint csak kettesben vagyunk."
(Joseph Boyden: Három nap az út)

Isten éltessen, jó egészséget kívánok névnapod alkalmából ApámAndrás!

"Tekintettel arra, hogy a demokratikus fejlődésnek alapja a nemzetgazdaság átszervezése a nép érdekének megfelelően, a Magyar Kommunista Párt a nemzetgazdaság demokratikus reformjáért száll síkra. Ennek megfelelően a Magyar Kommunista Párt küzd a közérdek érvényesítéséért a profithajhászó nagytőke önző érdekeivel szemben. Küzd az állami, községi termelési formák fejlesztéséért... Nem akarja gátolni a széleskörű polgári magánkezdeményezést, de szigorú korlátozásokat követel a gazdasági életben a nagytőke hatalmának gátak közé szorítására.

Követeljük a termelés és hitel állami irányítását, a bankok és a külkereskedelem állami ellenőrzését..., a köz érdekeivel szembehelyezkedő, a tulajdonukban lévő termelési eszközöket nem gazdaságosan és nem a demokrácia érdekében használó nagytőkések üzemeinek állami igénybevételét, ugyanakkor követeljük a szorgalmas kisipar és a nélkülözhetetlen kiskereskedelemnek az eddiginél sokkal hatásosabb támogatását...

A kartellek és bankok kizsákmányolásával szemben, mely a parasztság nagy tömegeinek elnyomorodásával és lesüllyedésével járt együtt, a Magyar Kommunista Párt küzd a paraszti kisgazdaságok, elsősorban az újgazdák megsegítéséért és megerősítéséért... (J)ómódú, művelt parasztságot, virágzó mezőgazdaságot!...

(N)em a nagytőkének - a népnek építjük az országot."

(Részlet Rákosi Mátyásnak az MKP III. kongresszusán, 1946. szeptember 29-én elhangzott beszédéből)

*

A bejegyzés címében feltett kérdés bonyolultabb annál a gegnél, mint amit a fenti Rákosi-szónoklat nyújtotta párhuzam kínál. Mert lehet persze leszögezni, hogy az a fajta tőkeellenesség – vagyis lényegében kapitalizmusellenesség –, amely Orbán Viktor legújabb kori szónoklatait áthatja, s amellyel megideologizálja a költségvetési problémák „rapid” és hazardőr megoldását, a kommunistákat idézi (meg a fasiszta és náci mozgalmak kezdeti korszakait). És lehet azt is állítani, hogy miként Rákosi is átverte a magyar társadalmat, Orbán is azt teszi.

Csakhogy.

Egyrészt az 1946-os szónoklatban nincs átverés, akkor még a kistulajdon melletti kiállás is hiteles volt az MKP részéről, mert akkor még Sztálin úgy gondolta, hogy a szovjet megszállással katonailag-külpolitikailag biztosított kelet-közép-európai országokban egy történelmileg viszonylag hosszú, „népi demokratikus” átmenet következik, amelyben nincs szükség proletárdiktatúrára. (Egy év múlva – sok okból – már minden más lesz.)

Másrészt régóta állítom, hogy a rendszerváltás óta társadalmi szempontból, rendszeralapú megközelítésben baloldali gondolatok – szolidaritás, társadalmi egyenlőség, valamiféle közösségi eszmény – sokkal inkább elhangzanak jobbról, sőt szélsőjobbról, mint a hivatalos „baloldaltól”, a globális, neoliberális kapitalizmust teljes mértékben kiszolgáló MSZP-től. (A nemzeti szocializmusban a „szocializmus” fogalma egyenrangú!)

Magyarországnak a globális kapitalizmus rendszeréhez való kényszerű alkalmazkodása már az 1980-as években megindult, ennek mérföldköve volt belépésünk az IMF-be; a rendszerváltás az „alkalmazkodást” önkéntes és tudatos beilleszkedéssé fokozta. A privatizáció, a gazdasági liberalizmus, a dereguláció (vagyis a piac állami ellenőrzésének lényegi felszámolása) egyrészt lerombolta a zsákutcába jutott „szocializmus” iparát, a politikai elfogultság és bosszú szétverte a világszínvonalon termelő nagyüzemi mezőgazdaságot. Az 1990-es évek elején mintegy kétmillió munkahely szűnt meg. A felszámolás varázsszava a hatékonyság és a profit lett, s az új gazdaság felépítésének kulcsa a  külföldi tőke beáramlása volt. Ez az olcsó munkaerőt és piacot kereső külföldi tőke azonban egy, a multinacionális tőkének (anyavállalatoknak) alárendelt, sok szempontból „zárvány” gazdaságot hozott létre, kiszorítva vagy egyszerűen mellőzve a magyar ipari és mezőgazdasági termelőket, szolgáltatókat. (Természetesen vannak kivételek, prosperáló magyar vállalkozások.) A neoliberális gondolkodás a társadalmat teljes mértékben alárendelte a minél „szabadabb” piacgazdaság érdekeinek, az államot programatikusan egyre inkább megfosztva olyan – a létét indokló! – hagyományos funkcióitól, mint az oktatás, az egészségügy, a szociális ellátás. (Lehet, hogy az állam funkciója mégis elsősorban az osztályelnyomás biztosítása, ahogyan azt a marxizmus állítja?) Az EU-csatlakozás ezt legfeljebb annyiban árnyalta, hogy a „vadkeleti” kapitalizmus helyett egy szabályozottabb, civilizáltabb rendszert ígért. Mindezek (valamint az ausztriai jólét gyors elérésének meghiúsult álma) együttesen vezettek oda, hogy Magyarországon a rendszerváltás, s az annak nyomán létrejött rendszer népszerűtlen.

A Fidesz politikai párt, s egy politikai párt elsőrendű célja, hogy hatalomra kerüljön. (Ebből a szempontból irreleváns, hogy netán azért akarja a hatalmat, hogy „jót tegyen”.) Ez a politikai párt azonban olyan (sok okból) hatalmassá nőtt konglomerátum, amelyben együtt vannak holdkóros nacionalisták, engesztelhetetlen antikommunisták, a piacgazdaság technokrata hívei, konzervatív polgárok és még sok mindenki más, tisztességes emberek és gátlástalan karrieristák – meg az egyszerűen csak rendre, biztonságra vágyó tömegemberek. A (mint mondtam, nem húsz, hanem harminc év alatt) kialakult rendszert van, aki azért bírálja/gyűlöli, mert a külföldi (globális) tőke helyett a magyar nemzeti tőkét (például önmagát) akarná helyzetbe hozni, van, aki azért, mert valójában magát a tőkerendszert, a kapitalizmust utasítja el. Többnyire tudattalanul.

Orbán Viktor nyilvánvalóan az előbbieket képviseli, még ha a „nyerészkedő” bankokról, a  „munkáról” és az „erkölcsről” szóló tirádái az utóbbiakhoz szólnak is. De maradjunk most az elsőnél, vagyis annál, hogy Orbán célja (álma?) egy, a globális tőke diktátuma alól kiszabaduló, magyar, nemzeti piacgazdaság, családi parasztgazdaságokra és magyar kis- és középvállalkozókra (+ Csányi Sándor) alapozva.

Kábé annyi esélye van rá, mint hajdan Rákosinak lett volna, hogy Magyarország kimaradjon a szocialista világrendszerből.

„Sokan, nagyon régóta vártuk ezt a pillanatot, és végre eljött” – mondta kezében az új médiatörvény-tervezettel Szalai Annamária, a Médiahatóság elnöke Tihanyban, a Korrektúra 2010 médiakonferencián. „A médiarendszer átalakítását már nem lehetett tovább halogatni.”

Ami a közösség érdekeit illeti, Szalai Annamária leszögezte: e mostani szabályozási tervben a vélemény-, a szólás-, a sajtószabadság már nem öncél, hanem a közösség érdekét, a társadalom integritását szolgálja.

*

A magyar sajtó színvonalának emeléséért

A magyar demokrácia megerősödésével elérkezett az ideje annak, hogy hozzáfogjunk olyan problémák megoldásához is, amelyekre eddig nem tudtunk időt szakítani Itt az ideje, hogy foglalkozzunk a magyar sajtó kérdésével.

A demokratikus sajtó a felszabadulás után nagyjában és egészében megfelelt a várakozásnak. Lényegében teljesítette feladatát. A legdöntőbb kérdésekre szinte reflektorszerűen irányította rá a közvélemény figyelmét. A legutóbbi komoly demokratikus eredmények óta a koalíciós sajtó külpolitikai kérdésekben is a nemzet érdekében való önkéntes fegyelemről és felelősségérzetről tett bizonyságot.

Egy komoly hiba azonban mutatkozik a magyar sajtóban: rendkívüli mértékben elharapózott a szenzációhajhászás. Semmi köze ennek a sajtószabadsághoz, inkább visszaélés azzal… Ez a betegség nem egyik vagy másik párt újságjainál mutatkozik, hanem megfertőzte a magyar újságírás nagy részét…

A magyar kormányküldöttség amerikai tartózkodása idején tapasztaltuk, hogy washingtoni és New York-i nagysikerű sajtófogadásaink rendkívül nagy érdeklődést keltettek, de ezeket a sajtófogadásokat a szerelmi öngyilkosságok és a gengsztertörténetek kiszorították az első oldalról és a lapok csak a hatodik oldalon hozták azokat.

Nálunk is előfordulnak hasonló esetek…Ez a szenzációhajhászás, mely pártkülönbség nélkül elterjedt a [magyar] sajtóban, alkalmas arra, hogy a valóban fontos kérdésekről elterelje a tömegek figyelmét… Mi panaszkodunk, hogy a nyugati sajtó nem tárgyilagos velünk szemben, és közben a  saját sajtónk a saját viszonyainkról nem ad objektív képet, eltorzítja azokat.

Ezt a kérdést csak a demokratikus sajtó egészével együtt lehet megoldani… Ha az egész magyar sajtóban egyszerre fog megnyilvánulni ez a változás, akkor nem csökken a példányszám sem…

Az újságírókkal folytatott beszélgetések során kiderült: a komoly újságírók sem hívei a szenzációhajhászásnak és csak kényszerből csinálják azt. El kell érnünk…, hogy a demokrácia sajtója a tömegnevelés, a nemzetnevelés egyik legfontosabb eszközévé váljék…

(Rákosi Mátyás beszéde újságírók előtt az MKP székházában, 1948. március 23-án. In: Rákosi Mátyás: Építjük a nép országát. Szikra, Budapest, 1949)

Voltam tüntetni.

"Nyuggerek lesznek" - mondta Máté, és sajnos igaza lett. 60-asok, 70-esek, alig néhány huszonéves arc mutatóba. Azok vannak itt, akik még tudják/megtanulták, mi az a fasizmus, s akiknek még a reflexeikben van, hogy ilyenkor tisztességes ember tiltakozik. Azzal például, hogy ott van, még akkor is, ha nincs sok remény. Hit, illúziók nélkül - mondta Károlyi memoárjának címében, s ezt hirdeti most a szobornál kifeszített transzparens.

Sok ismerős, persze, kb. 6-800-ra saccolom a jelenlevőket. Fiatalok a rendezők, akik először (és a végén) szólnak, bemutatkozni elfelejtenek, feltehetően a megmozdulást szervező, számomra eddig ismeretlen Antifa - Új Spartacus Liga képviselői. Azok beszélnek, akik a "Meghívóban" (lásd lejjebb) fel vannak tüntetve, s persze a legjobbakat most is TGM mondta. Az egész egy bő félórát vett igénybe a langyos, ám szürke őszben. "Meg fogjuk védeni Károlyi Mihály szobrát", üzente - nem is a Jobbiknak, hanem a szobor eltávolítását már hónapokkal ezelőtt megígérő - Kövér Lászlónak az ismeretlen fiatalember, de én ezt most túlzott optimizmusnak tartom. Egyelőre az a helyzet, hogy a Károlyi - a demokrácia, a köztársaság és a történelmi igazság - mellett demonstrálók, mint értesültem róla, egymás torkát harapdálják egy, a történelemből sajnos nagyon ismerős baloldali szektaharc keretében, amelyben persze ott kavar Gyurcsány meg az MSZP is. (Ők nem most voltak, majd csütörtökön tüntetnek a Demokratikus Koalícióval.) Részletek pl. Andrassew Ivánnál.

És abban igaza van Pocakosnak (lásd itt), nem a szoborról, még csak nem is (elsősorban) az antiszemitizmusról van szó, hanem arról, hogy parlamenti képviselők meggyalázták a köztársaságot, s ez ellen a Magyar Köztársaság jelenleg hivatalban lévő egyetlen vezetője se emelte fel a szavát.

Hit, illúziók nélkül. Nincsenek illúzióim, de hit nélkül valóban nem lehet élni. Ezért mentem ki a 20. század egyik legtisztességesebb (bár rossz, sikertelen) politikusának szobrához.

*

Tiltakozó demonstráció Károlyi Mihály szobrának meggyalázása miatt

M E G H Í V Ó

Az interneten állandóan régi fotókat kutató Andristól kaptam ezt a linket az (észak-)amerikai gyermekmunkásokról 1908 és 1912 között készült fényképekhez.

„Van köztük néhány kedves is, néhány szép, de a legtöbb, különösen a bányászfiúk, meg a szövő-és üveggyári munkásgyerekek képei nagyon kemények, szívszorítóak – írta a kísérő levélben. – Valamelyik képen sorban térdelnek valami munkapadfélénél a gyerekek, talán 10 évesek, nagyon igyekeznek, az arcuk nem is látszik szinte, mögöttük egy kamasz felügyeli őket, bottal a kezében.

A rongyos, sok helyütt mezitlábas rikkancsokról meg az jutott eszembe, hogy talán valamelyik nagy sajtómogul is onnan kezdte, ez akkoriban talán még nem volt annyira ritka. (Na és persze asszociációként jön József Attila, a ’De szeretnék gazdag lenni’ meg néhány egyéb verse.)”

Végignéztem a képeket, s nem hagyott nyugodni a téma, sok minden jutott eszembe róla, Engels híres angliai leírásától a mai hírhedt ázsiai gyermekmunkáig, a thaiföldi gyermekprostituáltaktól a Sierra Leone-i gyermekkatonákig, a Twist Olivértől a Budapestre Romániából importált gyermekkoldusokig. Továbbá – nem véletlenül külön mondatban – Makarenko és saját nevelőotthoni tapasztalataim. Kis vegyes felvágott jön – gyerekekből. Jó. Ez most morbid volt. Ennél csak a világ morbidabb.

*

„A szén- és vasbányákban négy-, öt-, hétéves gyermekek is dolgoznak, […] de a legtöbben nyolcévesnél idősebbek. Ezeket a gyerekeket arra használják fel, hogy a lefejtett anyagot a fejtés helyéről a lóvasúthoz vagy a főaknához szállítsák, és hogy a bánya különböző részeit elválasztó ventillációs ajtókat a munkások és a rakományok átbocsátásánál kinyissák és becsukják. Ezekre az ajtókra többnyire a legkisebb gyermekek vigyáznak, akiknek ily módon napi tizenkét órán át sötétben, egyedül, szűk, többnyire nedves folyosón kell ülniük, és még csak annyi munkájuk sincs, hogy megóvná őket a semmittevés butító, elállatiasító unalmától. A szén és a vasérc szállítása viszont igen kemény munka, mert az anyagot meglehetősen nagy, kerék nélküli teknőkben, a tárnák göröngyös talaján csúsztatva kell elhordani, hol nedves agyagon vagy vízen keresztül, hol meredek lejtőkön és járatokon, melyek olykor annyira szűkek, hogy a munkásoknak négykézláb kell mászniok. Ezért erre a megerőltető munkára nagyobb gyermekeket és serdülő lányokat alkalmaznak. […]

A szenet és a vasércet hordó gyerekek és fiatalok általában arról panaszkodnak, hogy igen fáradtak. Ilyen általános és teljes kimerültség még azokban az ipari vállalatokban sem észlelhető, amelyekben a legkíméletlenebbül hajszolják a munkásokat. […] Igen gyakran előfordul, hogy a gyerekek, mihelyt hazaérnek, a tűzhely előtt leroskadnak a kőpadlóra és nyomban elalszanak, anélkül, hogy egy falatot is ettek volna. A szülőknek kell az alvó gyerekeket megmosdatniuk és ágyba fektetniük, sőt, gyakran megesik az is, hogy a munkából hazatérő gyerekek útközben összeesnek a fáradtságtól, szüleik késő éjjel keresésükre indulnak, és ott találják őket az úton – álomba merülve. Úgy látszik, általános jelenség, hogy ezek a gyerekek ágyban töltik a vasárnap nagy részét, hogy a hét nehéz munkáját némiképpen kipihenjék; csak kevesen járnak templomba és iskolába, s ezek is – mint tanítóik panaszolják – minden tudásvágyuk ellenére nagyon álmosak és eltompultak. […] Az ilyen túlfeszített munka közvetlen következménye az, hogy a munkások minden életereje izomzatuk egyoldalú fejlődésében emésztődik fel; a teherhordásnál és tolásnál főleg a kar-, láb-, hát-, váll- és mellizmok feszülnek, s ezért ezek az izmok rendkívül erősen fejlettek, a test többi része viszont táplálék hiányában elsatnyul. Elsősorban a növésben maradnak el.”

Friedrich Engels: A munkásosztály helyzete Angliában [1845].

*

Ez pedig egy mai klip a gyermekmunkáról – a youtube tele van velük, s főleg a legalább 130 millióra becsült indiai gyermekmunkásról. Ezt a többi közt azért választottam közülük, mert szerzője belerakott több százéves fotót is az Andris által nekem javasolt oldalról.

Egyébként 2002 óta az ILO, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet felhívása alapján június 12-e a gyermekmunka elleni világnap. Az ILO jelentése szerint a világméretű törvényi tilalom ellenére több mint 200 millió (5-17 év közötti) gyereket kényszerítenek munkára szerte a világon. Az ILO a munkaerőpiacon 12 éves kor alatt megjelenő minden gyermeket gyerekmunkásként tart számon; 18 éves kor alatt pedig a heti 14 óra feletti munkavállalást tekinti gyermekmunkának, amelyet a fiatal jövőbeli munkaerő-piaci és életesélyei szempontjából erősen károsnak tart. Ezzel függ össze a „Fair Trade” mozgalom, azaz a tisztességes kereskedelem szorgalmazása, mivel általános tapasztalat, hogy az elsősorban Ázsiából, a Távol-Keletről Európába beáramló olcsó árucikkek előállítása mögött fillérekért megvásárolt gyermekmunkaerő áll.

*

A munkának viszont megvan a pedagógiai jelentősége is. Erről persze elsősorban (a ma nemigen emlegetett) Makarenko neve jut eszembe. Pedagógiai hősköltemény (nálunk először Az új ember kovácsa címmel jelent meg 1949-ben; csak érdekességként: az angol kiadás címe: The Road to Life) című naplóregénye bemutatja, hogy a 20-as évek elején, a polgárháború utáni Szovjetunió árván maradt, csavargó, bűnöző gyerekeinek létesített Gorkij-telepen először még egyszerűen a fennmaradás feltétele volt az épületek saját erővel, a gyerekek közreműködésével végzett helyreállítása meg az élelmiszertermelés. Később a Dzerzsinszkij munkakommunában a nevelés tudatos eleme lett a közösség számára nyereséget termelő munka, konkrétan a FED fényképezőgépek gyártása. Mindkét helyen a gyerekek általában napi négy órát dolgoztak az életkoruknak megfelelő munkán, összehangolva a tanulással és a sporttal. A FED Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkijnek, a bolsevik forradalom egyik vezetőjének, a politikai rendőrség, a CSEKA megalapítójának a névbetűit jelenti az egyébként Kodak-licensz gépeken. Ha eltekintünk attól – amitől persze nem lehet eltekinteni –, hogy a makarenkói pedagógia célja a kommunistává, sőt a legkiválóbbaknak csekistává nevelése, el kell mondanunk, hogy a munkának és az önkormányzó közösségnek nagyon hasonló szerepe hatotta át például az előbb Amerikában, majd Angliában működő Homer Lane pedagógiai tevékenységét is. (A 20-as években nem ez volt az egyetlen nyugati hatás a szovjet pedagógiára, ennek nagyon szórakoztató bizonyítéka Nyikolaj Ognyev: Kosztya Rjabcev naplója c. kisregénye a Dalton-módszerről.) Érdekes képek itt. (De még egyet kell majd klikkelni, sajnálom.)

*

Valamikor a 60-as évek végén nálunk is kitalálták, hogy a már serdültebb, 14 év feletti állami gondozott gyerekeknek lehetővé kéne tenni, hogy néhány órát dolgozzanak, esetleg elsajátítsanak valami szakmát, s pénzt is keressenek. De mindenekelőtt talán azért, hogy lekössék a szabad energiáikat. Erre hozták létre (ha jól emlékszem a névre) a Juventus Kisszövetkezetet. Aztán néhány év alatt az intézetvezetők rájöttek, hogy ebből a maguk számára is üzletet lehet csinálni. Az egyetem után – terveimnek megfelelően – egy budapesti nevelőotthonba mentem dolgozni. Annak, hogy fél év után megszöktem a pályáról, az egyik oka az volt, hogy látnom kellett: a gyerekekkel nevetséges fizetségért idegölően monoton csomagolómunkát végeztettek, amit persze gyűlöltek.