Ez a „bejegyzés” Annának köszönhető, aki előző posztom kommentjében felhívta a figyelmemet Orbán Viktor örökbecsű szavaira, az igazságra (amelyet persze én is megjegyeztem vasárnap este): „Aki szavazott, felhatalmazást adott, aki nem, az engedélyt.” Meg persze nyilván más impulzusok (például egy másik blog, egy másik ember) is közrejátszhatnak, amikor dolgok hirtelen összekapcsolódnak.

*

Mondatok J. M. Coetzee Michael K élete és kora c. regényéből (kiemelés tőlem):

„Egész éjjel gyalogolt. Nem érzett különösebb fáradtságot, csak néha megborzongott a szörnyű felelősségtől, hogy ismét szabad… Nem érzett elég erőt ahhoz, hogy cölöpdöngöléssel, drótozással, parcellázással töltse az egész életét. Nem érzett elég erőt ahhoz, hogy maradandó nyomot hagyjon maga után a földön; inkább valami lebegő lénynek látta önmagát, mint aki túl mélyen alszik ahhoz, hogy meghallja a hangya lábának súroló neszét, a pillangó rágószervének fűrészelését, a porszemek táncát… Milyen szégyenletes dolog, hogy a mostanihoz hasonló időkben az embernek úgy kell élnie, mint a vadállatoknak. Mert ha élni akar, nem lakhat a házában, amelynek ablakában fény ragyog, hanem odúba kell bújnia, ahonnan csak éjjel mászhat elő. Úgy kell léteznie, hogy arról ne hagyjon nyomot maga után. Ez a dolog lényege.”

…

„Ez lenne hát a tanulság, gondolkodott, az egész történet tanulsága? Hogy van idő mindenre? Vajon így kopogtatnak be a tanulságok, hívatlanul, az események menetében, amikor az ember a legkevésbé várja őket?”

***

„…when the night is cloudy
There is still a light that shines on me
Shine on until tomorrow, let it be…”

(Lennon-Winston-Mccartney: Let It Be)

Minthogy – a Moszkva térre áldozatosan levitt ajánlócédulám ellenére – a Kétfarkú Kutyára nem lehet szavazni, az önkormányzati választások is nélkülem zajlanak holnap. (Tavaszi előzmény: Nemválasztási kampány)

A dolog persze most sem egyszerű. Tegnap este megvívtam soros szócsatámat barátommal, aki tavasszal még üvöltve hülyézett le; most csak a hülyéknek kijáró szelíd mosollyal próbálta elmagyarázni, hogy nem mindegy, sikerül-e legalább néhány százalékig útjába állni az önkénynek. Elismertem, hogy az ő logikája szerint igaza van, ő nem ismerte el, hogy az én „rendszerből kilépő” „igazságomban” lenne logika.

Mindegy. Minthogy nem hiszem, hogy Horváth Csaba jobb főpolgármester lenne, mint Tarlós István, hogy a képmutatóan korrupt Pokornival szemben jobb lenne … jé, fogalmam sincs, ki a kerületi MSZP-polgármesterjelölt…, LMP-s, azt hiszem itt nincs is..., jobbikos persze van, de hát fasisztákra azért már mégsem…; és egyáltalán, minthogy nekem továbbra is a rendszerrel, a társadalmi-gazdasági-politikai rendszerrel van bajom, ezért hát miért mennék választani. Talán bombát kéne hajigálni, de nem az a típus vagyok, és egyébként se hiszem, hogy az jobb lenne.

Az maradt, hogy kívülállóként szemlélődöm – miközben természetesen tudom, hogy nem lehet kívül maradni, nem lehet kilépni a társadalomból.

Skizofrénia, apátia, megbocsáthatatlan közöny. (Lásd még Camus, valamint most olvasom Coetzee: Michael K élete és kora c. regényét.)

S olvasom például Heller Ágnes (elég közepes) cikkét a mai Népszabadságban: Politikai bűnök és hibák.

„Szemünk előtt zajlik a liberális demokrácia épületének lerombolása. Ami most történik, cseppet sem lep meg. Már azért sem, mert ennek az épületnek a lerombolása többször be lett kódolva a magyar demokrácia húszesztendős történetébe.

A modern demokrácia liberális demokrácia, a hagyományos demokrácia és hagyományos liberalizmus szerencsés ötvözete. A demokrácia az állampolgárok többsége uralmát biztosítja, míg a liberalizmus a kisebbségek és személyek jogait és azok sérthetetlenségét. A demokrácia elve a többségi döntés s annak tiszteletben tartása a kisebbség részéről, míg a liberalizmus elve a hatalmak megosztása úgy, hogy egyetlen állami intézmény se monopolizálhassa a döntés jogát. Az olyan demokráciát, amely nem párosul a liberalizmus felsorolt elvével és gyakorlatával, egy angol fordulattal „totalitáriánus demokráciának” nevezik. Tévedések elkerülése végett nem liberális pártok szerepe vagy jelenléte tesz egy államot liberális demokráciává, minthogy minden modern demokrácia az.

Szemünk előtt zajlik a magyar liberális demokrácia épületének a lebontása, politikai rendszerünknek totalitáriánus demokráciává való fokozatos átalakítása. A parlamentben kétharmados többséggel rendelkező párt, azaz annak vezére „mindent visz”. Ők jelölik (gyakorlatilag ők választják) az államelnököt, az Alkotmánybíróság tagjait, a parlament elnökét, ők nevezik ki az összes állami tisztviselőt és tisztségviselőt. Tőlük függnek a médiumok. Boross Péter javaslata a centrális egyszemélyi hatalom alkotmányos bevezetésére nem utópikus, hanem realitás. Orbán Viktor miniszterelnöki tekintélyéhez legfeljebb még a Legfőbb Hadúr cím hiányzik.

Mindez, ismétlem, be volt kódolva a Magyar Köztársaság húszéves történetébe.

Ezen nem azt értem, hogy mindez szükségszerű következménye volt az előtte történteknek. A politikában sok a véletlen tényező, többek között a politikai szereplők fajsúlya, pszichológiája, etikája. Tehát történhetett volna másként is. A bekódolás annyit jelent, hogy a politikai osztály húsz év alatt bizonyos következetességgel olyan intézményeket hozott létre, úgy cselekedett, döntött és viselkedett, hogy amennyiben megvolt hozzá az akarat, mindennek be kellett következnie…”

Na, Heller se csinált kedvet ahhoz, hogy elmenjek szavazni… Más kérdés, hogy egy elképzelt – és működő! – liberális demokráciában jobb élni, mint egy totalitáriánusban, de ez legalább őszinte.

Aztán az intellektuális szórakozás (valamint a sznobizmus és a blog) kedvéért belelapozok Tocqueville-ba (A demokrácia Amerikában):

„A kormányzatok rendszerint a tehetetlenség vagy a zsarnokság miatt buknak meg. Az első esetben a hatalom kicsúszik a kezükből, a másodikban kiragadják onnan.

Látván, hogy a demokratikus államok anarchiába süllyednek, sokan úgy vélték, ezekben az államokban a kormányzat természettől fogva gyenge és tehetetlen. Ám az igazság az, hogy valahányszor fellángol a harc a pártok között, a kormány elveszíti uralmát a társadalom fölött (…)

Ha Amerikában a szabadság valaha is elvész, azt a többség mindenhatóságának kell felróni, mely kétségbeesésbe taszította a kisebbségeket, s arra kényszerítette, hogy anyagi erőszakhoz folyamodjanak. Akkor anarchiát fogunk tapasztalni, de ez a zsarnokság következtében áll majd elő.”

„A korábbiakban a centralizációnak két fajtáját különböztettem meg: az egyiket kormányzatinak neveztem, a másikat közigazgatásinak.

Egyedül az előbbi létezik Amerikában, az utóbbi ismeretlen.

Ha az amerikai társadalmat irányító hatalom rendelkeznék e két kormányzati móddal, s a parancsolás jogához hozzátenné az önálló végrehajtás lehetőségét és megszokását, továbbá ha az általános kormányzati elvek megfogalmazása után behatolna az alkalmazás részleteibe, ha fő érdekeinek elrendezése után leereszkednék az egyéni érdekekig – a szabadság hamarosan száműzve lenne az Újvilágból.”

Ezt 175 éve írta. Rég volt, és egyébként is: ez nem Amerika!

Zene: Piotr Anderszewski Bachot játszik - csütörtök este is ezt tette a MüPában, és bizony isten, eszembe se jutott közben a politika, a választás vagy Tocqueville. (Sajnos csak link, a beágyazás letiltva.)

„Elkülöníteni egy területet Szabolcsban, kerítéssel körbevenni, oda küldeni az összes cigányt, ott külön iskola, külön munkahelyek, és csak külön rendőri engedéllyel hagyhatnák el a lágert” – mondja egy, a keresztény-nemzeti felső tízezerhez tartozó (amúgy állítólag nagyon értelmes) fiatalember (KNF).

„Nehéz liberálisnak lenni, ha a cigányokról van szó. Nincs bennük meg a törekvés, hogy asszimilálódjanak, hogy úgy éljenek, dolgozzanak, tanuljanak, mint mi” – tűnődik egy hatvanas értelmiségi, baloldali, liberális asszony (BLA).

KNF-fel nyilvánvalóan nincs értelme vitázni, gondolkodásunkban nincs érintkezési pont, az meg aligha segítene, ha azt mondanám: téged – titeket – kéne táborba zárni. Amúgy meg nyilván nem is gondolom, nem gondolhatom komolyan.

BLA-nak – s másoknak – még megpróbálok érvelni, de fáradok, s egyre reménytelenebbnek látom a dolgot. A vitát is, a helyzetet is. BLA-val egyébként közös nevezőre jutunk: vagy társadalmi integráció vagy polgárháború. Ő nem látja esélyét az elsőnek.

És persze én is másként élem meg a problémát magánemberként, s máshogy állampolgárként, gondolkodó társadalmi lényként.

Magánemberként nagyon nem szeretném, ha egy 8-10 tagú, hangos, munkanélküli cigány család lakna a szomszédomban, nem szeretnék orvos vagy ápoló lenni egy kórházban, amikor valamely családtagjukért hangosan és követelőzően aggódó 8-10 cigány ember – igen, ember! – tódul be egy kórterembe. Egyszerűen más a kultúránk, a szokásaink, mások a társadalmi, viselkedési normáink. Zavarnak.

Ahogy egyébként zavar sok mindenki és sok minden más: az utcán, villamoson hangoskodó, ocsmány módon káromkodó tizenévesek (zömükben „magyarok”), a 2006 őszétől „nemzeti hőssé” felstilizált futballhuligánok (kizárólag „magyarok”, akikkel utoljára a dunaszerdahelyi rendőrség találta meg a megfelelő bánásmódot), a rohadt nagy és rohadt drága (lehetőleg Nagy-Magyarország-matricás) autójukkal szemérmetlenül a második sávban leálló középosztálybeliek. Vigyázok a 7-es buszon a zsebtolvaj cigánygyerekekre – és nem tudok vigyázni a százmilliókat elcsaló felnőtt „magyarokra”…

Gondolkodó társadalmi lényként – hogy nagyképűen beszéljek magamról – tudom, hogy a nacionalizmusnak épp úgy történelmi, politikai és szociológiai okai vannak, mint a cigányság társadalmon kívüliségének.

Kb. a 15. századtól élnek Magyarországon cigányok (most nem nézek utána). Mindig a többségi társadalom peremén élve, de sajátos kézműves és kereskedő tevékenységükkel mégiscsak a társadalmi munkamegosztásba illeszkedve. Ennek a helyzetnek tett be a 20. század közepén részint az ipari fejlődés, részint az a diktatúra, amely nem tűrte, hogy bárki a központilag szervezett társadalmon kívül, ellenőrizetlenül éljen. A 60-as évektől megindult egy eredményes kényszerasszimiláció, aminek nem a cigánytelepek felszámolása volt a fő eleme, hanem az iskolába és munkába kényszerítés. A 70-es évek végén a cigány férfiak 70-75 százalékának állandó munkaviszonya volt; ma kb. ugyanilyen arányú körükben a munkanélküliség. Ez a munka természetesen szakképzettséget nem igénylő, segéd- vagy betanított munka volt. És az is igaz, hogy sokan csak bejártak a gyárba, ahol azért tartották őket nagyon alacsony béren, hogy – az átlagbérrendszer keretében – magasabb fizetést lehessen adni másoknak. De bejártak! Ma már a második generáció nő fel úgy, hogy nem látja, az apja, anyja reggel felkelne és dolgozni menne. És zömmel nem azért, mert nem akar dolgozni, hanem mert nincs hol dolgozni. A rendszerváltás idején két-három év alatt megszűnt másfél millió munkahely zöme a szakképzetleneket érintette, illetve gazdaságföldrajzilag meghatározott körzeteket. És persze a mezőgazdasági kárpótlásból is kimaradtak, hiszen sose volt földjük, 1945-ben  se kaptak; nem is igényeltek, hiszen ez sose tartozott az életmódjukhoz, a tevékenységükhöz.

Miért is dolgoznának? A munka – a fizikai munka, de persze jó néhány „fehérgalléros” tevékenység is – kényszer, undorító robot. Csak éppen te és én tudjuk – generációk óta tudjuk! –, mert belénk nevelték, a génjeinkben van már, hogy „orcánk verejtékével” kell megkeresnünk „mindennapi kenyerünket”. (Persze tudjuk, hogy vannak szerencsések, akik például jó helyre születtek, s akik mentesítve vannak ez alól. Elég kevés a cigány köztük.)

Rövidre fogva: a magyar államnak kell – akár a gazdaságossági szempontokat is háttérbe szorítva – tömeges munkaalkalmat teremtenie Borsodban, Szabolcsban, Dél-Baranyában, s azután ösztönzéssel, de akár kényszerrel is, a munkahelyekre terelni azokat, akik – alkalom híján – még soha nem vettek részt szervezett, rendszeres munkavégzésben, nem erre szocializálódtak, s ezért nincs benne a mentalitásukban. Párhuzamosan pedig mindent megtenni, hogy a cigány gyerekeket megfelelő, a 21. századi munkavégzésre alkalmassá tevő képzettséghez juttassák, s egyúttal a 21. századi, európai, magyarországi élethez szükséges civilizációs szintre emeljék őket. Nem elég előírni, hogy egy gyereknek iskolába kell járnia, különösen nem a putriból a helyi „magyar” középosztály gyerekeivel egy osztályba. Gondoskodni kell róla például, hogy ne legyen tetves, ne legyen büdös, tehát ha máshol nem, legalább az iskolában lezuhanyozhasson tanítás előtt; hogy ne legyen éhes; hogy a délelőtti tanítási órák után is az iskola által szervezett keretekben, pedagógia segítséggel tanulhasson vagy tölthesse a szabadidejét stb.

A társadalomból kiszorítva, a társadalom peremén élve csak nagyon kevesekben támad fel az igény egy másfajta életre, mert egyszerűen nem látszik a realitása; s ha nincs realitása, akkor jobb, ha nem is törekszem rá, mert a kudarc csak frusztrálna.

Van cigánykérdés, és hülye vagy képmutató, aki ezt nem veszi észre, vagy tagadja. De ez nem elsősorban etnikai kérdés, és nem elsősorban emberi jogi kérdés. Mindkét elem megvan, de a fő a társadalmi probléma. Az, hogy hogyan, mikor, milyen áldozatokkal sikerül integrálni a magyar társadalom, a (politikai) nemzet már ma is kb. 6 százalékos, számban és arányban növekvő részét. Ha nem sikerül, Magyarországnak annyi.

Ajánlott "irodalom" (film):

Cséplő Gyuri (Schiffer Pál, 1978)

Feldobott kő (Sára Sándor, 1968)

Saját korábbi bejegyzéseimből:

A pusztába kiáltó szociológus

"Dübörög a gyűlölet"

Cigány bűnözés - a szólásszabadság korlátai

Cigánykérdés

"A könyvtár búcsúzzon el Szabó Ervin nevétől!" - válaszolta a Nemzeti(!) Erőforrás Minisztérium (micsoda szörnyű név!) kultúráért felelős államtitkára, szőcsgéza, amikor az MTI a véleményét kérte egy - három nappal korábban alakult - obskurus szervezetnek arról a javaslatáról, hogy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárat - Szabó Ervin művét - fosszák meg a "szélsőbaloldali ideológus" nevétől.

A rendszerváltás kezdetén egy (noname) kereszténydemokrata képviselő azt javasolta, hogy József Attilát mint a "kádárista szégyenrezsim házi költőjét" távolítsák el a tananyagból.

Itt vannak. Mint Spiró György 1984-ben megjósolta:

Jönnek

Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,
füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból,
csönd van. Senki se pisszen. Alantról
kevéske hűlt költő csontujja int.
Ó, ha gyilkolni szabadna újra,
csámcsogva, hersegve szívnák a vért -
miért is? ki tudja. Trianonért? -
mered pár utcanév pici csontujja.
Ez olyan klima: itt folyton beborul,
ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen,
hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél,
és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek,
hogy bebizonyitsuk:
nemcsak a szemetek tudnak magyarul.

Szabó Ervin rövid életrajza itt

A Szabó Ervin-vita dokumentumai:

a (jobboldali) Történelemportálon

és kiemelve egy kommentár a hvg.hu-ról

Meghalt, pedig nagyon szerettem. És ilyenkor persze az is szíven üti az embert, hogy néhány hónappal még fiatalabb is volt nálam.

Nem vagyok zeneértő, csak zenebarát, ezért inkább linkelem Brünnhilde szép megemlékezését: itt.

A Kékszakállúból szerettem volna egy részletet vele, de nem találtam a youtube-on. Így hát legyen Leporello a Don Giovanniból:

Rövid hír számolt be arról, hogy kilencven éves korában meghalt Lackó Miklós, - mint a Történettudományi Intézet közleménye fogalmaz - a 20. századi magyar történelem egyik legnevesebb kutatója.

Ideológiatörténettel, a két világháború közti magyar szellemi élettel foglalkozott. Meghatározó élményem volt harminc éve Válságok - választások című (1975-ben megjelent) tanulmánykötete. Egyik központi témája a népi írói mozgalom volt, ezen belül Németh László, a népi-urbánus viták, a másik - részben ehhez is kapcsolódóan - a magyar (emigráns) kommunista mozgalom két kiemelkedő teoretikusának, Lukács Györgynek és Révai Józsefnek e korban kifejtett gondolatai. Németh és Lukács volt a főszereplője (Illyés és Kerényi Károly mellett) az 1981-ben Szerep és mű címmel megjelent kultúrtörténeti tanulmányainak, míg az 1988-as Korszellem és tudományban többek között Szekfű Gyulával, Fülep Lajossal foglalkozott, s a 30-as évek "Mi a magyar?" nemzetkarakterológiai vitájáról adott áttekintést.

Izgalmas és különösen a 70-es években még "kényesnek" számító, ritkán előkerülő témák voltak ezek. Lackó tanulmányaiban egyrészt a számomra - történelem szakot végzett, a 20. századi történelem iránt különösen érdeklődő fiatalember létemre - rengeteg újdonságot tartalmazó tényanyag nyűgözött le, másrészt az, hogy volt véleménye, állást foglalt - mindig megengedve más vélemények, álláspontok létjogosultságát is. A Válságok - választások előszavában Thomas Mannt idézte: "az ember nem talál rá olyan gondolatokra, amelyek nem tetszenek neki, vagyis amelyeket eszmeileg nem fogad szívesen. Nincs feltétel nélküli tudomány". Igaz mondás - teszi hozzá - de ha elfogadja a kutató, már eleve lemond az objektivitásra való törekvésről is (kiemelés L.M-től). pedig, mondja Lackó, éppen e korszak (a 20-as, 30-as évek) és e kérdések - köztük első helyen a nemzeti kérdés - vizsgálatánál elengedhetetlen az objektivitásra, s mindenekelőtt a megértésre való törekvés.

"A begyógyult sebek hegei is fájnak vagy borzongatnak, ha durva kézzel nyúlnak hozzájuk, hát még az olyan régi sebeké, amelyek rosszul forrtak össze" - figyelmeztetett Lackó Miklós.

„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” (John Donne)

Közhelyes már, persze, akár a halál. De attól még igaz, akár a halál.

X.Y., akit holnap (szerdán) temetnek (nem tudom, hol), azért X.Y. mert nem tudom a nevét, nem ismerem – csak tudok róla, mert valakinek fontos. Volt – és azt hiszem, marad is.

35 év körüli, markáns arcú fiatalember, akinek az élete a harc (ölés? védekezés? férfias küzdelem?) volt. „Született katona”, igazi bajtárs. Volt. Olyan, akire az ember rábízhatta az életét. 17 évesen a jugoszláviai polgárháborúban kezdte – nem önszántából. De hát ki kezdi önszántából? Tudjuk, hogy valakinek miért a harc lesz az élete?

Sok minden eszébe jut a magamfajta langyos humanistának, aki egyrészt elvből elutasít minden erőszakot, másrészt viszont tudja – a regényekből, a történelemből és a napi politikából –, hogy néha nincs más választás. Tízéves korom körül a fasiszta német megszállók ellen küzdő fiatal szovjet partizánokról, az Ifjú gárdáról olvastam. (Meg persze Winnetouról és Vadölőről.) Pár évvel később, a 60-as évek közepén egyszerre borzasztott és keltett tiszteletet (inkább borzasztott), amikor Dél-Vietnamban a diktatúra elleni tiltakozásul buddhista boncok gyújtották fel magukat nyilvánosan. Aztán, 1969. januárjában egy nálam két évvel fiatalabb cseh egyetemista, Jan Palach tette ugyanezt Prága főterén.

Ugrás a történelemben. Értem azokat a fanatikus muszlim fiatalokat, akik boldogan, az igaz ügy hitében és az üdvözülés reményében (biztos tudatában) követnek el öngyilkos merényleteket? Ugyan, az európai felvilágosodáson, a ráción és a humanizmuson nevelkedett elmém nyilvánvalóan képtelen erre. De még mindig jobban érthetők – vagy talán érezhetők? – számomra a valamilyen ügyért harcoló, magukat (is) feláldozó emberek, mint azok, akik magáért a harcért, adrenalinszintjük emeléséért választják ezt az utat.

Ne ítélkezz, hogy ne ítéltess – mondja az Evangélium. (Ezt speciel A három testőr című regényből tanultam. Athos, Porthos, Aramis meg d’Artagnan – ők miért is?) El lehet kerülni az ítélkezést? El lehet kerülni, hogy gondolkodjak egy halálon? Egy emberen? Hiszen a harang tényleg értem is szól…

„Hát legyen, gondolkodott tovább, ha itt rombolnak, valahol építkeznek. Talán van még valahol nyugodt vidék, vannak még okos emberek, akik tudják, mi az isteni szeretet. Ha az Úristen levette kezét erről a Drina menti boldogtalan városról, talán nem vette le még az egész világról s az egész földről az ég alatt. Ezek sem fogják ezt örökké így folytatni. De ki tudja?... lehetséges, hogy ez a pogány hit, amely mindent rendezget, tisztít, javítgat és csinosítgat, hogy aztán nyomban utána mindent fölfaljon és leromboljon, elterjed az egész földön. Talán ebből az isteni világból puszta mezőt csinál értelmetlen építkezései és gyilkos rombolásai számára, legelőt kielégíthetetlen éhségének és érthetetlen étvágyának? Minden lehetséges. Csak egy nem lehet. Nem lehet az, hogy teljesen és mindörökre eltűnjenek a nagy, okos és lelkes emberek, akik Isten dicsőségére soká tartó építményeket emelnek, hogy a föld szebb legyen, s az ember könnyebben és jobban élhessen rajta.” (Ivo Andrić: Híd a Drinán)

X.Y., „Szerb”, legyen neked könnyű a föld!

Sétálok a Belvárosban, és egyszercsak egy házon egy méretes Horthy-képet látok. Persze. Miért is ne, ez már hozzátartozik napjaink Magyarországához, akár tetszik nekem, akár nem. (Egyébként nem tetszik.) Közelebb menve kiderül, hogy Észak-Erdély visszacsatolásának évfordulóját hirdető plakát a kép, és már keresem, hogy milyen hazafias, nemzeti szervezet székháza előtt vagyok. Hosszú másodpercekig tart, amíg rájövök - észreveszem a táblát -, hogy ez a Centrális Galéria, a Közép-Európai Egyetemen (CEU) működő Nyílt Társadalom Alapítvány (OSA) kiállítóhelye. Szóval, akkor nem ünneplés, hanem kiállítás.

Meglepődésemet, értetlenkedő téblábolásomat azért írtam le, mert érzésem szerint sok látogatót, akinek semmit nem mond a CEU vagy az OSA vagy a galéria neve, a Horthy-kép és az Erdély meg a "visszacsatolás" varázsige csábít be a kiállításra. Legalábbis erről tanúskodik a vendégkönyv, amelyben egymást érik a lelkes beírások arról, hogy "Végre!", csakhogy végre beszélünk a magyar történelemnek erről a dicsőséges eseményéről, meg arról, hogy mennyire lelkesítő, mennyire hazafias szívet dobogtató, amit itt láttak. Attól tartok, nem értették, hogy mit láttak. Nem értik, hogy mi történt. Így aztán azt sem igazán érthetik, hogy ma mi történik, mi történhet, és mi nem. (De hát ezt a szélsőjobboldali vagy egyszerűen csak naiv, ködfaló vagy szimplán ostoba kiadványokból, honlapokról is tudjuk.)

Lehet, hogy ez így természetes, így van rendjén (szerintem nem), hiszen - a waterloói csatamezőn tébláboló Fabrizio del Dongóhoz hasonlóan - akkor se értették az emberek, hogy mi történik körülöttük, velük. A kiállítás talán legdöbbenetesebb dokumentuma ez a fénykép (elnézést a minőségért, mobillal fotóztam le): a kézdivásárhelyi ünnepségen a horogkeresztes (!) zászló előtt a helyi rabbi beszél. (Aligha érte meg a háború végét.)

A vendégkönyvbe író egyik látogató - akinek egyébként tetszett a kiállítás - azt kifogásolta, hogy az eseménytörténetet ismertető tabló miért hozza összefüggésbe Észak-Erdély visszacsatolását a világháborúval, annak kimenetelével, ily módon a "győztesek szempontjait" érvényesítve (?!). Aki ezt mondja, az nem fogja fel - vagy egyszerűen nem tudja -, hogy közvetlen kapcsolat van aközött, hogy Hitlertől (és Mussolinitől) kaptuk vissza (már megint ez a többes szám első személy!) a Felvidék és Erdély egy részét (meg a Kárpátalját, s Bácskát), illetve például aközött, hogy a Don-kanyarnál (a magyar határtól 2000 kilométerre) megsemmisül egy kétszázezres magyar hadsereg. A kiállításon egyébként látható két oldal Radnóti Miklós naplójából, aki első munkaszolgálatát éppen Észak-Erdélyben, Veresmart környékén töltötte 1940. szeptember 9-től.

Csak a rend kedvéért: az 1940. augusztus 30-án született második bécsi döntéssel Magyarország 43 492 négyzetkilométernyi területet kapott vissza, benne a Székelyfölddel.

Az 1941-es népszámlálás adatai szerint a visszacsatolt Észak-Erdélyben 1 344 000 magyar, 1 069 000 román és 47 000 német lakos élt. Dél-Erdélyben körülbelül  400 ezer magyar maradt.

Szóval. A kissé amatőr módon megrendezett kiállítás két tablón elmondja a történelmi tényeket, majd inkább csak illusztrál, fényképekkel, újságcikkrészletekkel, néhány dokumentummásolattal, emléktárgyakkal mutatja be mindenekelőtt azt a lelkesedést, amellyel az erdélyi magyarok fogadták bevonuló katonáinkat (nem érzem enyéimnek őket, nem is éltem akkor, de mégiscsak jogos az első személy, hiszen magyarként ez az én történelmem is). S persze (írott) szó - újságcikk, hivatalos feljegyzés - van arról is, hogy mekkora a csalódás, az elkeseredés a Dél-Erdélyben, román fennhatóság alatt maradt magyarok körében. No meg a románok körében. A kiállítást ugyanis - ezt már itthon, az internetről, a Galéria honlapjáról tudom meg - magyar és román történészek együttműködésével rendezték, „távolságot tartva a nacionalista propagandától”.

Amatőrnek minősítettem a kiállításrendezést, mert például  a legnagyobb helyet egy fakalitka-installáció foglalja el, amelynek három falára 20 perces csúszással ugyanazt a 80 perces dokumentumfilmet vetítik, de úgy van megoldva, hogy egyszerre összesen hatan(!) nézhetik. Nem is fértem hozzá, így a NAVA site-ján található régi filmhíradó-részletekkel vigasztalódtam. Beágyazni nem tudtam, de itt a link.

A témához kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Trianon, trianonozás

Történelemóra: bombák a múltból

„Kiégtél – kiégtetek –, talajt vesztettél, mindenfelé kiállnak a gyökereid, elvesztetted, elveszett, amiben félévszázadon át hittél” – mondja FiamMáté  legutóbbi bejegyzésemről. Néha szeret kegyetlenül őszintén fogalmazni. Nem emlékszem, elhangzott-e a beszélgetésben a „szánalmas” jelző is. Felelősségre vonás egy olyan harmincastól, akiben – számos nemzedéktársához hasonlóan – még az előtt megölték (megöltük?) a társadalmi hit képességét, hogy felnőtt fejjel hinni tudott volna. Semmi baj, itt vannak már a huszonévesek, akik közt már több a lelkes hívő – igaz, ők speciel többnyire a nemzeti szocializmusban hisznek.

Furcsa véletlenként (Mátéval együtt valljuk – tudjuk –, hogy nincsenek véletlenek) ma reggel, fellázadva a munkanapok automatizmusa és robotja ellen, a fürdőkádban majd’ egy órát töltöttem a tíz napja félretett Badiou-könyvvel (lásd korábbi bejegyzésemet), amelyből egyébként érik egy újabb poszt a kegyetlenségről, s ezzel kapcsolatban arról a mechanizmusról, ahogy az én-ből mi lesz. Most viszont a 20. század gondolkodásának művészeti vetületéről, az avantgárdról szóló előadást olvastam el. Tanulságos volt, és talán ez hozta elő a tegnap esti beszélgetést.

Badiou szerint az avantgárd – a művészeti avantgárd egymást hajszoló, tagadó új és új irányzatainak – lényege a jelen megragadása, sőt, a jelen teremtése. A valóság oltárán akár a művészetet is föl kell, föl lehet áldozni. Ezért aztán az avantgárdok már nem egyszerűen esztétikai „iskolák”; hirtelen társadalmi jelenséggé válnak. Váltak. Múlt idő; ez ugyanis a 20. század volt, amelyről – mint korábban írtam – Badiou a valóság iránti rajongást tartja a legjellemzőbbnek, leglényegesebbnek.

A mát, mondja Badiou „a jelen – mármint a valóságos jelen – teljes hiánya jellemzi” Mallarmé nevezte az 1880 utáni éveket „jelenhiányosnak”, Badiou ugyanezt mondja (2000-ben) az 1980 után következő évekről. „Minthogy az ellenforradalmi időszakok sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint a forradalmiak, nincs mit csodálkozni azon, hogy a hatvanas évek ’balossága’ után azokat a reakciós eszméket látjuk viszont, amelyek a Párizsi Kommünt követően bukkantak fel.”

Badiou André Bretonnak, a „szürrealizmus atyjának” egy 1944-ben megjelent szövegéből, az Arcane 17-ből idéz. Néhány kiragadott mondat, ami megfogott, itt és most:

„Le kell szállni a szenvedés legmélyére…, hogy az ember rádöbbenhessen önnön korlátlanságának adományára, arra, amiért érdemes élni…Nincsen pimaszabb hazugság – kivált, ha jóvátehetetlen, ami történt –, mint azt állítani, hogy lázadni mit sem ér. A lázadás magában hordja önnön igazolását, függetlenül attól, hogy van-e esély megváltoztatni a kialakult rossz helyzet okát.”

Hm.

... vagyis kesergünk, futjuk a jól ismert köröket, alig van benne némi változatosság.

Baráti társaság, születésnapi „buli”, mondanám, ha nem 60-ikról, s ehhez mért hangulatról, tevékenységről lenne szó.

Kellemes csevegés erről-arról:

– Úgy tudtam, te is mocskos komcsi gyerek voltál, hogyhogy csak harmincéves korodban voltál először Nyugaton? – kérdezi F. (akinek még lesz szerepe a történetben).

Miután távozik a második (30-35 éves) és a harmadik (3 hónapos – 3 éves) generáció, maradunk vagy tízen. Azonos korosztály, nagyjából azonos társadalmi státusz (közép- és felső középosztálybeli értelmiségiek), „rózsadombi gyerekkor”. Kivétel nélkül baloldali meggyőződésűek vagyunk – szülői örökségből, család által közvetített történelmi és/vagy saját élettapasztalatból, zsigerből és/vagy tudatosan, nehéz a motivációkat szétszálazni. Egy idő után menthetetlenül a politikára terelődik a szó. Általános egyetértés, hogy az MSZP megérdemelte, s hogy rémesek ezek az önmagukat többszörösen lejáratott szoci öregek, s hogy náluk csak a fiatalok rémesebbek; némi vita, hogy Mesterházy Nímand Attila hülye áldozat vagy elvtelen és erőszakos karrierista; tehetetlen sajnálkozás, hogy ma Magyarországon nincs politikailag szervezett baloldal. (Persze azért tudom, hogy négy hét múlva fegyelmezetten az MSZP valamely reménytelen jelöltjére szavaznak majd. Mert hát „mégis”. Én speciel a Kétfarkú Kutyáknak adtam az ajánlócédulámat, s ezezl részemről lezárult a választás.) Orbán-undor. Illetve itt felélénkül a társaság, mert vannak, akik nemcsak undorodnak ettől a bagázstól, hanem félnek is. Én hallgatok, mert csak undorodom.

– Ugyan már! – szólal meg F. – Ezek előítéletek. Nem volt folytatható, ami az elmúlt években folyt, ebben egyetértünk. (Tényleg egyetértünk.) Végre rend lesz. Lássuk be, ennek az országnak nem a demokrácia kell, hanem a rend, a fegyelem. Amire a baloldal képtelen volt, most majd a Fidesz megteszi, eltünteti a Jobbikot is.

Hangos, egyre hevesebb vita, én csak akkor kapcsolódom be (mert eddig a pontig lényegében egyetértettem F-fel), amikor egyetértőleg hivatkozik Hóbagoly nyíltan tekintélyuralmi nézeteket hangoztató Heti Válasz-interjújára. Indulatosan ellenkezem, röpke összecsapás, aztán megint átmegyek hallgatóságba, és felötlik bennem egy régi, 35 éves emlék.

1975 őszén (nem sokkal korábbi egyetemi KISZ-tevékenységben) összeszokott baráti társaság, öten-hatan beszélgetünk egyikünk lakásán. Normális (semmi különös) állással, normális életkilátások elé néző fiatal értelmiségiek vagyunk, van köztünk, akinek már gyereke, sőt lakása is van. Az asztalon természetesen feketecímkés cseresznyepálinka, és mi természetesen politizálunk. A lényeg nagyjából annyi, hogy ebben az országban egy értelmiségi előtt csak két út van: az alkoholizmus – s a másik út járhatatlan. Fiatalabbak kedvéért: ez a Kádár-korszak csúcspontja, béke, nyugalom, stabilitás, egyre „puhuló diktatúra”. A keretek mindörökre adottnak látszanak, a lazításuk fárasztó, s már mindannyian túlvagyunk néhány kudarcon, fejbeverésen (egyikünknek se kellett belerokkannia, mi nem olyanok voltunk). Azt hiszem, leginkább unatkoztunk, untuk a rendszert. Ja, és fontos: elkötelezette baloldaliak voltunk – akkor még mindannyian, ott, az asztalnál –, noha mást tartottunk a baloldaliságról, mint a hivatalos politika. Nekünk, amennyire emlékszem, a társadalmi szolidaritás volt akkor a legfőbb baloldali érték, nem a Szovjetunióhoz való hűség és a párt vezető szerepe.

Szóval, ültünk, nyomtuk szokásos dumáinkat, hergeltük egymást és magunkat. S akkor nekem hirtelen elegem lett az egészből. Másnapra úgy döntöttem, hogy nekem ez nem kell: elegem van a langyos értelmiségi létből (benne alig elindult és szép perspektívát nyújtó, de megalkuvást jelentő újságírói munkámból); abból, hogy reményem sincs, hogy valaha önálló lakásom legyen; s abból is, hogy időnként összejövünk és feketecímkés cseresznye mellett elkeseregjük a bajainkat. Visszatérek a pedagógus pályára, és lemegyek vidékre.

Aztán minden másképp lett. Váratlanul lakásom lett, a pályamódosítás nem „jött össze” (nem rajtam múlt), maradtam a munkahelyemen, ahol a következő bő húsz évben nemcsak szép karriert futottam be, hanem még szerettem is, amit csináltam. A rendszert pedig nem megdönteni akartam, hanem megjavítani.

– Rend lesz – mondta F. – S ha rend lesz, beindul a gazdaság, és a fiam is talál normális állást magának. (A fia most jött haza, miután több évet dolgozott „a világ egyik legjobb állásában”, a világ egyik legsikeresebb IT cégénél. De haza vágyott, azt akarta, hogy itt szülessen meg a gyereke.) S ha mégse, akkor, remélem, még mindig elmehet külföldre.

Ez pedig egy 1975-ös dal: