Mit lát meg, mire csodálkozik rá Budapesten egy olyan kisgyerek, aki még soha nem járt a fővárosban, de talán még nagyobb városban sem? Mit tanulhatnak iparművészetis egyetemisták a mélyszegénységben élő – köztük cigány – gyerekektől, és a világukról? És mit kezdenek e gyerekek a számukra idegen emberekkel és a számukra idegen világgal?

A FigyelőNet cikkére én speciel Brünnhildénél bukkantam. Ajánlom nektek is.

A címnek (látszólag) semmi értelme, de blickfangos, így van rá esély, hogy főoldalra kerüljek, és esetleg megdöntsem saját látogatási csúcsomat. Megérdemelném. Ma egyéves a Rásblog.

A legaktuálisabb természetesen az lenne, hogy Kádár János halálának 20. évfordulójával foglalkozzam, újraértékeljem a Kádár-kort, benne magamat, Lendvai Ildikót és Orbán Viktort, de ehhez most nincs kedvem. Legfeljebb annyit említek meg, hogy 1415-ben ezen a napon égették meg Husz Jánost, 1850. július 6-án Bach belügyminiszter szorgalmazására nyugdíjazták Julius Haynaut, 1938-ban a Budapesti Ítélőtábla Szálasi Ferencet az államrend felforgatására irányuló törekvéséért 3 évi fegyházra ítélte, 1947-ben pedig a Szovjetunióban megkezdték az AK-47-es géppisztoly (a Kalasnyikov) gyártását.

Fentieknél jobban megragadott, hogy Angliában 1483. július 6-án koronázták királlyá III. Richárdot. Perverzió, de szeretem. Shakespeare a bűnös. Amikor tinédzserként színész akartam lenni, az egyik szerepálmom ő volt. (Érdekes, ez „ünnepi" alkalmakkor szokott eszembe jutni: a Rásblog 100. bejegyzésében is szóba hoztam.) Fantasztikus, ahogy az általa megölt Edwárd koporsójánál meghódítja az özvegyet.

Kértek már asszonyt ilyen hangulatban?

            Nyertek már asszonyt ilyen hangulatban?

            Én nyertem, de nem tartom meg sokáig.

            Én, ki megöltem férjét és férje apját,

Megfogom szíve vad gyűlöletében,

Könnyel szemében, átokkal az ajkán,

Haragjának vérző tanúja mellett,

Ellenem vall az Isten és az ész

S e koporsó, s mellettem semmi más,

Csak tettető tekintet és az ördög,

És elnyerem, semmivel minden ellen!      (Vas István ford.)

S ha már irodalom: „Felhőbe hanyatlott a drégeli rom..."  1552. július 6-án vette ostrom alá Drégely várát Hádum Ali budai pasa („Ali dús, ali jó; Lány-arcotok' a nap meg nem süti nála..."

A Magyar Nagylexikon szerint 1044. július 5-én, az angol Wikipedia szerint 6-án volt a ménfői csata (talán kétnapos volt), ahol az Orseolo Pétert támogató III. Henrik német király legyőzi Aba Sámuel magyar királyt (el is fogja, ki is végezteti, ahogy kell). „It was a victory for the Germans and thus for Westernising influences in Hungary" - jegyzi meg a Wiki-szócikk (feltehetőleg magyar, mert ki a fenét érdekelhet még) szerzője. „Westernising influences" - vagyis hogy nyugati befolyás, behatolás, globalizáció... Néhány évszázaddal később már itt a karvalytőke is a Zsigmondnak és II. Ulászlónak (ők se igazán magunkfajták) pénzt kölcsönző (Magyarországot adósságcsapdába kényszerítő) Fuggerek - a kor leggazdagabb és politikailag legbefolyásosabb pénzemberei - személyében. Próbáltam őket elhelyezni a New York-Tel Aviv tengelyen, de bizonyos nehézségekbe ütköztem. Mindenesetre 1525. július 6-án a nemzeti erők csapást mértek az idegenekre és a velük Körmöcön, Besztercebányán üzletelő idegenszívűekre (Thurzók): II. Lajos lefoglaltatja a Fuggerek magyarországi vagyonát, elveszi tőlük a rézbányákat, a rézkereskedelmet. Hogy ennek aztán mennyi szerepe van abban, hogy egy évvel később egyedül marad Mohácsnál, arra - kellő ismeretek hiányában - nem tudok válaszolni. Néhány hónap alatt egyébként Lajos rájön, hogy mégiscsak szüksége van a Fuggerek pénzére (az IMF akkor még sajnos nem létezett), és (mielőtt a Cselébe fulladna) haszonbérletbe visszaadja nekik a bányákat. Aztán történik, ami történik, és 1533-ban a Fuggerek körülnéznek, legyintenek egyet és végleg távoznak ebből a reménytelen országból; más olvasatban: Magyarország végre megszabadul a karvalytőkétől, s utána már minden szép és jó lett (egészen Trianonig).

S hogy fontosabb július 6-ikai dolgok is szóba kerüljenek: 1925-ben ezen a napon született Bill Haley (Rock around the clock), 1957. július 6-án találkozott egymással először John Lennon és Paul McCartney a liverpooli Szent Péter-templom kerti ünnepségén, 1971-ben pedig meghalt Louis Armstrong.

A fel nem tett kérdésekről, az el nem hangzott, de még csak meg sem gondolt vagy elfojtott miértekről (is) ír Günter Grass Hagymahántás közben c. önéletrajzi regényében.

A könyv három éve jelent meg, magyarul is bő két éve olvasható, én most vettem meg, mert most volt akciós. (Homérosz is kibírta két és fél ezer évig nélkülem.) Egyébként 2006 augusztusában még a Vajszínűn írtam róla (ottani bejegyzéseim ömlesztve találhatók a Rásblog első bejegyzéseként), pontosabban nem a könyvről, és nem is én írtam, hanem Grass, mert a könyvet beharangozó interjú kapcsán kitört „botrány" és csámcsogás - bevallotta, hogy 17 évesen a Waffen SS tagja volt - kapcsán az előző könyvéből, a Ráklépésben címűből idéztem; tudsz még követni nyájas olvasó?

Szóval Grasst olvasom, aki hol szégyenkezve, hol értetlenül konstatálja, hogy 10-15 éves korában nem kérdezett, nem kételkedett. Hitt Hitlerben, természetes volt számára, hogy belépett a Hitlerjugendbe, 16 évesen önként jelentkezett katonának (danzigi lévén tengerész szeretett volna lenni, sőt tengeralattjárón szolgálni, de páncélos lövésznek képezték ki).

„Azt, amit jelennek nevezünk, a múló mostmostmostot mindenkor beárnyékolja egy múltidejű most, úgyhogy még az előre vezető, jövőnek nevezett menekülőúton is visszahúznak az ólomlábak." Ilyen gyönyörűen elgondolkodtató, megállásra késztető mondatokat ír Grass (illetve a fordító, Győri László).

Még csak 1945 áprilisánál tartunk (tartok), megsebesült, úgy lesz mindjárt vége a háborúnak, hogy ő még nem is lőtt (a hazáért, a Führerért), és persze még nem tudhatom, mit ír majd a végső összeomlásról - nem Németországéról, a Harmadik Birodaloméról, hanem a sajátjáról, ami után évtizedekig nem beszél múltjának erről a darabjáról. Csak éppen minden könyve erről (is) szól.

Tegnap valakivel beszélgetve futólag megemlítettem a könyvet, Grass tépelődését, mire az illető - művelt, értelmes, politizáló ember, speciel erről a könyvről, a körülötte kavart botrányról még csak nem is hallott - azt mondta: „Milyen hülye ez a Grass! '46-ban vagy amikor belépett a Szociáldemokrata Pártba, ki kellett volna állnia és elmondani, hogy fiatalon, éretlenül besorozták a Waffen SS-be, és azzal túl lett volna az egészen."...

Szóval, engem a fel nem tett kérdések, a Miért? hiánya foglalkoztat. S persze nem a Grasséi, hanem a sajátjaim. Nekem még az a mentségem sincs, mint Grassnak, hogy gyerek voltam, amikor nem kérdeztem. Felnőttként is kétségbeesett erőfeszítéssel - hülyeséggel, cinizmussal? -  fojtottam el magamban a kételyt, akartam - és tudtam - hinni. Credo quia absurdum est, mondta Tertullianus. Ja.

Miközben Marx azt tanította: De omnibus dubitandum.

Hinni vagy kételkedni? Mi a kényelmesebb?

Túl vagyok a saját hagymám lehántásán?

„Én pedig - jóllehet a háború kitörésével véget ért a gyermekkorom - nem tettem már föl újra és újra ismétlődő kérdéseket.
Vagy éppen azért nem mertem kérdezni, mert nem voltam már gyerek?
Mint a mesében - csak a gyerekek teszik fel a helyes kérdéseket?
Lehetséges, hogy a félelem némított el, hogy egy mindent a feje tetejére állító választ kapok?"

Érzelgésre, nosztalgiára hajlamos ember vagyok, és ritkán járok moziba. Hogy a kettőnek mi köze egymáshoz? Tegnap este a Bem moziban voltam. (Szász János Witman fiúk c. filmjét láttam, nem szerettem, de ez most nem érdekes.)

A Margit körúti kis mozinak – és fiatalok körében népszerű kávézójának (sörözőjének) – a tegnapi volt az utolsó előtti napja, bezárják, mert „Budapest nem tud eltartani ennyi art mozit”, nyilatkozta az illetékes. A Bem üzemeltetője búcsúnapokat szervezett, a filmek után a rendezők beszélgettek a nézőkkel; a mozi kapuján, az előtér oszlopain, a vendégkönyvben és a mozi honlapján sorjáznak a Bem bezárása ellen tiltakozó vagy azt legalábbis fájlaló bejegyzések.

Mint mondtam, ritkán járok moziba, most is elsősorban gyerek- és ifjúkorom egy darabját temetni mentem. 50-es, 60-as évek, valaha az első sorokba 2 Ft volt a jegy, és hátul is csak 4 Ft; emlékszem, hogy itt láttam a Mágnás Miskát meg a Rákóczi hadnagyát. És még sok mindent, bizonyára. Igazából nem szerettem a hajdani Bemet, mert kicsi volt, meleg, büdös, szegényes. Az igazi mozi a Május 1 volt! Ma – és a háború előtt – Átrium. Ugyancsak a Mártírok útján (Margit körút), de egy villamosmegállóval feljebb, a Moszkva tér felé. Tágas, tükörmozaikkal díszített, art deco csarnok, nagy vetítővászon, előtte színpad, ahol gyerekkoromban a vasárnap délelőtti matinékon a film (Állami Áruház) előtt esztrádműsor is volt (Kazal László, Rodolfó). És persze a Május 1-ben tartották a Rákóczi Gimnázium néhány nagy ünnepségét is; egyre emlékszem, egy november 7-iki megemlékezésre, ahol a beszédek, szavalatok után Tarkovszkij gyönyörű filmjét, az Iván gyermekkorát vetítették; a kötelező, szovjet filmnek "kijáró" zajongással, röhögéssel utasítottuk el.

Május 1/Átrium már legalább egy évtizede nincs, áldozatul esett a Mammut (további egy villamosmegálló) multiplexeinek. Be kell vallanom, évi 5-6 mozilátogatásom felét én is ott abszolválom, mert kényelmes, közel van, bár nem szeretem, utálom a popcornos-colás plázafílinget. (Meg hát ritkán adnak ott engem érdeklő filmet.)

Búcsú. Tavaly egy színháztól, illetve társulattól búcsúztam: a Krétakörtől. Alapítója, Schilling Árpád megunta nagyszerű játékszerét, s eldobta. Előtte a Merlinben sorozatban adták legsikeresebb darabjaikat, két nap alatt hármat néztünk meg közülük. Szinte minden előadást láttunk már korábban is, volt, amit kétszer is. A könyvespolcomon most itt van annak a hegedűnek az álltartója, amelyet a Siráj végén Nagy Zsolt összetaposott.

Búcsú… Utálok búcsúzni, ragaszkodom a megszokott, megszeretett dolgokhoz.

És emberekhez.

Platennek

„Na mi újság Wágner úr?" (Rejtő Jenő)

„Wagner nem polgári lény a szabályszerűség vagy beilleszkedés értelmében; és mégis polgári légkör veszi körül, századának légköre, akárcsak Schopenhauert, a kapitalista filozófust: moralizáló pesszimizmus, világvége-hangulat zenekísérettel... - s mindez egybekötve monumentalitással, formai nagyszerűséggel, mintha a nagy forma az erkölcs tartozéka volna." (Thomas Mann)

A tragédia, a világ, a világrend összeomlása teljes: a negyedik este, Az istenek alkonya végén a főisten (Wotan) által az istenek világának megmentésére megjelölt, de istentelen körülmények között (házasságtörés, testvérszerelem) született hős (Siegfried) halotti máglyájának tüze eléri a Walhallát, az istenek csarnokát; csak a sötétség birodalmának képviselője, a Nibelung-ivadék Hagen marad életben; a visszakapott aranynak örvendező rajnai sellők zavaros, mocskos vízben úszkálnak. Mellesleg a Rajna ugyanilyen koszos, Rába-módra habzó volt már három nappal korábban, A Rajna kincse kezdetén is, amikor még megvolt az arany, amikor még „zavartalan" volt a világrend.

Zavartalan? Rend? Ott ahol a főisten fűvel-fával - istennővel és halandó asszonnyal - csalja a feleségét? Ahol egy halandó ivadékától várja a megváltást (hol hallottam még ilyenről?), de aztán könyörtelenül feláldozza? Ahol a sors fonalát szövő nornák valójában csak a már megtörtént eseményekből dolgoznak, s a szilárd pontot, ahova hálójukat kikötik, a világkőrisfát Wotan vágatja ki... Minden zavaros a világban, az istenek nem egyszerűen szeszélyesek, hanem határozatlanok, tévelygők, erőtlenek, de az emberek - a legkiválóbbak is - nekik vannak kiszolgáltatva, s csak a galád, az ármánykodó, a gonosz marad talpon.

Nekem most erről szólt A Nibelung gyűrűje.

S mint oly sokszor, Wagnertől Thomas Mannhoz rohanok. Wagner halálának ötvenedik évfordulóján, 1933-ban (!) írt esszéje, a Richard Wagner szenvedése és nagysága így kezdődik:

„Szenvedő és óriási, mint a század, amelyet a maga teljességében kifejez, a tizenkilencedik... Nekünk, akik ma élünk, s túl vagyunk terhelve kétségkívül páratlanul nehéz és újszerű feladatokkal, sem időnk, sem kedvünk igazságosan megítélni a mögöttünk elsüllyedő korszakot, amelyet polgárinak szokás nevezni; úgy viseltetünk a tizenkilencedik századdal, mint fiú az apjával - keményen, bírálón -, és ez így helyes. Vállvonogatva szemléljük hitét, mely eszmékbe vetett hit volt, csakúgy, mint hitetlenségét, azaz mélabús relativizmusát. Megmosolyogjuk értelembe és haladásba vetett liberális bizakodását, materializmusát túlságosan egyöntetűnek látjuk, monisztikus és magabiztosan fölényes világmagyarázatát rendkívül sekélyesnek. Mégis: e század tudományos gőgjét kompenzálta, sőt legyőzte pesszimizmusa, éjszakához, halálhoz való zenei vonzódása és kapcsolata... Ezzel azonban összefügg egy bizonyos nagyot akarás... Igen, jellege és sajátossága a nagyság, mégpedig a komor, szenvedő, egyben szkeptikus és keserűen igazlátó, fanatikusan igazságkereső nagyság, amely az olvadó szépség tűnő mámorában, rövid, kiábrándult boldogságra is képes..."

Érteni vélem a 20-21. század fordulóján Magyarországon (is) felújuló Wagner-kultuszt.

A Thomas Mann-esszéből tudom, hogy Wagnerben egy vásári bábjelenet láttán fogalmazódott meg a Siegfried, a „német hős" - és mindenekelőtt elbukásának! - ötlete, amely aztán a bő két évtizedes munkával elkészülő tetralógia magja lesz. És mit tesz isten (illetve a rendező), a budapesti előadás Siegfriedje egy kicsit tényleg paprikajancsi, szeleburdi fiatalember. De hát Siegfried Wagner szerint is szó szerint vakmerő: vakon mer megvívni a sárkánnyal, hiszen nem tudja, mi az a félelem; vakon - madárdallal vagy bájitallal elkábítva - szeret bele abba a nőbe, aki a szeme elé kerül; könnyű prédája lesz a tudatos gonosznak. Az isten itt már nem is jelenik meg, csak mondják róla, hogy magába roskadva ül. „Isten halott" - hogy a Wagnerhez és Th. Mannhoz egyaránt közelálló Nietzschét idézzem. (Érdekes: bécsi barátom azt mondja, náluk elképzelhetetlen egy ilyen „kis hülye" Siegfried, ugyanez a nagyszerű énekes-színész, Christian Franz, a bécsi Operában idealizált HŐSt játszik.)

Remény? Talán majd pénteken, jegyem van a Parsifalra is, ahol majd jön a „jámbor, balga", aki megszerzi a szent lándzsát és méltó lesz a Szent Grál felmutatására.

Hacsak úgy nem...

A 60-as évek eleje, gimnazista vagyok. És emlékeim szerint boldog, mert ekkor történnek meg életem legszebb, legfontosabb barátságai. Egyikük - G - családjának nyaralója van Balatonszabadi-Sóstón, a Balaton-part akkor még nincs feltöltve, a kert végében ott a tó, a nádas.

Kétszer-háromszor voltunk lenn barátokkal, haverokkal nyáron, 4-5 napnál valószínűleg nem hosszabb időkre, mindegyik pazar volt (természetesen szigorúan felnőttek nélkül). A vízi fejelő bajnokságokra emlékszem, meg arra, hogy mindig én keltem legkorábban, elsétáltam a kisboltba és hoztam reggelire Népszabadságot, kakaót és kiflit (fontossági sorrend). Szabadi-Sóstó a parton egy utcányi (7-es út) villasor meg egy szabadstrand, a töltésen túl, a domboldalon volt a falu, de oda nem mentünk; ha valami komolyabb kellett, besétáltunk Szabadiba (ami ehhez képest szinte világváros volt). Ott volt például a Pihenő nevű kertvendéglő, oda jártunk vacsorázni, esetleg lányokkal ismerkedni. A Pihenőben táncolni is lehetett: Pécsi László zongorázott és Steczura Mária dobolt. (Isten bizony, pontosan emlékszem a nevükre négy és fél évtized múltán is.) Egy vacsora maradt igazán emlékezetes: halat ettem, és egy szálka a torkomon akadt. Fuldokolni kezdtem, Gábor barátom azonnal odaintette a kenyereslányt, hiszen köztudomású, hogy ilyenkor kenyérbelet kell nyelni. A lány nem volt szentimentális: addig nem engedett beleharapni a kenyérbe, míg ki nem fizettük érte a 20 fillért.

A nyári emlékeket azonban elnyomja a legcsodálatosabb: négy téli nap. Négyen vagy öten mentünk le egy téli szünetben a sóstói házba. Egy (akkori mértékkel) hatalmas, szolgálati Volgával és „Varga elvtárssal", a sofőrrel. Egyikünk papája ugyanis fontos ember volt. (Másikunké is.) Ettől még ugyan mi mindig vonattal jártunk le - a „fontos ember" fia is -, de most kellett az autó, mindjárt elmondom, hogy miért, csak előbb még megjegyzem, hogy akkoriban sűrűbben jártak a vonatok, mint ma; volt olyan, amelyik éjfélkor ért Szabadi-Sóstóra, ez külön vonzerőt, romantikát jelentett; és persze nagyon olcsó volt a vonatozás.

Szóval, a kocsi azért kellett, mert egy zsák kokszot is vittünk magunkkal. A ház egyik szobáját lehetett vaskályhával fűteni. Folyamatosan fűteni kellett, éjszaka is, mert különben hajnalra iszonyúan kihűlt a ház. Erre persze csak a második nap reggelén vacogva jöttünk rá. A következő éjjelekre kétórás váltásban fűtésügyeletet szerveztünk - hasztalan, ugyanis az éjjel 2-kor hivatalba lépő második tűzőr mindig elaludt, így aztán nem ébresztette a következőt sem...

Más romantika is volt: a víz - mármint az ivó-és mosdóvíz. Nyáron az udvaron álló kútból egy búvárszivattyú látta el a házat, ezt azonban a fagy miatt télre természetesen kiszerelték. A Balatonon, a kb. 15 centis jégbe kellett csákánnyal, ásóval, lapáttal léket vágnunk, hogy legyen vizünk. Bele telt egy időbe, amíg rájöttünk a dolog technikájára, de több órás kemény munka és vidám ökörködés után lett vizünk. A jég alatt annyira leülepedett a tó vize (meg mi annyira bátrak és felelőtlenek voltunk), hogy forralás nélkül ihattuk - elég macera volt a mosdáshoz melegíteni a villanyrezsón.

A vízen kívül még valaminek az ízére emlékszem akkorról: a Sport szeletére. Köménymagízű volt. Ez volt az a kivétel, amikor fölmentünk a faluba, ugyanis csak ott volt bolt, az üdülősoron rajtunk kívül egy lélek nem volt a négy nap alatt. Úgy látszik, a sóstóiak nem szerették a Sport csokit, nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy az általunk vásárol csemege évek óta állt a polcon - a köménymag mellett.

Számomra a nyár soha nem volt teljes a Balaton nélkül, bár évtizedek óta csak az északi partra járunk (kivéve ha az M7-esen megyünk, például az Adriára, mert akkor Bogláron vagy Fonyódon jövet-menet fürdünk és palacsintázunk egyet). A világ egyik legszebb látványa egy napsütéses nyári délután a tihanyi Rege cukrászda teraszáról lenézni az öbölre.

Egész New Yorkban Harlem volt az egyetlen hely, ezen a vasárnapon, ahol és amikor ünnepien kiöltözött embereket láttunk. A nők fehér vagy vajszínű ruhákban, virágos-tüllfátyolos kalapokban, kesztyűben, a férfiak is többnyire világos öltönyben, kalapban.

Harlem főbb útvonalai a fekete polgárjogi mozgalom főszereplőinek nevét viselik. A tradicionálisan főutcának számító 125th Streetet itt Martin Luther King Boulevardnak hívják - az ő nevét viseli egy szociális bérlakásokból álló lakótelep is, sok játszótérrel, sportpályákkal -; a Lenox Avenue Malcolm X-é, míg a 7th Avenue Harlemben Adam Clayton Powell nevét viseli. Itt áll a Shiloh-templom is. „Siló" bibliai város, Bételtől kb. 18 km-re északkeletre, kezdetben itt őrizték a Frigyládát, „a nyugalom, a biztonság, a gond nélküliség helye". Az Egyesült Államokban - elsősorban délen - számos város viseli ezt a nevet.

Utánanéztem annak is, ki volt Adam Clayton Powell Jr. (1908-1972), mert bevallom, korábban nem hallottam róla. Pedig hát: Harlem képviselőjeként ő volt az amerikai Kongresszus első New Yorkban megválasztott afro-amerikai tagja. 1945-től 1971-ig volt képviselő, ami tekintettel arra, hogy a Képviselőházat kétévenként újítják meg, azt jelenti, hogy tizenháromszor választották meg egymás után. Felmenői közt egyébként számos fehér is volt, köztük apai nagyapja is. Huszonéves korában már a harlemi polgárjogi mozgalom karizmatikus alakja, vezetője. A nagy gazdasági válság idején, s azt követően a feketék egyenjogúsítási mozgalmát összekapcsolja a szakszervezeti mozgalommal; az 1939-es New York- i világkiállítás idején például az Empire State Buildingben lévő kiállítási irodák blokádjával éri el, hogy többszáz fekete munkást alkalmazzanak, két évvel később buszbojkott szervezésével kényszeríti ki, hogy a New York-i közlekedési vállalat felvegyen 200 fekete alkalmazottat. Állhatatosan és eredményesen küzd szociális bérlakások építéséért. Közben 1937-től - apja örökébe lépve a már említett Abesszin-templom lelkipásztora is volt.

Pedig csak lelkiismeretes turistaként egy kis gospelt hallgatni indultam el...

Hallgassunk hát egy kis Mahalia Jacksont:

Vasárnap délután van - pünkösd-, templomba megyünk. A helyszín már San Francisco, a Grace Cathedral, amely híres csütörtök és vasárnap délutáni zenés áhitatairól, kórusáról. Nem csalódunk, a műsor a gregoriántól 20. századi amerikai szerzőkig terjed. A templom is szép, de hát én már tobzódtam az itáliai templomok látványában is, s ahhoz képest ez a - jelenlegi formájában alig félévszázados - katedrális... Még akkor is, ha újraöntötték Ghiberti csodálatos firenzei „Paradicsom kapuját". Amiért beszélek róla, az az, hogy az episzkopális (amerikai anglikán) templom fennen hirdeti: kivétel nélkül mindenkit nyitott kapukkal vár, tekintet nélkül vallására. Készek összeesketni különböző felekezetű embereket, és „megáldják az azonos neműek szövetségét" is („The cathedral performs services blessing same-sex unions").

A templom egyik nevezetessége a Vallásközi AIDS-kápolna. 2000-ben szentelték fel, az AIDS-ben világszerte meghaltak, köztük csaknem 20 ezer San Franciscó-i emlékére. A kápolnában megtaláljuk az összes világvallás szimbólumait; a középpontban Keith Haring New York-i művész triptichonja, Krisztus élete. Haring néhány héttel az előtt fejezte be a művet, hogy meghalt. AIDS-ben.

És még egy templom, ez is New Yorkban. A Saint Paul's Chapel a néhai Világkereskedelmi Központ közelében áll. A csodával határos, hogy 2001. szeptember 11-én megmenekült az Ikertornyok összeomlásakor, viszont így segély- és pihenőhellyé vált a mentésben dolgozók számára. A kápolna egyik kincse George Washington imapadja, akkor a történelmi relikvián is sebesült feküdt. Ma is Szeptember 11. emléke uralja a kápolnát: tábori ágyak, rajtuk a gyerekeknek küldött játékok, fényképek a tornyok összedőlésekor meghalt tűzoltókról...

Általában is: a terrortámadás emléke nem csak a mindenhol tapasztalható szigorú biztonsági intézkedésekben él. Séta közben, Greenwich Village-ben láttuk a Tiles for America (Csempék Amerikáért) kerítést. A sok száz csempén Szeptember 11-ére, az erőszakra, a pusztulásra emlékező gyerek- és művészrajzok, üzenetek az áldozatokhoz. A terrorakció másnapján helyi művészek tették ki ide csempéiket - egy hét alatt mindet ellopták. Amikor ezt közhírré tették, az ország minden részéből küldtek csempéket; nem tudom, most őrzik-e, mindenesetre vagy húsz méter hosszan és több mint két méter magasságban minden helyet beborítanak a színes kerámialapok.

Csak az ökör következetes. Blogom profiljában fennen hirdetem, hogy "nem fotózok, nem zenélek" ... oszt' mégis. (Bár a fotók többségét Judit készítette.)

Az első fotó természetesen "Naplemente a Grand Canyonban" - mert megígértem Saintnek. Nem mesélem el, hogy a Grand Canyon nagyon nagy és nagyon kanyon. Petőfi már megírta: "Ó, természet, ó dicső természet..." Kurva szép, és érezheted, hogy milyen parány vagy.

A következő természetesen napkelte. Las Vegasban, ahol ez volt az egyetlen természetes dolog, amit láttam. Ez volt az egyetlen hely Amerikában, amit utáltam. De a kép szép - és én készítettem.

És ami nem természetes, de jópofa. Sétálunk New Yorkban, a Lower East Side-on: régi kereskedő negyed, galériák, antikvitások. Egyszercsak egy szélesebb útkereszteződésben, ahol kinyílik a horizont, a távolban, egy magasabb ház tetején szobrot veszek észre: férfialak, jellegzetes pózban, jobb keze kb. 125 fokos szögben előre mutat. "Lenin" - mondom, Judit röhög, hogy milyen vicces vagyok. Egy óra múlva arra vezet az utunk, s már semmi kétség: a korosztályunkba bevésődött a pétervári Finn pályaudvar előtt az Áprilisi téziseket meghirdető Lenin kánonszobra. Közelebb megyünk, a Houston Street 250 portálján a házszám: Red Square 250. Bemegyünk, nem derül ki, hogy lakóház vagy irodák vannak benne, netán a KGB helyi rezidensének székhelye, de a hallban portás. Kérdezzük, miért Red Square; vigyorogva kivezet, s mutatja, hogy a dupla kapu közötti bélletre egy kb. 25x25 centis vörös négyzet van festve. Jön ki a házból egy férfi, lelkesen mondja, hogy a tetőn Lenin-szobor is van. Mondjuk neki, azért vagyunk itt, de miért van itt a Lenin. Megvonja a vállát: csak. Ő elmegy, mi is, mert a portás nem enged fel a háztetőre.

És lehet, hogy megver érte, de Leninről eszembe jutott egy kis ajándék Clodiusnak. San Franciscóból, az Ashbury Haightsról, amely a 60-as években a hippik központja volt, de ma is érdekes figurák mászkálnak ott, és az útikönyv nem tanácsolja a környéken való késő esti, éjszakai bóklászást.

Ez egy póló a The Cannabis Company nevű üzlet kirakatából. A bejáratnál hatalmas tábla hirdeti, hogy ők nem árulnak füvet, azt se tudják, hol árulnak, sőt azt se, hogy mi az a "fű". Legfeljebb teafű, meg más keleti izé kapható, ami most az ezotérika jegyében elöntötte a környéket. De azért a hagyományok élnek tovább. Pesten valahogy nem szeretek beléjük botlani, ott őket is szerettem. (Mondom, csak Las Vegast nem.)

És akkor a végére (nyugi, csak ennek a résznek lesz most vége, mert már későre jár) egy emelkedettebb, filozofikusabb, történelmi jelentőségű kép:

Én és Lincoln

Tudom, hogy hülyeség, de egy kicsit megilletődtem. Bár, tulajdonképpen állandó megdöbbenés és meghatódás volt bennem egy hónapon át, hogy én itt (ott) vagyok - ezt fiatalabb olvasóim nem fogják érteni, de nem baj.

Szóval Washingtonban kb. kétszáz méter sugarú körben ott van az egész USA-történelem. A Washington Monument, a Lincoln-emlékmű, és a háborús emlékművek. A legújabb - természetesen a legnagyobb - az, amit George W. Bush elnöksége alatt avattak fel, a II. világháborús (egyébként szép, nagyvonalú) emlékmű. Egészen szörnyű a koreai háborús emlékmű; szép, egyszerű a vietnami háborúban elesett több mint 50 ezer amerikai katona nevét őrző márványfal.

De ugyanígy meghatódtam San Franciscóban, a Yerba Buena Parkban álló Martin Luther King emlékműnél. Kingtől, a falon sok nyelven olvasható beszédrészleteitől is, de még jobban, hogy az emlékmű előtt egy fehér srác és egy fekete lány csókolózott hosszan, elmélyülten. Lehet, hogy az idegenforgalmi hivatal megbízásából.

"Én nem szavaztam. Annyi fáradságot sem vettem magamnak, mint máskor, hogy érvénytelen szavazatot adjak le. Ezzel a politikai közösséggel szemben a honpolgári kötelességeim érzete megszűnőben van. Egyszerűen sértőnek érzem, hogy mit művelnek itt ezek a figurák... Ez csődbe ment rendszer, amit az ember már azzal is támogat, ha az 'establishment' ilyen vagy amolyan, bármilyen képviselőjelöltjeire szavaz."

Rendkívül szórakoztató TGM-interjú a Hírszerzőn - mert sírva vigad a magyar. (És persze igazolva látom magam.)