"Én nem szavaztam. Annyi fáradságot sem vettem magamnak, mint máskor, hogy érvénytelen szavazatot adjak le. Ezzel a politikai közösséggel szemben a honpolgári kötelességeim érzete megszűnőben van. Egyszerűen sértőnek érzem, hogy mit művelnek itt ezek a figurák... Ez csődbe ment rendszer, amit az ember már azzal is támogat, ha az 'establishment' ilyen vagy amolyan, bármilyen képviselőjelöltjeire szavaz."

Rendkívül szórakoztató TGM-interjú a Hírszerzőn - mert sírva vigad a magyar. (És persze igazolva látom magam.)

Itt nyűglődtem a gép előtt, hogy megírjam az amerikai útirajzok újabb részét, amikor megláttam a hírt, hogy lövöldözés volt a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumban; egy 88 éves férfi puskával lőtt a biztonsági őrökre. Ezzel eldőlt a téma.

Természetesen voltunk ott. Remélem, nem azt a kedves, nagydarab, fekete biztonsági őrt érte baj, aki fél perc alatt mellettünk termett, amikor tanácstalanul böngésztük a táblákat, mivel töltsük el a hátralévő félórát, amíg bemehetünk a múzeum állandó, központi kiállítására. Átfutott a fejemen, hogy azért jött oda, mert gyanús az őgyelgő ember, de ez mellékes volt: hihetetlen kedvességgel javasolta az egyik mellékkiállítást - nem sejthette, hogy telibe talál: a náci propagandáról volt szó, és feleségem és én is újságírók (is) vagyunk. Mindketten hosszú ideig szolgáltuk a direkt kommunista propagandát. Ez most nem dicsekvés volt, hanem annak jelzése, hogy tudom, miről beszélek. Döbbenetes a hasonlóság a kettő között, formákban, eszközökben, s nem egyszer tartalomban is... És ami különösen fájt: a náci politikai plakátokon is ott volt az a 20. század eleji, részben konstruktivista, részben expresszionista grafika - á lá Bortnyik, Uitz vagy éppen Rodcsenko -, amit annyira szeretek. A kiállítás bemutatta a politikai propaganda különböző aspektusait - az újságoktól a tömegrendezvényekig, a pártszervezéstől az ellenségképzésig, a gyűlöletkeltésig, korabeli sajtóanyagokkal, fényképekkel, plakátokkal, filmösszeállításokkal és rengeteg eligazító magyarázattal, sohasem szakmai zsargonba bonyolódó minitanulmányokkal. Csak egy apróság: a náci Németország volt az első, ahol rendszeres televíziós műsorsugárzás volt. Goebbels úgy képzelte, hogy a mozikhoz hasonlóan az emberek nagy közösségi helyeken fogják nézni a műsort, amely elsősorban a politikai propagandát szolgálja majd. A vártnál azonban kisebb volt az érdeklődés, ezért elhatározták a néprádióhoz hasonló, olcsó családi tévékészülékek gyártását, de közbe szólt a háború, erre már nem volt pénz, energia.

Lelkiismeretes (Máté szerint sznob) turistákhoz illően rengeteg múzeumban jártunk New Yorkban, Bostonban és Washingtonban. Közös jellemzőjük a gazdagság, a nagyvonalúság épületben, kiállított anyagban egyaránt, valamint a szakmai profizmus, amellyel a legkülönbözőbb műveltségű látogató figyelmét igyekeznek lekötni. Különösen fontosnak tartják a gyerekeket. A Holokauszt Múzeum egy másik kiállítása egy tizenéves gyerek szemével mutatja be a németországi zsidók sorsát: egy (fiktív) kisfiú, Daniel naplója a „tárlatvezető", megismerkedünk egy kisvárosi, kétgyermekes kereskedőcsaláddal, a lakással, konyhával, gyerekszobával, bútorokkal, játékokkal, megtudjuk, hogy hova járt iskolába, mit csinált szabadidejében. S aztán, bekúszik az életükbe a politika: a zsidó üzletek bojkottja, majd bezárása, a gettó, végül a koncentrációs tábor. Egyébként a felnőtt látogatók számára is igyekeznek megszemélyesíteni a történelmet. A belépőjegy mellé mindenki kap egy Identification Cardot, amely egy valóságos személy élettörténetét tartalmazza. Én Martin Weiss „lettem", aki 1929. január 28-án született az akkor Csehszlovákiához tartozó kárpátaljai Polanán, s apjával együtt a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták. Apja ott halt meg, ő túlélte, és kivándorolt Amerikába. A rövid szöveg egyébként kitér Kárpátalja 1939-es magyar megszállására, és az ezt követő zsidóüldözésre is.

Sok mindent lehetne/kellene még mesélni a múzeumról (és a történelemről), de most egy dolgot említek még: a kiállításokat és magát a holokauszt fogalmát nem korlátozzák csak a 30-as, 40-es évek zsidóüldözésére és népirtására, szervesen illeszkedik hozzá Ruanda, Bosznia és Darfúr is, például az ottani genocídiumok túlélőinek videóra vett tanúvallomásaival.

Egyébként New Yorkban is megnéztük a Zsidó Múzeumot, amely elsősorban a Kelet-Európából az 1880-as évektől tömegesen bevándorló zsidók életét mutatja be. Bostonban az utcán sétálva, a város központjában „botlottunk bele" egy holokauszt-emlékműbe: egy üvegfolyosón kell átmenni, ahol a falba nevek, egykori zsidó települések és koncentrációs tábornevek vannak bemarva. San Franciscóban is „terven kívül", véletlenül vetődtünk el a Modern Zsidó Művészeti Múzeumba, ahol a szovjetunióbeli egykori zsidó színházak történetét mutatták be éppen, a többi között Chagall jelmez- és díszletterveivel, 20-as évekbeli színházi előadások filmre vett részleteivel.

És még két San Franciscó-i élmény a témához kapcsolódóan. A kínai negyed bejáratát a Grand Avenue-n egy hatalmas kínai kapu jelzi. A kapu utáni első, hatalmas üzlet kirakatain át érdekes, régi bútorok, csillárok és hihetetlenül ízléstelen, csiricsáré tárgyak egyvelege tárul a bámészkodó elé. Bementünk, bámészkodtunk, felváltva ámultunk és röhögtünk, míg a tulajok beszélgetésbe nem elegyedtek velünk. Nem igazán kínaiak voltak, Izraelből vándoroltak be.

A másik epizód a Spamelot című musical volt. Nagyon szórakoztató Broadway-show a Monthy Pithon Camelot- (Arthur király-) paródiája nyomán - egy kb. 10 perces betéttel arról, hogy a Broadway-on nem érvényesülhet az, aki nem zsidó. Döbbenten néztük, a dolog Európában előadhatatlan lenne, antiszemitának, uszítónak bélyegeznék, itt mindenki nagyon jól mulatott rajta. Nincsenek komplexusaik.

A megvert többség - nem nevében, csak - részeként írom ezt a kommentárt(?), glosszát(?), bejegyzést. Muszájból, mert magyarázattal tartozom azoknak (pl. az LMP mellett kampányoló Pazzo), akik tisztességes módon, törpe, de aktív kisebbségként szenvedtek vereséget.

Igen, én a többséghez tartozom, azokhoz, akik nem mentek el szavazni. Sokan vagyunk, sokfélék, sokféle indokból, meggondolásból - vagy gondolkodásra, cselekvésre képtelenül - „maradtunk távol az urnáktól". Én csak a magam nevében beszélhetek.

Nem volt kire szavaznom, ilyen egyszerű. Bizonyos történelmi okok folytán MSZP-törzsszavazó voltam, de a baloldali - értsd, a bérből élőket, szegényeket, a társadalom aljára vagy éppen peremére szorítottakat képviselő - politizálás teljes feladása ezt az állapotot megszüntette.

Bizonyos értelemben felszabadulás volt a már évekkel ezelőtt meghozott döntés: nem engedek többé a „kisebb rossz" hazug logikájának, nem legitimálom saját választási részvételemmel azt a politikai-gazdasági-társadalmi rendszert, amellyel alapjában nem értek egyet. A bökkenő csak az, hogy tudom: ma ennek a rendszernek, a globális kapitalizmusnak nincs reális alternatívája. Ösztönös veszélyérzetemet pedig, amelyet a morvaikrisztinák handabandázása néha mégiscsak birizgál, éppen ez a tudat altatja el: dumálhatnak bármit, az egységes (igen, a globális tőke érdekeit szolgáló) Európa olyan erős, hogy nem lehet bármit megtenni ebben az országban sem.

Nem tudom, hogy Orbán Viktor már néhány hónap vagy csak egy év múlva lesz Magyarország miniszterelnöke. Ez a cinikus, gátlástalan gazember ma kétségtelenül a legjobb magyar politikus - a legjobbat a politika- és kormányzástechnikára értve. Én azt gondolom, minél előbb, annál jobb, mert a tiszta helyzeteket kedvelem. Ékes szavakkal fogja képviselni a „kárpát-medencei" magyar érdekeket, és erős, hatékony kormányzással végre fogja hajtani a magyarországi tőkés rendszer konszolidációját. Remélem, valóban képes lesz eközben a hazai vállalkozók, munkások és mezőgazdasági termelők érdekeiből is valamennyit érvényesíteni, de ne legyenek kétségeink: ez az ország Orbán alatt is a globális kapitalizmus világ- és európai rendszerének része marad.

Nem izgat különösebben a Jobbik sikere: négyszázezer potenciális fasiszta szavazó mindig volt ebben az országban - de jó tudni, hogy a fasiszta pártra szavazók nem mind fasiszták. Legtöbbjük kétségbeesett, biztonságot és irányt tévesztett átlagember, aki rendre vágyik. Aki szívesen hisz egyszerű, kézzelfogható magyarázatokban - legyen akár a kézzelfogható dolog egy bunkó, amellyel jól fejbe lehet csapni azokat, akik az „én érdekeimet, nemzetemet, hazámat" veszélyeztetik, akik a nyomorúságomat (szegénységemet, lecsúszásomat, a közbiztonság hiányát, az erkölcsök, értékek eltűnését stb.) okozzák: cigányokat, zsidókat, liberálisokat, komcsikat, buzikat... Orbán jobban képes a megfékezésükre, mint mások. És ezt el is várják majd tőle. Ezzel együtt nem biztos, hogy nagyon jó lesz ebben az országban cigánynak, zsidónak, buzinak, komcsinak lenni... Legyünk hát templomjáró keresztények, és adjuk meg Istennek, ami Istené, a császárnak, ami a császáré...

A baloldal megint kap egy esélyt: 10-15 évet, amikor kormányzati felelősség (sőt, esély) nélkül gondolhatja újra helyét, feladatait, lehetőségeit - létezésének értelmét.

És lehet, hogy ennyi idő alatt - nem utolsósorban Orbánék majdani tevékenysége nyomán - Magyarországon is létrejön egy (nem csak jószándékú dilettánsokból álló) politikai mozgalom, amely képes lesz valóságos gazdasági-társadalmi alternatívát kínálni.

Addig fél lábon is ki kell bírnom. Vagy van más választásom?

(YsB-től pedig elnézést kérek, hogy ma ezt kapta amerikai élmények helyett.)

***

Vissza a rendőrökhöz. New Yorkban rengeteg a rendőr, este 9 után a frekventáltabb helyeken már hármasával állnak-járnak, jól láthatóan komolyan felfegyverezve. És mégse volt tőlük egy pillanatra se rossz érzésem, ami itthon gyakran elfog egy-egy rendőrjárőr láttán. Persze idegen voltam, turista, aki mindenre rábámul, aki felületesen, nem belülről látja a dolgokat. Mégis: állítom, hogy ezek a rendőrök mások. Egyenruha és fegyverek ellenére a körülöttük élő, nyüzsgő emberek közül valók, nem akarnak kívül- vagy felülállónak látszani. Kedvesek, természetesek, segítőkészek. És persze mindenen rajta tartják a szemüket. Már nem New York-i, hanem későbbi élmény. St Louis környékén eltévedtünk. (A kettő közül ez volt az egyik autós szakaszunk, a 66-os út miatt, de erről majd máskor.) Meg akartunk nézni egy műemlék hidat, de az útikönyv (Lonely Planet! - pedig általában nagyon jó) rossz kijáratot adott meg az autópályáról. Gyanús, néptelen, lerobbant környéken valami nagyon mellékútra jutottunk ki, és már szürkült is. Aztán egy sorház lépcsőjén (nagydarab) fiatal, feka nő ült. Odamentem hozzá érdeklődni a Chain Bridge-ről. Nagyon készségesen hosszú és bonyolult magyarázatba kezdett, előre bocsátva, hogy az jó messze van. Aztán látta az arcomon, hogy nem igazán értem/nem tudom megjegyezni, ezért elővett egy papírt és elkezdte szórol szóra leírni. Közben láttam, hogy az út túloldalán egy rendőrautó állt meg a kocsink mellett (Judit ült a volánnál). Miután tisztázta, kik vagyunk, mit keresünk erre, és én mit „üzletelek" a nővel, elolvasta a közben elkészült útbaigazítást, és közölte, hogy ő tud egyszerűbbet, ami ráadásul St Louis „abszolút biztonságos" belvárosába vezet. Le is rajzolta. Rendőri felvezetéssel jutottunk vissza a Highwayre, ott megállt, még egyszer elmagyarázta a dolgot, és kedvesen elköszönt. (Az más kérdés, hogy a hidat végül nem találtuk meg.)

New Yorkot az előző polgármester, Rudy Giuliani által meghirdetett „zéró tolerancia" és az állandó, látható rendőri jelenlét nagymértékben megtisztította a bűnözéstől. Barátaink és egyes útikönyvek még óvtak Harlemtől, mi minden félelem nélkül sétáltunk ott szürkületkor is. Ahogy egyébként San Franciscóban, a Haight Ashbury környéken is, amely hajdan a hippivilág központja volt, és ma is elég érdekes arcokat lehet látni arrafelé. Igaz, innen kb. félórás séta és vacsora után, este 10 körül feleségem határozott kérésére távoztunk és csak másnap délelőtt tértünk vissza. Amúgy most inkább az ezotéria hódít arrafelé. Washingtonban viszont betartottuk egy ott élő tanácsát, hogy a Capitoliumtól keletre, a fekete negyedekbe tilos menni (okunk se volt arra bóklászni).

A "zéró toleranciára" aztán még jöttek a szeptember 11-ét követő biztonsági intézkedések. A mellékelt képen az a légvédelmi géppuskás őrnaszád látható, amely a Staten Island-i kompot (kb. 15 perces út Manhattantől) kísérte.

***

És akkor a felhőkarcolókról. Azt hittem, nyomasztani fognak. Tévedtem. Tetszenek. Szépek. Nemcsak felülről, így az Empire State Building tetejéről (érdemes a képeket klikkeléssel kinagyítani!), hanem a poszt elején látható alulnézetből is. Nem értem a dolgot. Egy, a budapesti Teréz körútnál keskenyebb út, 15-25 emeletes monstrumokkal - és mégis. Szép. Különösen Manhattanben. Talán azért, mert ott szerves a dolog, nem úgy, mint nálunk, ahol ezeknek a magasépületeknek lebutított, 6-8 emeletes változatait rakják be, aluminiumfényű amalgámtömésként. Azt hiszem, a nagyvonalúság a titka a New York-i épületek szépségének. Ezek egyik újabb példája a Ground Zero, a 2001-es terrortámadásban lerombolt Ikertornyok helye mögött felépített Pénzügyi Világközpont. A képen látható előcsarnokból két szinten nyilvános üzletek, éttermek nyílnak, terasszal, a mögötte látható park felé is. Egyébként prímát ebédeltünk itt.

És osztályharcos lelkem borzasztóan szégyelli, de tetszett a Wall Street is, a kép előterében a New York-i Tőzsdével. Én tudom, hogy ez a kapitalizmus, az imperializmus, a finánctőke stb. lakhelye - bár manapság sanghaji, moszkvai, mumbai címekkel is ismerkedni kell - mégis. Ami szép, az szép.

Az pedig külön szépség, hogy innen indul a Broadway is.

Szóval a játék az, hogy a kérdésekre egy kedvenc énekes vagy együttes dalcímeivel kell válaszolni. Nálam ez a kedvenc az Illés, majd a Fonográf, majd önmaga és mindvégig Koncz Zsuzsa dalszövegírója. (Maradjunk ennyiben, énekesnek ugyanis baromi gyenge.) És mivel stréber vagyok, minden kérdésre két dalt is idézek. Ezzel szemben viszont undok módon nem gördítem tovább a játékot. Illetve lehetőséget adok minden önként jelentkezőnek, hogy - akár rám hivatkozva - fölvegye a labdát.

1./ Nemed?

Személyi igazolvány;  Andre

2./ Írj magadról!

Amikor én még kissrác voltam; Dal az ártatlanságról

3./ Hogyan éreznek a társaságodban lévő emberek?

Sárika egy kicsikét butácska; Ne gondold, hogy tied a világ!

4./ Hogy mutatnád be legutóbbi kapcsolatodat?

Még fáj minden csók; Szombat esti lány

5./ Mutasd be a jelenlegi kapcsolatodat!

(Itt valójában ismétlés esete forog fenn, tekintettel arra, hogy 30 éve nős vagyok - és monogám típus. De a játék kedvéért:)

Mondd, hogy nem haragszol rám! Nehéz az út

6./ Hol szeretnél lenni most?

Good Bye, London; Útközben

7./ Mit gondolsz a szerelemről?

Vén vagyok, akár a föld; Lökd ide a sört!

8./ Milyen az életed?

Jelbeszéd az életünk; Élünk és meghalunk

9./ Ha egyetlen kívánságod lehetne, mi lenne az?

Mákosrétes

(ha esetleg még egy lehet, akkor)

Kertész leszek

10./ Mondj valami bölcset!

Láss, ne csak nézz!

Miért hagytuk, hogy így legyen?

***

Amikor ez így szépen megvolt, akkor még egy órát tököltem azzal, hogy keressek egy Illés-dalt az interneten, amit legalább hangban idetehetnék ráadásként, személyhez szólóan, de balf... vagyok ehhez. Ezért Saint - ha van kedved -, tedd fel ide, kérlek, egy kedvenc  Illés-nótádat.

A képen látható rendőrnő az Eight Avenue és a 42nd Street sarkán irányította a forgalmat május 4-én, délben. Mosolygott, sípjába fújt, énekelt, kiabált, mosolygott, táncolt, sípolt, táncolt, kiabált, teli szájjal röhögött, táncolt... - valami fergeteges jókedvvel és lendülettel. Ő volt az egyik első New York-i élményünk. És alkalom arra, hogy mindenféle eszembe jusson róla.

A mondott helyen van a központi buszpályaudvar egyik kijárata; busszal jártunk be New Jerseyből, a Hudson túlpartjáról, ahol laktunk. Ott ugyanis olcsóbb, és a 3-5 percenként közlekedő helyi kisbusz (8-10 perc séta a szállodától) a legnagyobb forgalomban is félóra alatt bevitt minket Manhatten szívébe. A buszozás is élmény volt, a sofőr nem bíbelődött jeggyel, csak eltette a fejenként 5 dollárt (ez biztos, hogy így volt szabályos, mert ugyanezt csinálta a New York-i végállomáson is, a forgalomirányító jelenlétében; nem, a busz nem az ő tulajdona, mert rá van írva, hogy az állam közlekedteti; talán gebinben működtetik - és ezt a szót most juszt se magyarázom el 40 évesnél fiatalabb olvasóimnak). Ha ő már indult a megállóból, de meglátott egy épp csak lemaradó utast (például minket a túloldalon a piros lámpa miatt toporogva), megvárta vagy újra megállt. A megállók feltételesek, de jelzőgomb nincs, helyette előre kell kiabálni a sofőrnek, hogy "Next stop" - illetve az esetek jórészében ez úgy hangzott, hogy "Parada proxima", mivel a környék túlnyomóan latino lakosságú, és a sofőrök többsége is az volt.

Latino volt a szálloda és a buszmegálló között félúton lévő minimarket 20 év körüli alkalmazottja is - latinos közvetlenséggel: a felvágottat (Solvere volo most ne figyeljen ide!) a saját kezébe szeletelte (gyönyörű hajszálvékonyra, ahogy szeretem), amivel a pénzt, a mobilját és minden egyebet is kezelt. Persze megkérdezte, hogy "Where are you from", és a válasz meglehetősen tanácstalanná tette. Ilyen országról még nem hallott, és az se sokat segített neki, hogy Közép-Európa. Azon pedig végképp megdöbbent, amikor megtudta, hogy Európában vagy harmincféle nyelven beszélnek.

Hogy végképp össze-vissza ágazzak: a hazautazás előtti estét is New Yorkban töltöttük; egy Greenwich Village-i belga étteremben vacsoráztunk (mikor leültünk, akkor vettük észre az étterem kirakatában büszkélkedő szivárványszínű zászlót, de ez nem zavart). Fiatal pincérünkről (időnként kedvesen - tényleg nagyon kedvesen - átfogta a vállam) pár perc alatt kiderült, hogy indonéz, három éve van Amerikában. Ő hallott már Magyarországról, és nagyon meghatódott, amikor kiderült, mi is tudunk Indonéziáról, sőt én nagy és fontos országnak neveztem. Továbbá meséltem neki a néhai Szukarno elnök magyarimádatáról. (Külön ölelés.) A lencsekrémleves és a monk fish (ördöghal) grillezett hagymával, gombával és valami szósszal egyébként nagyon finom volt. Amikor a srácnak áradoztam New Yorkról, és mondtam, hogy beleszerettem (mármint a városba - ott ült a feleségem is), feddően rám szólt, hogy azért számomra Magyarország biztos, hogy szebb, hiszen az embernek a hazája a legszebb...

(Folyt köv. még mindig a Nyolcadik sugárút és a 42. utca sarkáról.)

I could.

Megjöttem (jöttünk), fantasztikus harminc nap volt, életem egyik legnagyobb kalandja: 10 nap New York, 3 nap Boston, 5 Washington, aztán kocsikázás a 66-os úton (feleségem vezetett) Chicagótól St Louisig, 3 nap New Orleans, másfél a Grand Canyonban, aztán újabb egynapos autózás a régi, "történelmi" 66-os arizónai szakaszán, egy éjszaka Las Vegasban, majd 5 nap San Francisco, vissza New Yorkba egy éjszakára - meg egy Greenich Village-i vacsorára -, s aztán haza. Ma délben érkeztünk.

Nem fogok "Felfedeztem Amerikát" bejegyzéseket írni, nem akarom magam nevetségessé tenni. Nem írom meg, hogy az USA milyen nagy, hogy New Yorkban felhőkarcolók vannak, New Orleansban minden sarkon szól a zene, s a Grand Canyon csodálatos. Pedig ez mind így van. De biztos fogok egy-két, számomra fontos élményről, epizódról írni. Például az első nagyon fontos New York-i benyomásról, hogy mennyire magától értetődően színes a világ, természetesen élnek együtt, keverednek egymással a sokféle etnikumú emberek. Vagy arról, hogy az emberek kedvesek, figyelmesek, türelmesek egymással, s ettől jobb, szebb az élet. Egyáltalán: hogy Amerika nagyon élhető helynek tűnt.

Itthoni meleg barátaimra gondoltam a New York-i Christopher Streeten meg San Franciscóban, a Castro negyedben. Sokféle, váratlan alkalomból élhettem ki ruszofiliámat is - Thomasnak üzenem, hogy június 21-én Bostonban lép fel Alla Pugacsova. YsB fog kapni egy Grand Canyon-i naplementés fotót (ha majd Judit áttölti és rendszerezi őket).

Egyelőre ennyi.

Újra elolvastam a Kerouacot, Ray Charlest meg Bob Dylant hallgattam, és most...

 Látlak Amerika (sajnos a youtube csak linkelni engedte)

Viszontlátásra június 3-án!

(Ja! Augusztus 31-re már megvan a jegyem Leonard Cohenre) 

"Szerettem Opheliát; negyvenezer
Testvér szerelme, összefogva, nem
Ér az enyimmel. Mit tennél te érte?
...
Krisztusra! mit tennél meg érte, hadd lám:
Sirnál? viaskodnál? tépnéd magad?
Innál-e mérget? ennél krokodilt?
Én megteszem. Hát ríni jössz ide?
S hogy sírba ugrálj, engem azzal ölj?
Jer hát, temetkezz mellé eleven,
Én kész vagyok; s ha bércekről fecsegsz,
Hadd hányjanak ránk annyi milljom holdat,
Míg a tetőhöz, melynek homlokát
A lángoló napkör megperzseli,
Az Ossa egy bibircsó lesz. Na ládd,
Ha szájaskodni tudsz, én is tudok. "

Az elkeseredett Hamlet torkolja le e szavakkal a húgát sirató Laertest, mondván, az ő gyásza mélyebb. 

Sokféle lehet a gyász. Például nálunk fekete a gyász színe, de van, ahol fehér. Van, aki csendben, magában meditálva, imádkozva, emlékezve gyászol; a magyar falvakban hagyományosan siratóasszonyok búcsúztatták az elhunytat, a cigányok és az arabok pedig hangos jajgatással, a zsidók ráadásul ruhájuk megszaggatásával szabadulnak fájdalmuktól.

Ahogy gyászzene a haragos Dies irae Verdi Requiemjéből - itt hallható egy klasszikus felvételen: 

és gyászzene a csendesen fájdalmas Lacrimosa Mozart Requiemjéből, ami majd a posztot zárja.

*

Sok halottam van már, mindegyikük halála másképp érintett, máshogy maradt meg bennem, másképp emlékezem rájuk. Nemcsak azért, mert különböző emberekről, különböző viszonyokról van szó, hanem mert mást jelentett a haláluk.

Szeptemberben lesz tíz éve, hogy 87 évesen meghalt az anyám. Szinte teljesen vakon, már hónapok óta ágyhoz kötötten, egyre leépülő tudattal. Számára megváltás volt a halál. Nekem az volt a fontos, hogy otthon halhatott meg, köztünk, nem egy személytelen kórház-gyárban. És az ő halálakor fogalmazódott meg bennem, hogy nem az a lényeges, hogy elment, hanem, hogy volt - hogy velünk volt.  A temetésre nemigen emlékszem, nem volt fontos, a sírjához nem járok. Viszont emlékezem rá, amikor karácsonykor töltött káposztát és bejglit vagy a saját születésnapomra aranygaluskát készítek. Meg egy-egy utcán, ahol gyakran sétáltunk együtt... meg csak úgy.

*

Az első "saját" halottam apám volt; 48 évesen vitte el a harmadik szívtrombózis. Én 16 voltam, számomra már 10 éve csak "vasárnapi apuka" volt, mert a szüleim elváltak, s mi, húgommal, anyámnál maradtunk. Szerettem, persze, de nem tudtam, mit kezdeni vele, ő se nagyon velem, velünk. Amikor meghalt, talán akkor kezdett fontos lenni, akkor kezdtem volna sok mindenről - mindenekelőtt politikáról kérdezni. (Amúgy haláláig hithű sztálinista, kommunista volt - azt hiszem.)

Második - egyébként szintén elvált - felesége telefonálta meg a halálhírt, anyám zokogva nyomta a kezembe a telefont, hogy tegyem vissza az asztalra. Nem éreztem semmit, de tudtam, hogy megrendültnek kellene lennem, ezért jó magasról ejtettem az asztalra a telefont - lássák, hallják.

Anyám élete végéig gyászolta - lelkiismeretfurdalása volt, hogy az ő "árulása" (egyik) oka volt apám korai halálának. Egy évben kétszer a húgommal együtt kirángatott minket a temetőbe, letettük a virágot a sírra, ő sírt egy sort, azalatt én takarítgattam a sírt meg a környékét, aztán haza villamosoztunk. Utáltam ezt a cirkuszt.

*

Nem tudtam sírni apám halálakor, ezért lelkiismeret-furdalásom volt. Tíz évvel később sírtam először (s utoljára) halálhírre: amikor Szása öngyilkos lett. Akkor két hétig minden nap, amíg csak volt könnyem. Elő kéne vennem a leveleit, a közös fényképeinket, föltenni a lemezét, és - azt hiszem -, most is, 37 évvel később is tudnék sírni. (Tényleg, a halála évfordulóján utazunk Amerikába.)

*

Temetőbe, a halottaimhoz, nem járok, temetésre igen. Például egykori kollégákéra. Nem miattuk elsősorban, bármennyire is szerettem, kedveltem őket, hanem a többiekért - felidézni a közös múltat, mert ez a létezett, létező közös múlt a fontos. A múlt héten két egykori rádiós kollégám haláláról értesítettek. Az egyikkel (89 évesen halt meg, hosszú betegség után) 25 éven át tiszteltük és utáltuk egymást; szerencsére szűkkörű, családi temetés lesz. A másik (79) halál számomra váratlan volt, meglepett, hogy Attila már ennyi volt. Éppen Bostonban leszünk, amikor temetik, pedig talán ez az utolsó alkalom, hogy lássak bizonyos embereket, akiket szerettem, tiszteltem. Attila török volt, török kommunista emigránsként érkezett az 50-es években illegális pártmunkára Magyarországra, s lett a Rádió török adásának munkatársa. Török feleséggel - és egy azóta magyar filmrendezővé lett gyerekkel.

S erről jut eszembe: van, amikor nem is az eltávozott embert gyászoljuk. Egy 1989. júliusi éjszakán feleségemmel mi is órák hosszat sorbaálltunk, hogy bejussunk Kádár János ravatalához (a mai Képviselői Irodaházba, akkor az MSZMP székházába). J. sose volt kommunista, sose volt párttag; én meg már rég úgy gondoltam, hogy ez a szenilis öregember egyik okozója annak, hogy körülöttem éppen romba dől minden, ami fontos volt, amiben hittem, s amiről már tudtam, hogy menthetetlen. A múltamtól, a hitemtől búcsúztam ott. Tudtam, hogy valami végérvényesen lezárult.

*

Az asszociációs lánc véletlenje hozta, hogy ilyen, politikai véget kap ez a bejegyzés. Illetve: kapna, ha hagynám. A fentiekhez Majakovszkij Lenin-poémája illene illusztrációként, de ez a poszt nem erről szól. Magángyászról, egy hozzám közelálló ember bármivel összehasonlíthatatlan fájdalmáról - hiszen minden halál egyedi, s vannak elfogadhatatlan halálok.

*

Szabó Lőrinc: Így döntöttem!

Élsz, kedves! Tudod? Élsz! Élsz! Százezerszer
hívtalak, mennyet s poklot: nem a hit,
a végső kétségbeesés segít,
a tűrhetetlen! Síri türelemmel
agyam sírjából ébresztettelek fel:
az őrzött! Őrült, mondják rám: pedig
a halál az: én látlak, szemeid
rám sütnek, s kezed már sosem ereszt el.
Élsz! Így döntöttem! Nappal húsodat
frissíti bennem minden gondolat;
s éjjel már nemcsak agyam titka vagy:
hozzám bújsz, véred régi tüze jár át,
s úgy alszom el, hogy, mint a csiga a házát,
hátamon érzem szíved dobogását.

(A felesége halálát sirató, A huszonhatodik év c. versciklusból)

*

Mozart: Requiem, a Lacrimosa tétel:

"Tudomásul kell venni, hogy a dolgok megváltoztathatatlanok, ezért rá kell szánni az életünket, hogy megváltoztassuk őket."  (Scott Fitzgerald)

 (Törőcsik Mari idézi a Heti Válasznak adott interjú végén.)