Az ember (én) időnként megáll, újraolvas egy-egy mondatot, bekezdést, (gondolatban) csettint a nyelvével - hogy stílszerű legyek: megcsókolja az ujjai hegyét -, és azt mondja, igen, ezért érdemes több száz oldalt is elolvasni. És eltöpreng azon is, most Thomas Mannt vagy Sárközi Györgyöt olvastam. Nincs kezem ügyében a német szöveg, s hiába is lenne, nem tudnám igazán összevetni, de azt hiszem, ez is a magyar fordításirodalom egyik csúcsa. (Bár ezeket a csúcsokat mostanában divattá vált dombokká fitymálni - lásd pl. Nádasdy Ádám esetét Babits Dante-fordításával, vagy a klasszikussá vált magyar Shakespeare-szövegekkel.)

"És Eliézer örült, mikor megjöttek a testvérek, ezek azonban nem örültek."

"[M]egértették, hogy az atya félig-meddig József gyilkosainak tartja őket, mint ahogy csakugyan félig-meddig azok is voltak, és csak véletlenül nem egészen. Ezért módfelett bánkódtak, hogy az atya félig egész gyilkosoknak tartja őket, és megátalkodtak." 

Természetesen igaza van Egy nagyinak, aki az előző bejegyzést kommentálva azt írta, minden oldalról lehetne valamit idézni - ezért is mondom, hogy "fürdök a szövegben". De mégse másolhatom ide az 1500 oldalt (és még mindig csak a 340-iken tartok). Mégis van, amikor nem tudom türtőztetni magam; most filozófiailag:

"[B]izonyos értelemben Ábrahám Isten atyja volt. Igaz, hogy csak megpillantotta és elgondolta Istent; a fenséges tulajdonságok, melyekkel fölruházta, Istenben eredendőleg megvoltak, nem Ábrám volt szülőatyjuk. De bizonyos értelemben nem ő volt-e mégis, amikor fölismerte, tanította és gondolkodva megvalósította azokat? Isten hatalmas tulajdonságai ugyan Ábrahámtól független adottságok voltak, egyben azonban benne és általa is voltak; tulajdon lelkének hatalma bizonyos pillanatokban alig volt elválasztható tőlük, közéjük sorakozott, és megismerőn egybeolvadt velük, és ez volt a szövetség eredete, amelyet aztán az Úr Ábrahámmal kötött, és amely csupán külső megerősítése volt egy belső ténynek; de ez volt az eredete Ábrám istenfélelme sajátos jellegének is. Mert noha Isten nagysága valami tőle független félelmetes magánvalóság volt, ugyanakkor azonban bizonyos mértékben tulajdon lelki nagyságával volt egyenlő, és ennek volt szülötte, ennélfogva ez az istenfélelem nem volt csupán félelem a szó tulajdonképpeni értelmében, nem csupán reszketés és remegés, hanem kapcsolat, belső viszony és barátság is, mindkettő egyszerre, és valóban az ősatya néhanapján olyan módon bánt Istennel, amely ég és föld csodálkozását joggal kelthette volna föl, e viszony meghitt kiváltságosságának tekintetbevétele nélkül."

És a szomorúan-kedélyesen bölcs folytatás:

"Ahogy például Szodoma és Gomora pusztulása alkalmával az Úrral barátilag alkudozott, az, tekintettel Isten félelmetes hatalmára és nagyságára, már közel járt a botránkoztatóhoz. De persze kit botránkoztatott volna meg, ha nem Istent - aki ezt eltűrte tőle?

- Halld, uram - mondotta akkor Ábrám -, vagy így, vagy úgy, vagy az egyik, vagy a másik! Ha meg akarod tartani a világot, ne követelj igazságot; de ha igazságot akarsz, akkor vége a világnak. Két végén húzod a zsinórt, világot is akarsz és igazságot is benne. De ha nem lágyítod meg szívedet, a világ meg nem állhat." (Sárközi György ford.)

...[Ézsau] pontosan tudta, hogy minden történés önbeteljesülés, és hogy a történés azért történik, mert kiformált ősképe szerint meg kell történnie: azaz nem első ízben valósul meg, hanem ceremonikusan, és minta után jelenné lesz, mint az ünnepben, és visszatér, ahogy az ünnepek visszatérnek.

...a történetek nincsenek egyszerre készen, pontról pontra történnek, fejlődési szakaszaik vannak, és hibás volna egészben siralmasnak mondani azokat, amelyek siralmasan végződnek. Siralmas befejezésű történeteknek is megvannak a maguk dicsőséges órái és állomásai, és méltányos, hogy ezeket ne a vég szempontjából nézzük, hanem tulajdon fényükben, mert jelenvalóságuk semmivel sem kisebb erejű a vég jelenvalóságánál.

"József gyönyörködve hallgatta őt, s a nyelvtani forma, amelyben Eliézer tehetsége szerint kifejezte magát, semmi fanyalgást nem keltett benne, és nem botránkoztatta meg, hogy az öreg énje nem öltött határozott körvonalakat, hanem mintegy visszafelé nyílt meg, a múltba, elárasztotta a saját személyiségén túl levőt, és bekebelezett olyan élményanyagot is, melyre emlékezve s melyet fölidézve, tulajdonképpen s napvilágnál tekintve a dolgokat, első személy helyett harmadikat kellett volna használnia. De hát egyáltalában jelent itt valamit az a "tulajdonképpen", és vajon az ember énje egyáltalán ridegen önmagába zárt s szigorúan időbeli-testi határai közé szorított valami-e? Azok az elemek, amelyekből fölépül, nem tartoznak-e a világhoz előtte s kívüle is, és az a föltevés, hogy valaki nem azonos senki mással, vajon nemcsak a rend és a kényelem kedvéért megállapított elv, mely szándékosan figyelmen kívül hagy minden átmenetet, ami a személyes öntudatot az általánossal összeköti? Az egyéniség gondolata végre is abban a fogalomsorban áll, mint az egységé és egészé, összesé, mindené, és a megkülönböztetésnek általános szellem és egyéni szellem között akkoriban korántsem volt olyan hatalma a lelkek előtt, mint a mában, amit elhagytunk, hogy egy másik máról meséljünk, melynek kifejezésmódja a maga fölfogásáról hű képet ad, amikor a "személyiség" és "egyéniség" ideái helyett csupán oly tárgyilagos megjelöléseket ismer, mint "vallás" és "hit". (Sárközi György ford.)

Szép, hosszú listám van az elolvasandó könyvekről, de fütyülök rá. Tegnap - harminckilenc év után - ismét leemeltem a polcról a József és testvéreit, s "nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége". Tényleg "mélységesen mély..."

„Az a tény, hogy most itt ülök Moszkvában, félig túszként, félig kormányszintű vendégként, egész életem, egész politikai aktivitásom logikus következménye. Én magam teremtettem meg ezt a helyzetet. Erről lényegében nem 1968. augusztus 20., hanem 1948. február 25. döntött. Mert akkor egyértelműen saját meggyőződésemből és saját elhatározásomból csatlakoztam azokhoz, akik szintén egyértelműen és saját elhatározásukból alárendelték magukat Moszkvának, Moszkva céljainak – „mindörökre”. Most nem az a fontos, hogy miért tettem ezt és miért tették mások, hogy a nézetek és eszmék, amelyek ehhez elvezettek, helyesek vagy helytelenek, jól vagy rosszul értelmezettek voltak-e. Megtörtént, és én döntöttem így. Igaz, már több mint tíz éve tudom, hogy Moszkva a bűntények városa volt és nem akarom tovább szolgálni. De mit teszek ekkor? Meg akarom változtatni, nálunk, Csehszlovákiában, reformok útján, és eközben azt remélem, hogy Moszkvában is őszintén igénylik, hogy a bűnök korszakát lezárják, és ezért ezt számomra Csehszlovákiában is lehetővé teszik. Megvannak az okaim az ilyen vélekedésre, ám évek óta súlyos érvek léteznek, amelyek az ellenkező vélekedést igazolják. Ezeket az érveket azonban alábecsültem, nem vettem figyelembe, mert nem illeszkedtek reformkommunista koncepciómba.” (Bába Iván ford.)

 Zdenĕk Mlynař, a Prágai Tavasz egyik főszereplője, az 1968-as csehszlovákiai reformkísérlet után tíz évvel, már emigrációban idézi fel augusztus 26-ára virradó éjszakai gondolatait. Másnap belekényszerül, hogy Dubčekkel és a többi csehszlovák párt- és állami vezetővel együtt – hat nappal a szovjet (és többek közt magyar) invázió után – aláírja a megadás dokumentumát. Memoárja hallatlanul izgalmas „belső” beszámoló a prágai és moszkvai eseményekről, az 1968-as csehszlovák vezetés vitáiról, megosztottságáról, érzékletes portrékkal. Még érdekesebbek azonban – legalábbis nekem, aki végül is a politika iránt fokozottan érdeklődő kortárs voltam – az elemzések. Mlynař, miután megfosztották párttisztségeitől és 1970-ben a pártból is kizárták, korábbi hobbyját most már hivatásosként folytatta: etnomológus lett, vagyis a rovarok életét tanulmányozta, és e téren is meglehetős ismertségre tett szert. A tudós objektivitásával, a részletek és folyamatok megfigyelésére és precíz leírására irányuló törekvéssel elemzi saját gondolatait, indítékait, helyzetét és politikai nézeteinek változását.

Isten éltessen! - mondom gondolatban (és itt, a minket összekötő virtualitásban) valakinek, aki már több mint két éve halott. De hát velem van...

Húsz éve írta valaki egy magánlevélben (nem saját levelezésemből van):

"A legnagyobb bajunk nem az, hogy a világ rossz, hanem, hogy minden olyan kísérlet, amely a megjavítását célozza, eleve kudarcra van ítélve. Számunkra természetesen a szocializmus kudarca a legfájdalmasabb, hiszen ez a miénk is. Nem azt fájlalom, hogy ez a rendszer gajdeszra ment, hanem hogy ez lett belőle."

„Az oroszok őrültek. Köztudottan. (Ráadásul sosem volt egy valamire való demokráciájuk, csak ilyen cáratyuskáik, még a zseniálisnál zseniálisabb íróik sem voltak demokraták, gyakorlatilag egyik sem.)” Tegnap írta ezt R., kedves ismerősöm, intelligens, művelt fiatalember, aki azonban előszeretettel „tüzel csípőből” (lövés előtt niksz morfondír). Komment volt egy, a Facebookon általam megosztott cikkre, a 24.hu-s Nagy József rendkívül érdekes interjújára Putyinról, Oroszországról a nagy tény- és helyismerettel rendelkező M. Nagy Miklós műfordítóval (ajánlom elolvasni). Ez után némi vita keletkezett egy másik kommentelővel, aki lényegében kétségbe vonta a „demokratikus író” fogalom értelmét. Válaszában ismerősöm egyrészt megnevezte Dosztojevszkijt és Tolsztojt nem demokrataként (és Gorkijt demokrataként), másrészt úgy pontosított, hogy demokrata író az, akinek írásaiban „egyenlő rangú és méltóságú személy mindenik szereplő, származzon akárhonnan is”. Mert – tette hozzá – „alapvetően a gondolatoktól leszünk demokratákká”.

Némileg elidőznék a demokrácia, irodalom és oroszok háromszögben (hogy aztán a bejegyzés második részében legutóbbi olvasmányélményemről számoljak be). Előrebocsátom – amit e blog rendszeres olvasói tudnak –, hogy ruszofil vagyok.

Kéne írni valamit, már vagy tíz napja hanyagolom a blogot. Vannak aktualitások, persze, amik megszólalásra ingerelnek, de valahogy nincs kedvem, energiám tisztességesen megírni. Vagy éppen nem tudom, mit írhatnék, csak azt tudom, hogy kéne...

Az olaszországi szörnyű buszbaleset... Van mondat, szó, ami mondható, megfogalmazható? És van más, amiről lehet beszélni a felismerhetetlenségig halálra égett fiatalok tudatunkba vésődött - nem képével, "csak" - tényével?

Nem lehet, de mégis, ha már belefogtam. 

Meghalt Torgyán József. Nem siratom, de már nem is undorodom tőle, már tudom - tudjuk -, hogy történhet velünk borzasztóbb is ennél az erőszakos politikai bohócnál. Akire mellesleg, akik ismerték a rendszerváltás előtt is, úgy emlékeztek rá mint Cseh Mariska primadonna férjére, kedélyes társasági emberre. Aztán elirigyelte a színpadot. Megkapta. A sajtószabadságot az elkurvulással, a nézőt vonzó szenzáció hajhászásával összekeverő gátlástalan médiamunkásoktól. A vörös fejjel hülyeségeket üvöltöző agresszív paprikajancsiból a magyar tévézés friss "sztárjai", Havas és társai csináltak politikai tényezőt, nyilvánossághoz, ismertséghez segítve; így tudta legyűrni a negyven év hibernálás után újjáéledő Kisgazdapárt kiabálni nem, beszélni is csak alig tudó (talán) valódi politikusait. Kollégáimat csak a botrány érdekelte, így lett mindennapos tévéstúdió-vendég és országos "politikus" nemcsak Torgyán, hanem Csurka is...

A napokban van húsz éve, hogy egy merész ugrással az újságírásból, rádiózásból átváltottam a politikai kommunikációra, a Magyar Rádióból a Miniszterelnöki Hivatal (MEH) Sajtóirodájába. (Miniszterelnök: Horn Gyula) Egykori kedves kolléganőm, a Sajtóiroda vezetője hívott, és engem izgatott az új feladat. A mai, Orbán-Habony-féle, több mint százfős pr-gyárhoz képest akkor ez egy manufaktúra volt: titkárnővel és hivatalsegéddel, valamint a miniszterelnök sajtótitkárával együtt kilencen voltunk – és ma már tudom, szánalmasan amatőrök. A névjegyemen jól mutató kormányfőtanácsos beosztást kaptam; őskommunista rádiós főnököm megjegyzése: „B… meg, ha nem jönnek a komcsik, te most kegyelmes úr lennél!” Noblesse oblige: míg fél évvel korábban a pulóverkészletemet újítottam fel, most beszereztem két új öltönyt – egyikük egy Pierre Cardin –, ingeket, nyakkendőket; koncerteken, színházban ma is ez képezi az eleganciámat. És meg kellett barátkoznom az akkor „bunkofonnak” titulált, féltégla méretű mobiltelefonnal. Amit nyáron aztán felváltott a Motorola összecsukható mini készüléke. (Reklámklipjén egy strandoló nő a bikinijéből húzta elő.) Pár „fontos” embernek adott ilyet a cég „tesztelésre”.

Az Országház félemeletén kaptam egy szép, pünkösdirózsa-bokorra néző szobát. (A Kossuth tér 1944 mintájú betonsivataggá változtatása jegyében a bokrot azóta eltávolították.) Kicsit előreszaladva: a MEH kötelékében eltöltött másfél évem alatt összesen három irodám volt a Parlamentben és egy a Képviselői Irodaházban.