"A történeteknek, azon kívül, hogy  megtörténtek, hogy vannak, lehet mondanivalójuk is? Talán nem kell hangsúlyoznom, hogy ízig-vérig józan ember vagyok. De talán mégis maradt bennem egy kevés irracionális hiedelem, például az a különös meggyőződés, hogy minden élettörténetnek, amelyben szerepet játszom, van valami értelme is, jelent valamit; hogy az élet, saját történetével elmesél valamit magáról, fokozatosan elárulja egyik-másik titkát, hogy úgy áll előttünk, mint egy rejtvény, amelynek értelmét meg kell fejteni, és a történetek, amelyeket életünkben átélünk, ennek az életnek a mitológiáját alkotják, és ebben a mitológiában található meg az igazság és a titok kulcsa. Hogy ez tévedés? Lehet, sőt valószínű, mégsem tudok lemondani arról, hogy állandóan próbálkozzam saját életem megfejtésével (mintha csakugyan rejlene benne valamilyen értelem, jelentés, igazság), nem tudok lemondani erről a szükségletről, még ha ez csupán a játszás szükséglete is (mint ahogy a rejtvényfejtés is játék).   (Rubin Péter fordítása)

P-nek

„Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.”

     (József Attila: Eszmélet)

„Nem szeretem a szükségszerűség szót, rossz íze van” – veti oda egy, az inkriminált szót tartalmazó megjegyzésemre ifjú beszélgetőpartnerem. Nekem rögtön József Attila – meg persze Marx – jut eszembe, és magyarázni kezdem, hogy ok-okozat, és hogy a látszólagos véletlen mögött megbúvó szükségszerű, de a röpke filozófiai csevelynek hamar vége szakad, hiszen számára nincs jelentősége. Én viszont elkezdem felfrissíteni hajdan szerzett (felületes) filozófiai ismereteimet, mert a dolog nekem fontos: a világról, a lét megismerhetőségéről, megérthetőségéről van szó. Közben persze értem a fiatalembert is: neki az élet a szabadságról, a korlátozatlanságról szól, ne jöjjek neki akkor gúzsba kötő szükségszerűségekkel. Szükségszerűség és szabadság – évszázadok óta témája a filozófiának.

Három év szünet után így született meg sorozatom újabb darabja, amely – elismerem – a korábbiaknál kissé nehezebben olvasható.

Éjjel 3-tól sorállás a 11-kor kezdődő ételosztásra

Én, Hajdu Ferenc, alulirott
állásnélküli hivatalnok,
volt katona és filozofus
s - amit jobb tán, ha be nem vallok -
titokban buzgó drámaíró
és költője a kávéháznak,
ép elmém teljes birtokában,
versemet, mind az ezerszázat, 
amit megírtam és amelyet
még csak ezután írtam volna,
önszántamból és kényszer nélkül
reáhagyom az utókorra.

Alulirott, kiről közismert,
hogy rendes ember soha nem volt
és akit soha életútján
nem vezérelt morális szempont,
akinek elve: elvem nincsen!
s ha eljut végül majd a sírba, ezt az egyetlen életelvét
oda levinni úgyse bírja,
alulirott, ki ezt az írást
most leírja vagy tollbamondja,
ezt az egyetlen életelvem
ráhagyom minden barátomra…

Az előző cseréphez logikusan - ha nem is hézagmentesen - kapcsolódik ez, amely újrahasznosítása egy csaknem hat évvel ezelőtti bejegyzésnek, amely akkor a 20. század egyik "hordalékaként" született. Ott olvasható teljes terjedelmében apám fent idézett verse is.

*

Hatéves voltam, amikor elváltak a szüleim, tizenhat, amikor – negyvennyolc évesen – meghalt az apám. 1962-ben. Akkor került hozzám egyetlen, 1941-ben megjelent verseskötete, amelynek ez volt a címadó és záró verse. (Kötet? Egy 12x17 cm-es vékony, 64 oldalas füzet.) Azt hiszem, egyszer próbáltam beleolvasni, de talán az első vers után letettem. Nem érdekelt. A napokban katalizátorként működő A. barátom kérdezett valamit – már tényleg nem emlékszem, mit –, s elkezdtem beszélni apámról, hogy költő akart lenni, de aztán jött a háború, a munkaszolgálat, a felszabadulás, és a Párt azt mondta, hogy most inkább kommunista újságíróra van szükség, mint önmagába mélyedő, lírai költőre… És nem jutott eszembe a versfüzet címe. Kétségbeejtő volt, de ekkor még csak a szenilitást regisztráltam. Egyébként pár perccel később, már a villamoson, eszembe jutott, sőt még azt is elhatároztam, hogy előveszem.

A kép valamikor az 1920-as évek közepén készült Egerben. A rajta látható emberek (anyám családja) közül már senki sem él. A kisebbik fiút tizenéves korában a tüdővész vitte el, s ezzel megúszta, a család fele Auschwitzban (vagy útközben) halt meg. Három lány élte túl 1944-45-öt, Budapesten...

A képet – és a fenti mondatokat – blogom egykori kedvenc sorozatában, a Szóudvarban már felhasználtam, a Fénykép című opuszban. Amúgy nem nagyon írtam róla. 104 éves lenne holnap, 17 éve halott.

Tavasz óta veszek részt a bagi cigánytelepen működő BAGázs Egyesület munkájában mentorként, felnőttoktatóként. A hat éves alapítvány tevékenységéről beszél a videón Both Emőke, a BAGázs elnöke. (ismertető a YouTube videó alatt)

Nem tőlem, hanem második éve Bécsben élő barátomtól, Attilától (valaha többek között Platen néven bloggerkedett), aki immár negyedik blogjába vág bele, ezúttal minden napra - minden ádventi ablakba - egy-egy új bécsi mozaikkocka-meglepetést ígérve: Bécsi Napló  

(Tíz évvel ezelőtt, még A vajszínű árnyalat vendégbloggereként írtam az alábbi bejegyzést.)

Most, hogy Fidel Castro betegsége és az ideiglenes(nek mondott) hatalomátadás kapcsán számtalan - előítéletekre, ismerethiányra valló - ostoba közhely (is) elhangzik, leíródik, érdemes talán néhány tényt felidézni, legalább vázlatosan.

1./ Kuba a 20. század első felében az Egyesült Államok szerződésben kikényszerített katonai gyámsága alatt állt. Az USÁ-nak joga volt bármikor katonailag beavatkozni, s katonai támaszpont céljára "bérbe" vette Guantanamót, amely "szerződést" csak mindkét fél egyetértésével lehet felmondani. Emellett - és ez sokkal fontosabb - a forradalom előtt a kubai mezőgazdasági földterület többsége amerikai (elsősorban vállalati) tulajdonban volt, ahogy a kubai kulcsiparágak - olajfinomítás, cukor, rum, dohány - is. S még emellett 1959-ig Kuba az Egyesült Államok mulatónegyede, bordélyháza és (főleg korábban, a szesztilalom idején) kocsmája volt. (Amivel kapcsolatban ismét kénytelen vagyok felvetni a napokban más témával kapcsolatban általam már vélelmezett amerikai képmutatást és kettős mércét.)

2./ Bár primitíven leegyszerűsítő megfogalmazásnak tartom, de a közérthetőség kedvéért elfogadom azt a meghatározást, hogy Kuba a 60-as évek óta "kommunista diktatúra", Fidel a világ egyik utolsó "kommunista diktátora".

Tegnapelőtt két huszonéves fiatalember volt a vendégünk, „másodgenerációs” barátok, vagyis barátaink barátainkká vált gyermekei. Van belőlük néhány, azzal a megszorítással, hogy a gyermekkoron túl általában kb. húszas éveik elejéig volt szorosabb a kapcsolat, aztán már kevésbé „érnek ránk”. Ami azért sajnálatos, mert számomra gyakran már érdekesebbek, mint velem egykorú, sok évtizede ismert (és változatlanul szeretett) szüleik. Azt azonban még nem érdemelték ki, hogy önállóan, névvel is beleférjenek ebbe a sorozatba. Ahol ismét három emberről lesz szó (meg sok minden másról, ahogy eszembe jut). Kettőt közülük munka-, a harmadikat bloggertársként ismertem meg.

Kornél – a bevezetőben említett két fiatalember apja – hat évvel fiatalabb nálam, aminek most már semmi jelentősége, negyven éve még számított. Akkoriban a Belvárosban egy garzonlakás friss és büszke tulajdonosa voltam; a lakást sok évvel korábban egy nagyobb lakásból választották le, a nagyobb nagynéném tulajdona volt, aki kiadta bérlőknek. Amikor odaköltöztem, épp egy tízéves zongoraművész-palánta lakott benne; a fal vékony, a szorgalmas gyakorlás jelentette művészi élvezet csekély volt. Szerencsére néhány hónap múltán elköltöztek, és az üresen maradt lakásba beajánlottam nagynénémnek fiatal barátomat, Kornélt és két haverját (egyikük ugyancsak rádiós újságíró kolléga, a harmadik egy fiatal fotóművész volt). Néhány nap múlva kiderült, hogy cseberből vederbe kerültem: gyakorlatilag a Neoprimitív Együttes lett a szomszédom.

 Fellépés előtt ők is szorgalmasan „gyakoroltak” – éjjel 2-ig. Azért csak addig, mert olyankor már pizsamában és zord arccal átmentem hozzájuk balhézni. A srácokat kedveltem, a zenekart, a show-jukat nem: primitívnek tartottam – „neo” nélkül. Viszont nagyon népszerűek voltak a Közgázon, ahol legtöbbjük végzett, meg diákklubokban, ifjúsági táborokban; egyszer én is jól berúgtam velük a nagymarosi Express táborban. A három hivatalos bérlő mellé hamarosan mások is beköltöztek, előbb barátnők, aztán ex-barátnők újabb barátai. A konyhájukban is laktak, így aztán hozzám jártak át kakaót, teát, rántottát főzni; lényegében szabad bejárásunk volt egymáshoz. A „kollégiumi” vagy „kommuna” életnek az vetett véget, hogy megnősültem. Judit ugyan szintén jól ismerte őket, és velem ellentétben még a Neoprimitívet is kedvelte, de a bohém rendetlenséget nem tűrhette, és hát egyébként is… Aztán elköltöztünk, aztán nekik is menniük kellett, mert a lakásra szükség lett. Kornéllal azonban megmaradt a kapcsolat, akkor is, amikor már nem voltunk kollégák. Az esküvőjén voltam először igazi falusi lagziban, mi lettünk elsőszülött fiának a névadó szülei (fiatalabbak kedvéért: akkoriban a keresztelőt helyettesítendő bevezetett állami rendezvény volt a névadó ünnepség); a nagyszülők kedvéért természetesen meg is keresztelték, de arra nem voltunk hivatalosak. Most már általában csak évente kétszer találkozunk: egymáshoz közel eső születésnapunk alkalmából valamely étteremben kettesben elfogyasztott ebéd alkalmával, illetve karácsony-újév tájékán nagy közös családi zabálás keretében. Minden egyéb ráadás – meg telefon.

 Nézem-hallgatom - és potyognak a könnyeim. 2009-ben Budapesten is járt, ott voltam a Papp László Arénában.

És tényleg nem volt már keresnivalója ebben az eltrumposodott világban.