Tegnapelőtt megnéztem, teszem hozzá: kötelességszerűen a cannes-i Nagydíj és a kísérő hype nyomán, mert máskülönben nagyon ritkán járok moziba. A múlt héten egy baráti társaságban vita volt róla, a két embernek, aki látta, nem tetszett, esztétikai és morális alapon utasították el. Én nem tudom elhelyezni a tetszik - nem tetszik skálán, valahogy más dimenzióban van: érdekes és elgondolkodtató. (És persze filmművészetileg, szakmailag tényleg nagyszerű.) Még csak azt se mondanám, hogy fejbe csapott. Azzal pedig végképp nem tudok mit kezdeni - pontosabban: laikusként nem érzem -, amit a kritikai visszhang szinte egyöntetűen kiemel, hogy ugyanis ez a holokauszt filmes ábrázolásának egyedül érvényes lehetősége lenne. Sajnálom, de számomra a láger-témában alkotott filmek közül továbbra is verhetetlen Andrzej Wajda Tájkép csata utánja. Továbbá pár nappal a Saul fia előtt a youtube-on megnéztem Elem Klimov Jöjj és lásd című filmjét, amelyre előzményként, példaként Nemes Jeles (és múlt heti És-cikkében György Péter esztéta) hivatkozik. Megrázó, döbbenetes erejű film a második világháború emberi borzalmairól.

De ugye utólag azért nem változik semmi?
Ugye nem lövitek le az öcsémet,
ha 1989 nyarán átkúszik a határon?
Ugye nem adjátok őt vissza a románoknak,
akik már kibiztosították a tücsköket,
a kutyákat, a géppisztolyokat,
és amikor hajnalban az öcsém visszanéz,
egyetlen torkolattűz lesz egész Erdély?
Ugye nem húztok kerítést arra a helyre,
ahol neki azon az éjszakán
át kell jutnia a zöld határon?

"Rengetegen érzik manapság, sajnos, hogy ellentétek feszülnek köztük s rengeteg más ember között. A kultúra alapvető sajátsága, hogy messzemenően bizalmatlanná tesz a köreinken kívüliek iránt, vagyis nemcsak a germán tartja alacsonyabb rendű lénynek a zsidót, hanem a futballista is a zongoristát. Hiszen végül is minden a határai által létezik, így a környezete ellen irányuló, némiképp ellenséges aktus révén; ha nincs pápa, nincsenek lutheránusok, és pogányok nélkül pápa sincs, vitathatatlan tehát, hogy az emberek egymásrautaltsága épp egymás eltaszításában nyilvánul meg a legélesebben." (Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I., 32. o., Tandori Dezső ford.)

Több mint nyolcvan éves szöveg.

A szögesdrót vagy bármilyen más kerítés, fal két ország határán ronda dolog. Az volt anno a magyar-osztrák határon, az volt Berlinben, az Izrael és a Gázai-övezet vagy az USA és Mexikó között. Meg másutt. Mindegyiknek megvan a maga története – ha tetszik, racionális indoka, amit lehet elfogadni, lehet vitatni.

A magam részéről hajlok arra, hogy bármennyire ellenszenves is (a kerítés is, Orbán is), racionális döntésnek fogadjam el a magyar miniszterelnök döntését a szerb határon felhúzandó kerítésről. Amitől elfogadhatatlanná, undorítóvá vált, az nem csak és nem elsősorban a „vasfüggöny” emléke, hanem a megelőző ocsmány propaganda, az emberek legsötétebb, félelem vezérelte indulataira apelláló uszítás. Elkezdődött a párizsi Charlie Hebdo-merénylet másnapján, és kulminált az aljas „nemzetikonzultáció”-kérdésekkel meg a nyilvánvalóan belső használatra, a magyar választóknak szóló óriásplakátokkal.

Magyarország eddig se volt a migránsok paradicsoma, a magyar hatóságok tökéletes részvétlenséggel vegzálták és üldözték lehetőleg tovább a menekülteket, a jobb életet – vagy egyszerűen csak az életet – kereső „illegális határátlépőket”, legálisan pedig legfeljebb csak a sok pénzt fizető külföldi jöhet. Meg persze határon túli véreink, hogy a Fideszre szavazzanak. Az átlag (itthoni) magyar azonban őket is utálja, mert mindenkit utálunk, mindenkitől félünk, aki egy kicsit is más, mint mi. Erre játszott és játszik rá Orbán, ezért épít kerítést, a szögesdrótnál is hatásosabbat, szavakból.

Ha van másfél üres órád, autóbuszra, orvosi váróba keresel valami zsebben elférő olvasnivalót, ezt ajánlom. Egyszerűen gyönyörű. 1980-ban a Rakéta Regénytárban jelent meg, ma találomra emeltem le a polcról, mielőtt elindultam volna otthonról. A neve persze semmit nem mondott nekem, azt se tudtam, hogy van ez a könyvem. Jó, hogy van...

Idézetek a Molyon

"Még a legfelületesebb megfigyelő is könnyen észrevehette a társadalmi élet külső és belső vonásainak nagy különbségét, ha átlépte az osztrák határt Magyarország felé. Egy mondattal úgy lehetne ezt a különbséget érzékeltetni, hogy az osztrák feudalizmus egyre inkább elbürokratizálódott, míg a magyar bürokrácia egyre feudálisabbá lett. Ausztriára a városi élet nyomta rá a bélyegét, míg Magyarországon továbbra is a falusi jelleg dominált, s ennek még külön súlyt adtak a nyomorult, kulturálatlan agrárproletártömegek. Még a nagyobb városok is megtartották ezt a határozott paraszti jelleget, különösen az Alföldön. 1912-ben például 16 jelentős vidéki városban egyetlen közfürdő sem volt, ami annál megdöbbentőbb, mivel gyakorlatilag saját fürdőszoba sem volt a lakásokban. Hasonló alacsony színvonalon állt a szellemi javak fogyasztása is. Keleti Károly, a neves magyar statisztikus arra a következtetésre jutott, hogy egészséges körülmények között - anyagi lehetőségeihez mérten - legalább százezer olyan embernek kéne lennie Magyarországon, aki könyvet vásárol és olvas, ugyanakkor még a népszerű könyvek forgalma is ritkán haladta meg a 2-3 ezres példányszámot, a tudományosaké pedig az ezret... [A] magyar városok viszonylagos kulturális ereje századunk második évtizedében nem volt nagyobb, mint az osztrák városoké 1880 körül.

Folytatódik a vita (ma éppen a Népszabadságban György Péter és Révész Sándor szóváltásával) arról, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen minden hallgatónak kötelező lesz egy féléves kurzus a holokausztról. Rögtön volt, aki azt javasolta, hogy minden egyetemen, főiskolán tegyék kötelezővé, míg más (pl. Révész) egy ilyen központi utasítást az egyetemi autonómia megsértésének tartana, akárcsak általában a tan- tudományos és véleményszabadság korlátozásának, ha kötelezően előírnák, mit kell mondani - és gondolni! - a holokausztról. És persze szélsőjobbról azonnal felvetették, hogy akkor már inkább Trianon kötelező oktatását írják elő. Továbbá: szép dolog, hogy a Pázmány - és mögötte nyilvánvalóan a Magyar katolikus Egyház - fontosnak tartja a magyarországi zsidóüldözés megismerését, de vajon kész-e arra is, hogy szembenézzen a katolikus egyház korabeli szerepével a félmillió magyar zsidó kiirtását előkészítő politikai folyamatban, benne például a huszadik századi magyar katolicizmus talán legnagyobb alakjának, (az 1927-ben elhunyt) Prohászka Ottokárnak a szerepével?

Azt gondolom, hogy a beteges antiszemiták kivételével szinte minden megszólalónak van igazsága. Mert a mai Magyarország megértéséhez igenis éppúgy hozzátartozik Trianon, mint a holokauszt, a két világháború éppúgy, mint a forradalmak, a Horthy-, a Rákosi- és a Kádár-korszak, vagy éppen a mára a huszon- és harmincévesek számára már szintén történelemmé vált rendszerváltás. Vagyis: kötelezően oktatni kell minden közép- és felsőoktatási intézményben a 20. századi magyar történelmet.

Ma vadásztam egyik kedvenc blogomról. Egy mondat és egy (attól teljesen független bejegyzéshez tartozó) kép.

"Megfontolt cselekedeteiből nem lehet megítélni, milyen egy ember, csak a megfontolatlan cselekedetei árulják el." (Gorkij)

*

Előzmény itt

A kocsma az a hely, ahol az emberek szabadon, önszántukból összeverődve mindenféléről beszélgetnek, komoly és komolytalan dolgokról egyaránt. Minthogy italmérési engedéllyel nem rendelkezem, továbbá nem volt cél az se, hogy bárki leigya magát, „teakocsmaként” hirdettem beszélgetést Toldon, a „Gyöngy Ház” kertjébe.

Közbevetőleg: nyugdíjasként, kifogyva a „fizetős” munkákból, de értelmes tevékenységre vágyva, önkéntes elfoglaltságokat kerestem, ezek egyikeként kerültem kapcsolatba Ritók Nórával és az általa vezetett Igazgyöngy Alapítvánnyal, amely Kelet-Magyarországon, Berettyóújfalun és a térség zömmel romák lakta kis falvaiban dolgozik. Amikor azon tanakodtunk, hogy mit kezdhetnek velem, Nóra azt mondta, hogy igazából beszélgetni kéne az emberekkel, mert a különböző segélyakciók, iskolai és egyéb felzárkóztatási, integrációs programok közepette erre már kevés energiájuk marad. Így született a „teakocsma” ötlete. Három-négy hetente lemegyek Toldra (három és fél óra – egyébként kellemes, kulturált – vonatozás Berettyóújfaluig, aztán egy 15 perces autókázás) és beszélgetek, beszéltetek…

Legutóbbi bejegyzésemben megemlítettem, hogy 50 éves érettségi találkozóra készülő osztályunkból már minden negyedik ember halott. Tegnap tovább romlott a statisztika: 25 %-ról 27, 5-re…

Próbálok viccelődni, eltávolítani a dolgot magamtól, de nem megy. „Pingvin” a barátom volt. Valaha, már rég nem. De az volt, és ez, ha elmúlt is, szoros kapocs. A gimiben még „csak” a tágabb baráti körömbe tartozott, távolságot tartott kissé fölényes, talán nagyképű modora. Ugyanakkor tiszteletet ébresztett, hogy volt mire nagyképűnek lennie. Kétszer igazított helyre egy-egy rövid megjegyzéssel, azóta fokozottan vigyázok, hogy ne használjak közhelyeket és ne legyek redundáns. Vele voltam először az – akkor még a Kossuth téren lakó – Nemzeti Galériában, és emlékezetesek a Várban tett sétáink. Igazán közel azonban akkor kerültünk egymáshoz, amikor érettségi után egy évvel vele és Jancsival – már ő is halott – autóstoppal bejártuk Lengyelországot. Százötven kilométert utazni cementes zsákokon, fél napot ülni egy néptelen országút árkában elég közel tudja hozni az embereket. Néhány hónap múlva ostoba – de akkor halálosan komolyan vett – politikai-ideológiai okok miatt a „szűk kör” szétesett, Pingvinnel viszont gyakran jártunk sörözni, dumálgatni.

Aztán, munka, házasság miatt törvényszerűen lazulni kezdett, majd évek alatt elhalt a kapcsolat. Majd’ másfél évtizede váratlanul összekerültünk: nemhivatalos főnököm lett egy furcsa cégnél. Egy hónap múlva engem kirúgtak, és ő (az én erkölcsi érzékem szerint) ebben csúnya, méltatlan szerepet játszott. Soha többé nem álltam vele szóba – ő se keresett erre alkalmat. Most mégis megrázott a halála. Ahogy az ezt követő órákban szörnyű volt az is, hogy már nincs barátom, akivel azonnal leülhettem volna inni valamit (saját mércémhez képest talán most sokat is) és dumálni róla. Fáj a világ…

*

Ráadásul ma 28-a van. Hónapforduló, amiről már rég megfogadtam, hogy nem fogok róla megemlékezni, de Máté erősebb. Meg Kosztolányi.

Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.