Vízipisztolypárbajt vívtam és szkanderoztam a tizennégy éves Tibivel; tapadókorongos labdáztam (vagy hogy a francba hívják, amikor nem is a labdán, hanem egy ormótlan kesztyűn, amivel el kell kapni a filcborítású teniszlabdát van egy tapadókorong) a hatéves Lackóval; kő-papír-ollóztunk és fej-vagy írást játszottunk kisebb-nagyobb gyerekekkel; bemutatkozó "interjút" adtam Dzsenifernek, Vaninak és Tibinek, aztán fordítottunk, és én kérdeztem, hogyan képzelik az életüket tíz év múlva; és besegítettem utóbbit némileg felkészíteni egy hatodikos magyar nyelv-pótvizsgára, megpróbálván bevezetni a szófajok rejtelmeibe. A vízipisztolyozás sikeresebbnek tűnt...

Csörögön voltam.

(Még mindig Musil)

"Az em­ber... az egyet­len lény, mely­nek a  sza­po­ro­dás­hoz is szük­sé­ge van a be­széd­re. És nem­csak azért be­szél  ilyen­kor, mert más­kor sem tesz más­ként; nem, az em­ber sze­ret­het­nék­je  lát­ha­tó­an lé­nye­gé­ben függ össze a be­szél­het­nék­jé­vel, és ez olyan mély  ti­tok­za­tos­ság, hogy már-már az óko­ri­a­kat idé­zi, akik­nek fi­lo­zó­fi­á­ja  sze­rint Is­ten, em­be­rek s dol­gok egy­képp a „lo­gosz"-ból ke­let­kez­tek, mi­nek  fo­gal­mán pe­dig ér­te­nek ők hol szent lel­ket, hol ér­tel­met, hol be­szé­det... [K]i-ki maga kell hogy el­dönt­se: mi­ért ját­sza­nak a sze­re­lem­ben a  be­szél­ge­té­sek csak­nem fon­to­sabb sze­re­pet min­den egyéb­nél. A sze­re­lem  va­la­mennyi ér­zés kö­zül a leg­be­szé­de­sebb, ja­va­részt tel­jes­ség­gel  be­szé­des­ség­ből áll. Amíg az em­ber fi­a­tal, ezek a min­den­re ki­ter­je­dő  be­szél­ge­té­sek a nö­ve­ke­dés je­len­ség­kö­ré­be tar­toz­nak; az érett korú  em­ber­nél pá­va­fa­rok-sá­to­ro­zást ad­nak, mely ha toll­ge­rin­cek­nél egye­be­ket  ki­te­rí­te­ni nem tud is, an­nál élén­kebb, mi­nél ké­sőb­bi. Az ok al­kal­ma­sint a  kon­temp­la­tiv gon­dol­ko­dás fel­éb­re­dé­se a sze­re­lem ér­zé­sei ál­tal, tar­tós  kap­cso­la­ta ve­lük; ez­zel per­sze csak el­na­gyol­juk a kér­dést, hi­szen ha a  kon­temp­lá­ció szót csak­nem ugyan­olyan gyak­ran hasz­nál­ják is, mint a  sze­re­lem szót, je­len­té­se ko­ránt­sem vi­lá­go­sabb.  Már­most az a kér­dés, hogy ami Agathét és Ul­ri­chot össze­kö­töt­te,  sze­re­lem­nek kár­hoz­tat­ha­tó-e avagy sem, ez­zel még nem dőlt el; bár az igaz,  hogy ki­elé­gít­he­tet­le­nül be­szél­get­tek egy­más­sal. És ami­ről be­szél­tek, az is  a sze­re­lem kö­rül for­gott va­la­hogy min­dig; ez is így igaz. De a sze­re­lem­re  csak­úgy ér­vé­nyes, mint bár­mely más ér­zés­re, hogy iz­zá­sa an­nál ha­tal­ma­sab­bul ter­jesz­ke­dik sza­vak­ban, mi­nél tá­vo­labb­ra van tőle a va­lós  cse­lek­vés; és ha a kez­de­ti, be­ve­ze­tő jel­le­gű, he­ves és le­üle­pe­det­len  ke­dély­hul­lám­zás után a test­vé­rek in­kább a be­szél­ge­té­sek­re bíz­ták  ma­gu­kat, ez az oly­kor bű­vö­let­nek fel­tű­nő ál­la­pot el­ső­sor­ban azt  je­len­tet­te, hogy nem tud­ják, mi­ként cse­le­ked­het­né­nek. Az ön­nön  ér­zel­me­ik­től való fé­le­lem, mely mind­ez­zel össze­füg­gött, va­la­mint a  kon­tú­rok fe­lől tör­té­nő be­ha­to­lás ebbe az ér­ze­lem­vi­lág­ba néha  mind­azon­ál­tal fel­szí­ne­seb­ben csör­ge­dez­tet­te a kül­szí­ni  be­szél­ge­té­se­ket, mint ami­lyen mély a bú­vó­pa­tak­juk volt."

(A tulajdonságok nélküli ember; Tandori Dezső ford.) 

Na, jó, akkor még mélyebbre:

Fura, hogy mi mindenhez lehet személyes köze az embernek, mi válthat ki emléket, érzelmet. Most például az, hogy néhány nap múlva bezár Budapest legelegánsabb áruháza, az Il Bacio di Stile. Nagyon nem az én világom, de nem sokkal a nyitás után megnéztem. Rám parancsoltak. Mintha múzeumban jártam volna. De tetszett. Valaki, aki nagyon mélyről jött, és nagyon magasra jutott (nem Gattyánról beszélek), álmodott valamit, valami nagyot. Nem először. Nem jött be, de ezt már (valószínűleg) nem tudja…

Nem tudom, mennyire vonzóak e blog látogatói számára a most már sorozatban (hiszen ez a harmadik) közreadott mondatok A tulajdonságok nélküli ember-ből, én azért nem állom meg, hogy ne adjak közre egy újabb részletet a több mint ötven éve született - és 1913-ban játszódó esszéregényből. Már panaszkodtam, hogy lassan haladok a kb. 2300 oldalas szövegben, mert néha többször is el kell olvasnom egy bekezdést,hogy megértsem (a félreértések elkerülése végett: magyarul olvasom), időnként viszont azért olvasom újra, mert nagyon élvezem a szellemességét - ez különösen olyankor (gyakran) fordul elő, amikor azt érzem, ezt most is írhatták volna. Szóval, most a regény egyik fontos figurájának, a Monarchia kormányzata (fiktív) befolyásos alakjának, a konzervatív Leinsdorf grófnak egyik monológjából következik részlet:

– Higgye el ne­kem, az  iga­zi szo­ci­a­liz­mus ko­ránt­sem len­ne olyan rém­ség, mint fel­té­te­le­zik.  El­le­nem veti ta­lán, hogy a szo­ci­a­lis­ták re­pub­li­ká­nu­sok: így van, az em­ber  be­fog­ja a fü­lét, ha be­szél­ni hall­ja őket, de nézzük a dol­got re­ál­po­li­ti­kai  szem­szög­ből, és szin­te biz­tos­ra ve­he­tő, hogy a szo­ci­ál­de­mok­ra­ta köz­tár­sa­ság, élén egy erős ural­ko­dó­val, ko­ránt­sem el­kép­zel­he­tet­len ál­lam­for­ma.

„Haj­da­ni év­szá­za­dok­ban – gon­dol­ta Agat­he – az én lel­ki­ál­la­po­tom­be­li  em­be­rek ko­los­tor­ba vo­nul­tak" – de hogy ő ehe­lyett egy­sze­rű­en férj­hez  ment, volt eb­ben va­la­mi ár­tat­lan ko­mi­kum, ami ed­dig el­ke­rül­te a  fi­gyel­mét. És ez az if­jon­ti rá­ér­zést ki­ját­szó bú­vó­pa­tak-elem  tu­laj­don­kép­pen a mo­dern kor ko­mi­ku­ma volt, a mo­dern koré, mely a  vi­lág­tól való el­vo­nu­lás igé­nyét a leg­rosszabb eset­ben is va­la­mi­fé­le  tu­ris­ta­szál­ló­val, ál­ta­lá­ban azon­ban al­pe­si ho­tel­szo­bá­val elé­gí­ti ki, sőt,  még arra is gond­ja van, hogy a fegy­in­té­ze­te­ket gon­do­san be­bú­to­roz­za.  Ki­fe­je­zi pe­dig ez azt a mé­lyen la­ko­zó eu­ró­pa­i­as igényt, mi­sze­rint: csak sem­mi túl­zás! Eu­ró­pai em­ber nem os­to­roz­za ma­gát, tes­tét nem szór­ja be  ha­mu­val, a nyel­vét nem vág­ja ki, a tel­jes oda­adást csak­úgy nem is­me­ri, mint  a vissza­hú­zó­dást min­den­ki­től, szen­ve­dé­lyé­be nem pusz­tul bele, de  má­so­kat sem tör ke­rék­be, nem nyár­sal fel; oly­kor vi­szont még­is szük­sé­gét  érez­né, hogy így le­gyen s te­gyen, ezért az­u­tán ne­héz meg­mon­da­ni, mit  ér­de­me­sebb mel­lőz­ni: az óhaj­tást vagy az ön­meg­tar­tóz­ta­tást. Mi­ért  kel­le­ne te­hát épp egy asz­ké­tá­nak éhez­nie? Az ilyes­mi csak za­va­ró  kép­ze­lő­dé­sek­be so­dor­hat­ja! Az éssze­rű asz­ké­zis: el­len­szenv az evés iránt  az ál­lan­dó kel­lőn-táp­lált­ság ál­la­po­tá­ban! Az ilyen asz­ké­zis va­ló­ban  tar­tós­nak ígér­ke­zik, és meg­en­ge­di a szel­lem­nek azt a sza­bad­sá­got,  amely­re nem le­het­ne mód­ja, ha szen­ve­dé­lyes lá­za­dás so­dor­ná tes­ti  füg­gő­vi­szony­ba!

Kb. a felénél tartok; keményen dolgozom, de megéri.

Olvasónapló: Musil 1.

Vannak fura dolgok. A Külker Parkban, ahova naponta járok úszni, van egy hely, kb. félúton a fenti bejárattól az úszómedencék és az öltöző felé, amit Máté pontnak hívok: anno ott kapcsoltam ki mindig a mobilomat (értsd, addig bekapcsolva hagytam, hogy ha akar elérjen, ez hozzá tartozott a kötelező készenléthez), most is ott kapcsolom ki, ez is egy olyan dolog, amitől naponta eszembe jut, és ez jó. Ma viszont az is eszembe jutott, hogy "közeleg" szeptember 28-a, és ki kell találnom, mit írok majd akkor - és hova, kinek? Ez olyasmi, mint amikor az ember elkezd készülni a karácsonyi ajándékozásra. Karácsony. Az előbbiektől teljesen függetlenül az imént rájöttem, hogy - hála tökéletes informatikai analfabetizmusomnak - megőrződtek Mátéval utolsó karácsonya (2013. december) - karácsonyunk - táján gmail-en folytatott beszélgetéseink (ritkán használtuk, de Kisgeci éppen letiltotta a skype-ról); a skype- és msn-beszélgetések (egy kivételével) elvesztek, nem archiváltam soha.

Vagyis: „ez puccs” – terjed a Twitteren hashtagként a görögöket megalázó eurozóna-diktátum (pardon: megállapodás) kommentjeiben, és ez a véleménye többek között Paul Krugman Nobel-díjas közgazdásznak is.  Cipraszt Brüsszelben a földbe döngölték – és e sorok írásakor nem tudni, nem lesz-e ez a sorsa holnap-holnapután otthon is. Mint megírtam, drukkoltam Ciprasznak, a Szirizának, ahogy drukkolok a tőke globális rendje ellen másutt lázadóknak is (feltéve, hogy azt nem ósdi, bezárkózó, nacionalista, netán rasszista alapon teszik) De azt is megírtam, hogy eleve kevés esélyt adok a sikernek. Ma még (vagyis az általam belátható jövőben). A sorból kilépni ugyanis nem lehet, ennek bizonyítékául néhány név, évszám – a hozzájuk tartozó eseményeknek a fiatalabbak a linkeken nézhetnek utána.
Moszadik  (Irán, 1953) [angolul: Mosaddegh] 
Arbenz (Guatemala, 1954)
Allende (Chile, 1973)
És a másik oldalról, mert a táborfegyelmi logika nem csak a tőke világában érvényesült: Dubcek (Csehszlovákia, 1968)

"Megyek verekedni a hatvannégyvármegyésekkel" - viccelődtem a feleségemmel.

Az úgy volt, hogy reggel olvastam az újságban: a Keleti pályaudvarnál tüntetni fognak a nácik a bevándorlók ellen, s erre válaszul egy számomra eddig ismeretlen Facebook-csoport tüntetést hirdetett a nácik és a gyűlöletkeltés ellen, valamint a menekülteket segítő önkéntesek mellett. Utóbbi felhívást megosztottam a FB-on, és el is mentem, annak ellenére, hogy egy órával a kezdés előtt mindössze 177-en jelezték részvételüket. Nagyon nem voltam meglepve, hogy kb. a negyedük jött - jöttünk - el. A rendőrök gondoskodtak róla, hogy csak kb. száz méterre közelíthessük meg a - mint olvasom, legalább tízszeres túlerőben lévő - nácikat. Békésen sütkéreztünk, néhányan plakátokat emeltek a fotósok és tévések elé, a szimpatikus szervező hölgy pedig buzgón nyilatkozott a riportereknek.

A tét

A magyar – és ismereteim szerint a nemzetközi – médiát továbbra is uralják a görögök „felelőtlenségét” ostorozó vélemények. Politikusok, közgazdászok, újságírók visszhangozzák az IMF és az Európai Bizottság álláspontját, miszerint a saját hibái, bűnei miatt eladósodott Görögországnak nincs – nem lehetett volna – más lehetősége, mint a nemzetközi pénzügyi szervezetek által követelt újabb megszorítások, egyszerűbben: a görög emberek életkörülményeinek további rombolása. Ha pedig erre nem hajlandók – és a népszavazás szerint nem hajlandók –, akkor jobb, ha azonnal lemondanak az euróról, sőt esetleg távoznak az EU-ból is. Nincs másik ajánlat – hangzott el vasárnap este Brüsszelből és Berlinből.

Kedves ismerőseim részéről is értetlenséget váltott ki, amikor a Facebookon napokkal a népszavazás előtt jeleztem, hogy én Cipraszéknak drukkolok, tegnap este pedig örömömet fejeztem ki a népszavazás eredménye felett. Megismételve az ott kifejtett véleményemet, az én olvasatomban a tét az: ki lehet-e lépni abból a világgazdasági logikából, ami lehetetlenné teszi, hogy a görögök valaha is talpra álljanak; hogy a kelet-európai országok valaha is felzárkózzanak a centrum-országok szintjéhez (a rendszerváltás óta nőtt a távolság Magyarország és Ausztria között). Nem titkoltam azt se, hogy a Sziriza (és a spanyol Podemos) iránti minden szimpátiám ellenére meglehetősen szkeptikus vagyok a harc kimenetelét illetően, nem hiszem, hogy egy ország sikeres lehet a globális tőkével és annak szervezeteivel szemben, de hát végül is a blogom emblémája Don Quijote, meg idézhetem a kínai közmondást is, miszerint a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik.