...ebben a városban (Budapesten) élni. Persze, állandó az érzés, a nyomás, hogy az egyre undorítóbb, élhetetlenebb Orbanisztánban vagy, ostoba/cinikus/köztörvényes orbanidákkal körülvéve - de hát novemberben se szabad, hogy az ember átadja magát a ködnek és nyiroknak.

87 éves korában meghalt Günter Grass. Életútja, plusz egy interjú vele: itt. Számomra a 20. század egyik legfontosabb írója volt - a 21-ikben is. Egy hat évvel ezelőtti bejegyzésemmel emlékezem rá.

A fel nem tett kérdésekről, az el nem hangzott, de még csak meg sem gondolt vagy elfojtott miértekről (is) ír Günter Grass Hagymahántás közben c. önéletrajzi regényében... Folytatás

Fontos és jó dolgok történtek a tapolcai választásokon: vereséget szenvedett a Fidesz, és vereséget szenvedett az MSZP (s mellékesen megint bebizonyosodott, hogy a magát a politikai senkiföldjén lehorgonyzó LMP nem tényező). Ja, igen, és győzött a Jobbik; ez ha nem is jó, de fontos, bár nem annyira. Mindjárt elmagyarázom, miért gondolom így.

Valaha - a messze tűnt múltban - hivatalos ünnep volt, sokak számára (persze már inkább csak az én korosztályomban vagy a még idősebbeknek) ma is történelmi tény, gyakran érzelmileg átélt személyes történelem. A felszabadulásra emlékeztem a "Hordalék" sorozat egyik darabjában, ezt ismétlem most meg, némi rövidítéssel.

Ez itt most nem akar objektív történelmi elemzésnek látszani. Bár... Mindenesetre, aki április 4-e – és az április 4-ikék – történetéről részletesebben akar tájékozódni, annak ajánlom például a Múlt-Kor történelmi portál cikkét

Öt hónap. Már rég nem gyászolok, nem vagyok szomorú, ha rágondolok. Mindennap, naponta többször; bármiről eszembe juthat, akár a kabátzsebemben lévő gesztenyéről, a bögréből, amiből most a kávét iszom, egy gyerekről, egy blogger fiatalemberről, vagy akár arról, hogy ideülök a számítógép elé.

Van egy Máté-alakú lyuk a világban, s most így része a világomnak. Az jó, hogy a lyukon át belátni a hat évbe, meg a - talán tényleg folytathatatlanná vált - harminchatba. Torzóból így gömbölyödik lassan egésszé...

Óriási élmény - elsősorban ruszofiloknak, azoknak, akik legalább valamennyire ismerik az orosz irodalmat meg az orosz lelket; azoknak, akik még jártak, valamennyit éltek a Szovjetunióban.

Rövid történetek, anekdoták füzére ez a "Szerelmesregény" alcímű kötet, ahol csodás humorral fonódik egymásba, szovjet és orosz irodalom, történelem - meg a magyar -; a várpalotai gyerekkor, a nyolcvanas évek Szovjetuniójában töltött diákélet, s a műfordítói, könyvkiadói felnőttkor, s egy foci- meg nőbolond filosznak (a regény kedvéért megkettőzött) magánléte. Hangulata, levegője van minden történetnek, sőt minden mondatnak.

És akkor most muszáj nekiesni Nabokovnak, Szokolovnak, Prilepinnek, Pelevinnek, Dovlatovnak...

Tegnap megírtam, hogy újabban képtelen vagyok TGM-et olvasni (ezen az se változtat, hogy ma mégis végigolvastam az ominózus cikket - na és). Van egy másik újmarxista filozófus, Kiss Viktor, akit már korábban is csak nagyon ritkán olvastam, ma viszont végigrágtam magam a Dinamó Műhely blogon megjelent írásán - és jelentem: nem volt könnyű, de megérte.

"A mai ellenzék szereplőinek állítása, mely szerint Orbán és rendszere nem az 1989 és 2008 közti időszak terméke és következménye, hanem valami egészen új – merőben gusztustalan és számító. Mintha a miniszterelnök nem azért tehetne meg minden elképzelhetetlent, mert a politika társadalmi kontrollját és alapját már jóval előtte szisztematikusan széjjelzúzták és kiüresítették. Orbán nem tagadása, hanem része azoknak a média, értelmiségi, gazdasági, intézményi és politikai elitcsoportoknak, amelyek az átmenet során a kulcspozíciókat megszerezték.

Az utóbbi időben már nincs türelmem végigolvasni TGM írásait - a mait se -, és ami a legszörnyűbb: nem érzem, hogy ezzel valamit veszítenék. Most azon töröm a fejem, hogy melyikünkben van a hiba.

Az úgy volt, hogy valami Petőfi-verset kerestem, megünneplendő mácius 15-ét. Talán kicsit bűntudatból is, hogy holnap, egyéb elfoglaltság (zenehallgatás) miatt, nem megyek tüntetni. Egy ünnepnek - s az ünneplőnek - persze a mához kell szólnia, talán ezért jutott elsőnek a Dicsőséges nagyurak az eszembe; beütöttem a google-ba, s rögtön ki is adott egy 1994-es felvételt Mácsai Pállal. (Érdemes megnézni.) Mégse találtam igazán megfelelőnek, túlságos békülékenysége miatt 2015 Magyarországához illőnek, ezért tovább keresgéltem, ezúttal már offline, vagyis a polcról leemelt Petőfi-kötetben. És rátaláltam Az apostolra. Azt hiszem, most olvastam el először.

Fura az ember (én) viszonya Petőfihez. A történelem - és az iskola meg a hivatalos ünnepségek - szoborrá merevítették, s egy szobrot legfeljebb imádni lehet, szeretni nehéz. Persze a gyerekkorból megmaradt a János vitéz, és mindörökké megmarad makulátlan szépségével például A Tisza. Az Apostolról, úgy emlékszem, csak néhány mondat volt a gimnáziumi irodalomtankönyvben, nem is volt kötelező elolvasni, magamtól meg miért olvastam volna el egy ilyen hosszú elbeszélő költeményt. (Már maga a műfaj, az "elbeszélő költemény"... Brrr.) Hát talán azért, mert jó - de ezt mintha nem mondták volna meg. Most úgy gondolom, ez az 1848 nyarán született, elkeseredett poéma Petőfi költészetének egyik csúcspontja, gondolatilag, formailag is. Persze, jellegzetesen romantikus, 19. századi mű, de hát mi más lenne, elvégre mégiscsak a 19. században, a romantika korában járunk.

Következzék két részlet: az első sorok, és egy hosszabb idézet a közepéről, de azt javaslom, szánjatok rá kb. egy félórát, és olvassátok el az egészet, a saját Petőfi-kötetetekből vagy innen.

Telihold van - a vérfarkasok ideje.

A farkasember vagy vérfarkas olyan ember, akit egy átok farkassá változtatott. Ilyenkor emberi mivoltából kivetkőzve viselkedik. Eredeti görög neve, a λυκάνθρωπος, a görög lükosz (farkas) és az anthróposz (ember) szavak összevonásából keletkezett. A csehek ősi mitológiájában vlkodlak, a lengyeleknél wilkolak a neve; egyéb szláv elnevezései vukodlak, vukodlak, vurkolak, kudlak; a germánoknál werwolf (ógermán emberfarkas jelentésű szó, ebből a mai angol werewolf); a románoknál priculici vagy a szláv névből származó vîrcolac.

A farkasember legendája az emberiség egyik legősibb és legismertebb mítosza. A farkasemberekről szóló, alakváltó történeteket megtaláljuk mindenhol, ahol a világon írott történelem létezik. Elemeiben a samanizmusra megy vissza. Olyan területeken is találkozni párhuzamaival, ahol nem élnek farkasok (Brazíliában jaguárember, Japánban rókaember).

"Jeges szél testembe tép
Üvöltve hív a messzeség
Lesnek rám jó kutyák
Vasláncon élõ rabszolgák
Nem fogják fel
Hogy nem kapnak el engem
Sohasem!"