„Ezek a fiatalemberek nem csalódottak. Csalódni csak az tud, aki valaha hitt. Nekik erre nem engedtek időt. Első elemis korukban az utcasárban heverő újságokból betűzgették ki, hogy az emberek puskatussal verik egymást agyon, s a betegekre rágyújtják a kórházat. Őnekik nem volt miből kiábrándulniok. Sohasem érezték azt, amit mi, hogy a felnőttek okosabbak vagy becsületesebbek. Ők a világtörténelmet, s a belőle levonandó tanulságot a hírlapok vastag címbetűiből tanulták meg. Mégpedig alaposan. Nem is felejtették el soha. Így, ha most találkoznak, csak üldögélnek. Nem panaszkodnak ezen, nem gúnyolódnak, nem lázonganak. Ehhez is elfogultság kell, hit és erő. Csak egymásra néznek, bólintanak egyet, és már mindent tudnak.” (Kosztolányi Dezső: Barkohba, 1933)

Tulajdonképpen ez az idézet önmagában is elég lenne a bejegyzéshez - igazából ez a fontos és aktuális -, de (számomra legalábbis) érdekes az is, ahogy idekerült, ahogy rátaláltam.

"... helyek, amelyek inkább a múlthoz tartoznak, mintsem a jelenhez. Ha például a városban járva bepillantok valahol egy olyan udvarba, amelyben évtizedek óta nem változott semmi, szinte fizikailag érzem, ahogy az elfeledett dolgok gravitációs mezejében lelassul az idő folyása. Ilyenkor mintha életünk minden pillanata együtt volna egyetlen térben, egészen úgy, mintha az eljövendő dolgok már léteznének és csak arra várnának, hogy végre megérkezzünk hozzájuk, amiként egy elfogadott meghívásnak eleget téve a megbeszélt órában megérkezünk egy bizonyos házba. és nem volna elképzelhető, folytatta Austerlitz, hogy a múltban is, abban az időben, ami már elmúlt és nagyrészt kitörlődött, találkozóink vannak s helyeket és embereket kell fölkeresnünk, akik mintegy az időn túl, kapcsolatban állnak velünk?" (Blaschtik Éva ford.)

Emlékezés, elfojtott emlékek és a hirtelen (fel)támadó múlt előásásának kényszere; felejtés és emlékezés; valóság, álom, lázálom; valóság, álom, képzelet egymásba fonódása - egy ember identitáskeresése a 20. században, Európában, meg téren és időn kívül, tér és idő keresésében. Nem könnyű olvasmány, de fogva tart. (Az az igazság, hogy A Szaturnusz gyűrűit jobban szerettem.)

A haikuk nem csak rá emlékeznek.

Helyzetmeghatározás
végem a célom:
tartok tőle és felé;
futásból állok

"Még most, amikor megpróbálok visszaemlékezni..., még most sem oszlik el a sötét, sőt inkább még sűrűbb lesz arra a gondolatra, hogy mily keveset tudunk megragadni, mi minden s mily sok megy feledésbe folyton, minden kioltott élettel, hogy a világ úgyszólván magától kiürül, ha a történeteket, melyek a helyek és tárgyak sokaságához tapadnak, amelyek önmaguktól nem rendelkeznek az emlékezés képességével, senki sem hallja meg, jegyzi fel vagy meséli tovább..."

Megint Sebaldot olvasok, most az Austerlitzet. (Lásd még itt.)

... sokba kerülhet ez nekünk.

Megnéztem Orbán és Putyin sajtóértekezletét, és egy-két dolog világosabbá vált. Mindenekelőtt az, hogy Orbán határozottan kijelölte Magyarország helyét - ott, ahol valójában vagyunk: Kelet-Európában. Fanyalgók, vigyázat! A Kelet-Európa fogalomban Európa épp annyira fontos, mint a Kelet.

Ma van Budapest felszabadulásának - igen, felszabadulásának - évfordulója.

Ezt el szoktam mondani.

Miért olvas el az ember egy 600 oldalas olvashatatlan regényt? Legfőképpen sznobizmusból, meg persze kíváncsiságból, hiszen bestseller, világsiker. Igaz, a belőle készült filmet kétszer is hiába próbáltam megnézni, mindkétszer kb. a 15 percben belealudtam; csak arra emlékszem, hogy Sean Connery a szerzetesi kámzsa alól mélyértelműen néz ki a fejéből. Szóval miért is?

Az előző éjszakai hánykolódás után most pihentető hétórás alvás, plusz egy óra szendergés, félálom. A többnyire patchwork jellegű álmaimra szinte soha nem emlékszem, most egy momentum marad meg: mosolygó, középkorú (értsd: velem egyidős, hehe) nő, egykori iskolatársam, ráköszönök: – Szia, Deák Ági! – a nő elmenőben mosolyogva visszanéz – Nem vagyok Deák Ági. – Bocsánat!

Most olvastam:

-- Micsoda, Istentől elhagyatott hely ez! -- mondtam csüggedten.
-- Miért? talán jártál már olyan helyen, ahol az Isten otthonosan érzi magát? -- nézett le rám Vilmos.
Aztán elküldött, menjek aludni. Lefekvés közben úgy találtam, hogy édesapámnak nem lett volna szabad kiküldenie engem a világba; hogy a világ bonyolultabb, mintsem hittem. Túl sok mindent tanulok
    "Salva me ab ore leonis" [Ments meg az oroszlán torkából], imádkoztam elalvóban. (Umberto Eco: A rózsa neve)