Mármint a pedagógusok Tanítanék Mozgalma, amely hétfőtől "Emeljük a tétet!" jelszóval országos polgári engedetlenségi mozgalmat hirdetett, minthogy a kormány elutasította béremelési követelésüket és nem válaszolt a munkaterheléssel, a tanszabadsággal és az iskolák állapotával kapcsolatos egyéb felvetéseikre. A törvényes sztrájkot  még tavasszal gyakorlatilag lehetetlenné tették számukra, ezért vált az elsőként a 19. századi amerikai író és filozófus, Henry David Thoreau által megfogalmazott és például Gandhi által is gyakorolt polgári engedetlenség a tiltakozás lehetséges formájává. A Tanítanék a tavaszi akcióhoz hasonlóan gördülő akciót hirdetett, vagyis hogy naponta más-más iskola tanárai szüntetik be a munkát. A "tétemelés" pedig azt jelentette, hogy az egész társadalmat szólították fel szolidaritásra, a pedagógusok melletti kiállásra. A "felvezetés" szépen, lelkesítően sikerült. Ma egy hete a Diákok a Tanárokért mozgalom felhívására ezrek tüntettek Budapesten - a diákok mellett szép számmal szülők, nagyszülők is. Meg persze tanárok. És megható volt diákok virrasztása vasárnapról hétfőre virradóan négy budapesti középiskola előtt. Utána viszont - leszámítva néhány publicisztikát és facebook-lájkot és privát kézszorítást - a társadalom részéről néma csend. 

És a pedagógusok - Gárdonyi szerint "a nemzet lámpásai"? A Tanítanék honlapja szerint ezen az első héten országszerte mindössze 24 iskola vett részt az akcióban. Az "országszerte" némi túlzás, ugyanis közülük 12 volt nem budapesti. Volt iskola, ahol harmincan-negyvenen vettek részt a munkabeszüntetésben - az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Iskolájában ma egyenesen 66-an -, és volt, ahol a tanári kar mindössze egyetlen tagja vállalta a kiállást - mélységes tiszteletem érte. A számok azt mutatják, hogy hiába elégedetlenek a pedagógusok minden felmérés szerint az élet- és munkafeltételeikkel, egyelőre nem képesek kiállni magukért. Félnek? Marxszal szólva csak a láncaikat veszíthetik. A kormányzat mindenesetre máris megtorló akciókba kezdett: pénteken leváltották a miskolci Hermann Ottó Gimnáziumnak a tiltakozó akcióban részt vevő igazgatóhelyettesét, és a tankerületi igazgatóságok személyre szóló fenyegető leveleket küldtek a "polgári engedetleneknek". Talán abból indulnak ki, hogy ha úgyis 16 ezer pedagógus hiányzik a rendszerből, akkor mit számít, ha néhány százzal tovább csökken a számuk. A tavaszi választások után az oktatásügyért (is) felelőssé tett rendőrminiszter azzal kezdte, hogy közölte: rendet akar az iskolákban. Hogy József Attilát is idézzem: 

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
  Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
  aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
  és vidul, ha toroz.

A magyar társadalomból az elmúlt évtizedek - nem csak ez a tizenkét év és nem is csak az elmúlt harminc - kiölték a szolidaritás gondolatát, érzését, gyakorlatát. Innen szép nyerni...

Elképesztő könyv. Sose volt, de 1944-ben szétszóródott fényképek kitalált alakjainak valóságos története a 30-as évek 1944-45-be, a holokausztba torkolló sorsában. Ahol a megmásíthatatlan valóság bármikor felülírható a lehetőségekkel, amelyek megváltoztathatnák.

135 oldal könnyed, ironikus lebegés egy kisváros, egy ország, egy megbélyegzett népcsoport tragédiájával. Dance macabre.

Ma temették.

Az elmúlt napokban számtalan nekrológ foglalkozott a 20. század végének világtörténelmi jelentőségű politikusával, a Szovjetunió - Lenin alapította és több mint hét évtizeden át uralkodó - Kommunista/bolsevik/ pártjának utolsó főtitkárával, (a Szovjetunió első és utolsó elnökével). E kommentárok - főleg a nyugatiak - a hidegháború befejezésében játszott szerepét méltatták, az afganisztáni kivonulást (egy értelmetlen és úgy tűnik, akár évszázados következményekkel járó véres katonai-politika kaland), a kelet-európai szocialista országok "elengedését". Mások ugyanezért a Szovjetunió és a szocialista világrendszer sírásójaként, elárulójaként kárhoztatták, mintegy alátámasztva Putyin hírhedt tételét arról, hogy a Szovjetunió összeomlása a 20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófája volt. A szovjet-orosz történelem kiváló ismerője, Krausz Tamás az Eszmélet című marxista folyóirat Facebook-oldalán a katasztrófához vezető naivitással vádolja, amiért hitt Reagan és Kohl ígéreteinek, felróva neki továbbá a tőkés magántulajdon, a piacgazdaság visszaállításában játszott (szerintem csekély) szerepét is. "[F]őhajtással ismerjük el, hogy szándékai eredendően jók voltak, még akkor is, ha a politikust kizárólag a cselekedetei minősítik" - hangzik zárásul a nagyon is egyértelmű fanyalgás.

Nem vitatva, hogy egy politikust nem a szándékai - illúziói -, hanem cselekedeteinek eredménye, következményei minősítenek, talán arról is kell beszélni, hogy Gorbacsov milyen körülmények közt vette át az SZKP és a Szovjetunió vezetését, milyen kényszerek határozták meg a cselekvését. 1985-re lényegében bebizonyosodott a rendszer teljesítőképtelensége, kudarca. Ma Oroszország és Ukrajna a világ legnagyobb gabonaexportőrei közé tartoznak. A 70-es években a SZU-t meg lehetett zsarolni azzal, hogy nem kap amerikai búzát, kukoricát, ha nem engedélyezi a zsidók tömeges kivándorlását Izraelbe. A 80-as évek elején (személyes tapasztalat) egy 200 ezres közép-oroszországi városban konzervek, száraztészta és káposzta kivételével lényegében semmit nem lehetett kapni az élelmiszer-üzletekben, Moszkvából kellett tojást, felvágottat, zöldséget hozni; napi rendszerességűek voltak az áramkimaradások. A 70-es évek végétől a Szovjetuniót belekényszerítették egy fegyverkezési versenybe, amelyet technológiailag elvesztett, gazdaságilag pedig belerokkant. Gorbacsov azt remélte, a gazdaság ösztönzésének programjával - uszkorenyije [gyorsítás] - úrrá lehet a helyzeten. Nagyon hamar belátta, hogy maga a gazdasági rendszer rossz, ebből született a peresztrojka [átalakítás] eredetileg csak a gazdaságirányítást megcélzó politikája. Majd az is kiderült, hogy az okok még mélyebben, a társadalmi-politikai rendszer működésképtelenségében vannak. A szocialista - vagy inkább "szocialista" - rendszert átalakítva megmenteni kívánó reformok az elképzelések, vélemények, programok nyílt vitáját kívánták, és Gorbacsov a glasznoszttyal [nyilvánosság] szabad utat engedett ennek, s reformokkal kísérletezett. A háttérben egy megcsontosodott, bürokratikus párttal és államapparátussal. És kiderült, hogy a rendszer megreformálhatatlan, menthetetlen...

A mai temetésen csak egy külföldi vezető vett részt: Orbán Viktor. Hogy mit keresett ott, számomra rejtély. Egyetlen tippem, hogy tegnap este látta a tévében, amint Putyin lerótta kegyeletét Gorbacsov koporsójánál; azt hitte, ez a vonal. Feltűnően csak a diplomáciailag kötelező nagykövetségi szinten képviseltette magát Nyugat-Európa meg az USA. Természetesen Oroszország ukrajnai agressziója miatt, de azt hiszem, Helmuth Kohl még így is elment volna Moszkvába.

Gorbacsov Budapesten, a Váci utcában 1986 júniusában

Az Uszpenszkij-székesegyházban, mint általában, sötét van, melegség és ünnepélyes hangulat fogja el az embert… „Fölkel az Isten! Szétszóródnak ellenségei...” – olvassa Juvenaliusz atya.
Keresztet vetünk és meghajlunk. A kedves ikonomhoz, a Félelmetes Szemű Megváltó ikonjához imádkozom. Félelmetes a Megváltó, hajthatatlan ítélete végrehajtásában. Szigorú tekintetéből erőt merítek a harchoz, megerősítem a lelkem, nevelem jellemem. Gyűjtöm az erőt az ellenség gyűlöletéhez. Élesítem szellemem.
Igen, szóródjanak szét az Isten és Uralkodónk ellenségei.
„Add meg, jó Istenem, hogy legyőzzem ellenségeimet...”
Ellenség pedig van garmadával, ami igaz, az igaz. Épphogy feltámadt Oroszország a Szürke Hamuból, épphogy öntudatra ébredt, épphogy tizenhat évvel ezelőtt Uralkodó Atyánk, Nyikolaj Platonovics lerakta a Nyugati Fal alapkövét, épphogy megkezdtük elutasítani mindazt, ami kívülről jövő, idegen, s azt, ami ördögi, idebent – erre minden résből, mint a kártékony szkolopendrák, előmászott az ellenség. Államunknak mindig voltak külső és belső ellenségei, de olyan kegyetlenül sohasem élesedett ki a harc velük, mint a Szent Oroszország Újjászületésének korszakában. Ez alatt a tizenhat év alatt nem egy fej repült le a Vesztőhelyen, nem egy vonat vitte az Urálon túlra az ellent és házanépét, a törzsökösök birtokain nem egy vörös kakas kukorékolt hajnalonta, nem egy vajdát fingattak meg a kínpadon, a Titkos Prikázban, nem egy becsempészett levél került be a Lubjankán a Szó és Tett fiókjába, nem egy pénzváltónak tömték tele a száját a bűnös úton szerzett bankjegyekkel, nem egy titkár fürdőzött tűzforró vízben, nem egy külföldi követet utasítottak ki Moszkvából, három sárga, szégyenbélyeges Mercin, nem egy hírnököt dobtak le az Osztankinói toronyból kacsatollal a seggében, nem egy rebellis firkászt fojtottak bele a Moszkva folyóba, nem egy törzsökös özvegyét dobták oda mezítelenül, eszméletlenül, báránybőr bundába tekerve a szülei háza elé..."

Kegyetlen könyv Vlagyimir Szorokin 2008-ban írt és 2028-ban játszódó disztópiája. A cím magyarázata: az opricsnyik az eredetileg a 16. században Rettegett Iván által felállított cári magántestőrség - inkább hadsereg -, az opricsnyina tagja. Az "újjászületett" "Szent Oroszországban" természetesen szintén csak a cárnak engedelmeskedik, amikor leszámol a belső ellenséggel, például a "törzsökösnek" nevezett régi, gazdag vezető réteggel.

Több okom is van, amiért ezt az idézetet választottam a rövid, alig 189 oldalas könyvből. Egyrészt az általam egykor - még Szovjetunióként - nagyon szeretett ország el- vagy inkább visszafajulása, a Szorokin által nyilvánvalóan eltúlzott, de lényegét tekintve lehetséges jövője. Továbbra is nagyon szép és fontos emlékként őrzöm az 1970 tájékán megismert és megszeretett orosz embereket; továbbra is rajongója vagyok Dosztojevszkijnek - nyilván nem a szlavofil ideológusnak, hanem a csodálatos írónak -, meg általában az orosz irodalomnak, az orosz kultúrának. És barbárságnak tartom azokat a kísérleteket, hogy Putyin háborúja miatt megpróbálják kizárni az orosz művészeket és művészetet vagy legújabb ötletként általában is az orosz embereket a (nyugati) világból. A másik motívum a regény egészén áthúzódó terror rövid és rémes összefoglalása. De a harmadik - és talán legfontosabb - ok, amit a részlet első mondatai sugallnak: a vallás, a hit és a terror összefonódása. Egyrészt az, hogy a hivatalos egyház képes készséges kiszolgálója lenni a politikai hatalomnak, ideológiailag és kulturálisan megalapozva annak akár legrémesebb tetteit. Másrészt viszont az, hogy az egyén részéről hitre - kétely és gondolkodás nélküli fanatikus hitre - van szükség, hogy egy ilyen hatalmat szolgáljon.

Mint írtam, kegyetlen könyv. Nem szerettem.

Ez a vidám dal két halottamra is emlékeztet. Fura dolog az asszociáció.

Napok óta félkész állapotban hever a "vázlatok" közt egy Olvasónapló-bejegyzés. Van egy bő idézet, de igazából az általa keltett - politikai, történeti - gondolatok lennének az érdekesek; pontosabban azok voltak fontosak, azért kezdtem bele a posztba. Aztán elfogyott a lendület, vagy talán csak az volt fontos, hogy végiggondoljam a dolgot.

Van egy másik, csak általam látott blogom, egy emlék-patchwork, az legalább melegséggel tölt el, valahányszor újabb darabot illesztek hozzá - bár persze ezt is rendszertelenül teszem. A mai foltot két mondat jelentette: az egyik M-től, a másik tőlem.

Régi e-mailek közt böngésztem. Tizenkét éve valakivel Akonról váltottunk levelet. Azelőtt se tudtam, hogy létezik - azóta meg elfelejtettem. (De persze nem ő a fontos.)

...avagy a főispánoktól az EU reformjáig

Internetes buborékomban szörfölve úgy látom, hogy „bal-libernyák” oldalon sokkal nagyobb visszhangot keltett két középkori eredetű – és persze a rohadt komcsik által megtaposott – közigazgatási fogalom visszahozása, mint az a lépés, ami mérföldkő lehet Magyarországnak az EU-ból (és a 21. századból) való kivezetésében. Az Európai Unió reformját célzó Kövér-Semjén parlamenti határozati javaslatra gondolok.

Sokan és régóta mondogatják, hogy Orbán ki fogja léptetni az országot az EU-ból. Én ezt képtelenségnek tartottam. (Számba se tudom venni, mennyi mindenre mondtam az utóbbi három évtizedben, hogy lehetetlen – s ami aztán mégis bekövetkezett.) Most viszont már másként látom. Orbán víziója egy teljesen szuverén állam, ami ugyan a gazdaságilag, kulturálisan és kommunikációs szempontból globalizált világban képtelenség, de nem csak ráció van a világon, nem csak az vezethet – sőt: vezérelhet – egy politikust. „Álmok álmodói” – az első és a negyedik Orbán-kormány is ezt a címet adta a nemzeti büszkeséget megcélzó, reprezentatív kiállításának címéül. Nem érdekes, hogy mit mutatnak a számok az ország lakosságától az egy főre eső GDP-n át a világkereskedelemben betöltött részarányunkig, nem érdekes, hogy Trianon óta Magyarország gazdasága – létezése az exporttól és importtól, vagyis a külföldtől függ; egyébként is: „Vesszen Trianon!” A hajdani MSZP-s pártelnök-külügyminiszter, Kovács László (emlékszik még rá – vagy az MSZP-re – valaki?) el nem évülő bűne, hogy azt mondta: „Merjünk kicsik lenni!” Ne már! Szent István birodalma, Mária országa kicsi?!

Politikai kommentátorok és mezei kommentelők értelmetlen, céltalan bakafántoskodásnak tartják a magyar kormány sorozatos vétóit, amivel megakadályozza az EU fellépését Afrika megsegítésétől Kirill pátriárka szankciós listára helyezéséig. Holott ennek igenis van értelme, célja. Első körön a nemzetközi respektus kivívása. Az én buborékom kommentelői persze azokat a véleményeket idézik, hogy Orbán és vele Magyarország mennyire elszigetelődött Európában (értsd: az EU-ban). Miközben Olaszországtól az Egyesült Államokig a szuverenista szélsőjobboldal ikonikus figurájává vált. De van egy mélyebb, gyakorlatiasabb cél is: kiprovokálni, hogy Magyarországtól tényleg megvonják az európai pénzügyi forrásokat, és akkor büszkén közölni, hogy nincs is rá szükségünk, és magára az EU-ra sincs szükségünk. Egy nemzetnél se vagyunk alább valók – mondta már Széchenyi is. Ha lehetett Brexit, lehet Huxit is. És senki ne jöjjön azzal, hogy más súlycsoport, hogy a britek nettó befizetői voltak az EU-nak, mi (mármint az Orbán-kormány) pedig legújabban a pedagógusok fizetésemelését is ahhoz kötjük, hogy jön-e pénz Brüsszelből.

Ebbe a logikai (logika? ugyan!) láncba illeszkedik a legújabb, négy vezető kormánypárti képviselő, köztük Kövér házelnök és Semjén miniszterelnök-helyettes által beterjesztett országgyűlési határozati javaslat, amely megszabná, hogy Orbánék milyen álláspontot képviseljenek az EU jövőjéről folyamatban lévő tárgyalásokon. Csupa olyan javaslat – követelés –, amely szembe megy az elmúlt hónapokban kirajzolódott többségi állásponttal, s amelyeknek semmi esélyük az elfogadásra. Orbánék (bocsánat, ő nincs a „javaslat” beterjesztői közt) még azt az elvi erővel megfogalmazott célt is kihúznák az EU Alapszerződéséből, amit már 1957-ben az Unió elődjét, az Európai Gazdasági Közösséget alapító hat állam vezetője kinyilvánított: az európai népek mind szorosabb integrációját. A magyar javaslatokat le fogják söpörni az asztalról – mert minden egyéb (humánus, demokratikus stb.) megfontolástól függetlenül a globális nagytőkének nem az integráció szétverése, a kisállami szuverenitás visszaerőltetése az érdeke.

A mindig nagyszerű Szily László írja a 444-en a vármegye és főispáni cím visszaállítása kapcsán: „A fideszesek nem a valós Régi Magyarország, hanem a régi Magyarország gondolata iránt rajonganak, alapvetően a ’régen minden jobb volt’ jegyében. Így fér bele ugyanabba a vágyott körbe a Kádár-, a Horthy- és a Könyves Kálmán-Magyarország.”

Orbánt ellenzéki bírálói hol a Kádár-, hol a Horthy-korszak visszahozatalával vádolják. Holott a példa, az elérni vágyott cél a szomszédjaival dacoló, sőt azokat meghódító középkori Magyar Királyság. Mondhatnánk, a még se az Oszmán, se a Habsburg Birodalomba be nem illesztett, szuverén Magyar Királyság. De nem mondhatjuk, mert az állami szuverenitás fogalma majd a Dalmáciát – s vele a Trianonban elvett, s Orbán által néhány hete diplomáciai botrányt kavaróan elsiratott „tengerünket”– meghódító Könyves Kálmán után öt és fél évszázaddal születik majd meg. Vagyis anakronizmus lenne. De hát végül is az anakronizmus, az idővel való szembehaladás a mai magyar politika lényege.

Ez egy 11 és fél éve írt bejegyzés (nem első) ismétlése. A Google az imént hívta fel a figyelmemet, hogy apák napja van. Így hát...

*

Végrendelet

Én, Hajdu Ferenc, alulirott
állásnélküli hivatalnok,
volt katona és filozofus
s - amit jobb tán, ha be nem vallok -
titokban buzgó drámaíró
és költője a kávéháznak,
ép elmém teljes birtokában,
versemet, mind az ezerszázat,
amit megírtam és amelyet
még csak ezután írtam volna,
önszántamból és kényszer nélkül
reáhagyom az utókorra.

Alulirott, kiről közismert,
hogy rendes ember soha nem volt
és akit soha életútján
nem vezérelt morális szempont,
akinek elve: elvem nincsen!
s ha eljut végül majd a sírba, ezt az egyetlen életelvét
oda levinni úgyse bírja,
alulirott, ki ezt az írást
most leírja vagy tollbamondja,
ezt az egyetlen életelvem
ráhagyom minden barátomra.

Alulirott, ki életemben,
úgy mondják, okos ember voltam,
s aki erkölcsös téveszméket
soha könyvekből nem magoltam,
csak láttam, ahol látnom kellett
az embereket, ezzel szemben
bírói pálcát soha senki
nem pillanthatott meg kezemben, -
hogy örök emlékem maradjon
- hisz sokat úgyse hagyok hátra -
hitemet és a logikámat
reáhagyom az iskolákra.

Én, alulirott, kinek néha
már nem volt egyetlen fityingem
s mert ebédet és cigarettát
még énnekem sem adnak ingyen,
sem feketét a kávéházban, -
ki meghajtottam hát a térdem
és egy-egy kedves ismerőstől
egy pengőt bizony kölcsönkértem,
alulirott, most úgy ítélek,
hogy részeképen a kamatnak,
vagyonomon, kétésfél pengőn,
a hitelezők osztozhatnak.

Én, Hajdu Ferenc, alulirott
állásnélküli hivatalnok
ésatöbbi, mit szép sorjában
az okmány elején bevallok,
huszonhétéves, férfi, nőtlen,
illetőségem Budapesten,
ép elmém teljes birtokában
már mindenemről rendelkeztem,
kivéve - bocsánat a szóért -
a gondolatot, de azt fenti
elviszi, - hisz ily ócskaságot
itt úgyse használhatna senki.

*

Hatéves voltam, amikor elváltak a szüleim, tizenhat, amikor – negyvennyolc évesen – meghalt az apám. 1962-ben. Akkor került hozzám egyetlen, 1941-ben megjelent verseskötete, amelynek ez volt a címadó és záró verse. (Kötet? Egy 12x17 cm-es vékony, 64 oldalas füzet.) Azt hiszem, egyszer próbáltam beleolvasni, de talán az első vers után letettem. Nem érdekelt. A napokban katalizátorként működő A. barátom kérdezett valamit – már tényleg nem emlékszem, mit –, s elkezdtem beszélni apámról, hogy költő akart lenni, de aztán jött a háború, a munkaszolgálat, a felszabadulás, és a Párt azt mondta, hogy most inkább kommunista újságíróra van szükség, mint önmagába mélyedő, lírai költőre… És nem jutott eszembe a versfüzet címe. Kétségbeejtő volt, de ekkor még csak a szenilitást regisztráltam. Egyébként pár perccel később, már a villamoson, eszembe jutott, sőt még azt is elhatároztam, hogy előveszem. Hazaérve persze már elfelejtkeztem az egészről. Egészen estig, amikor elkezdtem olvasni Dragomán György Fehér király című fantasztikus regényét. (Nem sci-fi, hanem fantasztikusan szép.) Egy 10-11 éves kisfiú a hőse, akinek az apját elviszik kényszermunkára a Duna-csatorna építéséhez. (Dragomán erdélyi.) Tulajdonképpen novellafüzér, és az egyiknek a végén, amikor az ember éppen nem képes tovább olvasni, csak ül, kezében a könyvvel, hirtelen beugrott a beszélgetés, apám, a versei.

*

Nem az elolvasásuk volt megrendítő, hanem, hogy hirtelen, majd’ ötven év után, fontos lett.

Nálunk nem voltak régi, családi történetek. Család is alig. Ki Auschwitzban (vagy még az odavezető úton?) halt meg, ki munkaszolgálatosként a fronton, ki a világ másik felére ment. Csak most gondoltam bele abba a képtelenségbe, hogy úgy lettem történész (na jó, csak történelemtanár), hogy nem foglalkoztatott a saját történelmem. Akkor se, amikor tanárként, a 20. századot tanítva, a személyesen megélt történelem fontosságát hangsúlyoztam diákjaimnak. Azt hiszem, most értettem meg, hogy bennem is továbbélt szüleim nemzedékének elfojtásos technikája. 1944 után el kellett felejteni mindent, a kiirtott szülőket, testvéreket, a bujkálást, a megaláztatást, a félelmet ahhoz, hogy tovább lehessen élni, sőt új életet kezdeni, családot alapítani. Persze nem sikerült felejteni – főleg a félelmet nem.

*

Jellemző módon azt se tudom, pontosan mikor házasodtak össze a szüleim. Valamikor 1945-ben, Debrecenben, ahol apám újságíróként dolgozott. Tudom, hogy vonaton ismerkedtek meg; egyik esküvői tanújuk nevét is tudom, egy operaénekes volt, s azt hiszem, az Arany Bikában volt az esküvői ebéd. Nem tudom, hogyan került budapesti apám Debrecenbe, s azt is csak találgatom, hogy akkor már szintén budapesti anyám talán azért ülhetett a vonaton, mert Egerben vagy Miskolcon a családja után kutathatott. (Természetesen hiába.)

*

Nem tudom, hogy a budapesti, jómódú ügyvéd fia hogyan és mikor lett kommunista. Haláláig az maradt: hívő, elkötelezett kommunista, sőt sztálinista. Azt hiszem, fontos a hívő jelző, noha állítólag nagyon okos ember volt. Neki köszönhető, hogy újságolvasó lettem (fura módon az, hogy újságíró is, az nem). A Szabad Nép címeiből tanította meg a betűket, első olvasásemlékem egy szó az újságból: Pravda. (Fiatalabbak kedvéért: ez a minden bölcsesség forrásának számító szovjet pártlap volt, amelyet naponta idézett magyar testvérlapja.) Azt csak családi anekdotákból tudom, hogy óvodásként fel kellett ismernem az újságban Sztálin és Ordzsonikidze bácsi képét; valószínűleg Rákosiét is, de Ordzsonikidze neve érdekesebb volt, ezért ő maradt meg bennem.

Levél Molotov elvtárshoz a genfi értekezletre – ez is egy vers, az övé, a Komárom megyei Dolgozók Lapjá-ban jelent meg 1955. október 15-én. Akkor annak a munkatársa volt, mert két évvel korábban, Nagy Imre „új szakasza” idején (azt hiszem, heveny sztálinizmusa miatt) kirúgták az MTI-ből, ahol 1946-tól dolgozott. Erre a versre emlékeztem, de idézni nem tudom, mert csak a címét találtam meg az újságnak az interneten fellelhető repertóriumában. Valami olyasmivel kezdődik, hogy egy szőke kisfiú fején tartja a kezét, és azt akarja, hogy ez a kisfiú békében nőhessen fel. Az abban az időben megindult enyhülés (akkor még nem így nevezték) jegyében Genfben négyhatalmi külügyminiszteri értekezlet folyt Németország esetleges egyesítéséről és az európai leszerelésről; persze eredménytelenül.

1961-ben az Esti Hírlap kulturális rovatvezetője volt, és én nyáron egy hónapot a szerkesztőségben töltöttem. (A fotoriporter, Bozsán Bandi bácsi táskáját cipeltem.) Akkor történt meg a nyílt szakítás a Szovjet és a Kínai Kommunista Párt, Hruscsov és Mao Ce-tung között. Ennek dokumentumait – a nemzetközi kommunista mozgalom stratégiáját, valamint a sztálini múltat tárgyaló, terjedelmes levélváltást - nálunk csak a zárt körben terjesztett, bizalmas MTI-kiadvány, a Cikkek a nemzetközi sajtóból közölte. Én a szerkesztőségben elolvashattam. „A kínaiaknak van igazuk” – mondta apám.

Ezt az „örökséget” is sikeresen elfojtottam, amikor négy évvel később „megalkuvó revizionistaként” nem csatlakoztam legjobb barátaimhoz, akik maoisták lettek.

*

Jó dolog régi újságokat olvasni. Rám maradt apámtól az 1944. decemberétől Debrecenben megjelent Néplap 1945. január-májusi számainak bekötött példánya.  Most leszedtem a gardrób legfelső polcáról. (A képen a pontosan 66 évvel ezelőtti szám első oldala látható.) Valószínűleg elsősorban szerkesztő lehetett, mert csak néhány rövid színházi kritikát találtam a szignójával. Teljes névvel aláírt, hosszabb cikket nem. A Csokonai Színház elsősorban operettet, zenés bohózatot játszott abban az időben, s bár mindig kiemelte Rajz „Jancsi” és Süli Manyi nagyszerű játékát, és elismerte, hogy az emberek jogos igénye a szórakozás is, de a színházat egyre türelmetlenebbül sarkallta az igényesebb műsorpolitikára. „Nem szabad visszariadni a kezdeti nehézségektől: a közönség nevelhető, és ennek a nevelésnek a kötelessége nem utolsósorban a színházra hárul. A magunk részéről ebben a munkában teljes támogatást ígérünk.” (1945. március 1.) A Dunántúlon még harcoltak, és még több mint két hónap választott el a német fegyverletételtől. A színházi előadásokat délután tartották, közbiztonsági okokból, és bár most nem néztem utána, de feltehetőleg éjszakai kijárási tilalom is érvényben volt még. Az újság fő hírei, tudósításai természetesen a háborúról szóltak. Az apróhirdetésekben eltűnt hozzátartozókat kerestek. A Néplap hónapokon át „demokratikus napilap”-nak nevezte magát, noha nyilvánvalóan és mindenki által tudottan kommunista volt. A március 18-i számtól azonban már a fejlécbe is bekerült, hogy „A Magyar Kommunista Párt Keletmagyarországi kerületének lapja”. Ennek a számnak az első oldalait egyébként a földreform, a „Rendelet a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földműves nép földhöz juttatásáról” uralta.

Az újság lapjai közé bedugva egy plakátot is találtam: a Debreceni Művészetbarátok Domahidi Szabó László és Ferenczy Fenákel Miklós operaénekesek 1945. február 11-én, vasárnap délután a Csokonai Színházban tartandó művészestjére invitált. Közreműködnek: Ujfalussy József zongoraművész, Simon Zsuzsa, a Belvárosi Színház v. tagja, R. Gencsy Sári operaénekesnő. A műsort bevezeti: Hajdu Ferenc.

Még két nap volt Budapest felszabadulásáig.

(A történet az 1930-as években, Mussolini Olaszországában játszódik.)

"Mindennap elolvasta az olasz újságokat... De a lapok tartalma mélységesen deprimálta. Az olasz újságok állandóan eksztatikusan boldogok, olyanok, mintha nem is emberek írnák őket, hanem diadalmas szentek, akik éppen most szálltak le Fra Angelico egyik festményéről, hogy a tökéletes államrendet ünnepeljék. Boldogságra mindig van ok, mert egyszer egy intézmény lesz éppen tizenegy, máskor egy út éppen tizenkét éves. Ilyenkor valaki nagyszabású beszédet mond, és a nép lelkesen ünnepli, legalábbis a sajtó tanúsága szerint.

Mint minden külföldit, Mihályt is izgatta az a kérdés, hogy vajon a nép csakugyan olyan lelkesen ünnepel-e mindent, oly állandóan, pihenés nélkül, fáradhatatlanul boldog-e, mint ahogy az újságok állítják... [A]mennyire ilyen messziről és ilyen szórakozottan meg lehetett ítélni, úgy érezte, hogy az olasz nép csakugyan fáradhatatlanul boldog és lelkes, amióta ez jött divatba. De azt is tudta, hogy milyen kevés és milyen ostoba dolgok elegek ahhoz, hogy az ember - akár mint egyén, akár mint tömeg - boldog legyen.

De nagyon sokat nem foglalkozott ezzel a kérdéssel. Ösztönei azt mondták, hogy Olaszországban tulajdonképpen egészen mindegy, kik vannak uralmon, és milyen eszmék nevében kormányozzák a népet. A politika csak a felszínt érinti, a nép, a vegetatív, tengerszerű olasz nép csodás passzivitással hordozza hátán a változó időt, és nem vállal közösséget nagyszerű történelmével. Az volt a gyanúja, hogy már a köztársasági és császári Róma is, óriási gesztusaival, hősiességével és disznóságaival, csak a felszín férfias színjátéka volt, néhány zseniális színész magánügye volt az egész rómaiság, és azalatt az olaszok nyugodtan ették a tésztát, dalolták a szerelmet, és nemzették megszámlálhatatlan ivadékaikat."