""El kell neked mondanom ezeket a régen történt dolgokat, mert nagyon fontosak. A fontos dolgok általában nagyon régen történtek." (Szerb Antal)

Az előbb elém került egy név: Kubinyi. Viselőjét feltehetőleg nem ismerem, de azonnal beugrott Máté és az a Kubinyi. Sok minden van, amiről eszembe jut...

Már nem emlékszem, miért - épp ma délelőtt vettem számba, hogy már négyen meghaltak azok közül, akikkel bloggerként kötöttem barátságot. Mind évtizedekkel fiatalabb volt nálam. 

Dosztojevszkij: Az író naplója (részlet az esszéből, 1878) 

Én sok tekintetben meggyőződéses szlavofil vagyok, bár az is lehet, hogy nem egészen. A szlavofilségről a mai napig eltérő értelmezések léteznek. Egyesek számára, akárcsak a régi időkben, például Belinszkijnek, a szlavofilség még most is csak a kvaszt és a retket jelenti. Belinszkij tényleg nem jutott tovább a szlavofilizmus megértésében. Mások (és tegyük hozzá, hogy nagyon sokak, maguknak a szlavofileknek csaknem a többsége) számára a szlavofilség törekvést jelent minden szlávnak a felszabadítására és egyesítésére Oroszország egyértelmű vezetése alatt, jelenti és magába foglalja minden hívő lelki szövetségét, hitét abban, hogy nagy Oroszországunk az egyesített szlávok élén az egész világ, minden európai ember, az egész európai civilizáció számára valami újat, egészségeset, sohasem hallottat képes mondani. Ez az üzenet az egész emberiség üdvéről és valójában már az egyesítéséről szól új, testvéri, az egész világot átfogó szövetségben, amelynek forrása a szláv géniusz, mindenekelőtt az oly sokat szenvedett, oly sok évszázadon át hallgatásra kényszerített nagy orosz nép szelleme. Ebben az orosz népben azonban mindig ott rejtőzött az a hatalmas erő, amely a jövőben képes lesz tisztázni és megoldani a nyugat-európai civilizáció keserű ellentmondásait, akár a legvégzetesebbeket is. Ezt a meggyőződést és hitet vallom én is. […]

Arról van szó, hogy tavasszal hatalmas, hősi háborút indítottunk, (az 1877-78-as orosz-török háborúról van szó) amelyet előbb vagy utóbb, a döntést elodázó minden átmeneti kudarctól függetlenül végigviszünk, még ha történetesen a mostani háborúval nem is sikerül a teljes és hőn óhajtott célt elérni. Ez a hősi tett oly hatalmas, a háború célja annyira hihetetlen Európa számára, hogy Európának, természetesen, fel kellett háborodnia a gonoszságunkon, nem volt szabad elhinnie, amit a háború megkezdésekor mondtunk, és minden módon, minden erővel ártania kell nekünk, fel kellett lépnie velünk szemben, és ellenségünkkel egyesülve – jóllehet nem nyílt, formális politikai szövetségben – harcolni ellenünk, titokban, egy nyílt háborúra várakozva. És mindezt kinyilvánított törekvéseink és céljaink ellenére! „Hatalmas keleti sas szállt a világ fölé, szárnyai a kereszténység csúcsain villognak”; nem hódítani akar, területeket szerezni, a határait kiterjeszteni, hanem felszabadítani, felemelni az elnyomottakat, a sanyargatottakat, új életet adni nekik, nemcsak az ő javukra, hanem az emberiség üdvére is. Hiszen bármiként számíts, akármilyen szkeptikusan nézz is erre az ügyre, lényegében ez a cél, ez maga, és ezért is nem akarja elhinni Európa! Higgyétek el, nem annyira Oroszország feltételezett törekvése ijeszti, hanem éppen az, hogy Oroszország képes ilyen feladatokat és célokat maga elé tűzni. Ez különös figyelmet érdemel. Vállalkozni valamire, nem a saját haszon érdekében, ez Európa számára annyira szokatlan, a nemzetközi szokásoknak annyira ellentmondó, hogy amit Oroszország tett, azt Európa természetesen nemcsak egy „elmaradott, vadállatias, felvilágosulatlan” nemzet barbárságaként fogja fel, amely nemzet a keresztes hadjáratok sötét időit idéző minden aljasságra és ostobaságra képes, hanem egyenesen erkölcstelen, Európára veszélyes és annak nagyszerű civilizációját fenyegető tényként. Nézzük meg, ki szeret most minket Európában. Még barátaink, úgynevezett, állítólagos barátaink is világosan kinyilvánítják, hogy örülnek balsikereinknek. Az oroszok veresége saját győzelmeiknél is édesebb számukra, boldogak tőle, hízeleg nekik. Sikereink esetén ezek a barátaink már rég megegyeztek volna egymás között, hogy minden erejüket bevetve Oroszország sikereiből még nagyobb hasznot húzzanak, mint maga Oroszország…

    De erről később. Kimondtam a legfontosabbat arról, hogy mit kellett éreznie ezen a tavaszon, e háború bejelentése után mindenkinek, aki hisz Oroszország eljövendő nagy, az egész emberiségre ható jelentőségében. Ez a még sosem volt háború, a gyengékért és elnyomottakért, azért, hogy életet és a szabadságot adjunk nekik – s ne elvegyük tőlük –, ez a mindmostanáig hallatlan háborús cél minden hívőnk számára hirtelen tényként jelent meg, ünnepélyesen és jelentősen megerősítve a hitüket. Ez már nem álom volt, nem talány, hanem a megtörténő valóság. „Ha már egyszer elkezdett megtörténni, akkor eljut a végéig, ahhoz az új, hatalmas igéig, amelyet Oroszország a szlávok szövetségének élén mond Európának. Sőt magát az igét elkezdték kimondani, noha Európa még távolról sem érti, és még sokáig nem fogja elhinni”. Íme, ezt gondolták a „hívők”. Igen, ünnepi és jelentőségteljes benyomás volt, és a hivők hitének még inkább meg kellett szilárdulnia, erősödnie. De annyira fontos dolog kezdődött el, hogy számukra is ijesztő kérdések merültek fel: „Oroszország és Európa! Oroszország kardot ránt a törökök ellen, de ki tudja, lehet, hogy Európával kerül összeütközésbe – nem korai ez? Európával megütközni nem ugyanaz, mint a törökökkel, és nem történhet meg egy csapásra”, a hívők mindig így gondolták. De készen állunk-e egy újabb összeütközésre? Igaz, a kocka el van vetve, de nem hogy Európa, mi magunk értjük-e mindezt? Lám, mi, hívők azt jövendöljük például, hogy csak Oroszországban van meg a képesség, hogy megoldja a kisebbek végzetes összeurópai kérdését, harc nélkül és vér nélkül, gyűlölet és gonoszság nélkül, de mit jelent ez, amikor Európát már saját vére öntözi, minthogy korábban Európában senki nem hallotta meg a szavunkat, s még ha hallotta volna, akkor se értette volna belőle semmit…

(saját fordítás)

* * *

Dosztojevszkij: Néhány magyarázó szó a Puskin-beszéd kapcsán (részlet, 1880)* 

A népünk az, amely lelkében hordozza a világ iránti érzékenységre és a mindent összebékítésre való ezen hajlamot, és ennek már nem egyszer adta tanújelét a péteri reform utáni egész két évszázados időszak során. Népünk ezen képességének megjelölésekor nem állhattam meg, hogy e tényben rá ne mutassak a mi jövőbeli nagy vigaszunkra, a mi fényes, lehet, hogy a legfényesebb, előttünk világító reménysugarunkra. A legfontosabb, amit megállapítottam, hogy törekvésünk Európa felé, minden elragadtatásával és szélsőségével együtt, alapjait tekintve nemcsak hogy törvényszerű és ésszerű volt, hanem egyben népi is, teljes egészében egybeesett magának a nép szellemének törekvéseivel, és végül pedig vitathatatlanul magasabb rendű célt szolgált és szolgál… [N]em kell, egyáltalán nem kell felháborodni az általam mondottakon, hogy „a mi nincstelen földünk talán végül új igét mond ki a világnak”. Azt is nevetséges bizonygatni, hogy mielőtt új igét mondanánk ki a világnak, „nekünk magunknak kellene fejlődnünk a gazdaság, a tudomány és a polgárosodás terén, és csak azután ábrándozhatunk »új igékről« olyan (állítólag) tökéletes organizmusok számára, mint Európa népei”. Én éppen azt hangsúlyozom beszédemben, hogy meg sem kísérlem összemérni az orosz népet a nyugati népekkel azok gazdasági vagy tudományos dicsőségének tekintetében. Egyszerűen csak azt mondom, lehetséges, hogy minden nép közül az orosz lélek, az orosz nép géniusza a legalkalmasabb az egyetemes emberi egyesülés, a testvéri szeretet, az ellenségnek megbocsátó, az eltérőt felismerő és azt elfogadó, az ellentmondásokat feloldó józan szemlélet eszméjének befogadására. Ez nem gazdasági vonás, és nem is valamilyen másféle, hanem csupán erkölcsi vonás, és vajon tagadhatja-e, kétségbe vonhatja-e bárki is meglétét az orosz népben? Vajon állíthatja-e azt bárki is, hogy az orosz nép csupán tehetetlen tömeg, amely arra ítéltetett, hogy gazdaságilag szolgálja a mi népünk fölé emelkedett, európai értelmiségünk boldogulását és fejlődését, miközben ő maga csupán holt tehetetlenség, amitől semmit sem várhatunk, amire nincs miért reménnyel tekintenünk? Sajnos sokan így tartják, de én megkockáztattam, hogy más véleménynek adjak hangot… Azt hangoztatni pedig, hogy a mi nincstelen, rendetlen földünk addig nem hordozhat ilyen magasrendű törekvéseket, amíg nem válik a gazdaságban és a polgárosodásban a Nyugathoz hasonlóvá – már egyszerűen képtelenség. A szellem erkölcsi kincsei, legalábbis legbelső lényegüket tekintve, függetlenek a gazdasági erőtől. A mi nincstelen és rendetlen földünk, legfelső rétegétől eltekintve, teljes egészében olyan, mint egyetlen ember. Nyolcvanmilliós népessége olyan szellemi egységet alkot, mely Európában természetesen nem létezik és nem is létezhet, következésképpen már csak ezen egy oknál fogva sem lehet azt állítani, hogy a mi földünk rendetlen, sőt azt sem, még szigorú értelemben véve sem, hogy nincstelen. Ezzel szemben Európában, ebben az Európában, ahol annyi gazdagságot halmoztak fel, az összes európai nemzet teljes polgári alapzata – minden alá van ásva, és lehet, hogy már holnap összeomlik nyomtalanul, örökre eltűnik, és helyette valami még soha nem hallott új, semmi korábbira nem hasonló köszönt be. És Európát minden felhalmozott kincse sem menti meg a bukástól, hiszen „egy órában elpusztul a gazdagság is”. És eközben éppen az európai nemzetek ezen aláásott, megfertőzött polgári rendjét mutatják fel népünk előtt eszményként, amely felé törekednie kell, és amelynek elérése után veheti csak magának a bátorságot, hogy elgügyögje saját kis igéjét Európának. Mi pedig határozottan azt állítjuk, hogy a szeretetteli és a mindent egyesítő szellem erejét befogadni és hordozni a jelenlegi gazdasági nincstelenségünkben is lehet, sőt a nincstelenségnek még különb fokán is, mint a mostani. Még olyan nincstelenség közepette is meg lehet őrizni és be lehet fogadni, mint amilyen Batu támadása vagy a Zavaros idők okozta pusztulás után volt, amikor egyedül a nép mindent egyesítő szelleme mentette meg Oroszországot. És végül, ha annak érdekében, hogy jogunk legyen szeretni az emberiséget, és jogunk legyen mindent egyesítő lelket fogadni magunkba; hogy képesek lehessünk arra, hogy ne gyűlöljünk más nemzeteket azért, mert nem hasonlók hozzánk; hogy ne akarjunk bezárkózni mások elől saját nemzetiségünkbe, hogy minden egyedül csak neki jusson, a többi nemzetiséget pedig ne akarjuk csupán kifacsarható citromnak tartani (pedig hát Európában vannak ilyen szellemiségű népek!); még ha valóban kell is mindennek eléréséhez, ismétlem, feltétlenül szükséges, hogy előzőleg gazdag néppé váljunk, és átvegyük az európai polgári berendezkedést, akkor is, vajon valóban kötelesek vagyunk-e itt is szolgai módon lemásolni ezt az európai berendezkedést (amely holnap már talán összeomlik Európában)? Hát valóban itt sem engedik meg, nem hagyják, hogy az orosz organizmus nemzeti módon, saját organikus ereje által fejlődjön, hanem okvetlenül csak egyéni jellegét elveszítve, lakájként utánozva Európát? Na de akkor mit kezdenek az orosz organizmussal? Értik-e ezek az urak, mi az, hogy organizmus? És még ők beszélnek természettudományról! „A nép ezt nem engedi meg” – mondta valamilyen ügy kapcsán úgy két évvel ezelőtt egy szenvedélyes nyugatosnak beszélgetőtársa. „Akkor meg kell semmisíteni a népet!” – válaszolta a nyugatos nyugodtan és méltóságteljesen. És ez az ember nem akárki volt, hanem értelmiségünk egyik képviselője…

(Szabó Tünde ford.)

 *A moszkvai Puskin-szobor felavatása alkalmából 1880. júniusban emlékülést tartottak, amelyen Dosztojevszkij nagyhatású emlékbeszédet tartott. Ehhez kapcsolódott Az író naplója című esszésorozatában megjelent írás.

"Az utca lakói, köztük a magyarok is, kiegyeztek a szocializmussal, csakhogy ennek ára is volt: nevezetesen a múlt felejtése, ezért múltfosztottan, naiv hittel fogadták el a szocializmust. Ez volt a nagy kisebbségi kiegyezés kora, apáink megbékéltek a szocializmussal, hiszen a királyi Jugoszlávia emléke a rosszabb világot képviselte, mi pedig lelkes szocialisták lettünk, mert semmi másról nem tudtunk, ebbe születtünk bele, úgy is mondhatnám, tiszta lappal indultunk...

...Apám nemzedéke, az első poszttrianoni nemzedék vigaszdíjként fogadta a titóizmust, Jugoszláviát és a jugoszlávságot - hogy végre kimondjam a bűnös és később annyira megvetett jelzőt, mentségére szolgáljon, hogy az európai politika is megbecsülte, mi több: felkarolta Jugoszláviát. A vajdasági magyarok tömegesen sorakoztak fel Tito mögé. Nem kényszerből és nem is meggyőződésből, hanem ösztönösen és spontánul. Se előbb, se utóbb nem akadt még egy államférfi, akihez ennyire kötődtek volna, mint Titóhoz. Magyarországon először dühöngött a Rákosi-rendszer, amelyet felváltott a lassan szelídülő Kádár-rendszer, ám onnan semmiféle rokonszenvre, támaszra nem számítottak a vajdasági magyarok; az elárvult kisebbségi nemzedék saját lábára állt, mankója a kiegyezés volt, ennek köszönve talpon maradt, nem vállalta a mártírszerepet, remélte: önerőből is képes helytállni. A közösség majdnem úgy viselkedett, mintha külön nemzet lett volna, születtek is effajta gondolatok, melyek azonban sokkal inkább a saját lábon való maradást hirdették, mintsem a nemzettől való lelki kiszakadást. Mi sem bizonyítja jobban, mint az 56-os menekültek fogadása. Vagy a későbbi eset, amikor szorgalmasan küldözgettük a jugoszláviai meghívókat boldog-boldogtalannak, hitelesített vagyonnyilatkozatokat mellékeltünk, garanciát vállalva ismerősért és ismeretlenért, hogy az anyaországiak kiutazási vízumot, 'ablakot' kapjanak. A jugó-magyar példát mutatott az anyaországi magyaroknak a nemzeti szolidaritásból. Ha pedig kirándult Magyarországra, mert kirándulni járt és nem adományért könyörgött, büszkén nevezte magát jugónak, nem úgy, mint manapság, amikor megsértődik, ha hallja ezt a szót."

"Nem akartak a napszámosok háborúzni, mert ösztönösen sejtették, ha netán a házuk táján ropognak a fegyverek, akkor megvadulnak, bestiák és gyilkosok lesznek, nem ismernek se embert, se istent, se szomszédot, se barátot, a vérbe borult szemű nyomorgóknál nincsenek kegyetlenebb gyilkosok...

Apám történeteiből megértettem, hogy 1941 februárjában az egyszerű emberek zsigereibe beköltöző félelem egyelőre rejtezkedett, mivelhogy a nincstelenek, a napszámosok, a béresek ösztönösen sejtették, ha kinyílik a rettegés kapuja, akkor kegyetlen időszak vár rájuk; azokban a februári napokban csak a félelemtől való félelem terjedt, emiatt nem akart hinni a környék szegénysége a háború kitörésében, mert megérezték a lelkükben ébredező gonoszt, magukat is ámítva a szokásosnál előzékenyebbek voltak egymás iránt. A szerbek, a svábok és a magyarok színlelték a kölcsönös barátságot; nem lesz háború, biztatták egymást, miközben úgy tettek, mintha semmiről sem tudnának, mintha semmi közük nem lenne a nagyvilágban történtekhez, ami akár igaz is lehetett, tényleg nem volt semmi közük semmihez, viszont nem kizárt az sem, hogy azokban a februári napokban csupán azért alakoskodtak, mert legtöbbjük már kiszemelte magának a szomszéd vagyonát."

 "A Terektől délre a Nagy-Csecsnya, a Kocskalikov gerinc, a Fekete-hegyek, még egy hegylánc és mögöttük a havasok, amelyek csak odalátszanak, de soha senki sem merészkedett odáig. Ezt a termékeny, erdős, dúsnövényzetű földsávot ősidők óta harcias, szép és gazdag, óhitű orosz népesség lakja: a grebenyi kozákok.

Óhitű őseik nagyon-nagyon régen menekültek ide Oroszországból, és a Tereken túl, a csecsencek között a Grebenyen települtek meg: így hívják a Nagy-Csecsnya erdős hegyeinek első vonulatát. A csecsencek közt élve a kozákok összeházasodtak velük, és átvették a hegylakók szokásait, erkölcseit, életmódját, de régi tisztaságában őrizték meg az orosz nyelvet és hitüket. Még ma is elevenen él a kozákok közt a hagyomány, hogy Rettegett Iván cár lejött Terekhez, a Grebenyről magához hívta a kozák véneket, földet adományozott nekik a folyón innen, felszólította őket, éljenek barátságban az oroszokkal, és ennek fejében megígérte, hogy nem kényszeríti rájuk sem az orosz állampolgárságot, sem a pravoszláv vallást. A kozákok a mai napig is tartják a rokonságot a csecsencekkel, s a világon a legjobban szeretik a szabadságot, a tétlenséget, a rablást meg a háborút. Oroszország hatása csupán legrosszabb oldaláról mutatkozik: választási kényszerben, a harangok eltulajdonításában, meg az ott állomásozó cári csapatokban. A kozák természetes hajlama szerint kevésbé gyűlöli a vitéz hegyilakót, aki megölte testvérét, mint az orosz katonát, akit azért szállásoltak be hozzá, hogy megvédje faluját, de aki telefüstöli pipabűzzel a házát. A hegyilakóban hős ellenségét tiszteli, de megveti az idegen cári katonát, akiben elnyomóját látja. Az orosz paraszt a kozák szemében idegen, bárdolatlan és megvetendő lény, voltaképpen csak az odavetődő vándorárusokból ismeri, meg az áttelepült kisoroszokból, akiket megvetően sipkásoknak nevez. Aki ad magára, ruházatában is a cserkeszeket utánozza. A legjobb fegyvert a hegyilakóktól szerzik, a legjobb lovat is tőle vásárolják vagy lopják. A hetyke kozák legény büszke tatár nyelvtudására, és ha felönt a garatra, még a maga fajtájával is tatárul beszél. Ennek ellenére azonban ez az idevetődött kicsiny keresztény néptörzs, amely félvad mohamedán törzsek és katonák között él, a fejlettség magas fokán állónak tekinti önmagát, és csupán a kozákot ismeri el embernek, mindenki mást megvet és lenéz."

(Szőllősy Klára ford.)

Vannak szavak, kifejezések, amelyeket k...ra utálok, például azért mert pontatlanok, félrevezetők. Ilyen az Orbán-rendszerrel szembeni ellenzéket - pártokat, más szervezeteket, médiát, független értelmiségieket stb. - "leíró" ballib jelző. Ez a baloldali-liberális rövidítése. Két eltérő politikai és filozófiai irányzatot jelöl, amelynek képviselői a 20-21. században gyakran kötöttek/kötnek alkalmi szövetséget valamely közös ellenséggel (pl. fasizmus) vagy ellenféllel (pl. egy konzervatív párt) szemben. Ettől azonban még nem azonosak, nem "egylényegűek". Illetve...

A dolog kicsit bonyolultabbá vált azáltal, hogy Európában - ahol ezek a fogalmak megszülettek, fontosak és (sokáig) pontosak voltak - a 70-es és 80-as évek neoliberális előretörésétől és különösen a kelet-európai, "kommunistának" nevezett rendszerek összeomlásától (ami történelmi véletlenként(?) egybeesett a gazdasági neoliberalizmust kodifikáló washingtoni konszenzussal) - a baloldal, marginális csoportoktól eltekintve megsemmisült. Távolról sem csak a kommunista rendszerek és Moszkvából is támogatott nyugati kommunista pártok eltűnéséről van szó. A gazdaság, a termelés átalakulása; a nagy tömegű szakmunkásságot foglalkoztató gyáripar - a szakszervezetek és a rájuk épülő, erős szociáldemokrata és (pl. Olaszországban, Franciaországban) kommunista  pártok bázisa - visszaszorulása az atomizált munkavállalókat foglalkoztató szolgáltatások javára; a termelés kihelyezése a kapitalista centrumországokból a perifériára és félperifériára stb. kihúzta a talajt a hagyományos baloldali szerveződések alól.

Mondhatni: a kapitalizmus - a globális kapitalizmus - elsöprő győzelmet aratott. S a kapitalizmussal a liberalizmus, amely egyrészt az egyén szabadságával azonosított demokrácián, másrészt a lehető legkevésbé korlátozott szabadpiaci gazdaságon alapul. (Most nem mennék bele abba, hogy a mai, az oligopóliumok által uralt globális gazdaság mennyire tekinthető szabadpiacinak. Adam Smith-i értelemben semennyire.) A liberálisok (lásd például a német FDP) ma is ezt vallják - és amennyire tehetik, ezt érvényesítik. A posztszocialista államok - köztük a kapitalista nagyvállalatok, az ipari multinacionális monopóliumok érdekeit talán a leggátlástalanabbul kiszolgáló orbáni Magyarország - neoliberális gazdaságpolitikája mellől azonban hiányzik a liberalizmus másik "lába", a demokrácia.

A szakszervezetek meggyengülése (Magyarországon gyakorlatilag az eltűnésük), a politikai baloldal hanyatlása, helyenként megsemmisülése azonban nem jelenti a baloldali gondolat, a baloldal szükségességének, lehetséges szerepének a megszűnését. A közösségi felfogást és társadalmi gyakorlatot leíró, a 19. században gyökerező - és a 20. században éppen térségünk által lejáratott - olyan fogalmak mint szocializmus, kommunizmus, kommunitarianizmus ma is a baloldaliság lényegét fejezik ki. A (globális) kapitalizmussal, a (neo)liberális kapitalizmussal mint rendszerrel szemben. Ha tetszik, a liberalizmussal szemben.

A "ballibség" problémája abból adódik, hogy az elmúlt évtizedekben a baloldali pártok - az angol Munkáspárttól, a német SPD-n át a magyar MSZP-ig - a kapitalizmus és a szocializmus közötti, valamiféle ködös "harmadik utat" hirdetve lényegében feloldódtak a liberális politikában és ideológiában, lemondtak a "veszteseknek", a társadalom alsóbb vagy éppen peremre szorított rétegeinek a képviseletéről. Azokéról, akik éppen le- vagy kiszorítottságuk miatt nem vesznek részt a politikában - a "polisz", a köz ügyeinek intézésében -, vagyis választóként nem jönnek számításba. Lényegében legfeljebb csak nosztalgiából nevezik őket - vagy ők magukat - baloldalinak. Szóval ők - mszp-stől, Gyurcsányostól - nem "ballibek". Liberálisok. (Ami persze csak az Orbán-féle autokraták számára szitokszó. Számomra ténymegállapítás.)

Ahogy az egyszeri őrmester mondta: "Ami ami, az az."

The Day After - ez volt a címe a 70-es évek egyik nagysikerű filmjének az atomháború kitöréséről, annak másnapjáról.

Természetesen nacionalista gőg egy atomháborúhoz hasonlítani a magyar választásokat, de ez jutott eszembe. Meg az, hogy ijesztő az, amit a Partizán műsorában Szabó Andrea szociológus mondott, hogy tudniillik ilyen szavazati arányok mellett értelmetlen választási kampányhibákról beszélni, tudomásul kell venni, hogy a magyar társadalom a Fideszt akarja. Ijesztő, mert igaz. Vagy legalábbis annak látszik. Én azonban nem gondolom, hogy a magyar társadalom ilyen többségének tudatos - mert ismereteken alapuló - mérlegeléséről és döntéséről van szó. Természetesen szép számmal vannak elkötelezett Fidesz-szavazók, Orbán-hívők és simán jobboldali meggyőződésűek, akiknek túl baloldali volt az ellenzéki összefogás (meg otthon maradó baloldaliak, akik a Jobbikot nem tudták lenyelni). Valójában azonban ennek a társadalomnak a jó részét már régen elzárták az ismeretektől, saját helyzetének és a politikai alternatíváknak az ismeretétől. 

Tudom, "savanyú a szőlő" meg eső után köpönyeg, de most már egészen világos, hogy az elmúlt tizenkét évben létre hozott - nem létre jött, hanem tudatosan létre hozott! - fasisztoid, autokratikus rendszert választásokkal, parlamenti úton nem lehet leváltani. Várni kell, remélni lehet, hogy majd összedől önsúlyától, ráomlik például a gazdaság. 

Meg jó ideje forog a fejemben egy irodalmi idézet, aminek képtelen vagyok megtalálni a forrását, hogy tudniillik egy jól irányzott pisztolylövés megváltoztathatja a történelem menetét...

Ezt az e-mailt kaptam - nem véletlenül. Továbbadom - nem véletlenül.

Kedves ...   ...!

Mire ezt a levelet olvasod, már alig pár óra marad hátra a választásokig.

Április 3-án dönteni fogunk arról, hogy kiket hatalmazunk fel arra, hogy képviseljék az érdekeinket, értékeinket.

Az aHang 600 ezres tagsága, követői bázisa minden bizonnyal az országos átlagnál jóval nagyobb arányban fog elmenni szavazni.

Szeretnénk néhány dolgot megosztani veled azzal kapcsolatban, hogy mit gondolunk erről a választásról.

Amikor 4 éve, pár hónappal az akkori választások előtt megalapítottuk az aHangot, azt gondoltuk, hogy szükség van egy olyan szervezetre, ami a mindenkori hatalomra próbál nyomást gyakorolni konkrét ügyek mentén. Tehát nem egy témában, hanem különböző csoportok, érintettek, szervezetek által kezdeményezett számtalan ügyben. Platformot, teret biztosít olyan embereknek, akik fel mernek vállalni a környezetük számára fontos ügyeket, a saját hétköznapjaik szervezésén kívül felelősséget vállalnak az őket körülvevő világért, emberekért, közösségekért.

Elképesztő, hogy mennyi sikert, áttörést értünk el együtt. (Erről néhány történetet megtalálsz a blogunkon.) S persze az is igaz, hogy számtalan esetben süket fülekre találtak kezdeményezéseink.

Az aHang nem az a 8-9 ember, akitől a leveleket kapod, akik az alap csapatunkat alkotják, hanem az a több tízezer, több százezer ember, aki követi, aláírja, megosztja kampányainkat, adományoz, akciókat szervez, levelet ír a döntéshozóknak, közösséget épít, kiáll magáért és másokért.

A választási kampányunk központi szava a változás. Változást akarunk. Nem mondjuk meg, hogy kire szavazz, de azt kimondjuk, hogy változást akarunk a magyar politikába. S ez a kettő véleményünk szerint megfér egymás mellett.

Egy olyan országban akarunk élni, ahol az államhatalom nem törekszik tudatosan az ország kettéosztására, és nem tartja egy állandó, harci pszichózisban, készenléti állapotban Magyarországot. Egy olyan országban akarunk élni, ahol a politikusok leülnek egymással és a szavazóikkal vitatkozni, beszélgetni. Ahol nem bélyegzik meg a kisebbségeket és nem szégyenítik meg a másképpen gondolkozókat. Ahol nem zavarják el vagy néznek levegőnek újságírókat akkor, amikor kényes ügyekre kérdeznek rá.

Eljutottunk odáig, hogy aki nem a jelenlegi kormánypárttal ért egyet mindenben, és kérdezni, kritizálni mer, az kap egy bélyeget: Soros-bérenc, álcivil, libsi, külföldi érdekeket szolgáló hazaáruló. Egy fél ország és a teljes kritikus civil szektor úgy él, hogy nap mint nap szégyellnie kéne magát a kormány szerint. Lenéznek, semmibe vesznek, napról napra aláznak meg több százezer embert. S megpróbálják ezt az attitűdöt kiterjeszteni az ő szavazóikra. Megpróbálják betonba önteni az egész országot, megmerevíteni a politikai szekértáborokat. S nemcsak átvitt, hanem fizikai értelemben is ömlik a beton a Fertő tónál, a Balaton szinte minden partszakaszán. Egy-két ezer ember teljesen valószerűtlen gazdagságban él az országban, miközben százezrek napi kérdése az, hogy 50 ezer forintból tüzelőt vegyenek vagy kaját.

Csinált a jelenlegi hatalom is értékelhető és hasznos dolgokat, ez nem kérdés. Azonban nekünk nem az a dolgunk, hogy ezeket ünnepeljük, hanem az, hogy rámutassunk a fent említett visszásságokra. Azt gondoljuk, gondolkozó és érző emberként úgy látjuk, hogy túl sok a megmagyarázhatatlan, átláthatatlan, védhetetlen, felháborító eset, s amikor ezekre rámutatunk, akkor gerinctelen hazaárulóknak, gonosztevőknek bélyegeznek minket. Bár mondhatnánk, hogy ezek lepattannak rólunk, sajnos nem így van, megvisel ez sokunkat. Ettől függetlenül tesszük tovább a dolgunk.

Változást akarunk.

Hogy ez a változás pontosan mit hoz, természetesen nem tudjuk. De azt tudjuk és hisszük, hogy számtalan általunk képviselt ügyet jóval nagyobb eséllyel tudunk keresztül vinni egy a mostanitól különbözőbb összetételű országgyűlésen, politikai eliten.

Magyarországon nem mostanában érjük el az oly sokat emlegetett nyugati életszínvonalat, nem erre kell “várni”. Azonban a hazánk által, általunk megtermelt pénzből, és az Európai Unióból ideáramló támogatásokból igenis lehet egy a mostaninál biztonságosabb, kiszámíthatóbb életet biztosítani az eddigieknél sokkal nagyobb tömegeknek. Kultúrát, anyagi javakat, szabadabb oktatást, méltóbb megélhetést a pár tízezer forintból tengődő, az életüket tisztességgel végiggürcölő nyugdíjasoknak, a szeretteiket otthon ápolóknak, a még mindig feketén dolgozó, mélyszegénységben élő munkásoknak, a fogyatékossággal élő rokkantsági járadékosoknak. S így tovább.

A magyar állam a te pénzedből kampányol a jelenlegi kormánypártnak - korlátlan anyagi erőforrásból. Teljesen illegális, mégis megtalálják a módját, föl se kapjuk erre a fejünket, úgy megszoktuk már. Átrajzolja a választási térképet úgy, hogy az neki kedvezzen. Teljesen alkotmánysértő módon alakította ki a levélszavazás rendszerét, tömegek adnak le rokonaik vagy halottak nevében szavazatokat.

Nem így képzeltük el a rendet.

Arra kérünk, menj el szavazni, szavazz legjobb belátásod szerint, és miután ezt megtetted, küldj egy üzenetet azoknak az ismerőseidnek, akikben nem vagy biztos, hogy voksoltak már. Ezt a levelet nagyjából 200-250 ezren olvassátok el a választásokig.

Ha annyit megtesztek, hogy minimum 3 ismerősötöknek küldtök egy üzenetet, akkor együtt még tízezreket mozgósíthatunk szavazásra az utolsó pillanatokban. Olyan ismerősöket, közeli vagy távoli rokonokat, volt iskolatársakat, munkatársakat keressetek, akikben nem vagytok biztosak, hogy elmennek szavazni.

Többféleképpen is lehet üzenni:

1. Ha van okostelefonod, használd az aHang mobilizáló oldalát, kattins erre a linkre: https://mozdulj.ahang.hu/valaszd-a-valasztast/

Írd át a sablonüzenetet a saját szavaiddal, és küldd el őket annak a 3 embernek. 

2. Továbbítsd szimplán ezt az e-mailt olyan ismerőseidnek, akik szerinted nem kapták meg.

3. Szavazás után készíts egy fotót magadról és mindenképpen posztold a közösségi médiában, vagy küldd el a 3 kiválasztott embernek, ne szégyenlősködj, szavazni menő :).

Ez most rajtad múlik, rajtunk múlik. Senki máson.

Köszönettel és bizakodással,

Hajdú Gergő és a teljes aHang csapat