Leültem a fotelba, hogy kiolvassam a Magyar Narancsot. De közben ránéztem az állandóan bekapcsolva tartott számítógépre, a Facebookra, ahol valaki megemlítette, az iskolában azt magyarázták neki, hogy József Attila nem volt kommunista. Elkezdett motoszkálni a fejemben egy verssor (az, hogy József Attila kommunista volt - sőt, egy időben az illegális párthoz is tartozott, nem kérdés), ami a közösségben való csalódásáról szólt, de nem ugrott be pontosan, így levettem a polcról a JA-kötetet és elolvastam jónéhány kedvenc versemet, míg kiderült, hogy az utolsó versében (Íme, hát megleltem hazámat...) szerepel: 

Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.

Aztán előszedtem Szabolcsi Miklós monográfiáját és elolvastam, amit a versről ír (semmi revelatívat), meg amit  - a családtagok, barátok emlékezése alapján - József Attila utolsó napjáról, utolsó óráiról, s ez érdekes volt.

Azután, mielőtt visszaültem volna a Narancshoz, megint egy pillantás a gépre, ahol éppen Szikra-beli ifjú(!) elvtársaim elmélkedtek, vitatkoztak az "elvtárs" szó lehetséges - vagy lehetetlen - használatáról, a szó és a fogalom tartalmáról, konnotációiról. Na persze ebbe bekapcsolódtam. 

Akkor most megint megpróbálom olvasni a Magyar Narancsot...

Korom miatt nem vettem részt a kaszinóblokádban - órákat állni a hidegben és érces hangon jelszavakat skandálni nem az én világom -, de jó érzés volt nézni, szolidarítani - szikrásnak lenni.
Tudom, hogy sok barátom számára demagógnak hat a "fizessenek a gazdagok" szlogen, de a Szikra kiáltványa vagy akár a mai akció, s a skandálás szüneteiben elhangzó állásfoglalások, követelések, érvelések valódi tartalmat adtak neki.
És fontos érteni, hogy ez nemcsak az Orbán-rendszerről szól, hanem a társadalmi rendszerről. Ezért érzem magam otthonosan a Szikrában, a huszon-, harmincvalahány éves fiatalokkal, akiknek lehetőségük van 30-40 éves távlatban gondolkodni, ilyen távlattal cselekedni.

B. M. Kusztogyijev: Bolsevik  (1920)

Ennek a bejegyzésnek tulajdonképpen csak annyi az apropója, hogy meghatódtam magamtól: valaha milyen szép, hosszú, okos, alapos bejegyzéseket írtam. Szerintem... Na jó, van még egy: Bálint György Spanyolországban jártam című 1936-os útirajzát olvasom (tíz nappal a polgárháború kitörése előtt járt ott), és erről eszembe jutott, hogy Orwell meg Koestler, és a blogomban reméltem pontosabb információt szerezni e könyvekről. Találtam 2013 májusából: két hosszú bejegyzést; az első főleg idézetekből áll, a második kommentár, történelmi, politikai áttekintés. Szerintem mindkettő érdekes, még ha nincs is különösebb aktualitásuk. (Illetve...) 

Spanyolország: könyvek, emberek - háború I.

Spanyolország: könyvek, emberek - háború II.

Egy nagyon rég távolba - és tőlem - elszakadt, nagyon kedves (hajdani?) barátom tette fel a FB-ra ennek a versnek egy részletét; a 19 éves József Attila írta.

IMÁDSÁG MEGFÁRADTAKNAK

Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jószándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
Akár az égben laksz, akár a tejben,
A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk,
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
Akkor szívünkben zuhatagok vannak,
De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
Csak a kardok, tornyok és ölő igék,
Most mégis, megfáradván,
Dicséreteddel keresünk új erőt
S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadits meg a gonosztól.
          Akarom.

1924 nyara

A magyar politika elmúlt évtizedeinek egyik szomorú története Schiffer András pályafutása. 

A liberális - időnként alaptalanul baloldalinak nevezett - ellenzék egyik megmondóembere, a HVG-s Tóta W. Árpád ma a következő, bayerzsolti magasságokba csapó bejegyzést engedte el róla a facebookon: 

A mai tüntetés képeit nézve, a tudósításokat olvasva az ember (én) reménykedni kezd, hogy egyszer mégis normális, élhető Magyarország lesz a mai Orbanisztánból. Jó, ezt én már talán (valószínűleg) nem érem meg, de azért mégis szívet melengető gondolat.

Peti írja: "Háború a XXI. században, a szomszédunkban.
Nem voltam katona, nem akarok fegyvert fogni a kezembe, embert ölni csak azért, mert a "hazám megköveteli."  De ők sem akartak azok lenni, ők sem gondolták azt, hogy az életük az egyik pillanatról a másikra szétesik." 

És erről mindenféle jut az eszembe. Elsőként az, hogy én voltam katona, (erről itt írtam), Kalocsán, 1966-ban, igaz, egy baleset (bokaszalagszakadás) miatt csak rövid ideig. Október 23-án voltam először őrségben; '56 tizedik évfordulója volt, parancsnokaink körében - számomra érthetetlen feszültséggel, ami azonban rám is átragadt az éles lőszerrel töltött Kalasnyikovval. Hülye, szorongató érzés volt egyedül állni a sötétben az őrtoronyban és arra gondolni, hogy esetleg lőnöm kell valakire, aki bármely okból megközelíti a laktanyát. Persze nem kellett...

A másik dolog, ami eszembe jut, hogy ifjúkoromat (50-es, 60-as évek) betöltötte - nem töltötte ki, de végigkísérte - az atomháborús fenyegetés. Úgy, hogy a szüleimtől örököltem a második világháborút, magam tízévesen láttam a szétlőtt Nagykörutat, és amikor hat évtizeddel később történelmet tanítottam, a Kádár-rendszer gyors konszolidációját, a "kiegyezést" mindenekelőtt azzal magyaráztam, hogy a szüleimnek és korosztályuknak a szétlőtt Körút láttán az jutott eszükbe, hogy alig 11 éve jöttek fel az óvóhelyről. (Mellesleg 1956. november elején mi is eltöltöttünk pár napot egy óvóhelynek berendezett pincében.) Aztán jött az enyhülés, az atomrakéták korlátozásáról szóló szovjet-amerikai megállapodások sora, ma pedig tekintélyes politikusok, politológusok és publicisták világszerte azon filóznak, hogy Putyin vajon ledobja-e az atombombát Ukrajnára. (Pár perce olvastam egy orosz nyelvű hírportálon, hogy orosz televíziós kommentátorok határozott megtorlást követelnek a krími hídon ma reggel elkövetett robbantásért.)

És eszembe jut az az - egyébként ukrán nemzetiségű - srác, akit 1969-ben Vlagyimirban, a kollégiumban ismertem meg. Az előző évben az NDK-ban teljesített katonai szolgálatot, és egy kicsit beleőrült abba, hogy részt kellett vennie Csehszlovákia megszállásában, noha állítólag semmilyen harci cselekményben nem volt része.

És persze hogyne jutna eszembe, aki nem azért ment háborúba, mert "a hazája megkövetelte", hanem a megnövekvő adrenalinszintért, az ölésért - és talán a megöletésért.

Ma felszedtem és zsebre tettem az idei első vadgesztenyémet. Ez is rituálé, hogy legyen a kabátzsebemben, s időnként megfogjam, s emlékezzem. A gyerekkoromra, anyámra; őszi este sétáltunk a Marczibányi téren, néztük a gázlámpa-gyújtogató embert, és a kis, piros vödrömbe gyűjtöttem a gesztenyét.

És emlékezés Mátéra, aki szintén gyűjtötte a gesztenyét.

A dolog ma Bagon történt, mentem le tanítani a cigány srácokat - ez is már inkább rituálé -, és ha sok áttétellel is, de ennek is van köze Mátéhoz, legalábbis a fejemben. 

Gesztenye. Halottak. Élet.

1973 elején egyike voltam annak a több mint 1500 aláírónak, aki az országgyűlési képviselőkhöz intézett petícióban tiltakozott az abortusz megszigorítását célzó tervek ellen. Valószínűleg ez volt a Kádár-korszakban az egyik első nyilvános ellenzéki - jobban mondva a hivatalosság által ellenzékinek nyilvánított - fellépés valamilyen társadalmi kérdésben. (Filozófusoknak az 1968-as csehszlovákiai invázió elleni egyébként nagyon fontos tiltakozását nem számítva.) Az iménti megszorítás, hogy tudniillik csak a hivatalosság nyilvánította ellenzékinek a petíciót, abból fakad, hogy én semmiképpen nem tartottam magam ellenzékinek, és valójában akkor még nem létezett a később "demokratikus ellenzéknek" nevezett csoportosulás sem. Párttag voltam, és éppen akkor kerültem egy politikailag érzékeny munkahelyre, a Magyar Rádióba. 

Tudok róla, hogy az aláírók között volt olyan, akit kirúgtak az állásából, de ez a munkahely vezetőjétől függött, központi "megtorlás" nem volt, a Belügyminisztérium egyszerűen csak értesítette az adott vezetőt, hogy X vagy Y alkalmazottja aláírta az ellenzéki, zavarkeltő petíciót. A MR-ban többen is érintettek voltak, csak a mi szerkesztőségünkből négyen is. Aki párttag volt, azzal a Rádió párttitkára elbeszélgetett arról, hogy - nyilván jószándéktól vezettetve, de - ellenzéki erők eszközévé vált, és máskor legyen éberebb, öntudatosabb. Én ezt az "ellenzékiséget" nem akartam megérteni, és arra hivatkoztam, hogy korábban gyermekotthonokban dolgoztam, és láttam, hogy milyen sors vár a nem kívánt terhességből születő gyermekre. A büntetésről - párttag és pártonkívüli esetében egyaránt - a közvetlen munkahelyi vezetője döntött; mi négyen egy félévre el lettünk tiltva attól, hogy népesedéspolitikai témáról írjunk. A dolog ezzel ki lett pipálva. Az akkoriban valóban félelmetes mértéket öltő abortuszt egyébként - hézagos emlékeim szerint - akkor érdemben nem szigorították meg, csak kötelezővé tették a tanácsadást és a pár napos gondolkodási időt.

Ahogy egyelőre most se szigorították meg a "szívhangos" Pintér-rendelettel, mindössze belerúgnak a bármi okból abortuszra kényszerülő nőkbe - és gesztust tettek a katolikus egyház felé (és nem a Mi Hazánknak, ahogy azt az instant ellenzéki publicisztikák feltételezik). A tendencia azonban egyértelmű, különösen, ha figyelembe vesszük az Állami Számvevőszék néhány héttel ezelőtti jelentését, amely oksági kapcsolatot tételez a "túlzott" számú diplomás nő és az alacsony népszaporulat között, továbbá azt, hogy Orbánék propagandája célként tűzte ki a Kárpát-medence "teleszülését", vagyis a 80-as évek óta tartó népességcsökkenés megállítását, sőt megfordítását.

Nagyon egyszerűen fogalmazva: szülőgépnek tekintik a nőket - vagy legalábbis szeretnék azzá változtatni őket. Példának pedig ott van Kaczinski Lengyelországa. De - reménykedve - említhetném a 80-as évek Romániáját, Ceausescut is.