Egyveleg következik, laza összefüggésekkel, a közös szál a kultúra (esetleg kultúrahiány) meg én.

Meghalt David Bowie. A hír első körön legfeljebb azért üthetett szíven, mert egyidősek vagyunk – most már csak voltunk –, de ő persze halhatatlan… Nem volt hozzá közöm, kimaradt a zenei műveltségemből, tudtam róla, sőt, azt is tudtam, hogy fantasztikus jelenség, de nem érdekelt. Mostanáig. Ugyanis szíven ütött, hogy Attila barátomnak milyen fontos volt (lehet, hogy igazából az ütött szíven, hogy nem tudtam erről); sorra idézi a dalait, azt, hogy melyik mit jelentett neki. A „number one” számára a Heroes (mint kiderült, ismerem a dalt, ahogy a „második helyezett” Let’s Dance-t meg a harmadik Space Oddityt is), fel is tette Facebook-oldalára az eredeti klipet, én még megnéztem az 1985-ös Live Aid koncerten készült felvételt, valamint hogy hogyan énekelte 2002-ben Berlinben – ez utóbbi (ez utóbbi Bowie) tetszett a legjobban. Most különösen sajnálom, hogy Attila abbahagyta a blogolást, elképzeltem, hogy milyen alapos és élvezetes módon hozta volna közelebb hozzám David Bowie világát, művészetét a Kulturkor blogon…

Egyébként nekem mégiscsak megvolt a magam Bowie-élménye. 1986-ban nagy (nyugat-) németországi körutat tettünk Judittal, és ennek során néhány órára átugrottunk (a franciaországi) Strasbourgba. A városban mindenütt Bowie szólt: az Absolute Beginners c. film slágere. A filmet néhány nappal később megnéztük Frankfurtban, de a dalon kívül semmire nem emlékszem belőle.

Strasbourgból emellett (persze a katedrálison és a gyönyörű városképen túl) az maradt meg, hogy az előző napokban látott észak-német városok fegyelmezettségéhez, rendjéhez és tisztaságához képest üdítően koszos és színes volt. Amikor a katedrális előtt egy padon ülve frissen vásárolt szendvicsünket majszoltuk (gyorsan kiszámítottuk, hogy az áráért az akkori Gundelben is megebédelhettünk volna), odalépett hozzánk a számtalan fekete bizsuárus egyike, egy fülig érő mosolyú, gyönyörű srác, és nem lehetett nem venni tőle egy karkötőt.

Bowie lyuk a műveltségemen, és az volt Krasznahorkai László is – mostanáig. Ugyanaz az eset: nem érdekelt, idegennek, sőt olvashatatlannak tartottam; utóbbi előítélet kialakulásában valószínűleg szerepet játszott, hogy tudtam, Tarr Béla nyolcórás filmet készített Krasznahorkai első regényéből, a Sátántangóból. Amikor azonban tavaly ősszel elterjedt, hogy Krasznahorkai esélyes a Nobel-díjra, elhatároztam, hogy lelkiismeretes sznobként legalább a Sátántangót kihozom a könyvtárból. Nem sikerült, mert mások is olvasnak újságot, és nem volt szabad példány. Novemberben mégis hozzájutottam, elolvastam – és lenyűgözött. Pontosabban: fejbe csapott az a sötét, reménytelen világ – magyar világ –, amiről írt (1985-ben). Tegnap pedig befejeztem a második Krasznahorkai-regényt, Az ellenállás melankóliájá-t; arról szól, hogy amikor egy várost (egy országot) elönt előbb a fizikai, majd a szellemi mocsok, s az embereken a kilátástalanság és tehetetlenség érzése lesz úrrá, akkor bármely irracionális okból kitörhet egy lázadás, amelynek egyetlen célja a vak pusztítás, s ezt manipulálva hatalomra juthat egy könyörtelen, önző erő. És keservesen csalódnia kell annak, aki azt hiszi, hogy a megvetett világnak hátat fordítva, szobája négy fala, könyvei és Bach közé zárva magát megúszhatja. 1989-ben jelent meg (a belőle készült Tarr-film a Werckmeister harmóniák), de hátborzongatóan mai. Nem könnyű olvasmány, féloldalas mondatok, amelyekben gyakran váltja egymást a „mindentudó” narrátor, illetve valamelyik szereplő elbeszélése, az egyes szám első és harmadik személy, a cselekmény és az esszéisztikus kitérő. Egy mondaton belül. De megéri a fáradságot, gyönyörű. És félelmetes.

„Évtizedeken át abban a hitben élt, hogy észre és ízlésre alapozott gondolatmenetével egy olyan világot utasít el, ami ésszerűségnek és jó ízlésnek tűrhetetlenül híján van ugyan, de éppen ezekkel mindvégig határozottan megítélhető, most azonban a Hétvezér közből a Városház utca halott csendjébe lépve be kellett látnia: világos okfejtésével, a maga csökönyös ragaszkodásával az úgynevezett ’épelméjű ítéletalkotáshoz’ itt már nem megy semmire, mert míg mind ez ideig eme kiterjesztő mód világnak nevezett város, ha valamit, hát gyilkos valóságosságát aztán nem veszítette el, addig mostanra pontosan ez a gyötrelmes, nagyon is földszagú valódiság illant el belőle, úgy tűnt, visszavonhatatlanul. Hiába kísérelte meg, meg kellett értse, hogy szokásos […] megoldásainak szellemességével ezúttal nem boldogul, a mondatok ugyanis, amikkel próbálkozott, s egyáltalán, az ész fölénye és gőgje teljesen értelmét vesztette itt, minthogy – akár a fény a kimerült zseblámpában – a szavak jelentése kialudt, a tárgy pedig, amire ez a jelentés vonatkozhatott volna, jó ötven év terhével foszlott semmivé, hogy átadja helyét egy grand guignol valószerűtlen díszletének, ahol minden józan szó és minden józan gondolat zavarba ejtően érvénytelen.”

És egy Krasznahorkai-interjú, amit a nominativus blogon találtam.

*

Amikor felszínre tör a szenny és az ostobaság. Már nem a Krasznahorkai-regényről beszélek, hanem arról, hogy egy nagyszerű magyar film, a Saul fia sikere (Golden Globe) kapcsán az internetet megint megszállták a zsidózó kommentelők. Vannak, akik azt mondják: lám, ez Magyarország. Nem, ez is Magyarország, egy agresszív, tudatlan, sötét kisebbség, de nem hiszem, hogy ez határozná meg az országot. Legalábbis még nem. Ezt azért teszem hozzá, mert tegnapelőtt a Katona József Színházban láttam a Radnóti és korunk című előadást. Nem írtam el a címet: a mi korunkról van szó – még és már –, amikor Radnóti versei és naplója, Gyarmati Fanni naplója mellett egyebek közt korabeli újságcikkeket vagy éppen a zsidótörvények egy-egy passzusát idézi fel Fullajtár Andrea és Mácsai Pál, Dés László, Dés András és Lukács Miklós kongeniális zenei közreműködésével.

*

Update: Tóta W. tegnapi jegyzetének kommentelője, Diogenész, Adyt idézi: Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk föl s menjünk vissza Ázsiába.
“Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit aki különb mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen mintha itt sem lettünk volna.
Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk föl s menjünk vissza Ázsiába.
Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról.
Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal, és ősökkel! Menjünk vissza Ázsiába!"
Ady Endre - Nagyváradi Napló – 1902. január 31.