Ha egy igazán jó könyvet többször is elolvas az ember, mindig talál benne valami újat, mindig valahol másutt van a hangsúly. Persze, mert közben az olvasó (meg a világ) is változik. Korosztályom számára a Bulgakov-regény kult-, sőt: kultikus - könyv. Legalább háromszor olvastam már, s arra emlékszem, hogy legutóbb a Jézus-történet fogott meg. A mostani újraolvasás (még a felénél se tartok) különleges: ez az első eset, hogy oroszul olvasom. Annak is története van, hogy miért. Március 15-én, a Kétfarkú Kutyapárt Békemenetén összetalálkoztam egy kedves ismerősömmel, egykori egyetemi évfolyamtársnőmmel, aki elújságolta, hogy ő már orosz irodalmat csak oroszul olvas, a könyvespolcon megcserélte a műveket, a magyar változat a hátsó sorba került, s most épp A mester és Margaritát olvassa, ki tudja hanyadszor, de most először oroszul. Elszégyelltem magam, mert nagyon rég nem olvastam könyvet oroszul. E téren csúcsteljesítményként A Karamazov testvéreket tartom számon, de azóta jócskán megkopott a nyelvtudásom. Szóval levettem a polcról az orosz Bulgakovot (mert persze itt volt). Jóval lassabban megy persze, mint magyarul, de óriási élmény. Egyrészt lubickolok az orosz szövegben, ami olyan stílusrétegeket tartalmaz, ami a magyarban visszaadhatatlan. Másrészt viszont a lassúbb olvasási tempónak megvan az az előnye, hogy sokkal inkább elmélyedek a szövegben. Talán ennek köszönhető, hogy most óriási erővel csapnak fejbe a 30-as évek Szovjetuniójának a légkörét - a terror, a félelem légkörét és a manipulációt - ábrázoló részletek.
Tulajdonképpen óriási luxus az újraolvasás, miközben végeláthatatlan az elolvasandó könyvek listája. De mint minden luxus, nagyon jólesik.
Utolsó kommentek