Ez nem az az Isztambul, amit két-három napos turistautakról ismerünk, a nyüzsgő bazárral, az Hagia Sophiával, a dzsámikkal meg a Topkapi szerájjal. Illetve ott vannak persze ezek is, de valahogy csak mellékesen, a háttérben.
A Nobel-díjas író könyve városregény, amelyben a főszereplő Isztambul hangulata, ahogy az 1952-ben született író visszaemlékezik gyerek- és ifjúkorára, mert az akkor még alig egymilliós várost belengő, a hajdani dicső, oszmán múlt pusztuló emlékei feletti nosztalgia, szomorúság, a hüzün, a saját jövőnélküliség érzésével vegyül. Megidézi azokat a külföldi - főleg francia - írókat, akik a 19. században, még az Oszmán Birodalom idején jártak a városban, de ők is éreztek valami furcsa hangulatot, meg azokat a huszadik századi törököket, akik hozzátartoznak a város múltjához, kultúrájához. A könyvet átszövi a Boszporusz és a régi, szűk utcák iránti, szinte szerelmi vonzalom. De benne van az oszmán örökség, a huszadik század eleji, erőszakos, a múltat eltörölni akaró atatürki nyugatosítás, és a már kulturálisan "nyugativá" váló isztambuli értelmiség fura kisebbrendűségi érzése, a sehova se tartozás.
Gyönyörű könyv, gyönyörű a szöveg (Nemes Krisztián fordítása), és gyönyörű az író által összeválogatott számtalan fénykép a régi Isztambulról.
Utolsó kommentek