A bejegyzés címe szándékom szerint egyszerre tükrözi, hogy fontos dolgok történnek Amerikában, illetve azt, hogy bizonytalan vagyok e fontos dolgok megítélésében.

Az utóbbi napokban sok okosat olvastam arról a forrongásról, ami George Floyd meggyilkolása nyomán végbemegy az Egyesült Államokban. Sok egymásnak ellentmondó okos véleményt. Faji lázadás? Több évszázados bűnök számonkérése? Felkelés a súlyos társadalmi igazságtalanságokat szülő rendszer ellen? Egy olyan társadalmi rendszer ellen, amelyben a faji diszkrimináció csak egyike az igazságtalanságoknak. "A múltat végképp eltörölni! Rabszolgahad, indulj velünk!" ?? Azt látom, hogy a Föld nem fog "sarkából kidőlni", hiszen a világ sorsát kézben tartó multicégek gyorsan "felvették a ritmust" - lásd a Johnson & Johnson fekete és barna sebtapaszait, az Uncle Ben's névváltoztatását stb. Innen, a fotelemből nézve nevetséges gesztusok. De hát én nevetségesnek - illetve felháborítóan primitívnek - tartottam azt is, amikor a píszí jegyében megtisztították a nigger szótól Mark Twain Huckleberry Finnjét, vagy hogy lényegében feketelistára tették a Tamás bátya kunyhóját, ifjúságom kedves regényét. Persze, tudom, ma már nem niggerezünk, és nem hatódunk meg egy készséges rabszolga sorsán. Sőt, ma már ott tartunk, hogy Tamás bátyának kell tekintenünk a 60-as évek fekete polgárjogi mozgalmának vezéralakját, Martin Luther Kinget, mert békés úton akarta elérni az egyenjogúságot. Az egyenlő jog - ha a törvény betűjét tekintjük - meg is valósult, az egyenlő lehetőségek távolról sem. Vagyis sz...t se ért, amit King tiszteletes elért?! Vissza a 60-as évek másik útjához, Malcolm X-hez, a Fekete Párducokhoz, a nagyvárosok nyaranta lángba boruló fekete gettóihoz?

Vagy a jogos elégedetlenséget, indulatokat levezeti a szobordöntés, a 19. századi polgárháború rabszolgaságpárti - vesztes - alakjainak száműzése a közterekről, a nemzeti emlékezetből? És nem csak az övéké. Hiszen rabszolgatartó volt az Egyesült Államok alapító atyáinak sora, élükön George Washingtonnal és Thomas Jeffersonnal. És rémséges történelmi bűnökért felelős Kolumbusz is, aki nemcsak felfedezte Amerikát, hanem megkezdte az őslakosság kiirtását is, és tulajdonképpen első számú jelképe a földrész feletti európai, fehér uralomnak.

Tegyük fel, hogy eltávolítják Lee tábornok, Jefferson és Kolumbusz összes szobrát, átneveznek többezer utcát és teret. És akkor mi van? Úgy értem, a szimbolikus téren kívül mi változik? Egy olyan társadalomban - nevezzük nevén: a kapitalizmusban - amelynek lényegéhez tartozik az egyenlőtlenség. Tegyük hozzá: a növekvő egyenlőtlenség, mert úgy tűnik, a második világháború utáni évtizedek (inkább nyugat-európai) "gondoskodó", "szociális" kapitalizmusa a múlté. 

Lesz-e egy lefilmezett aljas gyilkosság okozta zsigeri felháborodásból tudatos rendszerváltoztatást szándékoló, forradalmi mozgalom? Szimpatizálok a seattle-i utcafoglalókkal - ahogy szimpatizáltam 1968 berkeley-i egyetemfoglalóival, a párizsi diákokkal. De tartok tőle, hogy a rendszer erősebb, végül is integrálja, semlegesíti őket. (Is.)

Vissza a szobrokhoz. Politikusok, más közéleti emberek, de akár írók művészek köztéri szobrai (meg a róluk elnevezett utcák, terek) egy társadalom konkrét időszakának, állapotának értékrendjét fejezik ki. Vagyis részei az adott társadalom történetének, eszmélésének - és persze ezek zavarainak. És ez a történelem nem tüntethető el, akkor sem, ha a következő évtizedek, századok emberei - ugyanazon társadalom ma élő egyedeinek bizonyos csoportjai - már másképp ítélik meg a tevékenységüket.

Nem szabad hát szobrot dönteni? Marhaság. Nyilván nem kívánom vissza a budapesti Sztálin-szobrot. De van egy lényeges különbség, mondjuk, Jefferson és Sztálin szobra között. Thomas Jeffersonnak, a Függetlenségi Nyilatkozat szerzőjének egy egész társadalom (jó, mínusz indiánok, fekete rabszolgák) értékítélete állított szobrot, Sztálinnak egy szűk, a társadalmon erőszakot tevő, talpnyaló politikai csoport. És bár most a Jefferson rabszolgatartó mivolta miatt a szobrát (is) eltávolítani kívánók van előtérben, nincs kétségem afelől, hogy az Egyesült Államok társadalmának többsége más véleményen van. Miként - hogy visszaugorjak Európába - Churchillt (Angliában egyesek az ő szobrát, emlékét is kikezdték) se azért "szeretjük", mert a brit gyarmatbirodalmat védelmezte, hanem mert képes volt összehozni a Hitlert végül térdre kényszerítő koalíciót. (Plusz persze vannak, sokan, akik kérlelhetetlen antikommunistaságáért is tisztelik.) 

A szobordöntéssel - és tulajdonképpen magával a szoborállítással! - alapvető probléma az is, hogy nem lehet megmondani, hol a határ. Jó, Sztálin szobrát el kellett távolítani. De Károlyiét? Miért kéne jobban tisztelnünk a helyére visszaállított Tisza Istvánt? Száz évvel ezelőtt élő és indokolt volt minden Trianon-emlékmű, egy társadalom valódi fájdalmát fejezte ki. De most indokolja valami a Kossuth téri Trianon-árkot? Már a sebek kéjes felvakarásán túl? (Persze. Egy velejéig hazug politikai banda - amúgy szerintem téves - napi taktikázása.)

Mint már többször megírtam, szemben ifjúkori önmagammal, már nem hiszem, hogy a múltat el lehetne törölni. A múltat, a múltunkat megérteni kell.