Ez a vidám dal két halottamra is emlékeztet. Fura dolog az asszociáció.

Napok óta félkész állapotban hever a "vázlatok" közt egy Olvasónapló-bejegyzés. Van egy bő idézet, de igazából az általa keltett - politikai, történeti - gondolatok lennének az érdekesek; pontosabban azok voltak fontosak, azért kezdtem bele a posztba. Aztán elfogyott a lendület, vagy talán csak az volt fontos, hogy végiggondoljam a dolgot.

Van egy másik, csak általam látott blogom, egy emlék-patchwork, az legalább melegséggel tölt el, valahányszor újabb darabot illesztek hozzá - bár persze ezt is rendszertelenül teszem. A mai foltot két mondat jelentette: az egyik M-től, a másik tőlem.

Régi e-mailek közt böngésztem. Tizenkét éve valakivel Akonról váltottunk levelet. Azelőtt se tudtam, hogy létezik - azóta meg elfelejtettem. (De persze nem ő a fontos.)

...avagy a főispánoktól az EU reformjáig

Internetes buborékomban szörfölve úgy látom, hogy „bal-libernyák” oldalon sokkal nagyobb visszhangot keltett két középkori eredetű – és persze a rohadt komcsik által megtaposott – közigazgatási fogalom visszahozása, mint az a lépés, ami mérföldkő lehet Magyarországnak az EU-ból (és a 21. századból) való kivezetésében. Az Európai Unió reformját célzó Kövér-Semjén parlamenti határozati javaslatra gondolok.

Sokan és régóta mondogatják, hogy Orbán ki fogja léptetni az országot az EU-ból. Én ezt képtelenségnek tartottam. (Számba se tudom venni, mennyi mindenre mondtam az utóbbi három évtizedben, hogy lehetetlen – s ami aztán mégis bekövetkezett.) Most viszont már másként látom. Orbán víziója egy teljesen szuverén állam, ami ugyan a gazdaságilag, kulturálisan és kommunikációs szempontból globalizált világban képtelenség, de nem csak ráció van a világon, nem csak az vezethet – sőt: vezérelhet – egy politikust. „Álmok álmodói” – az első és a negyedik Orbán-kormány is ezt a címet adta a nemzeti büszkeséget megcélzó, reprezentatív kiállításának címéül. Nem érdekes, hogy mit mutatnak a számok az ország lakosságától az egy főre eső GDP-n át a világkereskedelemben betöltött részarányunkig, nem érdekes, hogy Trianon óta Magyarország gazdasága – létezése az exporttól és importtól, vagyis a külföldtől függ; egyébként is: „Vesszen Trianon!” A hajdani MSZP-s pártelnök-külügyminiszter, Kovács László (emlékszik még rá – vagy az MSZP-re – valaki?) el nem évülő bűne, hogy azt mondta: „Merjünk kicsik lenni!” Ne már! Szent István birodalma, Mária országa kicsi?!

Politikai kommentátorok és mezei kommentelők értelmetlen, céltalan bakafántoskodásnak tartják a magyar kormány sorozatos vétóit, amivel megakadályozza az EU fellépését Afrika megsegítésétől Kirill pátriárka szankciós listára helyezéséig. Holott ennek igenis van értelme, célja. Első körön a nemzetközi respektus kivívása. Az én buborékom kommentelői persze azokat a véleményeket idézik, hogy Orbán és vele Magyarország mennyire elszigetelődött Európában (értsd: az EU-ban). Miközben Olaszországtól az Egyesült Államokig a szuverenista szélsőjobboldal ikonikus figurájává vált. De van egy mélyebb, gyakorlatiasabb cél is: kiprovokálni, hogy Magyarországtól tényleg megvonják az európai pénzügyi forrásokat, és akkor büszkén közölni, hogy nincs is rá szükségünk, és magára az EU-ra sincs szükségünk. Egy nemzetnél se vagyunk alább valók – mondta már Széchenyi is. Ha lehetett Brexit, lehet Huxit is. És senki ne jöjjön azzal, hogy más súlycsoport, hogy a britek nettó befizetői voltak az EU-nak, mi (mármint az Orbán-kormány) pedig legújabban a pedagógusok fizetésemelését is ahhoz kötjük, hogy jön-e pénz Brüsszelből.

Ebbe a logikai (logika? ugyan!) láncba illeszkedik a legújabb, négy vezető kormánypárti képviselő, köztük Kövér házelnök és Semjén miniszterelnök-helyettes által beterjesztett országgyűlési határozati javaslat, amely megszabná, hogy Orbánék milyen álláspontot képviseljenek az EU jövőjéről folyamatban lévő tárgyalásokon. Csupa olyan javaslat – követelés –, amely szembe megy az elmúlt hónapokban kirajzolódott többségi állásponttal, s amelyeknek semmi esélyük az elfogadásra. Orbánék (bocsánat, ő nincs a „javaslat” beterjesztői közt) még azt az elvi erővel megfogalmazott célt is kihúznák az EU Alapszerződéséből, amit már 1957-ben az Unió elődjét, az Európai Gazdasági Közösséget alapító hat állam vezetője kinyilvánított: az európai népek mind szorosabb integrációját. A magyar javaslatokat le fogják söpörni az asztalról – mert minden egyéb (humánus, demokratikus stb.) megfontolástól függetlenül a globális nagytőkének nem az integráció szétverése, a kisállami szuverenitás visszaerőltetése az érdeke.

A mindig nagyszerű Szily László írja a 444-en a vármegye és főispáni cím visszaállítása kapcsán: „A fideszesek nem a valós Régi Magyarország, hanem a régi Magyarország gondolata iránt rajonganak, alapvetően a ’régen minden jobb volt’ jegyében. Így fér bele ugyanabba a vágyott körbe a Kádár-, a Horthy- és a Könyves Kálmán-Magyarország.”

Orbánt ellenzéki bírálói hol a Kádár-, hol a Horthy-korszak visszahozatalával vádolják. Holott a példa, az elérni vágyott cél a szomszédjaival dacoló, sőt azokat meghódító középkori Magyar Királyság. Mondhatnánk, a még se az Oszmán, se a Habsburg Birodalomba be nem illesztett, szuverén Magyar Királyság. De nem mondhatjuk, mert az állami szuverenitás fogalma majd a Dalmáciát – s vele a Trianonban elvett, s Orbán által néhány hete diplomáciai botrányt kavaróan elsiratott „tengerünket”– meghódító Könyves Kálmán után öt és fél évszázaddal születik majd meg. Vagyis anakronizmus lenne. De hát végül is az anakronizmus, az idővel való szembehaladás a mai magyar politika lényege.

Ez egy 11 és fél éve írt bejegyzés (nem első) ismétlése. A Google az imént hívta fel a figyelmemet, hogy apák napja van. Így hát...

*

Végrendelet

Én, Hajdu Ferenc, alulirott
állásnélküli hivatalnok,
volt katona és filozofus
s - amit jobb tán, ha be nem vallok -
titokban buzgó drámaíró
és költője a kávéháznak,
ép elmém teljes birtokában,
versemet, mind az ezerszázat,
amit megírtam és amelyet
még csak ezután írtam volna,
önszántamból és kényszer nélkül
reáhagyom az utókorra.

Alulirott, kiről közismert,
hogy rendes ember soha nem volt
és akit soha életútján
nem vezérelt morális szempont,
akinek elve: elvem nincsen!
s ha eljut végül majd a sírba, ezt az egyetlen életelvét
oda levinni úgyse bírja,
alulirott, ki ezt az írást
most leírja vagy tollbamondja,
ezt az egyetlen életelvem
ráhagyom minden barátomra.

Alulirott, ki életemben,
úgy mondják, okos ember voltam,
s aki erkölcsös téveszméket
soha könyvekből nem magoltam,
csak láttam, ahol látnom kellett
az embereket, ezzel szemben
bírói pálcát soha senki
nem pillanthatott meg kezemben, -
hogy örök emlékem maradjon
- hisz sokat úgyse hagyok hátra -
hitemet és a logikámat
reáhagyom az iskolákra.

Én, alulirott, kinek néha
már nem volt egyetlen fityingem
s mert ebédet és cigarettát
még énnekem sem adnak ingyen,
sem feketét a kávéházban, -
ki meghajtottam hát a térdem
és egy-egy kedves ismerőstől
egy pengőt bizony kölcsönkértem,
alulirott, most úgy ítélek,
hogy részeképen a kamatnak,
vagyonomon, kétésfél pengőn,
a hitelezők osztozhatnak.

Én, Hajdu Ferenc, alulirott
állásnélküli hivatalnok
ésatöbbi, mit szép sorjában
az okmány elején bevallok,
huszonhétéves, férfi, nőtlen,
illetőségem Budapesten,
ép elmém teljes birtokában
már mindenemről rendelkeztem,
kivéve - bocsánat a szóért -
a gondolatot, de azt fenti
elviszi, - hisz ily ócskaságot
itt úgyse használhatna senki.

*

Hatéves voltam, amikor elváltak a szüleim, tizenhat, amikor – negyvennyolc évesen – meghalt az apám. 1962-ben. Akkor került hozzám egyetlen, 1941-ben megjelent verseskötete, amelynek ez volt a címadó és záró verse. (Kötet? Egy 12x17 cm-es vékony, 64 oldalas füzet.) Azt hiszem, egyszer próbáltam beleolvasni, de talán az első vers után letettem. Nem érdekelt. A napokban katalizátorként működő A. barátom kérdezett valamit – már tényleg nem emlékszem, mit –, s elkezdtem beszélni apámról, hogy költő akart lenni, de aztán jött a háború, a munkaszolgálat, a felszabadulás, és a Párt azt mondta, hogy most inkább kommunista újságíróra van szükség, mint önmagába mélyedő, lírai költőre… És nem jutott eszembe a versfüzet címe. Kétségbeejtő volt, de ekkor még csak a szenilitást regisztráltam. Egyébként pár perccel később, már a villamoson, eszembe jutott, sőt még azt is elhatároztam, hogy előveszem. Hazaérve persze már elfelejtkeztem az egészről. Egészen estig, amikor elkezdtem olvasni Dragomán György Fehér király című fantasztikus regényét. (Nem sci-fi, hanem fantasztikusan szép.) Egy 10-11 éves kisfiú a hőse, akinek az apját elviszik kényszermunkára a Duna-csatorna építéséhez. (Dragomán erdélyi.) Tulajdonképpen novellafüzér, és az egyiknek a végén, amikor az ember éppen nem képes tovább olvasni, csak ül, kezében a könyvvel, hirtelen beugrott a beszélgetés, apám, a versei.

*

Nem az elolvasásuk volt megrendítő, hanem, hogy hirtelen, majd’ ötven év után, fontos lett.

Nálunk nem voltak régi, családi történetek. Család is alig. Ki Auschwitzban (vagy még az odavezető úton?) halt meg, ki munkaszolgálatosként a fronton, ki a világ másik felére ment. Csak most gondoltam bele abba a képtelenségbe, hogy úgy lettem történész (na jó, csak történelemtanár), hogy nem foglalkoztatott a saját történelmem. Akkor se, amikor tanárként, a 20. századot tanítva, a személyesen megélt történelem fontosságát hangsúlyoztam diákjaimnak. Azt hiszem, most értettem meg, hogy bennem is továbbélt szüleim nemzedékének elfojtásos technikája. 1944 után el kellett felejteni mindent, a kiirtott szülőket, testvéreket, a bujkálást, a megaláztatást, a félelmet ahhoz, hogy tovább lehessen élni, sőt új életet kezdeni, családot alapítani. Persze nem sikerült felejteni – főleg a félelmet nem.

*

Jellemző módon azt se tudom, pontosan mikor házasodtak össze a szüleim. Valamikor 1945-ben, Debrecenben, ahol apám újságíróként dolgozott. Tudom, hogy vonaton ismerkedtek meg; egyik esküvői tanújuk nevét is tudom, egy operaénekes volt, s azt hiszem, az Arany Bikában volt az esküvői ebéd. Nem tudom, hogyan került budapesti apám Debrecenbe, s azt is csak találgatom, hogy akkor már szintén budapesti anyám talán azért ülhetett a vonaton, mert Egerben vagy Miskolcon a családja után kutathatott. (Természetesen hiába.)

*

Nem tudom, hogy a budapesti, jómódú ügyvéd fia hogyan és mikor lett kommunista. Haláláig az maradt: hívő, elkötelezett kommunista, sőt sztálinista. Azt hiszem, fontos a hívő jelző, noha állítólag nagyon okos ember volt. Neki köszönhető, hogy újságolvasó lettem (fura módon az, hogy újságíró is, az nem). A Szabad Nép címeiből tanította meg a betűket, első olvasásemlékem egy szó az újságból: Pravda. (Fiatalabbak kedvéért: ez a minden bölcsesség forrásának számító szovjet pártlap volt, amelyet naponta idézett magyar testvérlapja.) Azt csak családi anekdotákból tudom, hogy óvodásként fel kellett ismernem az újságban Sztálin és Ordzsonikidze bácsi képét; valószínűleg Rákosiét is, de Ordzsonikidze neve érdekesebb volt, ezért ő maradt meg bennem.

Levél Molotov elvtárshoz a genfi értekezletre – ez is egy vers, az övé, a Komárom megyei Dolgozók Lapjá-ban jelent meg 1955. október 15-én. Akkor annak a munkatársa volt, mert két évvel korábban, Nagy Imre „új szakasza” idején (azt hiszem, heveny sztálinizmusa miatt) kirúgták az MTI-ből, ahol 1946-tól dolgozott. Erre a versre emlékeztem, de idézni nem tudom, mert csak a címét találtam meg az újságnak az interneten fellelhető repertóriumában. Valami olyasmivel kezdődik, hogy egy szőke kisfiú fején tartja a kezét, és azt akarja, hogy ez a kisfiú békében nőhessen fel. Az abban az időben megindult enyhülés (akkor még nem így nevezték) jegyében Genfben négyhatalmi külügyminiszteri értekezlet folyt Németország esetleges egyesítéséről és az európai leszerelésről; persze eredménytelenül.

1961-ben az Esti Hírlap kulturális rovatvezetője volt, és én nyáron egy hónapot a szerkesztőségben töltöttem. (A fotoriporter, Bozsán Bandi bácsi táskáját cipeltem.) Akkor történt meg a nyílt szakítás a Szovjet és a Kínai Kommunista Párt, Hruscsov és Mao Ce-tung között. Ennek dokumentumait – a nemzetközi kommunista mozgalom stratégiáját, valamint a sztálini múltat tárgyaló, terjedelmes levélváltást - nálunk csak a zárt körben terjesztett, bizalmas MTI-kiadvány, a Cikkek a nemzetközi sajtóból közölte. Én a szerkesztőségben elolvashattam. „A kínaiaknak van igazuk” – mondta apám.

Ezt az „örökséget” is sikeresen elfojtottam, amikor négy évvel később „megalkuvó revizionistaként” nem csatlakoztam legjobb barátaimhoz, akik maoisták lettek.

*

Jó dolog régi újságokat olvasni. Rám maradt apámtól az 1944. decemberétől Debrecenben megjelent Néplap 1945. január-májusi számainak bekötött példánya.  Most leszedtem a gardrób legfelső polcáról. (A képen a pontosan 66 évvel ezelőtti szám első oldala látható.) Valószínűleg elsősorban szerkesztő lehetett, mert csak néhány rövid színházi kritikát találtam a szignójával. Teljes névvel aláírt, hosszabb cikket nem. A Csokonai Színház elsősorban operettet, zenés bohózatot játszott abban az időben, s bár mindig kiemelte Rajz „Jancsi” és Süli Manyi nagyszerű játékát, és elismerte, hogy az emberek jogos igénye a szórakozás is, de a színházat egyre türelmetlenebbül sarkallta az igényesebb műsorpolitikára. „Nem szabad visszariadni a kezdeti nehézségektől: a közönség nevelhető, és ennek a nevelésnek a kötelessége nem utolsósorban a színházra hárul. A magunk részéről ebben a munkában teljes támogatást ígérünk.” (1945. március 1.) A Dunántúlon még harcoltak, és még több mint két hónap választott el a német fegyverletételtől. A színházi előadásokat délután tartották, közbiztonsági okokból, és bár most nem néztem utána, de feltehetőleg éjszakai kijárási tilalom is érvényben volt még. Az újság fő hírei, tudósításai természetesen a háborúról szóltak. Az apróhirdetésekben eltűnt hozzátartozókat kerestek. A Néplap hónapokon át „demokratikus napilap”-nak nevezte magát, noha nyilvánvalóan és mindenki által tudottan kommunista volt. A március 18-i számtól azonban már a fejlécbe is bekerült, hogy „A Magyar Kommunista Párt Keletmagyarországi kerületének lapja”. Ennek a számnak az első oldalait egyébként a földreform, a „Rendelet a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földműves nép földhöz juttatásáról” uralta.

Az újság lapjai közé bedugva egy plakátot is találtam: a Debreceni Művészetbarátok Domahidi Szabó László és Ferenczy Fenákel Miklós operaénekesek 1945. február 11-én, vasárnap délután a Csokonai Színházban tartandó művészestjére invitált. Közreműködnek: Ujfalussy József zongoraművész, Simon Zsuzsa, a Belvárosi Színház v. tagja, R. Gencsy Sári operaénekesnő. A műsort bevezeti: Hajdu Ferenc.

Még két nap volt Budapest felszabadulásáig.

(A történet az 1930-as években, Mussolini Olaszországában játszódik.)

"Mindennap elolvasta az olasz újságokat... De a lapok tartalma mélységesen deprimálta. Az olasz újságok állandóan eksztatikusan boldogok, olyanok, mintha nem is emberek írnák őket, hanem diadalmas szentek, akik éppen most szálltak le Fra Angelico egyik festményéről, hogy a tökéletes államrendet ünnepeljék. Boldogságra mindig van ok, mert egyszer egy intézmény lesz éppen tizenegy, máskor egy út éppen tizenkét éves. Ilyenkor valaki nagyszabású beszédet mond, és a nép lelkesen ünnepli, legalábbis a sajtó tanúsága szerint.

Mint minden külföldit, Mihályt is izgatta az a kérdés, hogy vajon a nép csakugyan olyan lelkesen ünnepel-e mindent, oly állandóan, pihenés nélkül, fáradhatatlanul boldog-e, mint ahogy az újságok állítják... [A]mennyire ilyen messziről és ilyen szórakozottan meg lehetett ítélni, úgy érezte, hogy az olasz nép csakugyan fáradhatatlanul boldog és lelkes, amióta ez jött divatba. De azt is tudta, hogy milyen kevés és milyen ostoba dolgok elegek ahhoz, hogy az ember - akár mint egyén, akár mint tömeg - boldog legyen.

De nagyon sokat nem foglalkozott ezzel a kérdéssel. Ösztönei azt mondták, hogy Olaszországban tulajdonképpen egészen mindegy, kik vannak uralmon, és milyen eszmék nevében kormányozzák a népet. A politika csak a felszínt érinti, a nép, a vegetatív, tengerszerű olasz nép csodás passzivitással hordozza hátán a változó időt, és nem vállal közösséget nagyszerű történelmével. Az volt a gyanúja, hogy már a köztársasági és császári Róma is, óriási gesztusaival, hősiességével és disznóságaival, csak a felszín férfias színjátéka volt, néhány zseniális színész magánügye volt az egész rómaiság, és azalatt az olaszok nyugodtan ették a tésztát, dalolták a szerelmet, és nemzették megszámlálhatatlan ivadékaikat."

""El kell neked mondanom ezeket a régen történt dolgokat, mert nagyon fontosak. A fontos dolgok általában nagyon régen történtek." (Szerb Antal)

Az előbb elém került egy név: Kubinyi. Viselőjét feltehetőleg nem ismerem, de azonnal beugrott Máté és az a Kubinyi. Sok minden van, amiről eszembe jut...

Már nem emlékszem, miért - épp ma délelőtt vettem számba, hogy már négyen meghaltak azok közül, akikkel bloggerként kötöttem barátságot. Mind évtizedekkel fiatalabb volt nálam. 

Dosztojevszkij: Az író naplója (részlet az esszéből, 1878) 

Én sok tekintetben meggyőződéses szlavofil vagyok, bár az is lehet, hogy nem egészen. A szlavofilségről a mai napig eltérő értelmezések léteznek. Egyesek számára, akárcsak a régi időkben, például Belinszkijnek, a szlavofilség még most is csak a kvaszt és a retket jelenti. Belinszkij tényleg nem jutott tovább a szlavofilizmus megértésében. Mások (és tegyük hozzá, hogy nagyon sokak, maguknak a szlavofileknek csaknem a többsége) számára a szlavofilség törekvést jelent minden szlávnak a felszabadítására és egyesítésére Oroszország egyértelmű vezetése alatt, jelenti és magába foglalja minden hívő lelki szövetségét, hitét abban, hogy nagy Oroszországunk az egyesített szlávok élén az egész világ, minden európai ember, az egész európai civilizáció számára valami újat, egészségeset, sohasem hallottat képes mondani. Ez az üzenet az egész emberiség üdvéről és valójában már az egyesítéséről szól új, testvéri, az egész világot átfogó szövetségben, amelynek forrása a szláv géniusz, mindenekelőtt az oly sokat szenvedett, oly sok évszázadon át hallgatásra kényszerített nagy orosz nép szelleme. Ebben az orosz népben azonban mindig ott rejtőzött az a hatalmas erő, amely a jövőben képes lesz tisztázni és megoldani a nyugat-európai civilizáció keserű ellentmondásait, akár a legvégzetesebbeket is. Ezt a meggyőződést és hitet vallom én is. […]

Arról van szó, hogy tavasszal hatalmas, hősi háborút indítottunk, (az 1877-78-as orosz-török háborúról van szó) amelyet előbb vagy utóbb, a döntést elodázó minden átmeneti kudarctól függetlenül végigviszünk, még ha történetesen a mostani háborúval nem is sikerül a teljes és hőn óhajtott célt elérni. Ez a hősi tett oly hatalmas, a háború célja annyira hihetetlen Európa számára, hogy Európának, természetesen, fel kellett háborodnia a gonoszságunkon, nem volt szabad elhinnie, amit a háború megkezdésekor mondtunk, és minden módon, minden erővel ártania kell nekünk, fel kellett lépnie velünk szemben, és ellenségünkkel egyesülve – jóllehet nem nyílt, formális politikai szövetségben – harcolni ellenünk, titokban, egy nyílt háborúra várakozva. És mindezt kinyilvánított törekvéseink és céljaink ellenére! „Hatalmas keleti sas szállt a világ fölé, szárnyai a kereszténység csúcsain villognak”; nem hódítani akar, területeket szerezni, a határait kiterjeszteni, hanem felszabadítani, felemelni az elnyomottakat, a sanyargatottakat, új életet adni nekik, nemcsak az ő javukra, hanem az emberiség üdvére is. Hiszen bármiként számíts, akármilyen szkeptikusan nézz is erre az ügyre, lényegében ez a cél, ez maga, és ezért is nem akarja elhinni Európa! Higgyétek el, nem annyira Oroszország feltételezett törekvése ijeszti, hanem éppen az, hogy Oroszország képes ilyen feladatokat és célokat maga elé tűzni. Ez különös figyelmet érdemel. Vállalkozni valamire, nem a saját haszon érdekében, ez Európa számára annyira szokatlan, a nemzetközi szokásoknak annyira ellentmondó, hogy amit Oroszország tett, azt Európa természetesen nemcsak egy „elmaradott, vadállatias, felvilágosulatlan” nemzet barbárságaként fogja fel, amely nemzet a keresztes hadjáratok sötét időit idéző minden aljasságra és ostobaságra képes, hanem egyenesen erkölcstelen, Európára veszélyes és annak nagyszerű civilizációját fenyegető tényként. Nézzük meg, ki szeret most minket Európában. Még barátaink, úgynevezett, állítólagos barátaink is világosan kinyilvánítják, hogy örülnek balsikereinknek. Az oroszok veresége saját győzelmeiknél is édesebb számukra, boldogak tőle, hízeleg nekik. Sikereink esetén ezek a barátaink már rég megegyeztek volna egymás között, hogy minden erejüket bevetve Oroszország sikereiből még nagyobb hasznot húzzanak, mint maga Oroszország…

    De erről később. Kimondtam a legfontosabbat arról, hogy mit kellett éreznie ezen a tavaszon, e háború bejelentése után mindenkinek, aki hisz Oroszország eljövendő nagy, az egész emberiségre ható jelentőségében. Ez a még sosem volt háború, a gyengékért és elnyomottakért, azért, hogy életet és a szabadságot adjunk nekik – s ne elvegyük tőlük –, ez a mindmostanáig hallatlan háborús cél minden hívőnk számára hirtelen tényként jelent meg, ünnepélyesen és jelentősen megerősítve a hitüket. Ez már nem álom volt, nem talány, hanem a megtörténő valóság. „Ha már egyszer elkezdett megtörténni, akkor eljut a végéig, ahhoz az új, hatalmas igéig, amelyet Oroszország a szlávok szövetségének élén mond Európának. Sőt magát az igét elkezdték kimondani, noha Európa még távolról sem érti, és még sokáig nem fogja elhinni”. Íme, ezt gondolták a „hívők”. Igen, ünnepi és jelentőségteljes benyomás volt, és a hivők hitének még inkább meg kellett szilárdulnia, erősödnie. De annyira fontos dolog kezdődött el, hogy számukra is ijesztő kérdések merültek fel: „Oroszország és Európa! Oroszország kardot ránt a törökök ellen, de ki tudja, lehet, hogy Európával kerül összeütközésbe – nem korai ez? Európával megütközni nem ugyanaz, mint a törökökkel, és nem történhet meg egy csapásra”, a hívők mindig így gondolták. De készen állunk-e egy újabb összeütközésre? Igaz, a kocka el van vetve, de nem hogy Európa, mi magunk értjük-e mindezt? Lám, mi, hívők azt jövendöljük például, hogy csak Oroszországban van meg a képesség, hogy megoldja a kisebbek végzetes összeurópai kérdését, harc nélkül és vér nélkül, gyűlölet és gonoszság nélkül, de mit jelent ez, amikor Európát már saját vére öntözi, minthogy korábban Európában senki nem hallotta meg a szavunkat, s még ha hallotta volna, akkor se értette volna belőle semmit…

(saját fordítás)

* * *

Dosztojevszkij: Néhány magyarázó szó a Puskin-beszéd kapcsán (részlet, 1880)* 

A népünk az, amely lelkében hordozza a világ iránti érzékenységre és a mindent összebékítésre való ezen hajlamot, és ennek már nem egyszer adta tanújelét a péteri reform utáni egész két évszázados időszak során. Népünk ezen képességének megjelölésekor nem állhattam meg, hogy e tényben rá ne mutassak a mi jövőbeli nagy vigaszunkra, a mi fényes, lehet, hogy a legfényesebb, előttünk világító reménysugarunkra. A legfontosabb, amit megállapítottam, hogy törekvésünk Európa felé, minden elragadtatásával és szélsőségével együtt, alapjait tekintve nemcsak hogy törvényszerű és ésszerű volt, hanem egyben népi is, teljes egészében egybeesett magának a nép szellemének törekvéseivel, és végül pedig vitathatatlanul magasabb rendű célt szolgált és szolgál… [N]em kell, egyáltalán nem kell felháborodni az általam mondottakon, hogy „a mi nincstelen földünk talán végül új igét mond ki a világnak”. Azt is nevetséges bizonygatni, hogy mielőtt új igét mondanánk ki a világnak, „nekünk magunknak kellene fejlődnünk a gazdaság, a tudomány és a polgárosodás terén, és csak azután ábrándozhatunk »új igékről« olyan (állítólag) tökéletes organizmusok számára, mint Európa népei”. Én éppen azt hangsúlyozom beszédemben, hogy meg sem kísérlem összemérni az orosz népet a nyugati népekkel azok gazdasági vagy tudományos dicsőségének tekintetében. Egyszerűen csak azt mondom, lehetséges, hogy minden nép közül az orosz lélek, az orosz nép géniusza a legalkalmasabb az egyetemes emberi egyesülés, a testvéri szeretet, az ellenségnek megbocsátó, az eltérőt felismerő és azt elfogadó, az ellentmondásokat feloldó józan szemlélet eszméjének befogadására. Ez nem gazdasági vonás, és nem is valamilyen másféle, hanem csupán erkölcsi vonás, és vajon tagadhatja-e, kétségbe vonhatja-e bárki is meglétét az orosz népben? Vajon állíthatja-e azt bárki is, hogy az orosz nép csupán tehetetlen tömeg, amely arra ítéltetett, hogy gazdaságilag szolgálja a mi népünk fölé emelkedett, európai értelmiségünk boldogulását és fejlődését, miközben ő maga csupán holt tehetetlenség, amitől semmit sem várhatunk, amire nincs miért reménnyel tekintenünk? Sajnos sokan így tartják, de én megkockáztattam, hogy más véleménynek adjak hangot… Azt hangoztatni pedig, hogy a mi nincstelen, rendetlen földünk addig nem hordozhat ilyen magasrendű törekvéseket, amíg nem válik a gazdaságban és a polgárosodásban a Nyugathoz hasonlóvá – már egyszerűen képtelenség. A szellem erkölcsi kincsei, legalábbis legbelső lényegüket tekintve, függetlenek a gazdasági erőtől. A mi nincstelen és rendetlen földünk, legfelső rétegétől eltekintve, teljes egészében olyan, mint egyetlen ember. Nyolcvanmilliós népessége olyan szellemi egységet alkot, mely Európában természetesen nem létezik és nem is létezhet, következésképpen már csak ezen egy oknál fogva sem lehet azt állítani, hogy a mi földünk rendetlen, sőt azt sem, még szigorú értelemben véve sem, hogy nincstelen. Ezzel szemben Európában, ebben az Európában, ahol annyi gazdagságot halmoztak fel, az összes európai nemzet teljes polgári alapzata – minden alá van ásva, és lehet, hogy már holnap összeomlik nyomtalanul, örökre eltűnik, és helyette valami még soha nem hallott új, semmi korábbira nem hasonló köszönt be. És Európát minden felhalmozott kincse sem menti meg a bukástól, hiszen „egy órában elpusztul a gazdagság is”. És eközben éppen az európai nemzetek ezen aláásott, megfertőzött polgári rendjét mutatják fel népünk előtt eszményként, amely felé törekednie kell, és amelynek elérése után veheti csak magának a bátorságot, hogy elgügyögje saját kis igéjét Európának. Mi pedig határozottan azt állítjuk, hogy a szeretetteli és a mindent egyesítő szellem erejét befogadni és hordozni a jelenlegi gazdasági nincstelenségünkben is lehet, sőt a nincstelenségnek még különb fokán is, mint a mostani. Még olyan nincstelenség közepette is meg lehet őrizni és be lehet fogadni, mint amilyen Batu támadása vagy a Zavaros idők okozta pusztulás után volt, amikor egyedül a nép mindent egyesítő szelleme mentette meg Oroszországot. És végül, ha annak érdekében, hogy jogunk legyen szeretni az emberiséget, és jogunk legyen mindent egyesítő lelket fogadni magunkba; hogy képesek lehessünk arra, hogy ne gyűlöljünk más nemzeteket azért, mert nem hasonlók hozzánk; hogy ne akarjunk bezárkózni mások elől saját nemzetiségünkbe, hogy minden egyedül csak neki jusson, a többi nemzetiséget pedig ne akarjuk csupán kifacsarható citromnak tartani (pedig hát Európában vannak ilyen szellemiségű népek!); még ha valóban kell is mindennek eléréséhez, ismétlem, feltétlenül szükséges, hogy előzőleg gazdag néppé váljunk, és átvegyük az európai polgári berendezkedést, akkor is, vajon valóban kötelesek vagyunk-e itt is szolgai módon lemásolni ezt az európai berendezkedést (amely holnap már talán összeomlik Európában)? Hát valóban itt sem engedik meg, nem hagyják, hogy az orosz organizmus nemzeti módon, saját organikus ereje által fejlődjön, hanem okvetlenül csak egyéni jellegét elveszítve, lakájként utánozva Európát? Na de akkor mit kezdenek az orosz organizmussal? Értik-e ezek az urak, mi az, hogy organizmus? És még ők beszélnek természettudományról! „A nép ezt nem engedi meg” – mondta valamilyen ügy kapcsán úgy két évvel ezelőtt egy szenvedélyes nyugatosnak beszélgetőtársa. „Akkor meg kell semmisíteni a népet!” – válaszolta a nyugatos nyugodtan és méltóságteljesen. És ez az ember nem akárki volt, hanem értelmiségünk egyik képviselője…

(Szabó Tünde ford.)

 *A moszkvai Puskin-szobor felavatása alkalmából 1880. júniusban emlékülést tartottak, amelyen Dosztojevszkij nagyhatású emlékbeszédet tartott. Ehhez kapcsolódott Az író naplója című esszésorozatában megjelent írás.

"Az utca lakói, köztük a magyarok is, kiegyeztek a szocializmussal, csakhogy ennek ára is volt: nevezetesen a múlt felejtése, ezért múltfosztottan, naiv hittel fogadták el a szocializmust. Ez volt a nagy kisebbségi kiegyezés kora, apáink megbékéltek a szocializmussal, hiszen a királyi Jugoszlávia emléke a rosszabb világot képviselte, mi pedig lelkes szocialisták lettünk, mert semmi másról nem tudtunk, ebbe születtünk bele, úgy is mondhatnám, tiszta lappal indultunk...

...Apám nemzedéke, az első poszttrianoni nemzedék vigaszdíjként fogadta a titóizmust, Jugoszláviát és a jugoszlávságot - hogy végre kimondjam a bűnös és később annyira megvetett jelzőt, mentségére szolgáljon, hogy az európai politika is megbecsülte, mi több: felkarolta Jugoszláviát. A vajdasági magyarok tömegesen sorakoztak fel Tito mögé. Nem kényszerből és nem is meggyőződésből, hanem ösztönösen és spontánul. Se előbb, se utóbb nem akadt még egy államférfi, akihez ennyire kötődtek volna, mint Titóhoz. Magyarországon először dühöngött a Rákosi-rendszer, amelyet felváltott a lassan szelídülő Kádár-rendszer, ám onnan semmiféle rokonszenvre, támaszra nem számítottak a vajdasági magyarok; az elárvult kisebbségi nemzedék saját lábára állt, mankója a kiegyezés volt, ennek köszönve talpon maradt, nem vállalta a mártírszerepet, remélte: önerőből is képes helytállni. A közösség majdnem úgy viselkedett, mintha külön nemzet lett volna, születtek is effajta gondolatok, melyek azonban sokkal inkább a saját lábon való maradást hirdették, mintsem a nemzettől való lelki kiszakadást. Mi sem bizonyítja jobban, mint az 56-os menekültek fogadása. Vagy a későbbi eset, amikor szorgalmasan küldözgettük a jugoszláviai meghívókat boldog-boldogtalannak, hitelesített vagyonnyilatkozatokat mellékeltünk, garanciát vállalva ismerősért és ismeretlenért, hogy az anyaországiak kiutazási vízumot, 'ablakot' kapjanak. A jugó-magyar példát mutatott az anyaországi magyaroknak a nemzeti szolidaritásból. Ha pedig kirándult Magyarországra, mert kirándulni járt és nem adományért könyörgött, büszkén nevezte magát jugónak, nem úgy, mint manapság, amikor megsértődik, ha hallja ezt a szót."