Részlet Az apostolból:

 Nem tudok szebb, jobb - és főleg: optimistább - elrugaszkodási pontot találni ennél az októberi frankfurti könyvvásáron készült fotónál:

Szükség is van valami szilárd pontra, ha el akarok rugaszkodni attól a valóságtól, ami körbevesz, ami meghatározta 2022-t is. "Az igazat mondd, ne csak a valódit!" - kért/figyelmeztetett József Attila. Ez a kép nekem a zajos és sötét valón túli igazról beszél. A harmóniáról, ami világok találkozásából - meg az irodalomból - adódik. Két ember néz figyelmesen egymásra: egy öreg, pesti, magyar, zsidó író meg egy nála két nemzedékkel fiatalabb, frankfurti, fekete, német - nyilván német, mert feltehetőleg Nádas valamelyik regényének német kiadását dedikáltatja, és ahhoz hogy Nádast olvasson, anyanyelvként kell beszélnie németül. (És akkor az igazból a valódiba visszadöccenve eszembe jut a romlottságba, korruptságba belebutult Schmidt Mária hírhedt kifakadása, miszerint nincs már Németország...) Az öreg írón konzervatív, hosszú szövetkabát, az ifjú olvasón a huszonévesek "egyenviselete", de a külsőségek ellenére ez a két ember összetartozik. És ettől a kép, a jelenet - a történés - reményt ad. Szükségem is van rá.

Ha a "valódinál" maradunk, rohadt egy évet búcsúztatunk, és kevés reményünk van, hogy 2023 jobb lesz. Nem próbálok átfogó értékelést adni, depressziós hangulathoz épp elég például a pár perce félbe hagyott Élet és Irodalom mélyrealista cikkeinek az olvasása. Arról írok, ami személyessé vált. Április 3., a választási vereség. Személyes, mert a Széll Kálmán téren gyűjtöttem aláírásokat, telefonon buzdítottam szavazásra - és reménykedtem. Aztán csalódtam. Aztán tudomásul vettem, hogy hátralévő éveimet jó eséllyel Orbán rendszerében élem le. Ez a realitás. Az ezen túllépő "igazat" abban találtam meg, hogy csatlakoztam egy baloldali - az én normáim szerint kommunista - mozgalomhoz, a Szikrához. Fiatalok - jórészt a fenti Nádas-olvasó korosztálya -, akik 20-30 éves távlatban gondolkodnak, politizálnak. Mondtam, hogy nekem nincs már ennyi időm erre a dologra, de szívesen segítek a felkészülésben. És persze voltam diák-tanár tüntetésen...

A mindennapi politizálásom része, hogy hetedik éve vagyok önkéntese a bagi cigánytelepen működő Bagázs Egyesületnek. Ennek részeként négy és fél évig mentoráltam egy most húszéves srácot. Ezt októberben befejeztem. Nem éppen a siker jegyében, de bízva abban, hogy ez a négy és fél év nem múlik el nyomtalanul, és képes lesz önállóan talpon maradni (talpra állni). Egyébként azóta is találkoztunk, időnként felhív, megkérdezi, hogy vagyok és pénzt kér, amit vagy adok, vagy nem. Karácsonykor megajándékoztuk egymást. Tavasszal viszont egy hasonló korú bagi srácot kezdtem segíteni, hogy elvégezze az általános iskolát. Rövidesen hozta egy haverját meg két bátyját; ha minden igaz, februárra meglesz a 7., júniusban pedig a 8. is. Ez szép, ez jó, vasárnaponként örömmel utazom Bagra (hétközben dolgoznak), de a valósághoz hozzátartozik a tényleges tudásuk súlyos fogyatékossága. Nem vigasztal, hogy szakmai becslések szerint a magyar lakosság kb. 25 százaléka funkcionális analfabéta. 

Az ukrajnai háború. Szörnyűség, elképzelhetetlen volt tavaly ilyenkor. Ahogy elképzelhetetlen volt a 90-es években a Jugoszlávia felbomlását kísérő háborúsorozat: Vukovár, majd Szarajevó - és a Koszovóból érkező híreket olvasva, még nincs vége... Az orosz-ukrán háború - helyesebben mondva: Oroszország ukrajnai inváziója számomra személyes ügy is. Számos bejegyzésem árulkodik ruszofiliámról, és az oroszokhoz, az orosz kultúrához, fél évszázaddal ezelőtti oroszországi (szovjetunióbeli) élményeimhez, szovjet (többségükben orosz) barátaimhoz fűződő viszonyomon nem változtat Putyin őrült háborúja. A 90-es évek elején lett viszonyom Ukrajnához is - munkán és barátokon keresztül; erről hosszabban egy 2014. januári - a "Majdan" napjaiban született - posztom szólt. Amikor Ukrajnából megindult a menekültek áradata, és Magyarországon hetekig lényegében csak a civil szervezetek és a jóérzésű emberek - rengetegen! - nyújtottak segítséget számukra, néhány alkalommal (míg be nem zárták) én is önkénteskedtem egy ideiglenes menekültszálláson. Ide olyanok kerültek, akiknek módjuk volt arra, hogy 2-3 napon belül továbbmenjenek Nyugatra, így hát nem szembesültem szenvedéssel, igazi tragédiával - holott nyilván tragédia volt számukra pillanatok alatt felszámolni addigi életüket, menekülni.

Mi volt még? Betegségek. van, amiből felgyógyultunk (Covid), van, ami életkorunk kísérőjeként velünk marad. És persze voltak szép koncertek, nagyszerű színházi előadások, találkozások, beszélgetések barátokkal.

Boldog új évet mindazoknak, akik végigolvasták ezt a bejegyzést (és azoknak is, akik nem, de ők nem értesülnek erről).

Vannak pillanatok, amikor egy olyan megátalkodott materialistát is, mint amilyen én vagyok, eltölt a spiritualitás, a földöntúli szépség érzése. Ez a gospel, amit egy ritkán és régen látott barátom küldött karácsonyi üdvözletként, ilyen - a dal másfél percénél hosszabb - pillanatot szerzett. 

A szöveg magyarul:

Mondd, hol van az út,
Amelyet sajátomnak hívhatok,
Amelyet elhagytam,
Amelyet elvesztettem oly régen?
Ezekben az években vándoroltam.
Ó, mikor tudom meg,
Van egy irány, van egy út,
Mely hazavezet?

Szél után, eső után,
Amikor vége a sötétnek,
Ahogy felébredek egy álomból
A nap aranyában,
A levegőn keresztül szól a hívás
Messziről;
Van egy hang, amit hallok,
Ez hazavezet.

Kelj fel, kövess engem,
Gyere el! A hívás
Szeretettel a szívedben
Mint az egyetlen dal;
Nincs ilyen szépség
Mint ahova tartozol.
Kelj fel, kövess engem,
hazavezetlek.

Leültem a fotelba, hogy kiolvassam a Magyar Narancsot. De közben ránéztem az állandóan bekapcsolva tartott számítógépre, a Facebookra, ahol valaki megemlítette, az iskolában azt magyarázták neki, hogy József Attila nem volt kommunista. Elkezdett motoszkálni a fejemben egy verssor (az, hogy József Attila kommunista volt - sőt, egy időben az illegális párthoz is tartozott, nem kérdés), ami a közösségben való csalódásáról szólt, de nem ugrott be pontosan, így levettem a polcról a JA-kötetet és elolvastam jónéhány kedvenc versemet, míg kiderült, hogy az utolsó versében (Íme, hát megleltem hazámat...) szerepel: 

Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.

Aztán előszedtem Szabolcsi Miklós monográfiáját és elolvastam, amit a versről ír (semmi revelatívat), meg amit  - a családtagok, barátok emlékezése alapján - József Attila utolsó napjáról, utolsó óráiról, s ez érdekes volt.

Azután, mielőtt visszaültem volna a Narancshoz, megint egy pillantás a gépre, ahol éppen Szikra-beli ifjú(!) elvtársaim elmélkedtek, vitatkoztak az "elvtárs" szó lehetséges - vagy lehetetlen - használatáról, a szó és a fogalom tartalmáról, konnotációiról. Na persze ebbe bekapcsolódtam. 

Akkor most megint megpróbálom olvasni a Magyar Narancsot...

Korom miatt nem vettem részt a kaszinóblokádban - órákat állni a hidegben és érces hangon jelszavakat skandálni nem az én világom -, de jó érzés volt nézni, szolidarítani - szikrásnak lenni.
Tudom, hogy sok barátom számára demagógnak hat a "fizessenek a gazdagok" szlogen, de a Szikra kiáltványa vagy akár a mai akció, s a skandálás szüneteiben elhangzó állásfoglalások, követelések, érvelések valódi tartalmat adtak neki.
És fontos érteni, hogy ez nemcsak az Orbán-rendszerről szól, hanem a társadalmi rendszerről. Ezért érzem magam otthonosan a Szikrában, a huszon-, harmincvalahány éves fiatalokkal, akiknek lehetőségük van 30-40 éves távlatban gondolkodni, ilyen távlattal cselekedni.

B. M. Kusztogyijev: Bolsevik  (1920)

Ennek a bejegyzésnek tulajdonképpen csak annyi az apropója, hogy meghatódtam magamtól: valaha milyen szép, hosszú, okos, alapos bejegyzéseket írtam. Szerintem... Na jó, van még egy: Bálint György Spanyolországban jártam című 1936-os útirajzát olvasom (tíz nappal a polgárháború kitörése előtt járt ott), és erről eszembe jutott, hogy Orwell meg Koestler, és a blogomban reméltem pontosabb információt szerezni e könyvekről. Találtam 2013 májusából: két hosszú bejegyzést; az első főleg idézetekből áll, a második kommentár, történelmi, politikai áttekintés. Szerintem mindkettő érdekes, még ha nincs is különösebb aktualitásuk. (Illetve...) 

Spanyolország: könyvek, emberek - háború I.

Spanyolország: könyvek, emberek - háború II.

Egy nagyon rég távolba - és tőlem - elszakadt, nagyon kedves (hajdani?) barátom tette fel a FB-ra ennek a versnek egy részletét; a 19 éves József Attila írta.

IMÁDSÁG MEGFÁRADTAKNAK

Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jószándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
Akár az égben laksz, akár a tejben,
A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk,
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
Akkor szívünkben zuhatagok vannak,
De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
Csak a kardok, tornyok és ölő igék,
Most mégis, megfáradván,
Dicséreteddel keresünk új erőt
S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadits meg a gonosztól.
          Akarom.

1924 nyara

A magyar politika elmúlt évtizedeinek egyik szomorú története Schiffer András pályafutása. 

A liberális - időnként alaptalanul baloldalinak nevezett - ellenzék egyik megmondóembere, a HVG-s Tóta W. Árpád ma a következő, bayerzsolti magasságokba csapó bejegyzést engedte el róla a facebookon: