"Nem akartak a napszámosok háborúzni, mert ösztönösen sejtették, ha netán a házuk táján ropognak a fegyverek, akkor megvadulnak, bestiák és gyilkosok lesznek, nem ismernek se embert, se istent, se szomszédot, se barátot, a vérbe borult szemű nyomorgóknál nincsenek kegyetlenebb gyilkosok...

Apám történeteiből megértettem, hogy 1941 februárjában az egyszerű emberek zsigereibe beköltöző félelem egyelőre rejtezkedett, mivelhogy a nincstelenek, a napszámosok, a béresek ösztönösen sejtették, ha kinyílik a rettegés kapuja, akkor kegyetlen időszak vár rájuk; azokban a februári napokban csak a félelemtől való félelem terjedt, emiatt nem akart hinni a környék szegénysége a háború kitörésében, mert megérezték a lelkükben ébredező gonoszt, magukat is ámítva a szokásosnál előzékenyebbek voltak egymás iránt. A szerbek, a svábok és a magyarok színlelték a kölcsönös barátságot; nem lesz háború, biztatták egymást, miközben úgy tettek, mintha semmiről sem tudnának, mintha semmi közük nem lenne a nagyvilágban történtekhez, ami akár igaz is lehetett, tényleg nem volt semmi közük semmihez, viszont nem kizárt az sem, hogy azokban a februári napokban csupán azért alakoskodtak, mert legtöbbjük már kiszemelte magának a szomszéd vagyonát."

 "A Terektől délre a Nagy-Csecsnya, a Kocskalikov gerinc, a Fekete-hegyek, még egy hegylánc és mögöttük a havasok, amelyek csak odalátszanak, de soha senki sem merészkedett odáig. Ezt a termékeny, erdős, dúsnövényzetű földsávot ősidők óta harcias, szép és gazdag, óhitű orosz népesség lakja: a grebenyi kozákok.

Óhitű őseik nagyon-nagyon régen menekültek ide Oroszországból, és a Tereken túl, a csecsencek között a Grebenyen települtek meg: így hívják a Nagy-Csecsnya erdős hegyeinek első vonulatát. A csecsencek közt élve a kozákok összeházasodtak velük, és átvették a hegylakók szokásait, erkölcseit, életmódját, de régi tisztaságában őrizték meg az orosz nyelvet és hitüket. Még ma is elevenen él a kozákok közt a hagyomány, hogy Rettegett Iván cár lejött Terekhez, a Grebenyről magához hívta a kozák véneket, földet adományozott nekik a folyón innen, felszólította őket, éljenek barátságban az oroszokkal, és ennek fejében megígérte, hogy nem kényszeríti rájuk sem az orosz állampolgárságot, sem a pravoszláv vallást. A kozákok a mai napig is tartják a rokonságot a csecsencekkel, s a világon a legjobban szeretik a szabadságot, a tétlenséget, a rablást meg a háborút. Oroszország hatása csupán legrosszabb oldaláról mutatkozik: választási kényszerben, a harangok eltulajdonításában, meg az ott állomásozó cári csapatokban. A kozák természetes hajlama szerint kevésbé gyűlöli a vitéz hegyilakót, aki megölte testvérét, mint az orosz katonát, akit azért szállásoltak be hozzá, hogy megvédje faluját, de aki telefüstöli pipabűzzel a házát. A hegyilakóban hős ellenségét tiszteli, de megveti az idegen cári katonát, akiben elnyomóját látja. Az orosz paraszt a kozák szemében idegen, bárdolatlan és megvetendő lény, voltaképpen csak az odavetődő vándorárusokból ismeri, meg az áttelepült kisoroszokból, akiket megvetően sipkásoknak nevez. Aki ad magára, ruházatában is a cserkeszeket utánozza. A legjobb fegyvert a hegyilakóktól szerzik, a legjobb lovat is tőle vásárolják vagy lopják. A hetyke kozák legény büszke tatár nyelvtudására, és ha felönt a garatra, még a maga fajtájával is tatárul beszél. Ennek ellenére azonban ez az idevetődött kicsiny keresztény néptörzs, amely félvad mohamedán törzsek és katonák között él, a fejlettség magas fokán állónak tekinti önmagát, és csupán a kozákot ismeri el embernek, mindenki mást megvet és lenéz."

(Szőllősy Klára ford.)

Vannak szavak, kifejezések, amelyeket k...ra utálok, például azért mert pontatlanok, félrevezetők. Ilyen az Orbán-rendszerrel szembeni ellenzéket - pártokat, más szervezeteket, médiát, független értelmiségieket stb. - "leíró" ballib jelző. Ez a baloldali-liberális rövidítése. Két eltérő politikai és filozófiai irányzatot jelöl, amelynek képviselői a 20-21. században gyakran kötöttek/kötnek alkalmi szövetséget valamely közös ellenséggel (pl. fasizmus) vagy ellenféllel (pl. egy konzervatív párt) szemben. Ettől azonban még nem azonosak, nem "egylényegűek". Illetve...

A dolog kicsit bonyolultabbá vált azáltal, hogy Európában - ahol ezek a fogalmak megszülettek, fontosak és (sokáig) pontosak voltak - a 70-es és 80-as évek neoliberális előretörésétől és különösen a kelet-európai, "kommunistának" nevezett rendszerek összeomlásától (ami történelmi véletlenként(?) egybeesett a gazdasági neoliberalizmust kodifikáló washingtoni konszenzussal) - a baloldal, marginális csoportoktól eltekintve megsemmisült. Távolról sem csak a kommunista rendszerek és Moszkvából is támogatott nyugati kommunista pártok eltűnéséről van szó. A gazdaság, a termelés átalakulása; a nagy tömegű szakmunkásságot foglalkoztató gyáripar - a szakszervezetek és a rájuk épülő, erős szociáldemokrata és (pl. Olaszországban, Franciaországban) kommunista  pártok bázisa - visszaszorulása az atomizált munkavállalókat foglalkoztató szolgáltatások javára; a termelés kihelyezése a kapitalista centrumországokból a perifériára és félperifériára stb. kihúzta a talajt a hagyományos baloldali szerveződések alól.

Mondhatni: a kapitalizmus - a globális kapitalizmus - elsöprő győzelmet aratott. S a kapitalizmussal a liberalizmus, amely egyrészt az egyén szabadságával azonosított demokrácián, másrészt a lehető legkevésbé korlátozott szabadpiaci gazdaságon alapul. (Most nem mennék bele abba, hogy a mai, az oligopóliumok által uralt globális gazdaság mennyire tekinthető szabadpiacinak. Adam Smith-i értelemben semennyire.) A liberálisok (lásd például a német FDP) ma is ezt vallják - és amennyire tehetik, ezt érvényesítik. A posztszocialista államok - köztük a kapitalista nagyvállalatok, az ipari multinacionális monopóliumok érdekeit talán a leggátlástalanabbul kiszolgáló orbáni Magyarország - neoliberális gazdaságpolitikája mellől azonban hiányzik a liberalizmus másik "lába", a demokrácia.

A szakszervezetek meggyengülése (Magyarországon gyakorlatilag az eltűnésük), a politikai baloldal hanyatlása, helyenként megsemmisülése azonban nem jelenti a baloldali gondolat, a baloldal szükségességének, lehetséges szerepének a megszűnését. A közösségi felfogást és társadalmi gyakorlatot leíró, a 19. században gyökerező - és a 20. században éppen térségünk által lejáratott - olyan fogalmak mint szocializmus, kommunizmus, kommunitarianizmus ma is a baloldaliság lényegét fejezik ki. A (globális) kapitalizmussal, a (neo)liberális kapitalizmussal mint rendszerrel szemben. Ha tetszik, a liberalizmussal szemben.

A "ballibség" problémája abból adódik, hogy az elmúlt évtizedekben a baloldali pártok - az angol Munkáspárttól, a német SPD-n át a magyar MSZP-ig - a kapitalizmus és a szocializmus közötti, valamiféle ködös "harmadik utat" hirdetve lényegében feloldódtak a liberális politikában és ideológiában, lemondtak a "veszteseknek", a társadalom alsóbb vagy éppen peremre szorított rétegeinek a képviseletéről. Azokéról, akik éppen le- vagy kiszorítottságuk miatt nem vesznek részt a politikában - a "polisz", a köz ügyeinek intézésében -, vagyis választóként nem jönnek számításba. Lényegében legfeljebb csak nosztalgiából nevezik őket - vagy ők magukat - baloldalinak. Szóval ők - mszp-stől, Gyurcsányostól - nem "ballibek". Liberálisok. (Ami persze csak az Orbán-féle autokraták számára szitokszó. Számomra ténymegállapítás.)

Ahogy az egyszeri őrmester mondta: "Ami ami, az az."

The Day After - ez volt a címe a 70-es évek egyik nagysikerű filmjének az atomháború kitöréséről, annak másnapjáról.

Természetesen nacionalista gőg egy atomháborúhoz hasonlítani a magyar választásokat, de ez jutott eszembe. Meg az, hogy ijesztő az, amit a Partizán műsorában Szabó Andrea szociológus mondott, hogy tudniillik ilyen szavazati arányok mellett értelmetlen választási kampányhibákról beszélni, tudomásul kell venni, hogy a magyar társadalom a Fideszt akarja. Ijesztő, mert igaz. Vagy legalábbis annak látszik. Én azonban nem gondolom, hogy a magyar társadalom ilyen többségének tudatos - mert ismereteken alapuló - mérlegeléséről és döntéséről van szó. Természetesen szép számmal vannak elkötelezett Fidesz-szavazók, Orbán-hívők és simán jobboldali meggyőződésűek, akiknek túl baloldali volt az ellenzéki összefogás (meg otthon maradó baloldaliak, akik a Jobbikot nem tudták lenyelni). Valójában azonban ennek a társadalomnak a jó részét már régen elzárták az ismeretektől, saját helyzetének és a politikai alternatíváknak az ismeretétől. 

Tudom, "savanyú a szőlő" meg eső után köpönyeg, de most már egészen világos, hogy az elmúlt tizenkét évben létre hozott - nem létre jött, hanem tudatosan létre hozott! - fasisztoid, autokratikus rendszert választásokkal, parlamenti úton nem lehet leváltani. Várni kell, remélni lehet, hogy majd összedől önsúlyától, ráomlik például a gazdaság. 

Meg jó ideje forog a fejemben egy irodalmi idézet, aminek képtelen vagyok megtalálni a forrását, hogy tudniillik egy jól irányzott pisztolylövés megváltoztathatja a történelem menetét...

Ezt az e-mailt kaptam - nem véletlenül. Továbbadom - nem véletlenül.

Kedves ...   ...!

Mire ezt a levelet olvasod, már alig pár óra marad hátra a választásokig.

Április 3-án dönteni fogunk arról, hogy kiket hatalmazunk fel arra, hogy képviseljék az érdekeinket, értékeinket.

Az aHang 600 ezres tagsága, követői bázisa minden bizonnyal az országos átlagnál jóval nagyobb arányban fog elmenni szavazni.

Szeretnénk néhány dolgot megosztani veled azzal kapcsolatban, hogy mit gondolunk erről a választásról.

Amikor 4 éve, pár hónappal az akkori választások előtt megalapítottuk az aHangot, azt gondoltuk, hogy szükség van egy olyan szervezetre, ami a mindenkori hatalomra próbál nyomást gyakorolni konkrét ügyek mentén. Tehát nem egy témában, hanem különböző csoportok, érintettek, szervezetek által kezdeményezett számtalan ügyben. Platformot, teret biztosít olyan embereknek, akik fel mernek vállalni a környezetük számára fontos ügyeket, a saját hétköznapjaik szervezésén kívül felelősséget vállalnak az őket körülvevő világért, emberekért, közösségekért.

Elképesztő, hogy mennyi sikert, áttörést értünk el együtt. (Erről néhány történetet megtalálsz a blogunkon.) S persze az is igaz, hogy számtalan esetben süket fülekre találtak kezdeményezéseink.

Az aHang nem az a 8-9 ember, akitől a leveleket kapod, akik az alap csapatunkat alkotják, hanem az a több tízezer, több százezer ember, aki követi, aláírja, megosztja kampányainkat, adományoz, akciókat szervez, levelet ír a döntéshozóknak, közösséget épít, kiáll magáért és másokért.

A választási kampányunk központi szava a változás. Változást akarunk. Nem mondjuk meg, hogy kire szavazz, de azt kimondjuk, hogy változást akarunk a magyar politikába. S ez a kettő véleményünk szerint megfér egymás mellett.

Egy olyan országban akarunk élni, ahol az államhatalom nem törekszik tudatosan az ország kettéosztására, és nem tartja egy állandó, harci pszichózisban, készenléti állapotban Magyarországot. Egy olyan országban akarunk élni, ahol a politikusok leülnek egymással és a szavazóikkal vitatkozni, beszélgetni. Ahol nem bélyegzik meg a kisebbségeket és nem szégyenítik meg a másképpen gondolkozókat. Ahol nem zavarják el vagy néznek levegőnek újságírókat akkor, amikor kényes ügyekre kérdeznek rá.

Eljutottunk odáig, hogy aki nem a jelenlegi kormánypárttal ért egyet mindenben, és kérdezni, kritizálni mer, az kap egy bélyeget: Soros-bérenc, álcivil, libsi, külföldi érdekeket szolgáló hazaáruló. Egy fél ország és a teljes kritikus civil szektor úgy él, hogy nap mint nap szégyellnie kéne magát a kormány szerint. Lenéznek, semmibe vesznek, napról napra aláznak meg több százezer embert. S megpróbálják ezt az attitűdöt kiterjeszteni az ő szavazóikra. Megpróbálják betonba önteni az egész országot, megmerevíteni a politikai szekértáborokat. S nemcsak átvitt, hanem fizikai értelemben is ömlik a beton a Fertő tónál, a Balaton szinte minden partszakaszán. Egy-két ezer ember teljesen valószerűtlen gazdagságban él az országban, miközben százezrek napi kérdése az, hogy 50 ezer forintból tüzelőt vegyenek vagy kaját.

Csinált a jelenlegi hatalom is értékelhető és hasznos dolgokat, ez nem kérdés. Azonban nekünk nem az a dolgunk, hogy ezeket ünnepeljük, hanem az, hogy rámutassunk a fent említett visszásságokra. Azt gondoljuk, gondolkozó és érző emberként úgy látjuk, hogy túl sok a megmagyarázhatatlan, átláthatatlan, védhetetlen, felháborító eset, s amikor ezekre rámutatunk, akkor gerinctelen hazaárulóknak, gonosztevőknek bélyegeznek minket. Bár mondhatnánk, hogy ezek lepattannak rólunk, sajnos nem így van, megvisel ez sokunkat. Ettől függetlenül tesszük tovább a dolgunk.

Változást akarunk.

Hogy ez a változás pontosan mit hoz, természetesen nem tudjuk. De azt tudjuk és hisszük, hogy számtalan általunk képviselt ügyet jóval nagyobb eséllyel tudunk keresztül vinni egy a mostanitól különbözőbb összetételű országgyűlésen, politikai eliten.

Magyarországon nem mostanában érjük el az oly sokat emlegetett nyugati életszínvonalat, nem erre kell “várni”. Azonban a hazánk által, általunk megtermelt pénzből, és az Európai Unióból ideáramló támogatásokból igenis lehet egy a mostaninál biztonságosabb, kiszámíthatóbb életet biztosítani az eddigieknél sokkal nagyobb tömegeknek. Kultúrát, anyagi javakat, szabadabb oktatást, méltóbb megélhetést a pár tízezer forintból tengődő, az életüket tisztességgel végiggürcölő nyugdíjasoknak, a szeretteiket otthon ápolóknak, a még mindig feketén dolgozó, mélyszegénységben élő munkásoknak, a fogyatékossággal élő rokkantsági járadékosoknak. S így tovább.

A magyar állam a te pénzedből kampányol a jelenlegi kormánypártnak - korlátlan anyagi erőforrásból. Teljesen illegális, mégis megtalálják a módját, föl se kapjuk erre a fejünket, úgy megszoktuk már. Átrajzolja a választási térképet úgy, hogy az neki kedvezzen. Teljesen alkotmánysértő módon alakította ki a levélszavazás rendszerét, tömegek adnak le rokonaik vagy halottak nevében szavazatokat.

Nem így képzeltük el a rendet.

Arra kérünk, menj el szavazni, szavazz legjobb belátásod szerint, és miután ezt megtetted, küldj egy üzenetet azoknak az ismerőseidnek, akikben nem vagy biztos, hogy voksoltak már. Ezt a levelet nagyjából 200-250 ezren olvassátok el a választásokig.

Ha annyit megtesztek, hogy minimum 3 ismerősötöknek küldtök egy üzenetet, akkor együtt még tízezreket mozgósíthatunk szavazásra az utolsó pillanatokban. Olyan ismerősöket, közeli vagy távoli rokonokat, volt iskolatársakat, munkatársakat keressetek, akikben nem vagytok biztosak, hogy elmennek szavazni.

Többféleképpen is lehet üzenni:

1. Ha van okostelefonod, használd az aHang mobilizáló oldalát, kattins erre a linkre: https://mozdulj.ahang.hu/valaszd-a-valasztast/

Írd át a sablonüzenetet a saját szavaiddal, és küldd el őket annak a 3 embernek. 

2. Továbbítsd szimplán ezt az e-mailt olyan ismerőseidnek, akik szerinted nem kapták meg.

3. Szavazás után készíts egy fotót magadról és mindenképpen posztold a közösségi médiában, vagy küldd el a 3 kiválasztott embernek, ne szégyenlősködj, szavazni menő :).

Ez most rajtad múlik, rajtunk múlik. Senki máson.

Köszönettel és bizakodással,

Hajdú Gergő és a teljes aHang csapat

Oroszország brutális agressziót követett el Ukrajna ellen, amit csak elítélni lehet. Ezt az evidenciát azért írtam le, hogy a most következőket nehogy valaki úgy értse, hogy mentegetni akarom Putyin háborúját. Megérteni próbálom.

Csütörtök hajnalig meg voltam győződve arról, hogy csak diplomáciai pókerjátszma, ami Ukrajna körül zajlik, elképzelhetetlennek tartottam az átfogó orosz inváziót. Mint kiderült, nem voltam egyedül, tekintélyes Oroszország-szakértők is így gondolták. Ezt a súlyos tévedést Sz. Bíró Zoltán történész például azzal magyarázta, hogy ami bekövetkezett, az nem racionális, „a józan ész kiköltözött a Kremlből”, és többen is az orosz elnök mentális állapotát kezdték firtatni. Ha egy egyszemélyi vezetésre épülő rendszerben a parancsokat kiadó első ember nem normális, annak beláthatatlan következményei lehetnek.

Putyint egyre többen hasonlítják Hitlerhez meg Sztálinhoz, és e két diktátort szokás őrültnek vagy legalábbis paranoiásnak minősíteni. Szörnyűséges bűnöket követtek el, ezek véghez vitelében bizonyára szerepe volt egyéni karakterjegyeiknek. De sem a második világháború megindításában, sem a szovjet diktatúra, a Gulag-világ kiépítésében nem ez volt a döntő.

Németország nem egyszerűen háborús vesztes volt 1918 után, hanem egy súlyosan megalázott nemzet, megnyomorított állam. J. M. Keynes, a későbbi híres közgazdász 1919-ben külügyi tisztviselőként, az angol küldöttség szakértőjeként vett részt a versailles-i békekonferencián, mielőtt azonban aláírták volna a németekkel a békeszerződést, lemondott, mert úgy látta, hogy ezek a békefeltételek egy újabb világháború magvát vetik el. A 30-as évekre már a franciák és angolok is belátták a helyzet méltánytalanságát, ezért nézték el Hitlernek a Rajna-vidék remilitarizálását, az Anschlusst, majd ezért adták oda neki a versailles-i béke értelmében Csehszlovákiához került – amúgy döntően németek lakta – Szudéta-vidéket. Aztán lett nagy meglepetés…

Sztálin egy polgárháború és külföldi intervenció sújtotta, végletekig elnyomorodott ország élére került 1922-ben. Akkoriban vált világossá, hogy a remélt világforradalom elmarad, és Sztálin meghirdette a „szocializmus egy országban” koncepcióját. A nemzetközileg elszigetelt Szovjetuniót ostromlott erődnek tekintette. (Egy ostromlott erődben természetesen megengedhetetlen bármiféle ellenvélemény, csak központi akarat létezhet. Ennek tragikus implikációi nem tartoznak e bejegyzés témájához.) Nem véletlen, hogy Szovjet-Oroszország az első – és sokáig egyetlen – nemzetközi megállapodást Németországgal kötötte 1922 áprilisában (rapallói egyezmény).

Egy „kis” ugrás a történelemben. 1939. augusztus 23-án – a franciákkal és angolokkal folytatott hosszadalmas és eredménytelen tárgyalásokat megszakítva – Moszkvában váratlanul aláírják a Molotov-Ribbentrop paktumot. Ennek titkos záradéka elhatárolja a német és szovjet érdekszférát az egy héttel később kezdődő háborúban. A Szovjetunió elfoglalja Lengyelország keleti területeit (majd a három balti államot, aztán Besszarábiát, a mai Moldovát is). Többségében olyan területekről van szó, amelyek valaha a cári Orosz Birodalomhoz tartoztak. Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia az első világháború után került az akkor újjáalakuló Lengyelországhoz. 1939 nyarán Sztálin számára nem valami „történelmi igazságtételről” volt szó, amikor igényt tartott ezekre a területekre, hanem pufferzónáról, felvonulási területről a németekkel lehetséges (várható) majdani háborúhoz.

Tim Marshall angol történész 2019-ben megjelent, A földrajz fogságában című könyvében arról ír, hogy Oroszország számára a Lengyelországból kiinduló Észak- és Kelet-európai síkság alapvető stratégiai problémát jelent, mert egészen Moszkváig nyitottá teszi a terepet bármiféle katonai támadás előtt (lásd Napóleont és Hitlert). Ezt a szovjet igényt ismerte el a zsigerileg és politikailag egyaránt engesztelhetetlenül kommunista- és szovjetellenes, de cinikusan reálpolitikus Churchill brit miniszterelnök, amikor 1944 őszén Moszkvában, majd végleg 1945. februárban Jaltában beleegyezett abba, hogy Lengyelországot 200 kilométerrel „eltolják” nyugatra, vagyis a Szovjetunió megtarthatta a Molotov-Ribbentrop paktummal meg- vagy visszaszerzett területeket, Lengyelországot pedig az addig Németországhoz tartozó területekkel kárpótolták. (Ez utóbbira is lehetett a messzi múltba nyúló történelmi magyarázatot találni, de ez akkor is mellékes volt.)

Hidegháborús évtizedek, kelet-nyugati – döntően szovjet-amerikai – szembenállás egy lehetséges atomháború árnyékában (és féken tartó erejével), NATO és Varsói Szerződés, amerikai katonák és atomrakéták Nyugat-Európában, szovjet katonák és atomrakéták Kelet- és Közép-Európában. Aztán 1989-90-ben szétesik a szovjet birodalom, 1991 végére maga a Szovjetunió is, és a többi között létrejön a független Ukrajna is.

Putyin abszolút komolyan, a szó szoros értelmében nevezte geopolitikai katasztrófának a Szovjetunió szétesését. Amikor 1997-től a korábban szovjet szatellitállamok sorra NATO-taggá váltak, amikor amerikai katonák, repülőgépek és légvédelmi bázisok létesültek Lengyelországban, Litvániában és Romániában, Oroszország védelme szempontjából kulcsfontosságúvá vált Ukrajna és Belarusz (meg a Kaukázus is). Az oroszok szemszögéből elviselhetetlen a Nyugathoz (Amerikához, a NATO-hoz és a NATO nyúlványának tekintett EU-hoz) kapcsolódó Ukrajnának még a gondolata is. Márpedig ez a gondolat akkor is létezik, ha számos okból jelenleg nincs napirenden Ukrajna EU- vagy NATO-tagsága. Innen nézve igenis racionális (még ha elfogadhatatlan is), hogy ennek megakadályozására Putyin minden eszközt bevet. Remélhetőleg a józan ész határain belül. A fentiek alapján nincs kétségem, hogy az országát sújtó nemzetközi szankciókkal együtt is el fogja érni Ukrajna ellenőrzését, vagy egy nemzetközileg garantált semlegességi és katonailag erősen korlátozott státusszal vagy megszállással és bábkormánnyal.

Bízom benne, hogy az atomháború nincs az alternatívák között.

A Facebook ma nyolcéves emlékként dobta fel ezt a rajzot. Vannak néhányan, akiknek ismerős, és akik pszichológus nélkül is értelmezni tudják. Belőlem speciel gyönyörű (meg gyötrő) emlékeket hív elő.