Orbán Viktornak, azt hiszem, mindenkit sikerült péntek délután meglepnie, amikor Belgrádban(!) bejelentette, hogy május végén visszaadja a rendkívüli felhatalmazást. Szerintem rövidesen jön egy újabb meglepi: a parlament feloszlatása és előrehozott választások kiírása. "Az első csatát megnyertük" - mondta O.V. ugyancsak pénteken, értve ezalatt, hogy a várakozások ellenére nálunk nem vált olyan pusztítóvá a COVID járvány, mint Dél-Európában vagy az USA-ban. Jöhet tehát a második "csata": O.V. főparancsnok felhatalmazást kér az ő népétől, hogy felvegye a harcot a gazdaság újjáépítéséért. Ez természetesen feltételezés, de van egy-két érvem.

Miért kell visszaadni a kormánynak (= O.V-nek) a járványra hivatkozva kért és megkapott rendkívüli jogkörét, amikor maga a kormányfő jósolta be, hogy ősszel jön a járvány újabb hulláma, a gazdasági válság - a termeléscsökkenés, a munkanélküliség - valódi mértéke pedig egyelőre beláthatatlan? Lehet ok persze a nagyon rossz nemzetközi visszhang, de ez Orbánt nem szokta érdekelni. Viszont a felhatalmazási törvény kizárta választások kiírását (akár bármi okból megüresedett képviselői hely betöltésére is). Vagyis ha visszaáll a "törvényes rend", akkor már nincs akadálya egy akár nyárvégi voksolásnak.

Egy előrehozott választás mellett szól a Fidesz közvélemény-kutatások szerinti erős - a járvány idején megerősödött - támogatottsága. Viszont ki tudja, mi lesz a helyzet 2022-ben?

Az ellenzék két-három hónap alatt aligha lesz képes vonzó és ütőképes alternatívát - közös programot kidolgozni, közös miniszterelnök-jelöltet, a körzetekben egyeztetett módon egyetlen, a DK-tól a Jobbikon át a Momentumig minden párt által támogatott képviselőjelöltet állítani. Egyelőre - nem utolsósorban a kormány fojtogató húzásai miatt - nem sikertörténet Budapest és más nagyvárosok ellenzéki vezetése sem.

A munkájukat vesztett tízezrek (már több mint százezren vannak) még kapják az álláskeresési támogatást, sőt ezt a választási kampány során még meg is lehet toldani egy vagy két plusz hónappal, hogy mindenki lássa: "Egyetlen magyar sincs egyedül!" De ha a válság - mint azt sokan jósolják - elhúzódik, akkor az elégedetlenség is megnőhet. A legszegényebbek, legelesettebbek, akiket a válság a leginkább sújt, úgyse mennek szavazni, vagy ha igen, akkor úgy voksolnak, ahogy a közmunkát osztó polgármester parancsolja.

Szóval a tippem egy legkésőbb szeptember elején megtartandó választás - és Orbán elsöprő győzelme.

Én már nem tudok elmenni ebből az országból...

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.

József Attila verse számomra a magyar irodalom egyik legtökéletesebb alkotása. És valahányszor elolvasom, mindig egy másik versszak az, ami megragad. (Mondjuk, az "Akár egy halom hasított fa..." kezdetű mindig, de ehhez már rég nem kell újraolvasnom.)

Ma - bizonyos összefüggések folytán - a fenti szakasz.

A napom jelentős részét a számítógép előtt töltöttem. Jelenleg a youtube-on az 1992-es londoni Freddy Mercury tribute koncertet nézem, hallgatom. Vasárnap estig érhető el. Másfél óra alatt világszerte csaknem félmillióan nézték-nézik. Előtte bő egy órán át a Partizánt (Gulyás Marci napi politikai műsora a youtube-on) néztem, három (plusz G. M.) értelmes baloldali fiatalember beszélgetését. Délelőtt hosszan cseteltem egy 16 éves bagi sráccal, akivel nyáron haverkodtam össze, és aki a legjobb úton van afelé, hogy sok ottani, telepi társához hasonlóan elkallódjék. Hiperaktív, nehezen kezelhető, a bagi iskolából el is távolították, Aszódról már ő maradt ki. Csak sejtéseim vannak arról, honnan van pénze, hogy a telefonja - Messengerrel, tehát internettel - szinte állandóan be legyen kapcsolva. Amúgy elég nyomorúságos körülmények közt él.

Ja, de ez mellékszál - lehet ez mellékszál?! -, mert valójában arról akartam írni, hogy hús-vér emberektől elszigetelve, színháztól, koncerttől megfosztva mennyire kitölti (egészségtelenül)  az életem jelentős részét az internet. Tegnap este a New York-i Metropolitan operaelőadását élveztem: Richard Strauss Ariadne Naxosban c. jópofa operáját. Éppen csak bele akartam nézni, kíváncsiságból, de aztán ott ragadtam.

(Megelőzendő a korholó kommenteket: azért olvasok is, főzök, sétálok is.)

Nagyon hiányzik. Normális esetben már több mint egy hete naponta a Külkerparkban úsznám az adagomat (1000 m). Májustól Külkerpark, szeptembertől a Lukács 22 fokos (nyitott) medencéje, télen is heti két-háromszor. Ott utána húsz perc a termálban.

A gyerekkorom a Csasziban (Császár uszoda, akkor még Komjádi nélkül) telt. Egyetemistaként - mert a Csaszi a Komjádi építése miatt bezárt - jött a Lukács. Később - leendő feleségemmel, eleinte még barátként - hajnalonta a szigeti Sportuszoda. Neki ott telt az ifjúkora, sportúszóként. Aztán egy téli ködös-párás hajnalon egy ugyanabban a sávban edző srác belecsapott a szemébe. Soha többé nem ment a Sportuszoda tájékára. Azóta járunk a Lukácsba.

Ja, és persze - főleg gyerekkoromban, családi alapon - volt Gellért, Palatinus. A hullámfürdők mint szenzációs kaland. Amikor egy évig Békásmegyeren laktunk, a Pünkösdfürdő. Aztán egy nyári napon már olyan húgyszaga volt a medencének, hogy oda se mentünk többé. 

Szóval az úszás hozzátartozik (tartozna) az életünkhöz, s ezt nem pótolja az itthoni torna meg a (szinte) napi rendszerességű egy-másfél órás séta.

A karantén bölccsé és türelmessé tesz: ma végre képes voltam olyan alaposan megmosni a spenótot - tegnap piacon voltam, szigorúan 12 előtt -, hogy ne ropogjon a fogam alatt a homok.

(Spenót tükörtojással + szilvásgombóc, utóbbi persze mirelit, de így együtt gyerekkori menüemlék)

Most meg a Figarót nézem, egy Metropolitan-előadást. Mert az élet alapvetően szép.

Ceterum censeo: Orbánék menjenek a p...ba!

Juszt is.

A kuriózum Toscanini-felvétel története a videó alatt olvasható angolul.

Mi tagadás, otthon- (itthon)ülő nyugdíjasként internetfüggő lettem, és ennek nem tesz jót a kényszerű bezártság, az, hogy minden este (is) itt ülök a gép előtt, olvasom a híreket, ismerőseim bejegyzéseit a Facebookon. És kurvára elegem van abból, hogy utóbbin a Kövér Lászlóhoz és Schmitt Máriához hasonló szarháziakról szóló bejegyzések tömegét kell olvasnom. Kell? Nem kell - vagy legalábbis nem kéne, ha ki tudnék lépni közélet iránt érdeklődő magamból. Vagy ha inkább bombakészítésre adnám a fejemet.

Sok éve nem látott - a világ más, boldogabb táján élő - barátom ma felelősségre volt, hogy a blogom tele van Orbán Viktorral, miért nem "hozzám méltóbb" témákat választok. Tulajdonképpen igaza van. Mentségem csak annyi, hogy azért nem ez a posvány tölti ki (teljesen) az életemet. Ma délután például egy művészetkritikus barátom online előadását hallgattam meg, holnap is lesz részem valami hasonlóban; néztem-hallgattam operaelőadásokat, egy szenzációs Sevillai borbélyt a Metből és egy hihetetlenül erotikus Carment Párizsból (Garanchával), Távmoziban megnéztem a Láthatatlanokat, olvasom Garcia Márquez Szerelem a kolera idején című regényét, sétálok (egy hegyi ösvényen elesek, jól beverem a farokcsontomat, ami nagyon tud fájni)... szóval van élet a politikán túl is. De függetleníteni magam nem tudom tőle. Függő vagyok.

Egy diktátor nem engedhet: most ragaszkodik a május 4-i érettségihez. A felelőtlenséggel szemben csak egy általános szülői-tanári bojkott segíthet. Vajon lesz-e?

150 éve, 1870. április 22-én született.

"A demokrácia nem azonos  azzal, hogy a kisebbség aláveti magát a többségnek. A demokrácia  - állam, mely elismeri a kisebbség alárendeltségét a többségnek, vagyis olyan szervezet, amely arra szolgál, hogy egyik osztály a másik ellen... rendszeres erőszakot alkalmazzon.

Mi végcélként az állam megszüntetését tűzzük ki, azaz minden szervezett és rendszeres erőszaknak, általában minden, embereken elkövetett erőszaknak a megszüntetését. Mi nem várjuk egy olyan társadalmi rend eljövetelét, amelyben nem tartják majd tiszteletben azt az elvet, hogy a kisebbség aláveti magát a többségnek. De amikor a szocializmus felé törekszünk, meg vagyunk győződve arról, hogy ez át fog nőni a kommunizmusba, s ezzel kapcsolatban általában megszűnik majd annak szükségessége, hogy emberekkel szemben erőszakot alkalmazzunk, hogy az egyik embert a másiknak, hogy a lakosság egyik részét a másiknak alárendeljük, mert az emberek meg fogják szokni, hogy a társadalmi együttélés elemi feltételeit erőszak és alárendelés nélkül tiszteletben tartsák.

Engels éppen azért, hogy a megszokásnak ezt az elemét kiemelje, új nemzedékről beszél, 'új, szabad társadalmi állapotok között felnőtt nemzedékről, amely képes lesz arra, hogy az egész államkacatot sutba dobja', - minden államkacatot, a demokratikus-köztársaságit is."

"A kapitalista társadalomban..., a demokratikus köztársaságban többé-kevésbé teljes demokráciát találunk. De ez a demokratizmus mindig a kapitalista kizsákmányolás szűk keretei közé van szorítva és ezért - lényegében - mindig a kisebbség, csak a vagyonos osztályok, csak a gazdagok számára demokratizmus. A kapitalista társadalomban a szabadság nagyjában mindig ugyanolyan marad, amilyen a régi görög köztársaságokban volt: szabadság a rabszolgatartók számára. A mai bérrabszolgákat a kapitalista kizsákmányolás feltételei következtében annyira nyomja a nyomorúság.és a szegénység, hogy 'nem demokrácián jár az eszük', hogy az események megszokott, békés folyása mellett a lakosság többsége ki van rekesztve a társadalmi és politikai életben való részvételből."

(Állam és forradalom. 1917. augusztus-szeptember).