Hosszan tipródtam azon, hogy az „Életcserepek” sorozatba illesztve írom meg ezt a bejegyzést, talán Politika 1. címmel, végül is életemből mindent összevetve kb. három évtizedet újságíró voltam – sőt, vagyok most is, ezzel a bloggal. Aztán úgy döntöttem, mégse, mert nem én vagyok fontos ebben a történetben. Noha minden most következő mondat rólam is szól.

Megdöbbentem, persze, amikor reggel azt olvastam a hvg.hu-n (vajon meddig marad meg?), hogy mától felfüggesztették a Népszabadság írott és online megjelenését „a lap új koncepciójának kidolgozásáig”. Lementem a postaládához, némi meglepetésemre ott találtam a mai számot, címlapján a Rogán- és a Matolcsy-sztori újabb epizódjával. Ez megzavart kissé. A lap megszüntetéséről (hiszen a „felfüggesztés” nyilvánvalóan ezt jelenti) szóló hír olvastán – a megdöbbenés után – az első gondolatom ugyanis az volt, hogy már nem is olyan nagy kár érte, ez a lap már régen nem az, aminek látni szerettem volna, aminek lennie kellett volna. Az utóbbi napokban viszont éppen a Rogán- és Matolcsy-ügyekben folytatott tényfeltáró – netán Fidesz-körökből származó kiszivárogtatásoknak helyt adó – tevékenysége fontos és értékes volt; közérthetően és néhány tízezer megmaradt olvasóján túl terjedő hatással beszélt arról, hogy miben élünk. Nyilván ezért kellett azonnali hatállyal – úgy tűnik, a tervezettnél hamarabb – leállítani.

Megpróbálok végigmenni a fentiekben felskiccelt néhány állításon: mi történt/történik? miért fontos ez? mit jelentett a Népszabadság? miért nem fáj nekem (annyira) a lap megszűnése?

Ahogy a pártom (MKKP) és a szívem diktálta. A Kétfarkú Kutyák (azaz Soros György) instrukciójának megfelelően az igent és a nemet is beikszeltem, gondosan ügyelve, hogy a vonalak a körben metsszék egymást, a szívem meg attól lett (picit) könnyebb, hogy jó nagy betűkkel ráírtam a papírra: GAZEMBEREK!

A szavazókör felé sétálva persze eszembe jutott Orbán is, meg a "patkány" és a (most különösen divatos afrikai vándor) poloska minősítés is, de ezeket igyekeztem kisöpörni a fejemből, tudatosítva, hogy O. V. ember, ahogy ember az a sok millió polgártársam, aki ma "nem"-mel szavaz. Jöhetnék most kedvenc Vörösmarty-idézetemmel, miszerint az emberfaj sárkányfog-vetemény, és nincsen remény, de végül is József Attilát választottam:

VILÁGOSÍTSD FÖL

Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák - kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
  Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
  de mind-mind pénzre vált reményt;
  ki szenet árul, ki szerelmet,
  ki pedig ilyen költeményt.

És vígasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét -
  mivelhogy rend kell a világba,
  a rend pedig arravaló,
  hogy ne legyen a gyerek hiába
  s ne legyen szabad, ami jó.

Hülye dolog, amikor az ember egy tudományos konferencia kávészünetében majdnem elbőgi magát, és óvatosan, közönyt színlelve törli le a mégis kibuggyanó könnycseppet. A Kemény István szociológus emlékére rendezett "Újraértelmezett szegénység" című konferencián vettem részt. Az OSA konferenciateremmé alakított átriumának oldalszárnyában kamarakiállítás: Schiffer Pálnak Keménnyel együttműködve készített 1974-es, nagyszerű Cséplő Gyuri című dokumentum-játékfilmjéről, illetve magáról a főszereplőről, egy a putrisorról kitörni vágyó cigányfiúról. Annak idején persze - és azóta is - láttam a filmet, megrendített. Most is megszólítottak a filmből vett képek, és döbbenetes a 70-es években még a zalai Németfalu határában álló, nyomorúságos vályogputrik látványa, amelyekhez képest a mostanában általam megismert szegényes, lepusztult cigánytelepi házak valóságos rózsadombi villák. Megnéztem a Schiffer hagyatékából kiállított dokumentumokat, a forgatókönyv-változatok mellett a Cséplő György betegségére és két évvel a film forgatása után, 26 éves korában bekövetkezett haláláról, írástudatlan özvegyének nyugdíjkérelméről tanúskodó papírokat. papírok. És akkor egyszercsak két levél, primitív kézírással, szörnyűséges helyesírással, félrehallott vagy csak tájszólással fonetizált szavakkal palibácsihoz. Az egyik Cséplő Gyuritól, a másik - valószínűleg már Gyuri halála után - egy falubelitől, kérnek valamit. A lefelé görbülő soroktól, a betűk látványától hirtelen megjelennek előttem a hús-vér emberek, a sorsok, és akkor elszakad a cérna.

Aztán rendezem soraimat, és visszaülök hallgatni a (tényleg érdekes) előadásokat.

Kemény Istvánról

A Cséplő Gyuriról

A film

A mi családunkban sose tartottak - tartottunk - névnapot, nem is tudom, mikor milyen nap van, így persze azt se, hogy rokonaimnak, ismerőseimnek mikor van névnapjuk, őszintén szólva nem is érdekel. A sajátomat persze már megjegyeztem, hiszen gyerekkorom óta voltak barátok, ismerősök, akik köszöntöttek, de például máig nem tudom, mikor van a feleségem névnapja. Mifelénk a születésnap dívott csak. Tudom, hogy másoknál - keresztény hagyomány - ez másképp van.

Természetesen azt se tudtam soha, mikor van Máté nap. Két éve se tudtam, de ő akkor ezen rettentően - ha nem volna morbid azt mondanám: halálosan - megsértődött. Annyira, hogy három héttel később - mint utólag közölte: tudatosan - nem üdvözölt a születésnapomon (szép blogajándékokat szoktam volt kapni tőle). Rosszul esett, de én ezúttal se sértődtem/sértődhettem meg.

Nem nyafognék, de most már késő... Ránéztem a naptárra, talán nem is véletlenül, és most nem tudom, mit kell mondani. Gondolok...

Már szép a napom; most találtam a Facebookon. Isten áldja Mark Zuckerberget és Görög Ibolyát!

A fenti két rövid mondatot meg a dalt még reggel posztoltam, aztán el kellett mennem, de a dal tovább dolgozott a fejemben. Eszembe jutott, hogy én ezt  először Marlene Dietrichtől hallottam, talán a 70-es évek elején a Magyar Rádióban, persze németül.

Egyszerre került be a Rádió hangtárába és műsorába ezzel

Nem tudtam, hogy Bob Dylan dala, azt hiszem, akkor még semmit se hallottam Bob Dylantől - talán róla sem.

Honnan lesznek a barátok? A szomszéd házból, az iskolából, munkahelyről – meg csak úgy, véletlenül. Izgalmasabb kérdés, hogy mitől barát a barát, mi különbözteti meg a havertől, a jó ismerőstől. Azt hiszem, a legfőbb kritérium – legalábbis számomra –, hogy jelen legyünk egymás életében, fontosak legyünk egymásnak. Ez a jelenlét, a barátság, nem feltétlenül egész életre szóló, sajnos. De „akkor” és „ott” megvolt, fontos volt, igaz volt – még ha múltidő is.

Az első barátom, akire emlékszem, Bandi volt, osztálytárs az általános 2-4. osztályában. Lényegében minden szabadidőnket együtt töltöttük, vele meg az öccsével, Lacival. Együtt jártunk „usziba, a Csasziba” (Császár uszoda), csavarogtunk a Margit-szigeten, ahol legjobban a kolostor romjait szerettük. Legfontosabb kalandunk azonban az – utcánkról elnevezett – „Ady Endre Gyermekegyesület” megalapítása volt (közösségi létre nevelődtünk), amely a kertünk málnabokrai között székelt.

in memoriam Máté

Kerek születésnaphoz közeledve fogamzott meg bennem a gondolat, hogy önéletrajzi sorozatot indítok, jórészt korábbi bejegyzésekre alapozva. Rögtön eszembe jutott, hogy „Cserepek” – Máté kezdett valamikor ciklust ezzel a címmel saját életéből, aztán Ancsa abbahagyatta vele; egy gyönyörű darabjára emlékszem, amelyben Krisztiánnal való megismerkedését írta meg. Az ”in memoriam” nem csak ennek szól: kétszer írtam bővebben nevelőotthoni múltamról, mindkétszer az ő – w.m. – valamely blogbejegyzésének hatására. Az itt olvasható (csekély változtatásokkal) a 2008. október 16-ai poszt megismétlése. Aktualitását az adja, hogy a budapesti Alföldi utcai gyermekotthon a most kirobbant, állítólagos pedofilügy színhelye, és én ott kezdtem „munkás” életemet. Az utca akkor Kállai Éva nevét viselte. (Nem ehhez a történethez tartozik, hanem az élethez, az élet furcsa véletleneihez: Kállai Éva lányával együtt voltunk Vlagyimirban, ő szegedi, én budapesti egyetemistaként, és a barátom lett.)  

Réges-régen, a történelem előtti időkben (1965-ben), érettségi után gyermekfelügyelőnek mentem a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet szellemi fogyatékosoknak fenntartott átmeneti otthonába. (Tanár akartam lenni, és oda volt protekcióm.) Egyhónapos nyári munkáról volt szó (minden nyáron dolgoztam valamit), hiszen ősszel majd úgyis megyek egyetemre.

Az első nap szörnyű élmény volt, azt hittem, nem hogy egy hónapot, azt a napot se fogom kibírni. A „szellemi fogyatékos" nagyon tág kategória, de semmiképpen nem férnek bele az elmebetegek (skizofrénok, epilepsziások stb.), márpedig itt ilyenek is voltak a vízfejűek, imbecilis képezhetetlenek és a „hivatalos" skála túlsó végét képező, tulajdonképpen teljesen normális gyerekek mellett; utóbbiak nagyrészt a családi körülmények, az ingerszegény környezet vagy más okok miatt két-három évvel lemaradtak saját korosztályuktól, ami 10–12 éves korban feltűnő, de, mondjuk, harminc évesen már nem. Szóval széles volt a skála.

Néhány napot késtem ezzel a bejegyzéssel, de ma jutott eszembe, augusztusban volt ötven éve, hogy két barátommal – Jancsival és Pingvinnel – autóstoppal beutaztam Lengyelországot (na jó, néhány várost, körzetet). Ez a téma egyébként már többször előkerült ezen a blogon, nemcsak azért, mert nagy élmény volt, hanem mert a két egykori fontos barát már halott. És Kriszta, akit ott, egy varsói villamoson, ismertem meg és szintén nagyon közeli barátom lett, már csak „volt barát”. Szóval lenne okom rá, hogy akár a múló időn, akár a veszteségeken borongva szomorúan, keserűen emlékezzem, de erről szó nincs. Ha visszagondolok arra az 1966. augusztusi három hétre, csak a kaland bizsergető, nosztalgikus érzése tölt el. Nem tudom, barátaim-útitársaim közül valamelyik ismerte-e Kerouac történetesen éppen abban az évben magyarul is megjelent Úton c. korszakos könyvét – én nem –, de a feeling , egy újfajta, fiatalos szabadságvágy benne volt a „60-as évek” levegőjében, itt is.

J. hétfőn átment a pótvizsgán. Apja fölhívott és megköszönte, hogy segítettem, időt és energiát fordítottam a fiára. Nem nagy ügy.

J. egy tizenhárom éves, kedves, udvarias fiú a cigánytelepen, ahol önkéntesként mentorkodom. Szülei három héttel a pótvizsga előtt szóltak az egyesületnek, tudnának-e segíteni, mert a korábbi évektől eltérően a családvédelmi szolgálat (vagy ki a kóc csinálta) már nem foglalkozik ezzel. Egy fiatal önkéntes irodalomból, én történelemből igyekeztem felkészíteni - ezek szerint sikerrel, J. a hetedik osztályba léphetett. Csakhogy.

Négyszer egy órát töltöttem a sráccal, s próbáltam beleverni a fejébe I. (Nagy) Lajos királyunk törvényeitől - megvan? ősiség, kilenced, úriszék - a nagy földrajzi felfedezéseken és a reformáción át a felvilágosodásig és a nagy francia forradalomig a magyar és világtörténelmet. Ezek szerint sikerrel. A tanár állítólag meg is dicsérte őt is, meg engem is, aki felkészítette. Csakhogy.

J-nak természetesen fogalma sincs a történelemről. Szerintem egyetlen igazi eredményt tudtam vele elérni: már érti az évszázad fogalmát, azt, hogy az 1500-as évek az a 16. század. Amikor a második találkozónk után azt írtam az engem a korrepetálásra beszervező X-nek, hogy reménytelennek látom a dolgot, mert a gyerek egy szóra nem emlékszik abból, amit négy nappal korábban átvettünk, azt válaszolta, hogy "általában átengedik őket, de azért nem árt, ha tud villantani valamit".

"Eddig a Pequod meredeken az ámbráscet feje fölé dőlt, most [az imént elejtett valódi bálna fejével - Rás] a két fej kiegyensúlyozta, s a hajó visszanyerte egyenes futását, bár elhihetik, hogy erősen meg volt terhelve. Így, midőn egyik oldalon felemeled Locke fejét, arra dőlsz, de emeld fel mosta  másik oldalon Kant fejét, s kiegyenesedsz, de igen sanyarú állapotban vagy. Némelyik lélek örökké a csónak kiegyensúlyozásával foglalkozik. Ó, ti bolondok, dobjátok e viharfejeket mind a tengerbe, s akkor könnyen és egyenesen fogtok úszni." (Szász Imre ford.)

Herman Melville Moby Dick vagy a fehér bálna című, vagy százötven éve született regényét olvasom. Nagyon fura olvasmány. Legendás könyv, kiskamaszként olvastam - úgyszólván kötelező kalandregény volt a titokzatos, féllábú és megszállott Ahab kapitány és hajójának története. Én - amennyire emlékszem - speciel untam.