(Tíz évvel ezelőtt, még A vajszínű árnyalat vendégbloggereként írtam az alábbi bejegyzést.)

Most, hogy Fidel Castro betegsége és az ideiglenes(nek mondott) hatalomátadás kapcsán számtalan - előítéletekre, ismerethiányra valló - ostoba közhely (is) elhangzik, leíródik, érdemes talán néhány tényt felidézni, legalább vázlatosan.

1./ Kuba a 20. század első felében az Egyesült Államok szerződésben kikényszerített katonai gyámsága alatt állt. Az USÁ-nak joga volt bármikor katonailag beavatkozni, s katonai támaszpont céljára "bérbe" vette Guantanamót, amely "szerződést" csak mindkét fél egyetértésével lehet felmondani. Emellett - és ez sokkal fontosabb - a forradalom előtt a kubai mezőgazdasági földterület többsége amerikai (elsősorban vállalati) tulajdonban volt, ahogy a kubai kulcsiparágak - olajfinomítás, cukor, rum, dohány - is. S még emellett 1959-ig Kuba az Egyesült Államok mulatónegyede, bordélyháza és (főleg korábban, a szesztilalom idején) kocsmája volt. (Amivel kapcsolatban ismét kénytelen vagyok felvetni a napokban más témával kapcsolatban általam már vélelmezett amerikai képmutatást és kettős mércét.)

2./ Bár primitíven leegyszerűsítő megfogalmazásnak tartom, de a közérthetőség kedvéért elfogadom azt a meghatározást, hogy Kuba a 60-as évek óta "kommunista diktatúra", Fidel a világ egyik utolsó "kommunista diktátora".

Tegnapelőtt két huszonéves fiatalember volt a vendégünk, „másodgenerációs” barátok, vagyis barátaink barátainkká vált gyermekei. Van belőlük néhány, azzal a megszorítással, hogy a gyermekkoron túl általában kb. húszas éveik elejéig volt szorosabb a kapcsolat, aztán már kevésbé „érnek ránk”. Ami azért sajnálatos, mert számomra gyakran már érdekesebbek, mint velem egykorú, sok évtizede ismert (és változatlanul szeretett) szüleik. Azt azonban még nem érdemelték ki, hogy önállóan, névvel is beleférjenek ebbe a sorozatba. Ahol ismét három emberről lesz szó (meg sok minden másról, ahogy eszembe jut). Kettőt közülük munka-, a harmadikat bloggertársként ismertem meg.

Kornél – a bevezetőben említett két fiatalember apja – hat évvel fiatalabb nálam, aminek most már semmi jelentősége, negyven éve még számított. Akkoriban a Belvárosban egy garzonlakás friss és büszke tulajdonosa voltam; a lakást sok évvel korábban egy nagyobb lakásból választották le, a nagyobb nagynéném tulajdona volt, aki kiadta bérlőknek. Amikor odaköltöztem, épp egy tízéves zongoraművész-palánta lakott benne; a fal vékony, a szorgalmas gyakorlás jelentette művészi élvezet csekély volt. Szerencsére néhány hónap múltán elköltöztek, és az üresen maradt lakásba beajánlottam nagynénémnek fiatal barátomat, Kornélt és két haverját (egyikük ugyancsak rádiós újságíró kolléga, a harmadik egy fiatal fotóművész volt). Néhány nap múlva kiderült, hogy cseberből vederbe kerültem: gyakorlatilag a Neoprimitív Együttes lett a szomszédom.

 Fellépés előtt ők is szorgalmasan „gyakoroltak” – éjjel 2-ig. Azért csak addig, mert olyankor már pizsamában és zord arccal átmentem hozzájuk balhézni. A srácokat kedveltem, a zenekart, a show-jukat nem: primitívnek tartottam – „neo” nélkül. Viszont nagyon népszerűek voltak a Közgázon, ahol legtöbbjük végzett, meg diákklubokban, ifjúsági táborokban; egyszer én is jól berúgtam velük a nagymarosi Express táborban. A három hivatalos bérlő mellé hamarosan mások is beköltöztek, előbb barátnők, aztán ex-barátnők újabb barátai. A konyhájukban is laktak, így aztán hozzám jártak át kakaót, teát, rántottát főzni; lényegében szabad bejárásunk volt egymáshoz. A „kollégiumi” vagy „kommuna” életnek az vetett véget, hogy megnősültem. Judit ugyan szintén jól ismerte őket, és velem ellentétben még a Neoprimitívet is kedvelte, de a bohém rendetlenséget nem tűrhette, és hát egyébként is… Aztán elköltöztünk, aztán nekik is menniük kellett, mert a lakásra szükség lett. Kornéllal azonban megmaradt a kapcsolat, akkor is, amikor már nem voltunk kollégák. Az esküvőjén voltam először igazi falusi lagziban, mi lettünk elsőszülött fiának a névadó szülei (fiatalabbak kedvéért: akkoriban a keresztelőt helyettesítendő bevezetett állami rendezvény volt a névadó ünnepség); a nagyszülők kedvéért természetesen meg is keresztelték, de arra nem voltunk hivatalosak. Most már általában csak évente kétszer találkozunk: egymáshoz közel eső születésnapunk alkalmából valamely étteremben kettesben elfogyasztott ebéd alkalmával, illetve karácsony-újév tájékán nagy közös családi zabálás keretében. Minden egyéb ráadás – meg telefon.

 Nézem-hallgatom - és potyognak a könnyeim. 2009-ben Budapesten is járt, ott voltam a Papp László Arénában.

És tényleg nem volt már keresnivalója ebben az eltrumposodott világban.

Trump győzelméről, hiszti nélkül, lemondóan

Igen, tudom, a címben csonkán idéztem a Sic transit kezdetű szállóigét, de már rég nem a világ (valaki világának) a dicsőségéről van szó, maga a világ – legalábbis egy világ – elmúlásáról akarok írni. Mert erről van szó, egy a felvilágosodás korától a józan észen és a demokrácia térhódításán – és jobb szakaszaiban a társadalmi szolidaritás valamilyen fokú érvényesülésén is – alapuló világ végéről. Főleg a rációt siratom.

Társadalmi jelenségek, fejlemények ritkán (lényegében sohasem) vezethetők vissza egy okra. Trump sikerét politikai elemzők már az előválasztások során is elsősorban az elittel szembeni társadalmi lázadásként írták le. A 21. századi globális kapitalizmus – az alacsonyabb képzettséget igénylő munkahelyeket megszüntető technikai haladás, illetve egész iparágaknak az alacsonyabb munkabérű Ázsiába való kihelyezése – áldozatainak a lázadása. A sokszor már csak hajdani – mert munkahelyét már elvesztő –, vagy önmagát az elsősorban Latin-Amerikából beáramló olcsó munkaerőtől veszélyeztetve érző kékgalléros all-American lázadása. És persze a gazdasági-társadalmi folyamatok megértését már meg sem kísérlő átlagemberé, a tömegemberé, akit már a látványa is irritál azoknak az „okostojásoknak”, akik bonyolult összefüggéseket magyarázgatnak. Például globális felmelegedésről. Nyilván hazudnak. Pénzért. A világ ugyanis egyszerű – legalábbis az elképesztő mértékben hódító konteók világa. Meg a norma- és értéknélküliséget megtestesítő valóságshow-kat a kultúrába „emelő” média világa. Az anything goes világa.

Tízből mindössze négyen dolgoznak, és nyolcnak van legfeljebb általános iskolai végzettsége. Száz romából egy szerez diplomát.

A magyarországi 15–64 éves roma népesség nyolcvan százalékának még mindig csupán legfeljebb általános iskolai végzettsége van, miközben a nem roma lakosság esetében ez az arány csupán 20 százalék.  A romák közel 16 százaléka még az általános iskolát sem fejezte be 2015-ben.  A korai (18-24 éves) iskolaelhagyók aránya: romák 59,9%, nem romák 8,9%.

2015-ben a munkaképes romáknak 39 százaléka volt foglalkoztatott, szemben a nem romák 65 százalékos mutatójával.

Részletek itt

nem akarok

               emlékezni

nem tudok nem

               emlékezni

nem így akarok

               emlékezni

emlékezem

Tegnap eszembe jutott, hogy ebben az évben még nem olvastam a Tonio Krögert; ha elmaradt volna, épp oly nagy vétek lenne, mintha Szilveszter vagy újév napján nem venném elő a Jónás könyvét. Így hát ma este levettem a polcról; a háttérben Haydn szólt – ünnepi óra volt. Rituálé.

A rituálé az Értelmező szótár szerint valamely vallási szertartás megszabott rendje, köznapi értelemben valamely megszokott, ismétlődő, de önmagánál többet jelentő cselekedetet, cselekedetsort jelent. Nem vagyok vallásos, de számomra Thomas Mannt vagy Dosztojevszkijt olvasni, Bachot hallgatni önmagában rítus, úrfelmutatás, a világ – az emberi világ – lényegébe hatolás.

A Tonio Kröger akár a „Barátok” cserépciklus (folytatódik még) egy darabjához is ürügy lehetne, mert sokáig az első oldalak kedvéért olvastam, ahol egy egyoldalú barátságról van szó, és csak később ragadott meg a művész- és polgárlét bonyolult érzelmi-intellektuális viszonya, a kivételes – vagy csak különös – és ezért magányos ember reménytelen sóvárgása a „szőke és kékszemű” középszer iránt.

            „A dolog úgy állt, hogy Tonio szerette Hans Hansent, és már sok mindent elszenvedett miatta. Aki jobban szeret, az alul marad, és szenvedni kénytelen – ezt az egyszerű, kemény tanulságot az ő tizennégy éves lelke már megkapta az élettől; és olyan természet volt, hogy az ilyen tapasztalatokat jól megjegyezte, mintegy bensőleg felírta magának, és bizonyos fokig öröme telt bennük, noha persze ő maga nem igazodott hozzájuk, és gyakorlati hasznot sem húzott belőlük.” (Lányi Viktor ford.)

A Thomas Mann-novella természetesen személyes emlékeket hív elő, a Jónás könyve pedig a „Barátok II”-ben említett Hédihez kapcsolódik. Szilveszteri házibuli volt náluk. A szilveszteri házibuli is rituálé, kötelező. Soha nem szerettem igazán magát a buli műfaját sem, de mentem mindig mindenhova, hogy a barátaimmal legyek. Akkor, ott, évtizedekkel ezelőtt, jóval éjfél (a rituális Himnusz és pezsgős koccintás, puszi mindenkivel) után böngészni kezdtem a könyvespolcon, és leemeltem egy Babits-kötetet. A Jónás könyvéből talán annyi volt meg nekem, még a gimiből, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Most elolvastam, és döbbenetesen hatott rám. Annyira, hogy felolvastam a többieknek. Néma csöndben hallgatták végig, rájuk is hatott. (Valaha színésznek készültem.) Azóta nekem hozzátartozik az ünnephez.

*

Az előző rész nőkkel fejeződött be, velük is folytatom, mert megkülönböztetett helyet foglaltak el az életemben női barátaim.

„A nő mindig csak ebben a sorrendben lehet a férfi barátja: először pajtás, aztán szerető, és csak végül barát” – mondja Asztrov doktor Csehov Ványa bácsijában. Nos, nekem a második fázis kimaradt. Pedig mindhárom lányba, akiről most szó lesz, annak rendje s módja szerint szerelmes voltam, tettem kísérleteket, de talán túl könnyen is belenyugodtam a visszautasításba, s azontúl lényegében zavartalanul folytatódhatott, mélyülhetett el barátságunk. Legfeljebb néha-néha gondoltam arra, hogy…

Hármójuk közül már csak Hédi van meg, Zsuzsa pár éve meghalt, Kriszta pedig csaknem két évtizede egy hisztérikus jelenet során megszakította barátságunkat.

Hihetetlenül boldog vagyok. Mintha én kaptam volna.

Bob Dylan Nobel-díja egy nemzedékről és egy korszakról szól, amely nagyon más volt. Az egyre szörnyűbb, kegyetlenebb és önzőbb világban nosztalgikus főhajtás a hatvanas évek és a 68-as nemzedék előtt, amelynek egyik ikonja lett - akaratán kívül is, mint azt önéletrajzában írta. Szabadság és pimaszság áradt a dalaiból - és felelősség másokért, a világért. Egy korszak, amelyben azt hittük, minden lehetséges, minden csak rajtunk múlik, sarkaiból fordíthatjuk ki a világot. Hát... Lófaszt. De szép volt hinni, és szép emlékezni.

Az a kényszerképzetem támadt, hogy „illik” írni valamit a kerek születésnapomról. Próbáltam a könnyebbik végéről megfogni a dolgot, de a 70-es számhoz nem találtam semmi szexi számmisztikai babonát, és kudarcos volt az a kísérletem is, hogy érdekes eseményeket idézzek fel 1946. október 10-éről.

Most mi a … bánatról írjak? Életrajzot tán? Mondjuk tíz évenkénti bontásban.

A 10. születésnapom szűk két héttel előzte meg a forradalmat/ellenforradalmat; abból az időből a legérdekesebb emlékem a légópincében töltött néhány szórakoztató (számomra tényleg az volt!) nap, a recsegő Szabad Európa Rádió, vagy Oláh néniék verandájáról az égő Országos Levéltár látványa.

1966-ban Kalocsán, a 37. Budapesti Forradalmi Ezred egyetemista századának katonájaként töltöttem a születésnapomat, és csak három hét választott el attól, hogy szerencsésen bokaszalag-szakadást kapjak, és megszabaduljak tőlük.