Tudom, hogy a tanácsköztársasági bejegyzésem után ezzel magamra húzom a "komcsiság", sőt az egykori nevetséges "Forradalmi Ifjúsági Napok" felélesztésének vádját, de akkor is megismétlem az egy évvel ezelőtti bejegyzésemet.

„Április 4-ről szóljon az ének!”

***

Ez itt most nem akar objektív történelmi elemzésnek látszani. Bár...

Április 4-e 1950-től lett hivatalosan a Magyar Népköztársaság legnagyobb ünnepe; az április 2-i keltezésű 10. sz. törvényerejű rendelet nem csak a felszabadulás ünnepévé, hanem a „megbonthatatlan szovjet-magyar barátság” napjává is tette. Április 4-e – és az április 4-ikék – történetéről részletesebben lásd a Múlt-Kor történelmi portál cikkét

Tudom, az újlipótvárosi  "hivatásos rettegők", a "komcsi liberálisok", a világuralomra törő tudjukkik (meg a buzik) nemzetközi aknamunkája eredményeként, de tény, hogy világszerte egyre inkább mint valami bűzölgő trágyadombra néznek Orbán Viktor Magyarországára. Nem jó érzés annak sem (nekem), aki ugyan utálja és megveti ezt a társaságot, de magyarnak tartja magát, és ráadásul itt él, más választása nincs is, s ha lenne, akkor se biztos, hogy elmenne...

Két apropója is van ennek a bejegyzésnek. Az egyik osztrák és német színházi emberek felhívása az "Európa rothadó gócává váló" Magyarország "felszabadítására". Az eredeti szöveg itt.

A másik: egy – amúgy rendszerint józan kalkulációkra alapozó – barátom zaklatott kijelentése, hogy ha a baloldal nem fog össze a jövő évi választásokra, jönnek a fasiszták. Visszakérdezésre nagyjából világossá vált, hogy a rohamosan "jobbikosodó" Fideszre gondol.

Az első reakcióm mindkettőre az volt, hogy ez azért túlzás. Aztán elgondolkodtam. És arra jutottam, hogy komolyan kell venni a fasizmust mint alternatívát (feltéve, hogy azt nem azonosítjuk a koncentrációs táborokkal, Auschwitzcal).

- mondja Csepeli György.

Hat napot két kellemes kultúrországban - Ausztriában és Csehországban töltöttem -, a jó közérzethez persze a hírnélküliség is hozzájárult. Ma este hazaérkeztem, elkezdtem feldolgozni a hírleveleket, és rögtön belebotlottam ebbe az interjúba, amely persze semmi újdonságot nem tartalmaz.

Az új szignáloktól csordult ki a pohár, nem hallgatom többé a Kossuth - most éppen 180 perc-nek nevezett - reggeli krónikáját. Sem. Valójában már régen hallgathatatlan, vállalhatatlan egyoldalúságával, lihegésével, seggnyalásával. De odakötött a gyerekkorom óta tartó hagyomány, meg az az objektív tény, hogy anyagi okok miatt mégiscsak a közszolgálati(nak nevezett) Magyar Rádió rendelkezik a legszélesebb bel- és külföldi tudósítóhálózattal, hogy más rádiók eleve lemondanak olyan alapműfajról, mint a riport. De ezt tovább nem. A karácsonyi csengettyűkre változtatott szignálsorozattal valójában csak szimbolikusan is kiteljesedett a hazugságprojekt: "Nem a való hát: annak égi mássa" (Bocsáss meg, Arany János!).

Amúgy napközben már régóta inkább csak a Bartókot hallgatom, híréhségemet elsősorban az Info Rádióval (meg persze az internettel) csillapítom. Van még a Klubrádió, de hát azt merő szubjektivizmusból nem igazán kedvelem (egykori, nem feltétlenül szeretett kollégáim dolgoznak ott), és hát nehéz lenne tagadni annak is az egyoldalúságát. De legalább profi újságírók csinálják, és hát hogy lehetne egy napon említeni egy Kocsis Évát Rangos Katalinnal, Bálint Istvánt Szénásival.

25 évig dolgoztam a Magyar Rádióban. Rég volt, már érzelmileg sincs hozzá közöm – leszámítva azt az "apróságot", hogy az életem igazi alkotó korszakát jelentette (rendszerváltás előtt és után is). De már rég nem dobban meg a szívem, ha a Bródy Sándor utca környékére vet a sors, leginkább egy-egy, az Olasz Intézetben (tudjátok, hogy 1867-től itt ülésezett az Országgyűlés?) vagy a Festetics-palotában rendezett koncert. A "rádiófogyasztás" viszont megmaradt. Kisiskolás koromtól meghallgattam minden elérhető híradást; a Kossuth mellett a 60-as években még a zavarástól recsegő, az éterben el-eltűnő Szabad Európát; amikor hírszerkesztőként dolgoztam, a reggeli körkép - torna, mosdás, reggeli közben, fél 7 és fél 8 között - úgy nézett ki, hogy BBC, Amerika Hangja, Kossuth, SZER...

Öreg vagyok, ragaszkodom a berögzült szokásaimhoz, de van, hogy nem lehet valamit folytatni – pláne ha az a "valami" valójában már régen nincs is. Így hát ma reggel már csak Info Rádió és Klubrádió volt. Megszokom.

Nem hiszem, hogy csak a hideg miatt voltak a szokásosnál lényegesen kevesebben a Milla mai, halasztott tüntetésén. Zavaróbb lehet ennél az az identitásválság - identitásharc? -, ami Orbán, a napról napra bontakozó önkényuralom ellenzékét ma jellemzi. Nem világos, hogy az Együtt 2014 párt (egyik létrehozója a Milla) megalakulása után mi a tere, szerepe a párttól magát függetlennek deklaráló civil Millának. Ennek jeleként a Millának ma nincs "arca", a tüntetésen se beszélt senki a Milla nevében. Mi a viszony az Együtt és a Milla között? A Népszabadság tudósításaszerint például Bajnai Gordon jelen volt a tüntetésen, de ő se szólalt fel. S miközben szinte eltűntek a szerény Együtt-táblák, a színpad előtt néhányan hatalmas MSZP-zászlókat, egy másik csoport DK-zászlókat lobogtatott - megkönnyítve, hogy a Hír TV mszp-s-gyurcsányista megmozdulásnak állítsa majd be a megmozdulást. Holott nagyon nem az volt.

"Akarják tudni, miért csinálják?

Csak.

Nincs mesterterv. Nincs cél, nincs akarat, nincs IQ-szint, csak óvodai szintű erőfitogtatás. A világ felhördülésére az a válasz, hogy a világ tudja rosszul, mindenki mindent félreért. A néhai liberális fiatal demokraták középkorú, jól szituált nihilisták lettek, akiknek nincs moráljuk, nem hisznek semmilyen politikai filozófiában, semmit nem gondolnak a haza jövőjéről, polgárai szabadságáról, a nemzet prosperitásáról, tanácsadójuk egy dzsipes utcai agresszor, motivációjuk a politikai bosszú, miközben egy homályos, mussolinista-korporatív állameszmény foglyai."

Seres László írása

Nem tudok olyan higgadtan, sőt vidáman reagálni, mint Szily László, arra, hogy Sz. F. megkapta az (állam által osztott) legmagasabb újságírói szakmai kitüntetést Úgyhogy inkább belinkelem az ő bejegyzését, valamint ugyancsak az ő révén Szaniszló egyik legutóbbi monológját. Jó, tudom, sokan vannak, akiknek a szívéből beszél.

Itt élek, mást nem tehetek.

Nyilvános blogot írni exhibicionizmus. A blogger természetesen arra vágyik, hogy minél többen olvassák magvas gondolatait. Az a megtiszteltetés ért, hogy tegnapi bejegyzésem kikerült az index főoldalára, és ennek következtében a szokásos napi 20-30 látogató tízszeresét ötvenszeresét százszorosát (nem viccelek, és még szerényen is számoltam) sikerült idevonzanom.

Amikor kényszerűségből otthagytam a haldokló freeblogot, technikai szempontok alapján választottam a blog.hu-t, és nem tudtam, hogy ez az (általam nagyon ritkán olvasott) index blogüzemága. Nem számítottam arra, hogy ezzel nemcsak új olvasókat nyerek, hanem bekerülök az internetes fórumoknak abba terébe, amelytől mindig iszonyodtam, ahol érvek, gondolatok helyett az indulatok dominálnak. Ennek következtében az elmúlt perceket azzal töltöttem, hogy a legdurvábban személyeskedő kommenteket kigyomláljam. Természetesen köszönettel tartozom azoknak az új olvasóimnak, akik a bejegyzés témájáról mondták el vagy jelezték (akár indulatos) véleményüket. A többiért pedig elnézést kérek hozzám hasonlóan konzervatív ízlésű törzsolvasóimtól.

Botrányosnak nevezte Orbán Viktor miniszterelnök az Országgyűlésben azt a bírósági döntést, amely a rezsicsökkentés ügyében a kormánnyal szemben a gázszolgáltatóknak adott igazat. Részletek itt.

Orbán Viktor természetesen hazudott a bírósági döntés interpretálásában - de csak egy magasabb igazság nevében! Rámutatott, hogy igazságtalan a szabad piacon alapuló kapitalista rendszer, és ismét szenvedélyes harcot hirdetett a magyar embereket kiszipolyozó monopóliumok ellen.

Magyarország miniszterelnöke megveszett.

"A Fradiban nem történt semmi más, mint ami az egész országban: a politikai és a gazdasági maffia megszerezte a totális uralmat."

Bartus László döbbenetes írása.

A szerző szokás szerint túlpörgeti, de az általa sorolt tényeken - ha nem tények, akkor az érintettek majd nyilván bíróság előtt cáfolnak - érdemes eltűnődni. De lehet, hogy nem érdemes, mert akkor az ember legszívesebben csomagolna... Mindenesetre újra felidéződik, hogy mielőtt megőrült volna, Bartus László volt Magyarország egyik legkiválóbb oknyomozó újságírója.