Tudom, az újlipótvárosi  "hivatásos rettegők", a "komcsi liberálisok", a világuralomra törő tudjukkik (meg a buzik) nemzetközi aknamunkája eredményeként, de tény, hogy világszerte egyre inkább mint valami bűzölgő trágyadombra néznek Orbán Viktor Magyarországára. Nem jó érzés annak sem (nekem), aki ugyan utálja és megveti ezt a társaságot, de magyarnak tartja magát, és ráadásul itt él, más választása nincs is, s ha lenne, akkor se biztos, hogy elmenne...

Két apropója is van ennek a bejegyzésnek. Az egyik osztrák és német színházi emberek felhívása az "Európa rothadó gócává váló" Magyarország "felszabadítására". Az eredeti szöveg itt.

A másik: egy – amúgy rendszerint józan kalkulációkra alapozó – barátom zaklatott kijelentése, hogy ha a baloldal nem fog össze a jövő évi választásokra, jönnek a fasiszták. Visszakérdezésre nagyjából világossá vált, hogy a rohamosan "jobbikosodó" Fideszre gondol.

Az első reakcióm mindkettőre az volt, hogy ez azért túlzás. Aztán elgondolkodtam. És arra jutottam, hogy komolyan kell venni a fasizmust mint alternatívát (feltéve, hogy azt nem azonosítjuk a koncentrációs táborokkal, Auschwitzcal).

A fasizmus szűk értelemben természetesen Mussolini mozgalmát és rendszerét jelenti, de a 30-as évek közepétől – nem csak a baloldalon – általánossá vált a tekintélyuralmi rendszerek (s a belőlük kinövő diktatúrák) fasiszta minősítése. Az idők – változó történelmi körülmények – során és különböző politikai, filozófiai, világnézeti szempontból (Georgi Dimitrovtól Hannah Arendtig) sokféle értelmezés, meghatározás született a fasizmusra; nyilván nem fogom most ezeket áttekinteni, hanem ezekre is támaszkodva próbálom összeszedni a mai Magyarország számára releváns jellemzőket.

A fasizmus nem azonos a diktatúrával, a fasizmus egyszerre ideológia, mozgalom, politikai rendszer – és életstílus.

Antiliberális – több szempontból is. Mindenekelőtt azzal, hogy az individuummal szemben a kollektívumot állítja középpontba, a közösség érdekeinek rendeli alá az egyén érdekeit, hasonlóan a kommunizmushoz (amelynek reakciójaként, ellenfeleként született), de míg utóbbinál ez a kollektívum az osztály, a fasizmusnál a (mítizált) nemzet vagy faj. A fasizmus szemben áll mind a kommunista internacionalizmussal, mind a liberális kozmopolitizmussal.

Az előbbiekből is következően hasonítja a kommunista ideológiához antikapitalizmusa, csak éppen itt a 20-21. századi monopolkapitalizmussal, majd a globális tőkeuralommal nem a közösségi tulajdon áll szemben, hanem egy archaikus, egyéni (ugyancsak mítizált) kistulajdon. Antikapitalista jellegéből adódik, hogy történelmileg a fasiszta mozgalmak mindegyikénél (legalább indulásukkor) kimutatható egy erős baloldali kötődés is. Vagy abban az értelemben, hogy vezetői valamely szociáldemokrata vagy kommunista szervezetből indultak (Mussolini pl. az Olasz Szocialista Párt lapjának volt a főszerkesztője; 1934-ig az NSDAP-ben – a náci párt nevében a nemzeti mellett ott van a szocialista és a munkás jelző is – jelentős erőt képviselt a Gregor Strasser vezette szocialista balszárny stb.), de úgy is, hogy a fasiszta pártok tömegbázisát a (valamely válsághelyzet okozta káoszban) rendet kívánó középosztály mellett a baloldal lehetőségeiben vagy képességében csalódott munkásosztály biztosította.

Az antiszemitizmus nem feltétlen attribútuma a fasizmusnak (lásd Olaszország), de a nácizmus és az azt követő ideológiák a kapitalizmust és a marxista munkásmozgalmat egyaránt a zsidók művének, ugyanazon érme két oldalának, a zsidó világuralom eszközének tekintik, s ez a "modern" zsidóellenesség építhet a klasszikus antijudaizmusra éppúgy, mint a (szociológiai értelemben vett) kulturális antiszemitizmusra.

A fasizmus antiliberális jellegéhez tartozik a demokrácia elvetése, hiszen a demokrácia rendetlenséghez, felforduláshoz, anarchiához vezet – de minimum magában hordja egy liberális vagy kommunista rendszer létrejöttének lehetőségét.

A 20. század elejére kialakult polgári demokratikus intézményrendszer formális megtartása mellett is kiépíthető egy politikailag megmerevített, tekintélyuralmi rendszer (pl. a 20-as, 30-as évek Magyarországa), de válsághelyzetben a rendszer önmozgása vezethet a diktatúrához, a totális állam kiépítéséhez. A totalitarista rendszerben az állam mint a kollektívum (itt a nemzet) megtestesítője lép fel, s erre hivatkozva tart igényt a társadalmi élet minden területének – politika, gazdaság, kultúra stb. –, sőt a magánéletnek (család, nemiség), a gondolkodásnak (iskola, propaganda/média) az uralására. Ennek jegyében üldöz minden részérdeket megjelenítő – "a nemzeti egységet bomlasztó" – szerveződést, a korporativizmus jegyében felszámolja például a független szakszervezeteket.

S persze a fasiszta mozgalom meg a totális állam élén, annak tekintélyét megszemélyesítve mindig ott áll a vezér. Ebből a végső soron egyszemélyi uralomhoz vezető centralizációból következően a vezér bármilyen okból bekövetkező tekintélyvesztése a rendszer széthullásához vezethet.

Bevezetőben életstílusnak is neveztem a fasizmust; a mozgalom aktivitást vár el tagjaitól, az erő (erőszak), a dicsőség kultuszát hirdeti, és a közösség élményét kínálja fel a magára maradt, helyzetét bizonytalannak érző egyénnek, értékeket, normákat hirdet egy szétbomlott értékrendű világban.

*

Sokáig úgy gondoltam, az Európai Unió megakadályozhatja egy diktatúra, egy fasiszta típusú rendszer kialakulását Magyarországon, és az Orbán-rendszerrel szembeni EU-s bírálatok, lépések mintha ezt is igazolnák. Ugyanakkor látni kell, hogy a magyarországihoz hasonló jelenségek, folyamatok más kelet-, délkelet-európai országokban is megfigyelhetők vagy lehetségesek. S az EU magállamai dönthetnek úgy is, hogy egyszerűen elszigetelik, magukra hagyják ezeket az országokat (ha csak egy van belőle, még egyszerűbb a dolog), dőljenek/dőljön önmagukba/önmagába. Nekik van fontosabb problémájuk is...