„Élt egyszer valaki, akinek Harry volt a neve, és akit pusztai farkasnak hívtak. Két lábon járt, ruhát viselt, vagyis ember volt, voltaképpen azonban mégis inkább pusztai farkas. Sok mindent megtanult, amit jó eszű ember megtanulhat, és elég okos is volt. Egyvalamit azonban mégsem tudott megtanulni; hogy elégedett legyen magával és életével. Ez sehogy sem sikerült neki, ezért hát örökösen békétlenkedett. Bizonyára azért háborgott, mert a lelke legmélyén tudta (legalábbis tudni vélte), hogy valójában bizony nem ember, hanem pusztákról jött farkas…

Azonban azt sem zárhatjuk ki, hogy gyerekkorában vásott kölyök, féktelen vadóc volt, tanítói pedig igyekeztek kiirtani belőle a fenevadat, csakhogy ily módon épp azt a képzetet és hitet plántálták bele, hogy fenevad, a nevelés és az emberi tulajdonságok vékony mázával bevont bestia.

…

Pusztai farkasunk érzelmeit, mint a keverék lényekét, hol a farkas, hol pedig az ember határozta meg, és amikor a farkas kerekedett felül, az ember lesben állt és figyelt, bírált és ítélkezett, amikor viszont az ember bizonyult erősebbnek, a farkas tett így. Amikor például az ember-Harrynak fennkölt gondolatai, finom, nemes gondolatai támadtak, vagy úgynevezett jótettet hajtott végre, a farkas acsarkodott és vicsorgott, véresen gúnyolódott, hogy mennyire nem illik ez az egész nemes komédiázás egy magányos pusztai állathoz, egy farkashoz, amely a legszívesebben egyedül róná a pusztákat, vért szürcsölne vagy nőstény farkasokat űzne. Az ordas szemével ilyenkor minden emberi cselekedet hátborzongatóan nevetségesnek és gyámoltalannak, ostobának és hiúnak tűnt. De ugyanez történt, ha Harry farkasnak érezte magát, és vadállatként viselkedett; ha vicsorgott és gyűlölte az embereket, hazug és elfajzott erkölcseiket és szokásaikat, és halálos ellenséget látott bennük. Ilyenkor az ember állt lesben, és figyelte a farkast; vérengző fenevadnak nevezte, és elrontotta, megkeserítette minden örömét, amit csak egyszerű, egészséges, vad farkaslénye szerzett.” (Horváth Géza ford.)

*

„Élt egyszer valaki, akinek Harry volt a neve, és akit pusztai farkasnak hívtak. Két lábon járt, ruhát viselt, vagyis ember volt, voltaképpen azonban mégis inkább pusztai farkas. Sok mindent megtanult, amit jó eszű ember megtanulhat, és elég okos is volt. Egyvalamit azonban mégsem tudott megtanulni; hogy elégedett legyen magával és életével. Ez sehogy sem sikerült neki, ezért hát örökösen békétlenkedett. Bizonyára azért háborgott, mert a lelke legmélyén tudta (legalábbis tudni vélte), hogy valójában bizony nem ember, hanem pusztákról jött farkas…

Azonban azt sem zárhatjuk ki, hogy gyerekkorában vásott kölyök, féktelen vadóc volt, tanítói pedig igyekeztek kiirtani belőle a fenevadat, csakhogy ily módon épp azt a képzetet és hitet plántálták bele, hogy fenevad, a nevelés és az emberi tulajdonságok vékony mázával bevont bestia.

…

Pusztai farkasunk érzelmeit, mint a keverék lényekét, hol a farkas, hol pedig az ember határozta meg, és amikor a farkas kerekedett felül, az ember lesben állt és figyelt, bírált és ítélkezett, amikor viszont az ember bizonyult erősebbnek, a farkas tett így. Amikor például az ember-Harrynak fennkölt gondolatai, finom, nemes gondolatai támadtak, vagy úgynevezett jótettet hajtott végre, a farkas acsarkodott és vicsorgott, véresen gúnyolódott, hogy mennyire nem illik ez az egész nemes komédiázás egy magányos pusztai állathoz, egy farkashoz, amely a legszívesebben egyedül róná a pusztákat, vért szürcsölne vagy nőstény farkasokat űzne. Az ordas szemével ilyenkor minden emberi cselekedet hátborzongatóan nevetségesnek és gyámoltalannak, ostobának és hiúnak tűnt. De ugyanez történt, ha Harry farkasnak érezte magát, és vadállatként viselkedett; ha vicsorgott és gyűlölte az embereket, hazug és elfajzott erkölcseiket és szokásaikat, és halálos ellenséget látott bennük. Ilyenkor az ember állt lesben, és figyelte a farkast; vérengző fenevadnak nevezte, és elrontotta, megkeserítette minden örömét, amit csak egyszerű, egészséges, vad farkaslénye szerzett.” (Horváth Géza ford.)

*

RSS

"Istent egy csóró költő találta ki magának egy esős vasárnap délután, hogy legyen kihez beszélnie" - mondja magáról és istenes verseiről Kántor Péter, a talán legszerethetőbb mai magyar költő egy áprilisi És-interjúban. A naponta új és új (sok-sok régi) gyönyörűséget kínáló Nominativus blogon találtam a linkjét, ezzel a verssel együtt:

Kántor Péter: Mit kell tudnia Istennek?

Istennek tudnia kell, hogy számítok rá,
hogy szükségem van rá,
hogy bízom benne,

hogy számíthat rám,
hogy szüksége van rám,
hogy bízhat bennem,

hogy bárhogy is forduljanak a dolgok,
nem viselkedhet úgy, mint egy bankvezér,
vagy egy miniszterelnök, vagy egy szépségkirálynő,

hogy bárhogy is forduljanak a dolgok,
nem viselkedhetek úgy, mint egy bankvezér,
vagy egy miniszterelnök, vagy egy szépségkirálynő,

hogy nem várom tőle, hogy porszívózzon ki mindent,
rázza ki a szőnyegeket, járjon úszni,
és hagyjon fel a dohányzással,

hogy ne várja tőlem, hogy porszívózzak ki mindent,
rázzam ki a szőnyegeket, járjak úszni,
és hagyjak fel a dohányzással,

hogy vegye számításba, hogy nemcsak a jóból származhat jó,
ne akarjon tökéletes lenni,
és ne akarja a világot se tökéletesnek,

hogy számításba veszem, hogy nemcsak a jóból származhat jó,
és nem akarok tökéletes lenni,
és nem akarom a világot se tökéletesnek,

de hogy azért vannak határok,
hogy ne higgye, hogy elfelejtem neki
a jóvátehetetlen dolgokat,

hogy azért vannak határok,
hogy nem hiszem, hogy elfelejti nekem
a jóvátehetetlen dolgokat,

végül, hogy ha senkinek senki, ő biztosan
tartozik nekem
magával,

hogy végül ha senkinek senki, én biztosan
tartozom neki
magammal.

"Istent egy csóró költő találta ki magának egy esős vasárnap délután, hogy legyen kihez beszélnie" - mondja magáról és istenes verseiről Kántor Péter, a talán legszerethetőbb mai magyar költő egy áprilisi És-interjúban. A naponta új és új (sok-sok régi) gyönyörűséget kínáló Nominativus blogon találtam a linkjét, ezzel a verssel együtt:

Kántor Péter: Mit kell tudnia Istennek?

Istennek tudnia kell, hogy számítok rá,
hogy szükségem van rá,
hogy bízom benne,

hogy számíthat rám,
hogy szüksége van rám,
hogy bízhat bennem,

hogy bárhogy is forduljanak a dolgok,
nem viselkedhet úgy, mint egy bankvezér,
vagy egy miniszterelnök, vagy egy szépségkirálynő,

hogy bárhogy is forduljanak a dolgok,
nem viselkedhetek úgy, mint egy bankvezér,
vagy egy miniszterelnök, vagy egy szépségkirálynő,

hogy nem várom tőle, hogy porszívózzon ki mindent,
rázza ki a szőnyegeket, járjon úszni,
és hagyjon fel a dohányzással,

hogy ne várja tőlem, hogy porszívózzak ki mindent,
rázzam ki a szőnyegeket, járjak úszni,
és hagyjak fel a dohányzással,

hogy vegye számításba, hogy nemcsak a jóból származhat jó,
ne akarjon tökéletes lenni,
és ne akarja a világot se tökéletesnek,

hogy számításba veszem, hogy nemcsak a jóból származhat jó,
és nem akarok tökéletes lenni,
és nem akarom a világot se tökéletesnek,

de hogy azért vannak határok,
hogy ne higgye, hogy elfelejtem neki
a jóvátehetetlen dolgokat,

hogy azért vannak határok,
hogy nem hiszem, hogy elfelejti nekem
a jóvátehetetlen dolgokat,

végül, hogy ha senkinek senki, ő biztosan
tartozik nekem
magával,

hogy végül ha senkinek senki, én biztosan
tartozom neki
magammal.

Már elkészült az a törvénytervezet, amely alapján a kormány áttekintené, hogy az elmúlt évtizedek kitüntetettjei közül „kik váltak érdemtelenné” az állami díjak, így a Kossuth-díj viselésére. Lásd a hvg.hu cikkét.

Az ürügy persze Kertész Ákos, de ennél sokkal többről van szó, akárcsak a Kossuth tér szobrai esetében. Kiiktatni a magyar történelemből az 1945-1990 közti évtizedeket, valamint ezen túlmenően a baloldali hagyományt. Lásd még Orwell: 1984. A következő lépés talán egy országgyűlési határozat lehetne, amely kimondaná, hogy Magyarország történetében 1944-et 1990(?) követte, továbbá - évszámtól függetlenül - Horthy Miklóst Orbán Viktor. (Nem hiszem, hogy Lázár Jánosnak vagy Rogán Antalnak különösebb skrupulusai lennének egy erre vonatkozó egyéni képviselői indítvány benyújtásával kapcsolatban.) Minek ennyit szarozni a részletekkel!

(12 komment elveszett, aki akarja és tudja, kérem, pótolja.)

A múltkor azt írtam, nem szeretem a Nobel-díjas, dél-afrikai író, J. M. Coetzee könyveit, de nem tudom őket letenni. Az angolul 25 éve – magyarul meg a Nobel-díj odaítélése után, 2004-ben – megjelent Foe leginkább zavarba ejtett. A regény első megközelítésben Defoe Robinsonjának újramesélése. A nálunk – Swift Gulliverjéhez hasonlóan – ifjúsági regénnyé "lefokozott" Robinson Crusoe szerzőjének eredeti neve Foe volt. Coetzee-nél az író Mr. Foe-t felkeresi egy Susan Barton nevű nő, hogy elmesélje, hajótöröttként arra a szigetre vetődött, ahol Robinson (itt: Mr. Cruso) élt Péntekkel. Egy évet töltött az öreg, megkeseredett, magába zárkózó Mr. Crusonál, akinek futólag a szeretője is lett, míg mindhármukat megmenti egy arra vetődő hajó. Az ekkor már nagybeteg Mr. Cruso azonban az Angliába tartó hajóúton meghal. Susan Péntekkel száll partra, és egyetlen célja, hogy Mr. Foe-val megírassa Mr. Cruso történetét, persze úgy, ahogy ő látta, illetve ahogy visszamenőleg megfejteni próbálja. A Mr. Foe-hoz írott levelekből kibontakozó történetben azonban egyre inkább háttérbe szorul Cruso és előtérbe kerül Péntek. Péntek, a néma, kommunikációképtelen "kannibál". Pénteknek ugyanis – Mr. Cruso szerint – gyerekkorában rabszolgakereskedők kivágták a nyelvét. (Defoe-nál Robinson megtanítja angolul Pénteket, hogy legyen kivel filozofálgatnia.). Susanban azonban felébred a gyanú, hogy esetleg maga Mr. Cruso volt az, aki kivágta Péntek nyelvét… A történet egy másik szála Susan Brazíliában eltűnt lánya, akit ott hiába keres a nő, hogy aztán itt, Angliában jelenjen meg valaki, aki azt állítja, ő az elveszett lány.

A történet azonban valójában mellékes. Coetzee-t a személyiség és egy élet – meg persze egy történet – egzaktsága, elmesélhetősége, illetve ezek bizonytalansága foglalkoztatja. (Legalábbis én így értelmeztem.) Tudjuk, hogy egy történetet sokféleképpen, a benne szereplők vagy szemtanúk nagyon is eltérő nézőpontjaiból el lehet mesélni. De vajon el tudom-e mesélni, amit átéltem, vagy láttam? Akinek elmondom, ugyanazt érti-e belőle, amit mondani akartam? És vajon az elbeszélő "én" mennyire biztos, valóságos? A fizikai némaságtól a kulturális különbségek okozta kommunikációképtelenségen át a szereplő személyek bizonytalanságáig számos oka lehet annak, hogy miért válik kétségessé egy történet. A Foe végén szavak híján marad az álomszerű, metafizikai, „közvetlen” érzékelés.

Mindenesetre érdekes könyv, amelynek homályát fokozza az állítólag hihetetlenül trehány fordítás.

A múltkor azt írtam, nem szeretem a Nobel-díjas, dél-afrikai író, J. M. Coetzee könyveit, de nem tudom őket letenni. Az angolul 25 éve – magyarul meg a Nobel-díj odaítélése után, 2004-ben – megjelent Foe leginkább zavarba ejtett. A regény első megközelítésben Defoe Robinsonjának újramesélése. A nálunk – Swift Gulliverjéhez hasonlóan – ifjúsági regénnyé "lefokozott" Robinson Crusoe szerzőjének eredeti neve Foe volt. Coetzee-nél az író Mr. Foe-t felkeresi egy Susan Barton nevű nő, hogy elmesélje, hajótöröttként arra a szigetre vetődött, ahol Robinson (itt: Mr. Cruso) élt Péntekkel. Egy évet töltött az öreg, megkeseredett, magába zárkózó Mr. Crusonál, akinek futólag a szeretője is lett, míg mindhármukat megmenti egy arra vetődő hajó. Az ekkor már nagybeteg Mr. Cruso azonban az Angliába tartó hajóúton meghal. Susan Péntekkel száll partra, és egyetlen célja, hogy Mr. Foe-val megírassa Mr. Cruso történetét, persze úgy, ahogy ő látta, illetve ahogy visszamenőleg megfejteni próbálja. A Mr. Foe-hoz írott levelekből kibontakozó történetben azonban egyre inkább háttérbe szorul Cruso és előtérbe kerül Péntek. Péntek, a néma, kommunikációképtelen "kannibál". Pénteknek ugyanis – Mr. Cruso szerint – gyerekkorában rabszolgakereskedők kivágták a nyelvét. (Defoe-nál Robinson megtanítja angolul Pénteket, hogy legyen kivel filozofálgatnia.). Susanban azonban felébred a gyanú, hogy esetleg maga Mr. Cruso volt az, aki kivágta Péntek nyelvét… A történet egy másik szála Susan Brazíliában eltűnt lánya, akit ott hiába keres a nő, hogy aztán itt, Angliában jelenjen meg valaki, aki azt állítja, ő az elveszett lány.

A történet azonban valójában mellékes. Coetzee-t a személyiség és egy élet – meg persze egy történet – egzaktsága, elmesélhetősége, illetve ezek bizonytalansága foglalkoztatja. (Legalábbis én így értelmeztem.) Tudjuk, hogy egy történetet sokféleképpen, a benne szereplők vagy szemtanúk nagyon is eltérő nézőpontjaiból el lehet mesélni. De vajon el tudom-e mesélni, amit átéltem, vagy láttam? Akinek elmondom, ugyanazt érti-e belőle, amit mondani akartam? És vajon az elbeszélő "én" mennyire biztos, valóságos? A fizikai némaságtól a kulturális különbségek okozta kommunikációképtelenségen át a szereplő személyek bizonytalanságáig számos oka lehet annak, hogy miért válik kétségessé egy történet. A Foe végén szavak híján marad az álomszerű, metafizikai, „közvetlen” érzékelés.

Mindenesetre érdekes könyv, amelynek homályát fokozza az állítólag hihetetlenül trehány fordítás.

Az 1968-as Made in Hungary könnyűzenei bemutató nagy slágere, s egyben Harangozó Teri legnagyobb sikere. (Ez szerintem jóval későbbi felvétel.)

Az 1968-as Made in Hungary könnyűzenei bemutató nagy slágere, s egyben Harangozó Teri legnagyobb sikere. (Ez szerintem jóval későbbi felvétel.)

„Holdvilágos éjszakán miről álmodik a lány?” Valamitől ez a kb. 80 éves giccsesen/romantikusan bugyuta Eisemann-sláger zümmögött a fejemben, ebből indult ez a bejegyzés, amelyet úgy kell majd megszakítani, különben sose lenne vége.

Kezdjük hát ezzel, egy már idézőjelbe tett változattal a feledhetetlen Kiss Manyitól:

Amikor a youtube-on kerestem, nem ez volt az első találat, hanem a Sorstalanság c. film részlete: 

Álom – rémálom. Érdekes nemzetkarakterológiai elmélkedésre adhatna alkalmat, hogy az általam ismert nyelvek közül a magyar az egyetlen, ahol létezik ez a szópár.

*

A magyar nyelv értelmező szótára:

Álom

1. Bizonyos látási és hallási képzeteknek, emlékezetünkben lappangó képeknek rendezetlen és akaratunktól független sorozata, melyet alvás közben észlelünk. Érdekes álom, rossz álom, szép, szomorú, zavaros álom; álmot fejt, álmot magyaráz, álmot lát; elfelejti álmát.

2. <Csak egyes szókapcsolatokban:> alvás. Édes álom, könnyű álom, nehéz álom; mély álom; téli álom; elkerüli az álom a szemét; álom jön a szemére, az igazak álmát alussza… Ne vidd el v. ne vigye el az álmunkat (tréfás).

3. Alvásra való hajlandóság; álmosság. Elnyomja az álom; álom nehezedik a szemére, szempillájára; kimegy az álom a szeméből…

4. (átvitt értelemben) A szabadjára engedett képzelet képei; ábránd, képzelődés, elképzelés. Az álmok világában él; álmában sem gondolta volna.*

Nem teljes a felsorolás, persze, hiszen ott van például az álom mint halálmetafora:

"...Meghalni - elszunnyadni - semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait:
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni - elszunnyadni - és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban..."

De ha már Shakespeare, akkor a Szentivánéji álom is:

„Ha mi árnyak nem tetszettünk,
Gondoljátok, s mentve tettünk:
Hogy az álom meglepett,
S tükrözé e képeket.
E csekély, meddő mesét,
Mely csak álom, semmiség,
Nézze most el úri kegy,
Másszor aztán jobban megy.
S amint emberséges Puck
A nevem: ha megkapjuk,
Hogy most kímél a fulánk,
Jóvátesszük e hibánk,
Máskint a nevem ne Puck
Legyen inkább egy hazug.
Most uraim, jó`tszakát. -
Fel, tapsra hát, ki jó barát,
S Robin megjavitja magát.”

Mindkét Shakespeare egyúttal Arany János, úgyhogy önként adódik:

„Majd az édes álom pillangó képében
Elvetődött arra tarka köntösében,
De nem mert szemére szállni még sokáig,
Szinte a pirosló hajnal hasadtáig.
Mert félt a szunyogtól, félt a szúrós nádtól,
Jobban a nádasnak csörtető vadától,
Félt az üldözőknek távoli zajától,
De legis-legjobban Toldi nagy bajától.

Hanem amidőn már szépen megpitymallott,
És elült a szúnyog, és a zaj sem hallott,
Akkor lelopódzott a fiú fejére,
Két szárnyát teríté annak két szemére;
Aztán álommézet csókolt ajakára,
Akit mákvirágból gyüjte éjtszakára;
Bűvös-bájos mézet, úgy hogy édességén
Tiszta nyál csordult ki Toldi szája végén.”*

Lexikonokban is megnéztem az alvás címszót (van, aki ilyenkor dühösen/unottan abbahagyja a bejegyzés olvasását). A Magyar nagylexikon azt írja, hogy az álom „az alvás fázisaira jellemző elmebeli (mentális) folyamat”, amelyet a többi között „külső inger nélkül létrejött, túlnyomórészt látási érzékcsalódások, hallucinációk jellemeznek”, s ezek valóságosnak tűnnek az egyén számára. „Az álomban bizonytalanságok, váratlan ugrások, logikátlanság, lehetetlenségek, meg nem felelések is mutatkoznak”, és jellemzőek lehetnek rá erős érzelmek, pl. aggódás, szorongás is. Az álom tudományos tanulmányozása a 19. században indult meg, hogy aztán a 20. század elején Freuddal új fejezet kezdődjön, ha tetszik, bizonyos értelemben Freuddal és az általa a pszichoanalízis egyik kiindulópontjaként művelt álomfejtéssel (is) kezdődik a 20. század. Freud szerint az álom a tudattalan megismerésének „királyi útja”, egy elnyomott, elfojtott vágy (burkolt) teljesülése. Az álom Freudnál vágyteljesítő funkciót tölt be, elsősorban szexuális vágyakat fejez ki rejtett formában, vannak azonban traumatikus élményeket felelevenítő álmok is. Az álom – mondja Freud – a múlt elfojtott emlékeit, vágyait idézi. A pszichoanalízis másik nagy alakjánál, G. C. Jungnál viszont az álom a személyiség formálódó terveit jelzi előre. (Persze mindketten, valamint sokan mások, még sok mindent mondanak az álomról, de ettől most megkímélem magamat is, meg az olvasót is.)

*

Pihentetőül csipetnyi képzőművészet. A szimbolizmusnak, a szecessziónak és a szürrealizmusnak is fontos ihletője az álom. Gulácsy Lajos szinte egész munkássága álomképekből áll, ahogy sokan Csontváry képeit is egy álomvilág mozaikdarabjainak látják.

*

Ez meg a fáraó álma a József és a színes, szélesvásznú álomkabát című musicalből, a hét kövér és a hét sovány tehénről, amit a rabszolgának eladott József, Jákob fia fejt meg. Lásd még Biblia és Thomas Mann.

*

A beszéd teljes szövege

*

Vissza az irodalomhoz. A magyar irodalom talán leghíre álomképe a párizsi szín Az ember tragédiájában. A csaknem lenyakazott Danton-Ádám álmából ocsúdva a nagyságot, az eszmét siratja.

E hitvány korban, megvénült kebelnek
Csak a mámor teremt-e hát nagyot?
Mi nagyszerű kép tárult fel szememnek!
Vak, aki Isten szikráját nem érti,
Ha vérrel és sárral volt is befenve.
Mi óriás volt bűne és erénye,
És mind a kettő mily bámúlatos.
Mert az erő nyomá rá bélyegét. -
Óh, mért ébredtem? hogy körültekintve,
Jobban megértsem e kor törpeségét,
Mosolygó arc alá rejtett bünével,
S a megszokás hazug erényivel.
...
Tehát csak álom volt, és vége van.
De nem mindennek. Az eszmék erősbek
A rossz anyagnál. Ezt ledöntheti
Erőszak, az örökre élni fog.
S fejlődni látom szent eszméimet,
Tisztulva mindig, méltóságosan,
Míg, lassan bár, betöltik a világot.

*

Fejezzük be a mi „hitvány korunkkal”: amelyben rémálomként lettek újra aktuálissá régi verssorok.

József Attila Hazám szonettciklusának 5. darabja, a cukros ételekről álmodó szövőlánnyal. Ilyen ma már nincs – amennyiben gyakorlatilag felszámolódott a textilipar (is) Magyarországon.

A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.

Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják

a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.

*

Van más, ez Adytól: Álmodik a nyomor

Duhaj kedvek Eldorádója,
Száz tivornyás hely, ne bomolj.
Csitt, most valahol, tán Ujpesten,
Húszesztendős legénynek vackán
Álmodik a nyomor.

Gyár-marta, szép, sovány, bús alvó,
Melle horpadt, válla kiáll,
Arcán zúzos, jeges nedvesség,
Mosolyog. Szent, nehéz álmában
Urabb, mint egy király.

 Tiszta ágyat és tiszta asszonyt
Álmodik s vígan fölkacag,
Kicsit több bért, egy jó tál ételt,
Foltatlan ruhát, tisztességet
S emberibb szavakat.

Kevesebb vért a köhögésnél
És a munkánál több erőt
S hogy ne kellessen megjelenni
Legalább tíz-húsz esztendőig
Az Úr szine előtt.

Te, nagyváros, csupán öt percig
Álljon ürítetlen a bor
Dús asztalán dús nábobidnak,
Mert valahol talán utolsót
Álmodik a nyomor.

RSS