Lgt: <iframe width="420" height="315" src="https://www.youtube.com/embed/YClNf2TrTuw" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>

(Nekem is majdnem ilyen lemezjátszóm van, csak Panasonic, és az LGT-lemez is ilyen vinylen van meg.)

Nyisd ki a szemed, és csukd be a szád,

mert állcsúcson vág a homokzsák.

Az érveidre is kesztyűt húzz,

kinyújtanak, ha mellé nyúlsz.

Itt jobb, ha ütsz, mint ha rosszat szólsz,

kemény légy, mint a Rolling Stones.

Kicsi fej jobb ide, mint a nagy,

a fej csak a célpont, az ököl az agy.



Mert ilyen a boksz!

Mert ilyen a, ilyen a boksz!



És titkold el, mikor neked is fáj,

és főleg ne sokat filozofálj.

Ha sohasem jön be a bal csapott,

sohasem vesz meg egy jobb csapat. (ha ha ha ha)

Ha kiállsz, a kínokat állnod kell,

oda az álmod, ha lefekszel.

Csak akkor nem baj, ha elalszol,

ha már a gong helyett harang szól.



Ilyen a boksz!

Mert ilyen a, ilyen a boksz!

Ilyen a boksz!

Mert ilyen a, ilyen a boksz!



-Nem mondták el neked, s nem tudja gyermeked,

mit jelent: aki könnyel Földre szült,

csókokkal vár, ringbe is küld.-



Rá se ránts, ha a tömeg zúg,

A fontos ember az, aki súg.

És könnyen nyersz, ha megbecsül,

aki az asztal mögött ül.

Mindegy, a ringbe kivel szállsz,

ha ő kapja, amit másnak szánsz.

Végül, a fejedet nem ütik szét,

pontozónak is mehetsz még.



Mert ilyen a, ilyen a boksz!

Mert ilyen a, ilyen a boksz!

Mert ilyen a boksz!

Mert ilyen a, ilyen a boksz!



-Szeretet vezesse életedet, ugye szép, de szép volt.

Ugye szeretnél győzni itt, és szeretnéd azt, hogy szeressenek?

Szép a szeretet, hát úgy szeress, mint én. Csak érzéssel tömd ki a kesztyűdet!

Gyerünk, boksz!-



Mindent tudok, hisz hallottad,

rajta barátom, védd magad!

Kemény dolog, ami vár itt rád,

én ebből alapítok iskolát.

Nana, nana, nana mit csinálsz?

Ha félsz, okosabb, ha odébb állsz!

Nyisd ki a szemed, és csukd be a szád,

nézd repül, repül a homokzsák! (ha ha)



Ilyen a boksz!

Ilyen a, ilyen a boksz!

Ilyen a boksz!

Mert ilyen a, ilyen a boksz!

Ilyen a boksz!

Mert ilyen a, ilyen a boksz!

Ilyen a boksz!

Ilyen a, ilyen a boksz!

(Szöveg: Sztevanovity Dusán)

*

Az én nemzedékemnek ha boksz, akkor persze Papp Laci. (Meg Mohamed Ali – akiről tudom, hogy alapvetően Cassius Clay – meg Teofilo Stevenson…)

<iframe width="420" height="315" src="https://www.youtube.com/embed/i89p8sLE10o" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>

*

És még valakire emlékszem: a zseniális Orbán Lászlóra, az 1972-es, müncheni olimpia könnyűsúlyú ezüstérmesére (akitől általános – magyar – vélemény szerint a pontozók lopták el az aranyat). Fantasztikusan védekezett, csodálatos lábmunkája volt, leeresztett karokkal táncolt a ringben, csalogatva az ellenfelet; csak, sajnos, az ütései nem voltak elég erősek. (Két és fél éve halt meg, 59 évesen.)

*

A mexikóit először képregényben olvastam; mint most utánanéztem, 1959-ben a Magyar Ifjúságban jelent meg, az egyik leghíresebb magyar képregényrajzoló, Sebők Imre munkája volt. Jack London kisregényének főhőse Felipe Rivera, aki a forradalomhoz, a fegyvervásárláshoz szükséges 5000 dollárért vív gyilkos, húszmenetes bokszmeccset.

Jack London: A mexikói (Ford. Vajda Miklós) http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/kulfoldi/london/mexikoi.hu

 „Nem is küzdelem volt ez. Kivégzés, mészárlás inkább. Tapasztalatlanabb,

profi bokszoláshoz nem szokott közönség már az első menetben agyonizgulta

volna magát. Az már igaz, hogy Danny megmutatta, mit tud; ragyogó

teljesítményt nyújtott. A közönség bizonyossága, izgalma és elfogultsága

akkora volt, szinte észre se vette, hogy a mexikói még mindig állja a

sarat. Megfeledkezett Riveráról, nem is igen látta. Igaz, a fiút teljesen

elborította Danny gyilkos támadása. Így telt el egy, azután még egy perc. S

ekkor, egy szétválasztás alkalmával, a közönség észrevette Riverát. Az ajka

felrepedt, az orra vérzett. Mikor megfordult, és fogásba menekült, látták,

hogy a hátán vastag csíkokban szivárog le a vér, mert a kötélkorlát

feldörzsölte. Azt azonban a közönség nem figyelte meg, hogy Rivera melle

nem zihál, s a szeme hideg fénnyel ég, mint egyébkor. Már sok becsvágyó

bajnokjelölt végigpróbálta rajta ezt a fergeteges rohamot az edzések

kegyetlen kavargásában. A féldolláros jutalmaktól heti tizenöt dolláros

fizetésig vitte így fel, s megtanulta, hogyan kell ezt állni -- kemény

iskola volt, de őt keményen iskolázták.

  S ekkor meghökkentő dolog történt. Az ütések káprázatos forgataga egy

csapásra megszűnt. Rivera magában állt. Danny, az isteni Danny a hátán

feküdt. Teste meg-megrándult, amint az öntudat lassanként visszatért belé.

Nem botladozva csuklott össze, nem is zuhant el egész hosszában, mint a

tuskó. Rivera villámgyors jobbhorga a halál váratlanságával terítette le.

A játékvezető fél kézzel visszalökte Riverát, és ott állt az elesett

gladiátor felett, számlálva a másodperceket. Máskor a közönség nagy

üdvrivalgással fogadta az ilyen sikerült ütést. Most nem így volt. Nagyon

váratlanul jött az egész. Néma csendben leste a másodperceket a közönség,

s ebben a némaságban Roberts hangja vált hallhatóvá:

  -- Megmondtam, hogy kétkezes öklöző!

  Az ötödik másodpercben Danny arcára fordult, s mikor a bíró kimondta a

hetet, térdre emelkedve pihent, készen arra, hogy kilencnél talpra álljon,

még mielőtt elhangzanék a tíz is. Ha a térde még tíznél is érinti a földet,

legyőzöttnek számít, mintha kiütötték volna. Amelyik pillanatban a térde

elhagyja a földet, a küzdelem ismét megkezdődik, s ettől fogva Riverának

joga van támadni, s újra leküldeni őt a földre. Rivera nem játszott.

Mihelyt Danny térde elválik a szőnyegtől, újra ütni fog. Körözött Danny

körül, de a bíró is közöttük járkált, és nem hagyta, hogy hozzáférjen.

Rivera észrevette azt is, hogy nagyon lassan számlálta a másodperceket.

Minden gringó ellene volt, még a bíró is…”

A mexikóit 1952-ben Amerikában (The Fighter címmel), 1955-ben a Szovjetunióban megfilmesítették; utóbbi főszereplői Oleg Sztrizsenov és Tatyjána Szamojlova volt – sapienti sat –; lehet találgatni, hogy én melyiket láttam.

Az első Jack London-regény, amit gyerekkoromban olvastam – s talán az első élmény a „felnőtt” irodalomból – Az éneklő kutya volt, az Olcsó Könyvtár sorozat sárga papírfedelű, 3 forintos darabja.

*

Rég olvastam, nem jutott eszembe a Jack London-kisregény címe, utána kellett néznem a Világirodalmi lexikonban, ahol lenyűgözött Kászonyi Ágnes szócikke; rövid részlet belőle:

London, Jack (írói név) 1876-1916

„Anyja Flora Welman spiritiszta zenetanárnő, tekintélyes és jómódú polgárcsaládból származott, de összekerült W. H. Chaney vándorügyvéd, újságíró, asztrológussal, tőle származott John Chaney – Jack London… J. L. négy gyermekkori élményt érdemesített arra, hogy többször beszéljen róluk: a spiritizmust, az alkoholt, az éhezést és a könyvek élményét. Az alkoholé maradandónak bizonyult, elkísérte élete végéig… Korán kezdett dolgozni. Iskola előtt, hajnalban újságot hordott szét, majd a középiskolát elvégezve beállt konzervgyári munkásnak. De hamarosan otthagyta ezt az elfoglaltságot, és 15-től 18 éves koráig magán-osztrigatelepeket fosztogatott. Ezután beállt a halászati őrséghez, majd fókavadász hajón lett matróz, eljutott Koreáig, Japánig. Hazatérve szövőgyári munkásként helyezkedett el, majd az oklahomai erőműnél lett fűtő, abban a reményben, hogy innen indulva továbbtanulhat elektromérnöknek. Naponta halálos fáradtan támolygott haza, nemsokára ezt a munkát is abbahagyta. 1893-ban megnyert egy újságpályázatot Tájfun Japán partjainál c. leírásával. [Sikertelen szépirodalmi kísérletek] Munkát nem kapott, a munkanélküliek száma napról napra növekedett, és ez az éhező sereg elindult Washingtonba, hogy közmunkát kérjen a kongresszustól. Vonatot rekviráltak, csónakot csináltak, élelmet zsaroltak, úgy mentek hadirendben a munkanélküliek és a vagányok Washington felé. Ügyességével, bátorságával kitűnt társai közül, ’Matróz Jack’-et csavargófejedelemként emlegették. ’Láttam magam, amint végigdübörgöm az egész életet, mint Nietzsche egyik szőke vadállata… és puszta felsőbbrendűségemmel és erőmmel győzök’ – írta erről a korszakáról…”

*

Hofi Géza: Második menet

<iframe width=”420” height=”315” src=”https://www.youtube.com/embed/7uAxSaDlgXw” frameborder=”0” allowfullscreen></iframe>

*

Moldova György: Verebes, a túl művelt bokszoló (in: Ferencvárosi koktél, Magvető, 1974 – részlet)

„Bokszkesztyűk, medicinlabdák és súlyzók mellett ökölvívó szakosztályunk leltárában sokáig szerepelt egy általános iskolai számológép is. Ez a tárgy félnehézsúlyú bajnokunk, Verebes Lajos felszereléséhez tartozott, valahányszor félelmetes jobb egyenesével padlóra küldte ellenfelét, a számológép golyóinak tologatásával követte, hogy a vezetőbíró mikor jut el tízig. Én, aki a szorítósegédje voltam, gyakran hallottam elégedetlen mormogását: „Hogyhogy nincs még tíz? Már nyolc is van!”
Engem rendkívül bántott Verebes műveletlensége, mikor a csempészkopácsi „Hirig Ferdinánd” Emlékversenyen egy szobába kerültünk, felhasználtam az alkalmat, és megpróbáltam a lelkére beszélni:
– Nézd, Lajos, senki sem kíván tőled olyan lehetetlen dolgokat, mint hogy megtanuld az írott nagybetűket, vagy azt, hogy egy év hány hónapból áll, de legalább a kis egyszeregyet be kellene vágnod. Gondolj arra, hogy mégiscsak főosztályvezető vagy a Számviteli Bankban…”

*

A fenti szöveg tulajdonképpen véletlenül került ide, rég olvastam, és emlékeimben összecsúszott egy másik zseniális Moldova-sportabszurddal, ugyanebből a kötetből, amely egy érzékeny lelkű futballkapusról szól. Úgy rémlett, a bokszoló volt túlérzékeny. És onnan jutott eszembe, hogy valaki mesélt egy érdekes történetet. Egy srácról, aki nagyon tehetséges „bunyós” volt: technikás is, erős is. Csak éppen – edzője őrületére – a döntő pillanatokban megszánta az ellenfeleket, képtelen volt tiszta erőből megütni a már megroggyant másik fiút. Hiszen 14 évesen megfogadta, hogy jó lesz… Abbahagyta.

*

Matolcsy-show a Wekerle Sándor (szegény jó Wekerle!) Üzleti Főiskolán. Az Index tudósítása. Ki ne hagyjátok a videót!

Matolcsy egyébként tegnap meghirdette az Új iparosítás programját, mint Magyarország felemelkedésének talpkövét. Ez mindenképpen haladás ahhoz képest, hogy a főnöke néhány hete még arról delirált, hogy "bárki bármit mond, Magyarország mezőgazdasági ország". (Bejegyzésem erről itt.) Kíváncsian várom, mi történik, ha az olvasókönyvükben felbukkan majd a "posztindusztriális társadalom" kifejezés...

Lealáztuk, behódoltattuk az IMF-et, és a globális pénzpiacok is kinyalhatják a seggünket könyöröghetnek majd nekünk.

Ime, a csak Rákóczihoz és Kossuthhoz mérhető szabadsághős,* Matolcsy György vezette Nemzetgazdasági Minisztérium győzelmi jelentése. (Bár a fogalmazás inkább Szijjártót és Selmeczit idézi - valamint a második világháború német és magyar hadijelentéseit a "rugalmas elszakadásról" .) A teljes szöveg:

Az elmúlt másfél évben új alapokra helyeztük a magyar gazdaságot. Ehhez föl kellett számolnunk minden régi típusú együttműködést, amely korlátozta gazdasági önállóságunkat. Ezt sikeresen megvalósítottuk, elértük, hogy a magyar gazdaság a piacról finanszírozza magát, nem függünk mások jóindulatától. Ezzel a megújulás korszaka lezárult, most a növekedés korszaka kezdődik, és ehhez minden eszközt igénybe kell vennünk.

Az elmúlt másfél évben Magyarország gazdaságát megújítottuk. A megújulás időszakában az volt a lényeg, hogy szabad kezünk legyen és a magyar érdekek szerint rendezzük be Magyarországot. Ehhez távol kellett tartanunk magunkat mindenfajta befolyástól, tehát föl kellet számolnunk azokat a régi típusú együttműködéseket, amelyek korlátozták gazdasági önállóságunkat. Így sikerült a gazdaságot saját lábra állítani, elértük, hogy a piacról finanszírozzuk magunkat, ezzel jelentősen megnőtt a mozgásterünk.

Ennek eredményei ma már kézzelfoghatóak.**

A munkát terhelő adók csökkentek, a nyugdíjasok megtakarításai megmenekültek a spekulánsok támadásaitól, Európában szinte egyedülálló módon csökkent az államadósság, stabilizálódott a költségvetés.

Magyarország 2004-es EU csatlakozása óta először tartja 3 százalék alatt a jövő évi költségvetési deficitet. Erre a teljesítményre a 27 tagú Európai Unióban Magyarországon kívül csak hat ország lesz képes.

A 2010-ben a GDP közel 82 százalékára rúgó államadósság akkori árfolyamon számolva mára 74 százalékra csökkent, a GDP 1,4%-kal nőtt 2010 azonos időszakához viszonyítva.

Sikerült tehát véghezvinnünk az elmúlt másfél évben, hogy csak a magunk érdekeit érvényesítsük, másokhoz ne kelljen alkalmazkodnunk. Így ma már új együttműködéseinket új alapokról építhetjük föl a saját érdekeink érvényesítésével. Fordulóponthoz érkeztünk. Mostantól a növekedés fokozására kell összpontosítani. És ehhez minden elérhető eszközt igénybe kell venni.

A növekedéshez elsősorban a függetlenségünket kell megvédenünk. Azt, hogy Magyarországot a piacokról tudjuk finanszírozni. Ezt az eurózóna elhúzódó válsága megnehezítheti. Ezért jó eszköz lehet számunkra egy újfajta, már a saját érdekeink szerint berendezett gazdaságunkhoz igazított együttműködés az IMF-fel, amely a régivel szemben nem csökkenti, hanem növeli pénzügyi-gazdasági függetlenségünket. Az újfajta megállapodás ugyanis – szemben a régivel – nem növeli az államadósságot, mivel nem hitelfelvételről szól, voltaképp egy biztosítást kötünk, amely növeli a befektetői biztonságot Magyarországon. Így lesz esélyünk tervezett menetrend szerint beindítani a növekedést.

Az IMF szokásos éves gazdaságpolitikai konzultációjának keretében megkezdjük a tárgyalásokat egy új típusú együttműködésről.

*Persze ha jobban belegondolok, Matolcsy – és szeretett vezérünk – nagyobb azoknál a pancseroknál, mert ők elbukták a maguk szabadságharcát.

** Lásd az MNB ma reggeli jelentését, mely szerint ismét 82 százalékra nőtt a GDP-hez mért államadósságunk: http://tinyurl.com/78hygtz Továbbá ma délelőtt csak „brutálisan drágán” lehetett értékesíteni a magyar államkötvényeket: http://tinyurl.com/7tfm7fy

*

Update: Az IMF este közleményben tudatta, nem kapott semmiféle hivatalos felkérést a magyar kormánytól valamilyen program támogatásáról, és nincs is tárgyaló delegációja Magyarországon, csak a szokásos éves felülvizsgálatot végző szakértői csoport.

"- Minden esemény egyetlen láncsort alkot ezen a legeslegjobb világon; mert hisz ha nem rúgják fenéken, s nem ebrudalják ki egy szép kastélyból Kunigunda kisasszonyért, illetve szerelme miatt; ha nem gyötri meg az inkvizíció; ha nem járja be gyalog Amerikát; ha nem döfi le az ifjú bárót, és ha nem veszíti el száz eldorádói juhocskáját, bizony nem ehetne itt befőtt cédrátot és pisztáciát.

- Igaz, úgy van - felelte Candide. - De vár ám a munka a kertben. "

Ez a kis Voltaire önidézet egy három és fél évvel ezelőtti bejegyzésem éléről (a posztra még visszatérek).

Szokásos reggeli blogsétám során eltűnődtem azon, hogy sorra szűntek meg – hivatalosan is vagy csak be nem jelentett, hosszú szünetet tartva – azok a blogok, amelyekkel 2005 tavaszán (vagy nyarán?) elkezdtem a blogolvasást, vagy az évek során váltak fontossá, napjaim részévé. Vannak köztük olyanok, amelyek gazdájával személyesen is megismerkedtem, van, aki közeli barátom lett. Csak rövid felsorolás az „eltűntekről”, akik közül nem egy még ma is itt van a monitoron a „Kedvencek” között vagy éppen a Rásblog linkfalán: bitadani, Clodius, drc, Kaptárlakó, Kulturkor, Mesterszakács, Platen, Thomas, vgx, ysb, Zoli (aki volt Zokni is meg Cipő is)… (Nincs nyilvános blogja Máténak.) A kedvencek közül ritkán ír már Brünnhilde, Neonbagi (akinek kocsmakorszakát élveztem igazán), más lett a fő tevékenységi területe Solvere volónak vagy a Zen-taxi gazdájának. Meghalt Gagarin. Mindig jönnek persze új ismerősök, kedvencek, új (számomra új) – fiatal és idősebb – bloggerek, de én, konzervatív, nosztalgikus öregként, ragaszkodom (ragaszkodnék) a régi ismerősökhöz is.

És akkor vissza a bevezető Candide-bekezdéshez. Ez már a saját blogolásomhoz kötődik; az a 2008. márciusi poszt volt az utolsó a Vajszínű árnyalaton élvezett másféléves vendégeskedésem során. Negyedévvel később – jórészt Platen ösztönzésére – elindítottam a saját blogomat. De nemcsak ezért érdekes, hanem mert politikai írás volt, amelynek minden szava vállalható, érvényes ma is. Vagyis kiderül belőle, hogy milyen okos vagyok.

Ritka történelmi pillanat kínálkozik az EU minden területen történő mélyítésére – a nemzetállami funkciók lényegi megnyirbálásával – írja Inotai András, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének igazgatója az euróválságot, annak okait és lehetséges kimenetelét elemző (szerintem nagyon érdekes) cikkében. Utóbbival, tehát a megoldással kapcsolatban két fontos szempont a cikk végéről: az egyik, hogy a valutaunió legnagyobb nyertese Németország; a másik pedig, hogy a világ legnagyobb pénzügyi tartalékaival rendelkező Kínának gazdasági és politikai érdeke az euró és általában az Európai Unió stabilitása. E két szempontról pedig az jutott eszembe, hogy Németország a legfontosabb gazdasági partnerünk, Kínát pedig úgy emlegetik „gazdasági szabadságharcot” hirdető vezetőink mint amelynek segítségével – s amely felé – „elrugaszkodhatunk az „európai válságövezettől”.

Ugyancsak saját, előre tolakodó kommentárom az íráshoz, hogy nyilván sokakat ingerel, hogy Inotai "őskövületnek" nevezi a nemzetállamot. Tudjuk, hogy ma Magyarországon (is) sokan úgy hiszik, az európai integráció és általában a globalizáció csődbe jutott, vége van, s jöhet megoldásként a nemzetállami szuverenitás feltámadása. Hát nem. Nem hiszem, hogy a 21. század elejének válságára a 19. század lenne a megoldás. Pontosabban: gazdaságilag, technikailag, kulturálisan elképzelhetetlennek tartom.

Az alábbiakban részletek Inotai András írásából (a teljes cikk itt):

„A globális válság kitöréséig a „keleti” bővítés mellett a pénzügyi unió volt az EU legsikeresebb vállalkozása, egyúttal nemzetközileg is elismert „zászlóshajója”.

A gazdasági fellendülés egy évtizeden keresztül elfedte a konstrukciós hibákat. Egyrészt az eurótérség messze nem tekinthető optimális valutaövezetnek. Az utóbbi elméleti alapjainak ugyanis két meghatározó pillére, hogy a tagállamok közel azonos versenyképességgel rendelkezzenek, valamint teljesen szabad legyen köztük a munkaerőáramlás. Ennek egyik eleme sem volt adott, még akkor sem, ha az 1986-ban a bizottság akkori elnöke, Jacques Delors által meghirdetett egységes belső piaci terv ezt előirányozta. Továbbmenve: a pénzügyi unió feltételezi a nemzeti költségvetési politikák összehangolását, sőt részben közösségi irányítás alá rendelését. Ezt a maastrichti kritériumok (a GDP 3 százalékát nem meghaladó költségvetési hiány és a 60 százalékát nem túllépő államadósság) megpróbálták beépíteni a rendszerbe, de anélkül, hogy nemzetek feletti költségvetési szervezet (politika) jött volna létre.”

„Németországban az egységnyi munkaerőköltség a legutóbbi évtizedben alig növekedett. Ezzel szemben a déli tagállamokban 25–30 százalékkal nőtt… Egy évtized alatt váltak nyilvánossá azok a versenyképességi különbségek, amelyek már a kilencvenes évek elején is köztudottak voltak.

Ha a maastrichti kritériumok a nominális konvergencia mellett a reálkonvergencia elemeit (pl. kereskedelmi és folyó fizetési mérleg, az export áruszerkezete, technológiai mutatók stb.) is beépítették volna az ellenőrző rendszerbe, akkor ez a probléma idejében kiszűrhető lett volna. A másik rendszerspecifikus hiba az Európai Központi Bank által meghatározott közös kamatból adódik. Miközben ez alap pillére minden monetáris integrációnak, az egyes tagállamok inflációs rátája eltérhet egymástól.

Sőt, eltérő fejlettségű országok esetében normálisnak is tekinthető ez az eltérés, hiszen a sikeres gazdasági felzárkózás közismerten a fejlett országokénál magasabb inflációt feltételez. Ez oda vezetett, hogy a jelentős bérköltség-növekedést mutató és kevésbé fejlett déli tagállamok inflációja meghaladta a központi bank kamatszintjét. Vagyis negatív kamattal lehetett korlátlan mennyiségű euróhoz hozzájutni. Ez az adott helyzetben és az adott rendszerben racionális döntés volt, miközben felelőtlen módon ásta alá a monetáris integráció alapjait. (Analógiaként lásd a magyar lakosság svájci frankban való eladósodását – ez is racionális, de a hitelfelvevők jelentős részétől nagymértékben felelőtlen döntés volt.)”

„Három területen lenne szükség érdemi és gyors változtatásra. Egyrészt erőteljesen növelni kellene a költségvetési politika közösségi irányítását. Másrészt – mint minden valutaunióban, amely ugyancsak eltérő fejlettségű és versenyképességű államokat, tartományokat, vagy egyéb területi egységeket egyesít – elkerülhetetlen olyan transzfermechanizmus kiépítése, amely a fejlettebb régióktól a kevésbé versenyképesek felé csoportosít át forrásokat.

Aligha szorul bizonyításra, hogy egy ilyen transzfermechanizmus a jelenlegi uniós költségvetésnél, ami az EU nemzeti jövedelmének 1 százalékát teszi ki (a 2014-2020-as pénzügyi keretről már éles vita folyik), jóval nagyobb összegről szólna. Valójában a költségvetés teljes struktúráját át kellene alakítani. Harmadrészt, pozitív hozzáállásban, ritka történelmi pillanat kínálkozik az EU minden területen történő mélyítésére – a nemzetállami funkciók lényegi megnyirbálásával."

Most vettem észre, hogy a helyreállított kommenteknél egyesek nickje helyett számkód olvasható. Én is az "egyesek" közé tartozom, de a kontextusból elég könnyen "leolvasható" vagyok. Nem kezdek neki, hogy darabonként átírjam őket.

Igaz, hogy csak a virtuális világ rendje, de nekem ez is a valóság része. Meglettek a régi kommentek is,  - legalábbis október 28-ig, mert akkor mentettem utoljára blogexporttal). Az újabb kommentekért is fáj a szívem, különösen az "Álom" bejegyzéshez küldött szép versekért (jel, KapitányG). Mindegy, (nem mindegy), örüljünk annak, ami van.

A szolgáltató szerverhibája nyomán csak augusztus végéig maradtak meg a bejegyzések. Most arra várok, hogy a Freeblognak elküldött, mentett "blogexport" alapján október végéig visszakapjam a bejegyzéseket és a kommenteket. Utána majd egyenként bemásolom a Google-on megtalált novemberi posztokat - de sajnos azok kommentjei valószínűleg örökre elvesztek.

*

Addig is, amíg megtörténik a blogimport - amiben nagyon reménykedem, mert nekem fontosak, a bloghoz szervesen hozzátartoznak a hozzászólások, a viták is -, és mert türelmetlen vagyok, a Google reader segítségével helyreállítottam a bejegyzéseket.