Szabad-e arra gondolni, hogy mi van akkor, ha...?

Lehet-e nem gondolni arra, hogy mi van akkor, ha...?

Hogy mi van akkor, amikor...

Kaptárlakó írja a blogján: „Huszonöt éves múltam, amikor leírtam a következő mondatot: ’Ratko Mladics, látni akarom a peredet!’ Most harmincegy leszek, és úgy néz ki, teljesül a vágyam.”

Bejegyzésének mottóját a nácivadász Simon Wiesenthaltól kölcsönözte: "Ha egyetlen értelme van annak, amit csinálok, az az, hogy a jövő gyilkosai tudják: nem alhatnak nyugodtan."

Akkor most veszek egy mély lélegzetet.

Szeretem Kaptárlakó gondolatait és indulatait Mélységesen tisztelem Wiesenthal tevékenységét, többek között a nagyszüleim elpusztítását akarta megtorolni. A megtorlás a bűnüldözés és a büntetés egyik célja. Mladics bűnös, undorító tömeggyilkos, megérdemli azt, ami vár rá. Sokak – mindenekelőtt a srebrenicai anyák, özvegyek – számára lesz ez elégtétel. (Sokak számára pedig - ahogy 80-90 éves egykori náci vagy nyilas gyilkosok perbefogása - ok arra, hogy gyűlöljék a bűnt üldözőket, megtorlókat, hogy kétségbe vonják magát a bűnt.)

És? Azután?

A büntetés másik célja az elrettentés, hogy mások ne kövessék el ugyanazt a bűnt. Visszarettentett akárcsak az utóbbi félévszázadban egyetlen potenciális gyilkost is a nürnbergi per vagy az 1961-es Eichmann-per? Visszarettentette a szerb vagy ruandai novákelődöket attól, hogy uszítsanak? Az 1995-ös srebrenicai mészárlásért ugyanúgy felelős és már a hágai bíróság előtt álló Radovan Karadzsics mielőtt tömeggyilkos politikus lett volna, gyermekmeséket írt, meg pszichológusként emberek lelkét gyógyította. "Az emberfaj sárkányfog-vetemény:/ Nincsen remény! nincsen remény!" - üvöltött másfél évszázada Vörösmarty.

1991-ben, háromnegyed évvel a délszláv háború kitörése előtt jártam Szarajevóban és Mosztarban. Akkor már őrjöngött Milosevics, de még csak verbálisan, és el nem tudtam képzelni azt, ami azután történt. Hogy rommá lőnek egy élettől duzzadó nagyvárost, ahol nem sokkal korábban – a népek testvériségének jegyében – (téli) olimpiát rendeztek. Hogy lerombolhatják a csodálatos (Csontváry által is megörökített) mosztari Öreg-hidat, amely a város horvát és bosnyák felét köti össze. Vagy hogy tőlünk néhány kilométerre egymást ölik majd szerbek, horvátok – választásra vagy menekülésre késztetve a velük együttélő magyarokat.

Arra a jugoszláviai – célállomás Dubrovnik – útra Ivo Andrić gyönyörű regényét vittem magammal, a Híd a Drinánt, amely Boszniáról szól, arról, hogy egy Drina-parti városban, Visegradban századok óta együtt élnek különböző nemzetiségű emberek, alapvetően békében, de időnként megőrülnek és egymásnak esnek szerbek, törökök, bosnyákok… Egyszer már idéztem belőle a blogban, most azt másolom ide. Mert van, ami fontosabb annál is, mint hogy a gyilkosokat elérje a jogos büntetés:

„Hát legyen, gondolkodott tovább, ha itt rombolnak, valahol építkeznek. Talán van még valahol nyugodt vidék, vannak még okos emberek, akik tudják, mi az isteni szeretet. Ha az Úristen levette kezét erről a Drina menti boldogtalan városról, talán nem vette le még az egész világról s az egész földről az ég alatt. Ezek sem fogják ezt örökké így folytatni. De ki tudja?... lehetséges, hogy ez a pogány hit, amely mindent rendezget, tisztít, javítgat és csinosítgat, hogy aztán nyomban utána mindent fölfaljon és leromboljon, elterjed az egész földön. Talán ebből az isteni világból puszta mezőt csinál értelmetlen építkezései és gyilkos rombolásai számára, legelőt kielégíthetetlen éhségének és érthetetlen étvágyának? Minden lehetséges. Csak egy nem lehet. Nem lehet az, hogy teljesen és mindörökre eltűnjenek a nagy, okos és lelkes emberek, akik Isten dicsőségére soká tartó építményeket emelnek, hogy a föld szebb legyen, s az ember könnyebben és jobban élhessen rajta.” (Ivo Andrić: Híd a Drinán)

"azért ez mekkora haters gonna hate mosoly" - írta a kép alá mivoltmaaneten.

Megkerestem, mit jelent a kifejezés, s a metanblog.hu-n megtaláltam besucher magyarázatát:

"A kis mondás azt jelenti, tehetünk bármit, mindig lesznek olyanok, akik utálni fognak érte, bele fognak kötni valamibe. Egyszerűen csak azért, mert ők ilyenek. Vesztegessük hát időnket és energiánkat a meggyőzésükre? Teljesen fölösleges. Inkább éljük jókedvűen, magabíztosan az életünket, és vállaljuk fel, hogy egyesek úgyis belekötnek majd. Az elégedetlenkedők. És ne vegyük őket túl komolyan.

Szerintem ez egy igen jó mondás, a sokat szidott amerikai kultúra és felfogás egyik érdekes, elgondolkodtató, és a depressziós magyar nemzet egyik átvehető gondolata."

A legújabb Alföldi-ügy lényege: elveszítheti-e a türelmét egy folyamatosan méltatlan vádakkal illetett közéleti ember - egy színigazgató -, és mondhatja-e egy hülye picsának, hogy "Kapd be!".

(Ja, és tudja valaki, hogy ki az a Nagy József, akinek a műveit a jobbikos újságírónő szerint Alföldi "provokatív és megosztó módon vitte színre"?)

A történet, gondolom, ismert: a világ egyik legérdekesebb filmrendezőjét, a dán Lars von Triert kiutasították a cannes-i filmfesztiválról, mert filmjének sajtótájékoztatóján – félig viccből, félig komolyan? – nácinak nevezte magát, és azt mondta, hogy „megérti Hitlert”. A komment.hu tegnap elgondolkodtató cikket közölt az ügyről, lényegében képmutatónak, álszentnek nevezve a Nyugatnak a holokauszttal kapcsolatos érzékenységét. A kulturális tájékozottságáért és ízléséért általam tisztelt johnnymoore blogger (akivel azonban politikailag, ideológiailag nagyon nem értünk egyet), azonnal lelkesen üdvözölte a komment.hu cikkét, kiemelve belőle a nálunk szokásos holokausztrelativizáló tételt: „Sztálin ugyanazt csinálta”.

Inkei Bence írása ennél azért mélyebbre megy, árnyaltabb, s noha nem értek vele egyet, jogosnak tartom a kérdésfeltevését – „szabad-e közel hetven évvel a háború után viccekkel tabukat döntögetni?”, s meggondolandónak azt a véleményét, hogy a „von Triert kitiltó cannes-i határozat nem a történelmi-lelkiismereti feldolgozás eredménye, hanem csupán illemszabállyá üresedett reflex”. Nem Hitler az egyetlen, aki „belerondított a civilizált Nyugat képébe”, írja Inkei, és persze igaza van, amikor például az európai gyarmattartó hatalmak kegyetlenkedéseire emlékeztet.

A magyarországi – és általában a kelet-európai – jobboldal nyilvánvalóan nem érti, vagy félreérti (esetleg „félreérti”), a zsidók érzékenységével (és ugye, „tudjuk”, hogy ők uralják a világot) magyarázza, hogy a hitleri Németország által szisztematikusan és tömegméretekben, programszerűen végrehajtott zsidóirtás – annak elítélése – máig megkerülhetetlen kiindulópontja a nyugati politikai gondolkodásnak. Nem csak azért, mert még élnek olyanok, akik megszenvedték (ők legalább túlélték), illetve nagy számban élnek olyanok, akik számon tartják elpusztított szüleik, nagyszüleik emlékét. De mindenekelőtt (talán) azért, mert a holokauszt emléke aktuális figyelmeztetés: ez is megtörténhetett a felvilágosult, civilizált 20. században, Európában, mégpedig annak is talán legcivilizáltabbnak, legdemokratikusabbnak tartott államában. S ha megtörtént, akkor megtörténhet újra, tehát mindent meg kell tenni, hogy ne történhessen meg. (Gyengébbek kedvéért: Oroszország, Sztálin e felfogás szerint nem Európa, nem a történelem fősodra – s akkor még nem beszéltünk arról az alapvető különbségről, ami a nácizmus és a kommunizmus eredeti programja, ideológiája, célkitűzései között volt/van.) Úgyis fogalmazhatunk: a nyugati civilizáció lelkiismeret-furdalásáról és ebből fakadó éberségéről van szó.

Nem taburól van szó, természetesen, hiszen ezek a témák a tudományos és politikai közbeszédben állandóan jelen vannak. Az is nyilvános, legitim vitatéma, hogy helyes-e még fönntartani több országban is a holokauszttagadás törvényi tilalmát. Németországban, Ausztriában is úgy gondolják, hogy ez a saját múltjukból következően indokolt önvédelem. Pedig ők már képesek voltak szembenézni saját múltjukkal, bűneikkel.

Vagyis egyetértek a komment.hu cikkírójával, Lars von Trier nem tabut tört, hanem egy illemszabályt szegett meg. Viszont: illemszabályokra szükség van. Mondom ezt egy olyan nemzedék tagjaként, amelyik még hallott illemről, s nem csak mint nevetséges, ósdi hülyeségről. Nem röhögök nyomorékokon, a villamoson átadom a helyem időseknek, rokkantaknak, nem fingok a családi ebéd közben. Ha belépek egy társaságba, igyekszem megtartani az ott szokásos – és nem csak írásban rögzített – szabályokat.

(A komment.hu cikke itt)

Meghalt a Vastag. 64 éves volt.

Gimnáziumi osztálytársam volt, kövérsége miatt lett a beceneve - igen, bece- és nem csúfnév - "Vastag". Sose szerettem, és akkor még finoman fogalmaztam. Egyszerűen taszított a harsánysága, a machósága (azt hiszem, ezt a szót akkoriban még nem ismertem), talán féltékeny is voltam a népszerűségére, a vezérszerepére. Nem sokat beszéltünk egymással a négy év alatt és az 1965 óta megtartott három érettségi találkozón (1., 25. és 40. évforduló). Most mégis szíven ütött, amikor megláttam a halálhírt a mai újságban.

Hajlamos vagyok fiatalnak tartani-érezni magam, különösen ha megfelelő fényviszonyok mellett nézek a tükörbe. De. Hullanak a korosztályomba tartozók; igaz, volt, aki az ötvenet se érte meg. "Ne kérdezd, hány napod van még,/nyugodj meg, lesz még épp elég" énekelte Koncz Zsuzsa egyik kedvenc dalomban (70-es évek). Nem tudom. S bár nagyon magánügyről van szó, nem az emberiségről, mégis a híres John Donne--Hemingway-idézet jut eszembe:

„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

Nagyon régóta mondom - nem kívánságként! -, hogy előbb-utóbb beteljesedik a szerelmetek Kristóffal. Nem szeretkezést írok - még kevésbé szexet -, komolyan gondolom, hogy köztetek az érzés az elsődleges, ennek csak velejárója, beteljesedése lesz a testi kapcsolat. És azt is mondtam mindig, hogy megértlek. Eddig látok el - valójában te is.

Hogy utána mi lesz, az ködös, zavaros. Nem hiszem, hogy sokáig folytatható a "kettős szerelem", mert egyrészt nem tudsz - nem is akarsz - hazudni, másrészt Áron nyilvánvalóan nem fogad el egy ilyen helyzetet. Elhagy, s viszi Koboldot, bármekkora sérülést jelent is ez majd a gyereknek.

Maradsz Kristóffal, és - ha képes vagy rá (nem leszel) - boldog leszel vele. Tiszta, szép, csodás szerelem egy tiszta fiúval. Meddig? Egy-másfél évnél nem adok többet. Érettségi után külföldre megy majd - mindenekelőtt azért, hogy képes legyen megszabadulni ettől a szerelemtől.

Magadra maradsz. és vagy megkeseredsz, és züllesz, vagy - ezt tartom valószínűnek - megnősülsz, szerelem nélkül, hogy gyerekeid legyenek. Velük, remélem, boldog leszel.

Ez persze csak egy fikciós forgatókönyv. ne legyen igazam, már az első lépésben sem.

Nagyon régóta mondom - nem kívánságként! -, hogy előbb-utóbb beteljesedik a szerelmetek Kristóffal. Nem szeretkezést írok - még kevésbé szexet -, komolyan gondolom, hogy köztetek az érzés az elsődleges, ennek csak velejárója, beteljesedése lesz a testi kapcsolat. És azt is mondtam mindig, hogy megértlek. Eddig látok el - valójában te is.

Hogy utána mi lesz, az ködös, zavaros. Nem hiszem, hogy sokáig folytatható a "kettős szerelem", mert egyrészt nem tudsz - nem is akarsz - hazudni, másrészt Áron nyilvánvalóan nem fogad el egy ilyen helyzetet. Elhagy, s viszi Koboldot, bármekkora sérülést jelent is ez majd a gyereknek.

Maradsz Kristóffal, és - ha képes vagy rá (nem leszel) - boldog leszel vele. Tiszta, szép, csodás szerelem egy tiszta fiúval. Meddig? Egy-másfél évnél nem adok többet. Érettségi után külföldre megy majd - mindenekelőtt azért, hogy képes legyen megszabadulni ettől a szerelemtől.

Magadra maradsz. és vagy megkeseredsz, és züllesz, vagy - ezt tartom valószínűnek - megnősülsz, szerelem nélkül, hogy gyerekeid legyenek. Velük, remélem, boldog leszel.

Ez persze csak egy fikciós forgatókönyv.

Ha kedd van, akkor ez Belgium – egy jó negyven éve készült film szállóigévé vált címe szerint. A vígjáték amerikai turisták nyugat-európai rohanásáról szól, és egy kicsit én is így éreztem magam, amikor most kilenc napig Hollandiában és Belgiumban utazgattunk a feleségemmel. Két és fél nap Amszterdammal kezdtünk, aztán autóval hat nap alatt további nyolc város – Hága, Rotterdam, Middelburg, Antwerpen, Gent, Brügge, Brüsszel, Utrecht – plusz egy szélmalompark (Kinderdijk) és egy nemzeti park egy fantasztikus múzeummal (Otterlo). GPS-botladozásunk (ez volt az első éles bevetés) áldozatául esett viszont Európa (egyik?) legnagyobb virágkertészete, mert Lisse helyett mindenáron Budakeszire, a gazdájához, akart minket eljuttatni. Így aztán az időveszteségre tekintettel beértük azzal, hogy már úgyis láttuk az amszterdami virágpiacot, ahol nem is annyira maguk a virágok, mint inkább a virághagymák nyűgöztek le.

Apropos GPS: engem, talán a korom miatt, félelemmel tölt el minden (számomra) új kütyü, aztán meg, amikor már tudom használni, csodálattal. Nagyon szerettem, amikor rászólt a feleségemre: „Túl gyorsan vezetsz”. De egyéb haszna is volt… Kivéve Brüsszelt: kiderült ugyanis, hogy Európa fővárosát és a benne megforduló töméntelen magas rangú politikust annyira védik elektronikusan is, hogy nagyon szaggatottá, esetlegessé vált a GPS-vétel.

S ha már EU: Brüsszelben természetesen megnéztük (kívülről) az EU negyedet, a Bizottság, az Európai Parlament, az Európai Tanács irdatlan épületeit – valahogy „kézzelfoghatóvá” vált, hogy micsoda hivatali apparátust (is) jelent az EU; és ezek csak a központi székházak, a környéken sétálva számos egyéb épületen felirat jelezte, hogy ott székel valamelyik összeurópai „minisztérium”. Plusz az utcákon „formális” öltözékben, aktatáskával siető, fontos arcú urak és hölgyek, meg a nyilván őket kiszolgáló, elegáns éttermek; annyira elegánsak, hogy az ajtajuk (kapujuk) zárva, be kell csöngetni, és nyilván tudni kell az aznapra érvényes, titkos jelszót. Az Európai Tanács épületén ott a felirat, hogy „Hungarian Presidency”, s a ház előtt nagy (jellegtelen, fantáziátlan) tablók hirdetik Franz Liszt, valamint számos magyar feltaláló dicsőségét.

*

Nem írok részletes úti beszámolót, nem fedezem fel a világ és Európa legismertebb helyeit, de Máté rám parancsolt, hogy írjak bejegyzést, és ki vagyok én, hogy ellentmondjak neki. Írok, ami az eszembe jut. Mint Schwartz bácsi, az almáját, paradicsomát rigmusokkal kínáló, egykori Szentkirályi utcai zöldséges mondta: „Írom vers, ahogy jön”.

Például azt, hogy fantasztikusan jó hely(nek tűnik) Németalföld. Nekem ez volt vele az első találkozásom (nem tudhatom, lesz-e több), és lenyűgözött. Muszáj leszögeznem, hogy Amszterdam tényleg szédítő hely, Middelburg, Brugge és Utrecht varázslatos középkori városok, a genti oltár előtt egy órát is el lehet tölteni, és Van Gogh nagy festő… Emellett két gazdag országról van szó, ahol ma is építkeznek, főleg Hollandiából – pl. az új épületekből, városrészekből – árad az ötlet és a nagyvonalúság, még akkor is, ha egyesek szerint a hollandok valójában skótok, akik eljöttek onnan, mert nem bírták a többiek pazarlását. Tényleg érezni, hogy innen indult a kapitalizmus, meg hogy ez volt a 20. századi modern művészeti irányzatok egyik bölcsője (Mondrian, De Stijl).

*

Igen, az egyik fő dolog, amiért mentünk, a képzőművészet, az építészet, a múzeumok. Hál’ istennek az amszterdami Rijksmuseumot éppen átépítik, úgyhogy csak a 400 legfontosabb műkincsük van kiállítva, a brüsszeli Királyi Szépművészeti Múzeumban  (Beaux Art) csak a régi flamandok láthatók, a 19-20. századi gyűjtemény a jövő tavaszig zárva, helyette egy fedett folyosón át lehet sétálni a négyemeletes Magritte Museumba. Délelőtt Rembrandt, Jordaens, Brueghel, ebéd a múzeumi caféban – a teraszon, Brüsszel a lábunk alatt –, aztán Magritte, amíg bírtuk… De ezek – meg persze az amszterdami Van Gogh Múzeum magától értetődőek voltak már az utazás előtt is, amikor csak tervezgettem. Kiderült viszont, hogy még soha nem hallottam a világ egyik legjobb magánmúzeumáról, ami aztán utunk egyik legnagyobb élménye lett: a Kröller-Müller Museum az otterlo-i Hoge Veluwe Nemzeti parkban. Helene Kröller-Müller az egyik leggazdagabb hollandiai nagyiparos özvegye volt, aki fantasztikus műgyűjteményét 1935-ben a holland államnak ajándékozta, és az ő kívánsága volt, hogy a létrehozandó múzeum természet és művészet tökéletes összhangját is kifejezze. A múzeum olyan Van Gogh gyűjteménnyel rendelkezik, ami vetekszik az amszterdamival (Kröller-Müller az elsők között kezdte vásárolni a képeit), plusz fantasztikus impresszionista anyag, egy terem gyönyörű Mondrian, meg egyebek (a tágas helyiségek fele ideiglenes kiállításokra fenntartva), és egy több mint 30 hektáros szoborkert, ami azt jelenti, hogy sétálsz az erdőben, a ligetekben és a tisztásokon, a bokrok között – önálló aurával! – szobrok, Rodintől Maillolon és Henry Moore-on át mai japánokig.

Művelt embernek tartom magam, érdekel a képzőművészet is, de nem csak az derült ki, hogy erről a múzeumról nem hallottam még. A termekben és a szoborkertben három olyan magyar származású művész alkotásai is láthatók, akiknek a nevét se hallottam eddig. Csáky József szobrász, aki 1888-ban Szegeden született, de húszéves korától 1971-ben bekövetkezett haláláig Párizsban élt és alkotott (a Wikipedia szerint 1959-ben Budapesten is volt gyűjteményes kiállítása); Pán Márta, aki szintén Párizsban élt huszonéves korától, köztéri szobrai a világ minden táján megtalálhatók – szintén a Wikiből tudom, hogy 1991 óta Budapesten, a Francia Intézet előtt is áll egy szobra; valamint Huszár Vilmos festő, ő Budapesten született 1884-ben, de 21 évesen Hollandiába ment, ahol egyik alapító tagja volt 1917-ben a De Stijl c. folyóiratnak, s a körülötte kialakult művészeti mozgalomnak. És ha magyarokat nem ismerek, akkor persze az is kiderülhetett, hogy most találkozom először azzal, akiből tulajdonképpen a szürrealizmus és az expresszionizmus elindult, a belga James Ensorral. Az úgy volt, hogy Hágában elmentünk a Városi Múzeumba (Gemeentemuseum), hogy megnézzük büszkeségüket, a Mondrian-gyűjteményt. Nos, Mondrian nem volt, mert elvitték őket Münchenbe, viszont látható egy lélegzetelállító Enson-kiállítás.

*

Sok mindenről lehetne/kéne mesélni, például Amszterdam vagy Antwerpen etnikai sokszínűségéről. Újságolvasó ember vagyok, tudom, hogy Hollandiában, Belgiumban is első számú társadalmi problémává lépett elő a muszlim bevándorlók beilleszkedése, hogy mindkét országban megerősödött a rasszizmus. Én ebből csak a különböző bőrszínű emberek természetes együttlétét láttam. Például Antwerpenben, ahol a zsidónegyed mellett lévő parkban együtt játszottak 5-10 éves barna, fekete és szinte áttetszően fehér bőrű, lengő pajeszú zsidó gyerekek. Maga a negyed egyébként lepukkant házaival emlékeztetett Budapest VII. kerületére. Nem annyira Erzsébetvárosra, hanem inkább a külső VII. kerületre, a Csikágóra. Amiben az a furcsa, hogy ez egyúttal a híres antwerpeni gyémántnegyed is, néhány méterrel arrébb elegáns ékszerüzletek.

*

És még valami, ami hozzátartozott az úthoz. Olvasnivalóként valami hollandot akartam magammal vinni, leemeltem hát a polcról egy régi tartozást, Johan Huizinga majd’ száz éve megjelent, alapműnek tekintett művelődéstörténeti könyvét, A középkor alkonyát. Néhány fejezetét olvastam csak, elsősorban a repülőtéren, s a repülőn, olyan nagyon nem nyűgözött le, de az alapgondolata megragadott: a történelemben – egy-egy kor megértésében – nemcsak a tények, s a gazdasági, politikai szükségszerűségek fontosak, hanem az is, hogy az adott kor emberei mit gondoltak önmagukról, miben hittek, milyen normáik, illúzióik voltak, hogyan viselkedtek különböző élethelyzetekben.

Az emberek a fontosak. Látni, megismerni, megérteni őket.

Kiírtam ide, a blogom oldalsávjába május elseje alkalmából egy nagyon ósdi, lejáratott jelszót: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” Ifjabbak kedvéért: ez egy 163 évvel ezelőtti, pártalapító manifesztum, a Kommunista Kiáltvány zárómondata. „Proletárok”, „kommunisták”, brrr. Idejétmúlt, s éppen ezért gyanús kategóriák. Mit lehet kezdeni például a „proletár” fogalmával? A 19-20. században a társadalom rohamosan növekvő részét kitevő, gyáripari munkásokra értették. A 21. századi Európában – még a Magyarországhoz hasonló félperifériális országban is - a klasszikus gyáripar, s vele a klasszikus értelemben vett munkások egyre kevesebben vannak. A proletár azonban valójában nem egyszerűen munkást jelent, hanem azokat az embereket, s emberek olyan nagyon sokféle társadalmi csoportját, akik (fizikai vagy szellemi) munkaerejüket viszik a piacra, hogy eladják másoknak – magántőkéseknek, társaságoknak vagy az államnak –, s az ő tulajdonukban lévő termelőeszközöket (gépet, villamost, szupermarketet, bankfiókot stb.) üzemeltessenek. Ritka kivételtől eltekintve, jellemzően egyenlőtlen viszonyról van szó, amelyben a tulajdonos – szép eufémizmussal: a munkaadó (munkát „ad”, önzetlenül, persze, istenem, milyen jó ember!) – diktálja a feltételeket. Változott ebben valami a 19-20. századhoz képest? Persze. A klasszikus gyáriparban az egy munkahelyre tömörített sok száz, sok ezer munkás – pláne, ha még az akkoriban ritka szakképzettséggel is rendelkezett – képes volt egymással összefogni érdekei védelmében. Egyebek között ennek lett az eredménye a 20. század közepén létrejött „szociális piacgazdazdaság”, a „jóléti állam”. Az 1970-es évek végétől nem az (vagy nem elsősorban az) történt, hogy egyre inkább „elfogyott a pénz” és finanszírozhatatlanná váltak a szociális juttatások, hanem a gazdasági-technológiai korszakváltás következtében olyan szolgáltatói ágazatok váltak dominánssá, ahol a munka- és üzemszervezés, a részmunkaidő, a távmunka, a kölcsönzött munkaerő alkalmazása stb. szinte lehetetlenné tette az alkalmazottak – a lényegi „proletárok” – összefogását, érdekképviseletét. Ehhez jött a „szocialista világrendszer” összeomlása, s vele magának a társadalmi egyenlőség eszméjének a diszkreditálódása. (Nem, valójában nem az összeomlás járatta le az eszmét, hanem ami összeomlott. De hát vajon az inkvizíció vagy Semjén Zsolt tevékenysége érvénytelenítette, mondjuk, a Tízparancsolatot?)

„Világ proletárjai, egyesüljetek!” – mondták Marxék, hiszen úgy vélték, a már a 19. századra nemzetközivé vált tőke ellen csak a munkások nemzetközi összefogása vezethet eredményre. Ma a globális tőkerendszer korát éljük. Munkavállalók – vagyis a munkaerejükből élők, a „proletárok” – példátlanul atomizálódott, egymás ellen bármikor kijátszható világával.

Ezt az ünnepi bejegyzést (Igen, b… meg, ünnep! A munka, a munkások, sőt a nemzetközi munkásszolidaritás ünnepe. Na, jól megbotránkoztál?) egy József Attila-verssel akartam kezdeni vagy zárni. De melyikkel? A 22 éves lázadó Szabados dalával?

„Ahol nincsen villanylámpa,
gyújtsd a burzsujt gyertyalángra,
ahol nincsen hús a babban,
füstölt burzsuj főjjön abban,
úgy biz édes cimborám!”

Nem, nem, ez túl erős, és egyébként is, az én cimboráim között „burzsujok” is vannak…

Esetleg a Munkásokat 1931-ből, hiszen a 30-as évek most éppen aktuálisak:

„Forgolódnak a tőkés birodalmak,
csattog világot szaggató foguk.”

Aztán A város peremén című, gyönyörű versnél kötöttem ki:

„A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt -
hiába törli a bú szivünkről
a rákövesedőt.”

(A teljes vers itt olvasható)

A komor, mélabús kezdés ellenére magabiztos, optimista vers. Egy 28 éves férfitől, 1933-ban…

Marx a 30. életévében jár, amikor a 27 éves Engelsszel a Kommunista Kiáltványt fogalmazzák, egy-két hónappal az 1848-as európai forradalmak kitörése előtt. 80 és 160 évvel ezelőtti történetek, nevek, fogalmak.