Máténak (nov. 28-i bejegyzés), mert egy kommentben nem tudnám elmondani.

Nekem is vannak pont ilyen élményeim - csak egészen mások.

A gyermekotthonban („gyiviben"), ahol a középiskola után dolgoztam (írtam már erről), hatalmas hálótermek voltak, 36-an aludtak emeletes ágyakon, ha az intézet éppen túlzsúfolt volt, akkor többen is, mert egy-egy ágyra két gyerek is jutott. Sok cigány is volt köztük, de ez akkor - jó 40 éve - nem számított, nekem biztos nem, és nem emlékszem, hogy bárki megkülönböztette volna őket. A falakon „természetesen" nem voltak poszterek, egyáltalán semmi személyes dolognak nem volt helye; ha valakinek valamije volt, az a párna alatt, matracba dugva tartotta.

Szerettem. Szörnyű volt, de én szerettem. Mert voltak gyerekek - 12-16 éves srácok -, akiket lehetett szeretni, akik sóvárogtak a szeretet után, s képesek voltak eltűrni, ha végül megkapták. Mit jelentett, hogy szerettem őket? Például, hogy ha valamelyik nagyon renitens volt, akkor pofon helyett (igen, néha pofon után) megkérdeztem, hogy mi baja. És érezte rajtam, hogy tényleg érdekel, mi baja. Reggelenként 6-ra jártam, 7-kor volt ébresztő. A gyermekfelügyelő kolléganők ilyenkor vasalták a frissen mosott intézeti ruhákat, én ez alól fel voltam mentve. De volt egy 16 éves, tisztaságmániás kedvencem, B., aki - ki tudja, honnan szerzett - saját nadrágban járt, amit rendszeresen kimosott és este az ágy végébe teregetett száradni. Egy hajnalban fogtam magam, és kivasaltam neki, aztán már mindig, és egyre többet. Ugyanis jó néhány srác ettől fogva szintén mosott, teregetett, és én nem tehettem meg, hogy nekik ne vasaljak.

A katonaságnál szintén hatalmas hálóterem volt, az egész egyetemista századnak, kb. 120 embernek. Sűrűn egymás mellett álló, szalmazsákos, emeletes ágyak, stokik, amelyre este elvágó rendbe kellett a ruhánkat hajtogatni. A háló távoli szegletében szénnel (vagy koksszal?) fűtött vaskályha. Baromarcú tisztesek, akik gyűlölték az „egyetemista urakat", akik az ő két évükkel szemben csak 11 hónapra jöttek. Igen, ők is hozzátartoztak a hálóteremhez, mert ott aludtak, s ha részegek voltak, kéznél voltunk egy kis szórakozásra. Ez nem velem történik, én ezt kívülről látom - mondogattam, és az Illés-sláger sorait ismételgettem: „Fejükre is állhatnának, érdekelni nem tudnának ők."

Két hónapig éltem ott, mert egy szerencsés baleset következtében kórházba, majd onnan vissza a gyengélkedőre kerültem. Ez jól fűtött, 6-8 (matracos) ágyas szoba volt. Több részletben kb. egy hónapot töltöttem ott, s hamar kialakult, hogy a többiek délutáni szabadidejében „audienciát tartok": volt 4-5 srác, aki nagyon rosszul viselte a 37. Budapesti Forradalmi Ezredet (amely egyébként Kalocsán állomásozott), és ezt előttem nem kellett restellnie, talán mert az ágyhoz kötve én még gyengébbnek tűntem. Azt hiszem fontos voltam nekik - mindenképpen fontosabb, mint ők nekem, aki rövidesen elbúcsúzhattam tőlük. Egyikük még a katonaságnál, másikuk már egyetemistaként lett öngyilkos. Akivel még egyetemistaként is megmaradt a barátság, az a 70-es években disszidált. S van, akivel néha ma is összefutunk az uszodában, s váltunk néhány kedvesen érdektelen mondatot.

(Dani! Bocs', ez még mindig nem a Rákóczi!)

Máté szokott ilyen szép, békés, kicsit melankolikus tájképeket tenni a blogja fejlécébe, ha éppen harmóniába akar kerülni a világgal. Pár napja sétáltam erre, még langyos, tiszta időben, bár a nap éppen nem sütött, de az erdő gyönyörű volt. 16 évig laktam ezen a környéken, gyakran sétáltam a Törökvész út teteje és a vitorlázó repülőtér közti erdőben, sose tudtam, hogy ez a Vadaskert. Most egy (viszonylag) frissen kihelyezett térképről olvastam le, aztán a másik végén megtaláltam azt az emlékoszlopot, amely tudatja, hogy ez volt Mátyás király vadaskertje, illetve a II. kerületi önkormányzat honlapja szerint a dolog bonyolultabb, mert ez az izé tulajdonképpen Nyék faluhoz tartozott, tehát Árpád-kori, merthogy „Nyék, Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi" - ha még emlékeztek az iskolából.

*

Szóval Vadaskert. Én a másik végéről, a Hűvösvölgy felől ismertem meg először, konkrétan a Vadaskerti útra jártam óvodába. Elit óvoda volt, a Rádióé és az akkor még hozzá tartozó MTI-é, ahol az apukám dolgozott. Ez az 50-es évek elején volt, kevés emlékem maradt róla. Az első, hogy hatalmas parkja volt, vadgesztenyefákkal; a második, hogy egy amerikai Dodge kisbusszal szállítottak minket, a „Szöcskével", s egyszer menet közben kinyílt a busz ajtaja, és kizuhant egy gyerek. (Érdekes, arra nem emlékszem, hogy utána mi történt, mi lett a gyerekkel.) És két politikai emlékem is van az óvodából: ajándékot készítettünk Rákosi elvtárs 60. születésnapjára (1952): képeslapokból minden gyerek varrt (nyilván az óvó néni segítségével) egy-egy dobozt, és azt állítólag mind elküldték NEKI. A másik: Sztálin temetése 1953 márciusában; hallgattuk a rádióközvetítést az óvodában! Az óvó néni sírt, és persze mi vele sírtunk, mert ha ő sír...

*

Aki nem ismeri a környéket: a Vadaskerti út a Hűvösvölgyi útról nyílik. Ezt akkoriban Vörös Hadsereg útjának hívták, a Szilágyi Erzsébet fasor neve sokáig Malinovszkij fasor volt a Budapestet elfoglaló egyik szovjet hadseregcsoport, a II. Ukrán Front parancsnokáról, de a szüleim a háború előtti nevéről Olasz fasornak emlegették (vö. Oktogon: Mussolini tér, November 7. tér). A III. Ukrán Front parancsnokáról, Tolbuhin marsallról a mai Vámház körút volt elnevezve, és a Nagycsarnok számomra még mindig a „Tolbuhin körúti csarnok" (bár lehetne Dimitrov téri is). A környéken egyébként komoly harcok folytak, 1945 februárjában ugyanis a Várban körülzárt német csapatok a Hűvösvölgy felé próbáltak kitörni. S velük a magyar katonák. Meg mernék rá esküdni, hogy pár éve még nem voltak kinn ezek a „turistajelzések", ahogy ez a sírfelirat is nagyon új. „Itt nyugszik egy ismeretlen magyar honvéd". Ismeretlen - a síron most, 65 év múltán, virág; vajon cserkészek, helytörténetre felizgatott iskolások, netán újnyilasok hozták, vagy olyan valaki, akinek a férje, szerelme, fia, apja „eltűnt" azokban a napokban? A történelem tényleg velünk él...

*

Hársakalja, Erzsébettelek - az utcatáblákról olvasom le a „városrész"-neveket; ezek is újdonságként hatnak rám, az „ős" második kerületire, én mindig azt hittem, hogy ez az 56-os (ma már egy BKV-s hülyeség folytán 61-es) végállomásán túli (most, a séta végén: inneni) világ már Pesthidegkút. Aztán kiderül, hogy nem is tévedtem: megnéztem a Wikipédián: Hársakalja Pesthidegkútnak az 1920-as években kialakult része, amelynek neve az egykori nagy hárserdőre utal. Ugyancsak az egykori Pesthidegkút község területén és ugyancsak a 20-as években alakult ki Erzsébettelek, amely természetesen Erzsébet királynéról kapta a nevét.

Sétálni jó.

Séta-történetek 1. Aknamentesítés

És ha valaki érteni akarja, mi történik ma Magyarországon (például Sajóbábonyban), annak ajánlom Mathieu Kassowitz 1995-ös Gyűlölet c. filmjét. A youtube-on franciául, meg angol vagy spanyol feliratozással is megtekinthető. Nem vidám.

A gyűlöletbeszéddel szembeni erőteljesebb törvényi fellépést, a rasszista megnyilvánulások tiltását, lényegében a rendszerváltás után korlátlannak tekintett véleménynyilvánítási szabadság korlátozását sürgeti az Élet és Irodalomban megjelent, terjedelmes - és gazdagon érvelő - cikkében Bayer Judit.  Bírálja az Alkotmánybíróságot, amely 1992-ben (Sólyom László elnöksége alatt) bevezette a magyar jogfelfogásba és -gyakorlatba a magyar jogrendtől idegen és a magyar valóságban azóta megbukott "közvetlen és nyilvánvaló veszély" angolszász kritériumát.

"Az Alkotmánybíróság által alkotott jogi struktúra az adott körülmények között éppúgy kudarcot vallott, mint a híres pszichológiai fogoly-börtönőr kísérlet. Az indulatok elszabadultak, a kísérletet tehát félbe kell szakítani. A demokrácia jövője érdekében fel kell lépni az intolerancia ellen, és a játékelmélet szerint az intoleranciára intoleranciával kell válaszolnia annak, aki nem veszíteni akar. Talán megért egy próbát. Történhetett volna, hogy minden politikus, közjogi méltóság és véleményformáló egyértelműen és együttesen fellép a rasszizmus, kirekesztés, gyűlölködés ellen. Történhetett volna így is, de nem történt. Az értelmiség egy része, amely fellépett, nem elég hallhatóan tette: bonyolult üzeneteket fogalmazott, nem ment utcára, és így elszigetelődött. Nem alakult ki dialógus, csak több párhuzamos monológ, még az interneten is, amely pedig ígéretes eszköznek tűnt a politikai dialógusok folytatására. A Jobbik térnyerését inkább csak elősegítette az az intenzív sajtófigyelem, ami nem párosult sem egyértelmű tiltakozással, sem hatósági fellépéssel, sőt a Magyar Gárda még a bírói betiltás óta is lényegében szabadon teheti ugyanazt, amit korábban."

A teljes cikk

hphp blogján találtam az imént, s szebb lett tőle a napom (köszönöm) - ha könnyebb nem is. (Cs. T. szemét is nézzétek közben.)

Hosszan vívódtam magamban: nem kell nekem mindenbe beleszólnom, meg hát tényleg elég rosszízű ez az egész balhé, ami Kertész Imre körül - éppen tiszteletre méltó 80. születésnapján  - kialakult.

A Die Welt interjúja Kertész Imrével, teljes szöveg a Nol-on

Újabb interjú

De hát persze nem álltam meg, és néhány általam becsült blogon  - pl. drc, defalla - hozzászóltam.  Véleményem lényege az, hogy egy megbántott, elkeseredett ember 80 éves korában néha butaságokat is mond(hat). És ez semmiképpen nem vonja kétségbe azt, hogy Kertész Imre nagy író és a Sorstalanság nagy regény (amiről ne mondjon véleményt az, aki nem olvasta).

A vita kapcsán elővettem a Sorstalanságot is; drc-nél el is sütöttem a könyv végéről néhány mondatot, ezt (az "egy rókáról több bőrt" - a bőrből meg lámpaernyőt jegyében) most itt is elhelyezem:

"Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig - és sehogy se értettem, hogy is nem fér a fejükbe: most már valamit kezdenem kell vele, valahová oda, valamihez hozzá kell illesztenem, most már elvégre nem érhetem be annyival, hogy tévedés volt, vakeset, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt, netalántán...
... ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság; ha viszont... szabadság van, akkor nincs sors, ... azazhogy akkor mi magunk vagyunk a sors...
...Nem lehet, próbálják megérteni, nem lehet mindent elvenni tőlem, nem lehet, hogy ne legyek se győztes, se vesztes, hogy ne lehessen igazam, s hogy ne is tévedhettem volna, hogy semminek se legyek sem oka, sem eredménye, egyszerűen - próbálják meg belátni, könyörögtem szinte: nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek." 

Nem tudom, szerette, hallotta-e valaha a Concertót, ismerte-e egyáltalán Bartók zenéjét. De tegnap este éppen e tétel hallgatása közben jutott eszembe, hogy ma temetik. Talán kétszer-háromszor találkoztunk. A legemlékezetesebb, amikor 8-10 éves volt, sétáltunk anyjával a városban, és egy útkereszteződésnél hirtelen megfogta a kezemet, s aztán vagy félórán át el se engedte. Nem szólt hozzám, hiszen nem értettük egymást, de tudtam: a biztonságot, az apát kereste.

Svájcban született, Genfben élt, francia lett az anyanyelve. A magyar anyjától, aki az unokatestvérem, s aki gyerekként 1957-ben került Svájcba, mert szülei megriadtak az 1956 októberében (minden ellenkező híreszteléssel szemben) felszínre tört antiszemitizmustól. K-nak előbb el kellett veszítenie szelíd apját és zsarnoki anyját (a nagynénémet) - meg kellett szabadulnia tőlük -, hogy 41 évesen végre férjhez mehessen és gyereket szüljön, akit aztán 61 évesen elveszít. Túl lehet ezt élni?

E-nek biztos mindene megvolt a jól menő orvosszülőkkel, de azt hiszem, nem volt boldog. 16 évesen drogozott, intézetbe rakták, talán leszokott, talán nem; hazakerült, de nem tudott mit kezdeni magával - szülei se vele.

20 éves volt, pár napja autóbalesetben halt meg.

És E-vel együtt a Bartók-zenére gyászoltam mindazokat, akik fiatalon mentek el az életemből: Sz., G. - és persze K.

 „Az ember végül homokos

„A mai Alkotmányban semmi tiszteletre méltót nem találok." Orbán Viktor, a Magyar Köztársaság következő miniszterelnöke mondta ezt, hozzátéve azonnal, hogy persze letette rá az esküt, s ha már letette, nem cselekszik semmi alkotmánysértőt. Az Echo tévében hétfőn este elhangzott interjúban (kb. 15.30-tól) „technokrata szövegnek" nevezte a hatályos Alkotmányt, amelynek „nincsen szíve, lelke; esze talán igen, de az is kétséges, hogy mennyi... Nem tartalmaz olyan értékeket, amelyeket Magyarország állampolgárainak többsége a saját életében zsinórmértékül választ." Beszél ugyan a család védelméről, és a nemzetről, de nem eléggé. Hiányoznak azok a szép és nagy mondatok, amelyek igazán megmozgatják az ember lelkét." Ha kétharmados többséget kapunk - mondta Orbán, szeretnénk olyan alkotmányt, amelyben mindenki magára ismer, amire mindenki büszke.

Nincsenek kétségeim, hogy mik lesznek azok a bizonyos mondatok, de addig is beleolvastam egy kicsit a jelenleg érvényben lévő - tényleg toldozott-foldozott, sokszor módosított és jogtechnikai okokból, anakronisztikus és nevetséges módon még mindig az 1949. évi XX. törvény besorolást viselő - alaptörvénybe. (Az „eredeti" 49-es „népköztársasági" szövegből, azt hiszem, mindössze annyi maradt, hogy „Magyarország fővárosa: Budapest")

Szóval néhány „tiszteletre nem méltó" paragrafus.

1. § Magyarország: köztársaság.

2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.

(2) A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja.

(3) Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.

...

5. § A Magyar Köztársaság állama védi a nép szabadságát és hatalmát, az ország függetlenségét és területi épségét, valamint a nemzetközi szerződésekben rögzített határait.

...

8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.

...

15. § A Magyar Köztársaság védi a házasság és a család intézményét.

16. § A Magyar Köztársaság különös gondot fordít az ifjúság létbiztonságára, oktatására és nevelésére, védelmezi az ifjúság érdekeit.

17. § A Magyar Köztársaság a rászorulókról kiterjedt szociális intézkedésekkel gondoskodik.

18. § A Magyar Köztársaság elismeri és érvényesíti mindenki jogát az egészséges környezethez.

...

(XII. fejezet: Alapvető jogok és kötelességek)

54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.

(2) Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és különösen tilos emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni.

55. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.

...

57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.

(2) A Magyar Köztársaságban senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg.

...

60. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára.

(2) Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását, és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon akár egyénileg, akár másokkal együttesen nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolhassa vagy taníthassa.

(3) A Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik.

70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.

(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.

(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.

70/B. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.

(2) Az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga.

(3) Minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének.

70/G. § (1) A Magyar Köztársaság tiszteletben tartja és támogatja a tudományos és művészeti élet szabadságát, a tanszabadságot és a tanítás szabadságát.

(2) Tudományos igazságok kérdésében dönteni, kutatások tudományos értékét megállapítani kizárólag a tudomány művelői jogosultak.

*

És ha valaki idáig eljutott, azt jutalomból szeretném megnyugtatni: nem hiszem, hogy Orbán Viktor diktatúrát vezet majd be, királlyá koronáztatja magát - vagy más ilyesmit tesz. Sőt, még azt is gondolom, hogy jobb - úgy értem, kormányzástechnikai szempontból hatékonyabb - miniszterelnök lesz, mint elvtelen és balfasz utód-elődei. Csak éppen...

És ma Sárazsadány nyomán megnéztem a Csillagosok, katonák-at, Jancsó Miklós gyönyörű filmjét. 40 év után újra. Egy film nem a hősiességről, a forradalmi pátoszról, hanem arról, hogy az ember kiszolgáltatott a történelemnek.

Unokaöcsémnek, aki ma 20 éves.

A magyarok 77%-a nem hisz a jelenlegi politikai rendszerben, 91% szerint az ország rossz úton halad, összességében a régió messze legpesszimistábbjai a magyarok, mindössze 15% mondja azt, hogy elégedett a személyes életével - derül ki a Pew Global Attitudes Project legfrissebb felméréséből.

Hasonló eredményre jutott augusztusban az Ipsos: A megkérdezettek többsége szerint a rendszerváltás szükségszerű volt, de azt általában negatívan értékelték. Minden második válaszadó úgy érzi, ő vagy családja a változások vesztese, csak 14 százalék érzi magát nyertesnek.

*

Mininek (kb. 190 cm magas) köszönhetően november 7-e a családban ünnep maradt éppen akkor, amikor az országban megszűnt az lenni. „Meleg csákányváltás" - mondanám, ha ez a kifejezés jelentene valamit huszon- és harmincvalahány éves olvasóimnak. Pedig ez is hozzátartozott a november 7. által fémjelzett világhoz. De milyen is volt az a világ? Aki most 20 éves, az nem tudhatja, mert nem élt akkor. Mi meg azért nem tudhatjuk, mert benne éltünk, része voltunk - s mint a közvélemény-kutatások mutatják: részünk még ma is az a világ. Én speciel örülök neki.

Igen, tudom: november 7-e, az 1917-es bolsevik forradalom az a ma nyilvánosan megszólalók döntő többsége számára valami szörnyűséget jelent, a sztálinizmust, a Gulágot és Recsket, diktatúrát és tíz év várakozás után kiutalt zöld színű Trabantot. És hát, valljuk be: tényleg ez lett belőle. Még legemberibb formájában, a „klasszikus" Kádár-korszakban is egy zsákutcás, folytathatatlan és megreformálhatatlannak bizonyult rendszer. De nem biztos, hogy ezt jelenti november 7-e, a forradalom, a kommunizmus. (Elnézést az illetlen kifejezésért!) Miként a (szintén, 200 év után is, sokat vitatott) 1789-es nagy francia forradalom is van, akinek a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség-et, az Emberi Jogok Nyilatkozatát, s van, akinek a (vendée-i fehérterrorra válasz) jakobinus terrort, a guillotine-t, no meg a napóleoni háborúkat jelenti.

Igen, 1917 1789 és 1848 folytatójának tudta magát, a kommunistákat ugyanaz az emancipatorikus és messianisztikus idealizmus és hevület fűtötte, mint a jakobinusokat vagy 48 forradalmárait (lásd Petőfi). És ennek igazságát járatta le a rá következő „kommunista" rendszer. Tudom: az eszme megfoghatatlan, az a politikai rendszer viszont nagyon is konkrét volt. Elmúlt húsz évünk viszont ismét az eszme, az ideálok érvényességét, szükségességét bizonyította - és nem csak itt, K-Európában, a Vadkeleten. A szovjet rendszer, a „kommunizmus" összeomlását Nyugat-Európában a szociális piacgazdaság neoliberális lebontása kísérte, követte - azé a jóléti rendszeré, amelyet éppen a szovjet-orosz példa és a megerősödő munkásmozgalom kényszerített ki.

Nem fogok sarló-kalapácsos vagy vöröscsillagos zászlóval az utcára vonulni - és nem csak azért nem, mert tilos. (Amikor 1993-ban törvény tiltotta be az önkényuralmi jelképek használatát, munkahelyemen jóakaratúan figyelmeztettek, hogy ne hordjam többé azt a szovjet katonaövet , amely alól húszegynéhány év alatt, amióta a tulajdonomban volt, számos farmernadrág kopott ki. Nem hordom, itt van a szekrényben.) Szóval, nem megyek tüntetni a kommunizmusért, mert nem szeretem, ha kiröhögnek. És mert nagyon nem aktuális, s aligha lesz az már az én életemben. De gondolok, amit gondolok...

*

És akkor jöjjön két nagyon elcsépelt dolog a hajdani november 7-i ünnepségekről. Egy Majakovszkij-vers és az Internacionálé.

A Majakovszkij-vers mindjárt két példányban is: az első itt olvasható, Fidó blogján találtam, de sem ott, sem másutt nem találtam a fordítót. Ezt elpanaszoltam, mire KapitányG nemcsak azt közölte, hogy neki más variáns, Tellér Gyula fordítása van meg, hanem kérésemre megkereste az interneten is: Mizseiag blogján olvasható. És ami még érdekesebb: mindkét "forrásblogon" a verset egy Hofi Géza-változat követi. (A vers néha - nem tudom, miért - "összeugrik, eltűnnek a "lesztnyicák". Ha észreveszem, javítok.) 

Vlagyimir Majakovszkij: Ivan Kozirev vasöntő elbeszélése arról, hogyan költözött új lakásba

Proletár vagyok.

                    Mindent megmondtam ezzel.

 Éltem,

                ahogy anyám világra vétkezett.

És lám,

                új lakást

                               adott ma reggel

nekem

                a Munkáslakásépítő

                               Szövetkezet.

Szélessége - ilyen!

                Magassága -

                               olyan!

Szellős,

                világos

                               és meleg.

Minden szobája jó,

                               de a legjobban

nekem

                ez

                               tetszett meg!

A hold

                sugaránál ragyogóbb!

Kánaánnál

                sokkal több üdvöt ád,

mi ez -

                de mit is gagyogok, -

ez a

                fürdőszoba, a fürdőkád.  

Kinyílik az egyik csap,

kezedre - hideg víz csap.

Másik csapot csavarod,

ujjad rögtön elkapod.

Hideg vízzel

                mosd a

                               tested,

vagy forróval -

                bőröd piszkát.

Egyik

                csapra "H" van festve

másik csapról -

                               "M"

                                               sandít rád.

Hazajössz fáradtan,

                minden jaj de vacak.

Nem ízlik a leves,

                s a bugyborgó csája,

de belépsz a kádba -

                s még a halott is felkacag

ennek a

                hullámzó víznek a csiklandozására.

Mintha

                a szocializmus lenne vendéglátód,

az élvezettől -

                elakad a szusz.

A blúzod - lehúzod,

                nadrágod lerántod,

kézbe a szappant

                               és...

                                               zsuppsz!

Mosakszol,

                mint akinek

                               nincsen egyéb dolga.

Hosszan...

                szóval addig,

                               ameddig csak jó.

A fürdőszobában

                egyszerre csak itt van

                               a nyár és a Volga.

Csak halak nem úsznak,

                               s nincs gőzhajó.

Lehet akár

                tízesztendős

                               piszok a karon,

lemorzsolódik,

                mint a nyírfaháncs,

akár a kéreg,

                válik le a korom,

leszedi a szappan a nyavalyást.

Párázik a bőröd,

                piros lesz, mint a rák.

Na most -

                csavarj csak egyet:

finom,

                hűvös esőjét

                               záporozza rád

a százlyukú vasfelleg.

Oly jólelkű és gyengéd a fürdő zuhanyja!

Rossz kedved

                nyakát

                               kitekered:

paskolja búbod,

                s nyakadra zuhanva

a két lapocka

                közötti vályún lepereg.

Nedves

                tested

                               bepakolod

bolyhos-prémes,

                               nagy törülközőbe.

Hogy száraz lábbal lépj ki

                               a kádból,

                                               talpad alatt

rugalmasan nyúlik el

                               a parafa-szőnyeg.

A tükörhöz lépsz most, -

                               ott lóg a falon,

tiszta inget húzol

                               s elgondolod:

hogy szó, ami szó,

                               bizony finom dolog

ez a

                szocialista

                               szovjethatalom.

(1928) 

És akkor az ünnepség befejezéseként énekeljük el az Internacionálét!

*

Ja! És boldog születésnapot! Szebb jövőt!