A cím az én kommentárom Tamás Gáspár Miklósnak (TGM) a "mainstream" médiából kicenzúrázott, a Rednews site-on megjelent - szokás szerint mérhetetlenül hosszú, olvashatatlan, de szokás szerint rendkívül érdekes - esszéjéhez. Köszönet Solvere volónak, hogy felhívta rá a figyelmet. A teljes cikk itt olvasható. Én az alábbiakban néhány kiragadott, "rövid" részletet közlök:

Akármit mond valaki, akit elfogadnak baloldali vezetőnek, a közönsége – nem butaságból, hanem a hagyomány mély megértése okán, amely minden emberi cselekvés, különösen a politikai cselekvés egyik alapföltétele – mindig az egyenlőség, az egyenlő szabadság és az egyenlő méltóság erkölcsi üzenetét fogja hallani. Hiába kiabálja magát rekedtre a „baloldali” államférfi/nő, hogy ő ehelyett egyenlőtlenséget – vagy ami ugyanaz: versenyt – akar. Mivel ő ilyet nem mondhat, senki nem hiszi, hogy csakugyan ezt mondta, s ha kiderült, hogy az elvárt, de soha el nem mondott szózattal ellentétesen cselekedett, árulónak fogják tartani, történelmi és intellektuális értelemben indokoltan.…

…

A mostani politikai konjunktúra egyik legnagyobb paradoxona, hogy a „nemzeti jobboldalnak” a szocialista/liberális kormányzatot illető bírálata túlnyomórészt helytálló. A balközép kormány csakugyan keményen folytatja az osztályharcot lefelé, csakugyan szétzúzza a népjóléti intézményeket, lenyomja a reáljövedelmeket, fokozza a tőke-munka kontinuuumba beilleszthetetlen népcsoportok (munkanélküliek, nyugdíjasok, betegek, alkalmazatlanok és alkalmazhatatlanok, fogyatékosok, prekárius foglalkoztatottak, beilleszthetetlen és egyben kirekesztett kisebbségek stb.) kiszolgáltatottságát, tovább túlozza az adórendszer igazságtalanságát, abszurd előjogokat biztosít a hitelintézeteknek, megkísérli az egészségügy, a nyugdíjrendszer, az infrastruktúra (vasút, távolsági busz, posta, patika, távközlés, tömegkommunikáció, kultúra, kutatás, oktatás) privatizálását, szigorúan betartja a nemzetközi pénzügyi hatóságok (IMF, EU, EKB, WTO) szabályait, szimbolikus részt vállal az imperialista háborúkban, stb.

Ezekre a bírálatokra a szocialista párt ügyetlen védelmezői avval felelnek, hogy ez a helyes, az ésszerű politika. Ez a válasz szerintem téves, de nem ez a lényeg. Evvel a bírálattal a „nemzeti jobboldal” egyszerűen arra mutat rá, hogy a szocialista párt nem baloldali párt, vagy ami még rosszabb: baloldali párt, amely nem folytat baloldali politikát (ami teljesen igaz), a baloldal helye üres, a baloldali hagyományt semmilyen „mainstream” erő nem követi, egy másik nagy jobboldali néppártra nincs szükség. A milliomosok pártja (a Fidesz) bírálja a milliárdosok pártját (az MSZP-t), amely nem tudja elkerülni azt a kényszert, hogy valamilyen homályos értelemben a tőketulajdon nélküliek pártjának mutassa magát. Nem az a kérdés, hogy a divatjamúlt monetarista doktrína értelmében a szocialista párt „helyes” politikát folytat-e (ebben az értelemben igen), hanem az, hogy ilyen politikát adott és megváltoztathatatlan identitása és hagyománya értelmében nem folytathat, akár „helyes” ez, akár nem.

…

Meg kell értenünk tehát, hogy a középrétegekre korlátozott „jóléti” (redisztributív) politika – amely sokat lendíthet pl. a diplomás pályakezdők esélyein – és a neokonzervatív piaci politika között erkölcsileg nem sok a különbség. Az előbbi talán több (igen szerény) előnyt nyújt a középosztálynak (vagy a középosztály sok alcsoportjának), az utóbbi a globális-transznacionális nagytőkének, bár ez utóbbival a „nemzeti jobboldal” se fog ujjat húzni. Nem ez a lényeg. A „nemzeti jobboldal” – nyugati partnereihez hasonlóan, de az itteni „koncentrált” posztfasizmus által ostromlott helyzetben – megerősíti a társadalom „közepét”, amelyet védett erődítménybe terel (megvédendő a „társadalomellenes” és „nemzetellenes” destrukció erői ellen lenn és fenn). Ebből az erődből lehet majd tüzelni a valódi és képzelt ellenségre.

Ennek az ellenségnek – amelyet és akit Magyarországon elbájoló pontatlansággal „baloldalnak” szokás nevezni – majd nem lesznek eszközei, a „nemzeti jobboldal” kultúrforradalomra (vagy talán kulturális ellenforradalomra) készül. Nyilván úgy érzi majd sok nemzeti konzervatív főorvos, hogy ha pár folyóirat, rádióműsor, színház, galéria megszűnik (amelyet soha nem néz, hallgat, de amelyből sok elrettentő idézet olvasható a nacionalista sajtóban), akkor zavartalan a keresztyén (értsd: tekintély- és hagyománytisztelő) Magyarország diadalmenete. Ez a voltaképpeni értelmiségnek rettenetes lesz – a kulturális légkör máris borzasztó – , és nyilván szűkíteni fogja a szabadság (hamis) benyomását. Nem beszélve jó néhány tehetséges ember megélhetéséről. De ami ennél fontosabb:  folytatódik a szegények magukra hagyása, rosszabb esetben kitaszítása, kirekesztése. Ez pedig független a küszöbön álló kormányváltozástól –  minden, egyébként nem jelentéktelen hangsúlymódosítás mellett.

…

Kire szavazzunk?

Mivel a „nemzeti jobboldal” és a fasisztoid Jobbik nem jön számításba, dönteni kell abban, hogy megint egyszer megkíséreljük-e a „kisebbik rossz” politikáját vagy sem. Szavazhatunk-e az MSZP-re?...

…

Ami ennél a részletnél fontosabb: egyáltalán meg kell gondolni, hogy a teljesen szétrothadt parlamenti rendszeren belül még érdemes-e preferálni ezt vagy azt. Bizonyosnak látszik, hogy a jelenlegi fölállásban a népnek a lehető legkonvencionálisabban értelmezett érdekeit se lehet megvédelmezni, hogy a polgárságnak a jogállami, alkotmányos, emberi jogi, pluralisztikus, a gyülekezési és sajtószabadságot még oly hamisan, még oly illuzórikusan védelmező „vívmányait” se lehet fönntartani, hogy a fölvilágosító, evilági, eudaimonisztikus-utilitárius, permisszív, multikulturális-toleráns hagyományok is kifújtak, hogy az 1989-ben haladékot kapott kései kapitalizmus humanista kapacitásai kimerültek, hogy a rendszer Obama-szerűen tétova, mérsékelt megújítói se mennek semmire, hgy a Chávez-stílusú latin-amerikai  „népi demokrácia” újabb zsákutca, hogy az antiglobalista-antikapitalista (pardon, altermondialista) világmozgalom – a forradalmi utcaszínházra és radikális turisztikára alapozott reformizmus – kifulladt, hogy a zöld iparágakat, tehát a növekedést serkentő „Green New Dealt”-t szorgalmazó ökológiai világpárt szépecskén belesimul a neoliberális tönkremenésbe, hogy a rendszernek lassacskán nincs más hatékony ellenzéke, csak a radikális iszlám (amely maga a reménytelenség, represszióra válaszol represszióval).

Orbán Viktor következő nyolc-tizenkét (vagy két-három...) éve Magyarország élén a hazai baloldal leghosszabb vakációja lesz.

Tanulmányi szabadság, évtizedes kutatónap. Ösztöndíj nélkül, esetleg hatósági zaklatással. A szellemi koncentrációra káros nyilas bömbölés hangjai mellett.

A diffúz és a koncentrált posztfasizmussal szemben az egyetlen stratégia: a forradalmi defetizmus. Emlékezzünk: 1914 augusztusában a központi hatalmak szociáldemokratái a cári rendszer borzalmaival indokolták részvételüket a háborús erőfeszítésben, az antantszocialisták pedig a porosz militarizmussal és despotizmussal, a magyarországi nemzetiségek elnyomásával. Mindannyiuknak igazuk volt a részletekben, egyiküknek sem az egészben. Sokan hajlamosak lesznek az MSZP-re szavazni, hogy megmentse őket Orbán Viktor kínosan ízléstelen rezsimjétől. Aztán legközelebb majd Orbán Viktorra voksolnak, hogy megmentse őket a Jobbiktól. Azután majd a Jobbikra, hogy megmentse őket a Budaházy/Toroczkai típusú rohamosztagosoktól. És így tovább. A „kisebbik rossz” logikája alapján kifejlesztett módszeres őrületnek most kell végét szakasztani.

A vakáció idején pedig újra kell tanulnunk mindent.

Egy biztos: a tőkés rendszerhez az igazi jobboldal erőszakos, ravasz és buta kormányzása illik, ami az Angela Merkel nevű hatalmas nullát bálványozó MSZP-s publicistáknak nagyon fog tetszeni…

Mindenesetre az nyilvánvaló..., hogy az üszkös politikai romhalmazt hátrahagyó eddigi balközépnek meg kell szűnnie, mert csak akadályozza az új szocializmust akaró erők kibontakozását, és mivel tisztességesebb lépései beleolvadnak az egyébként tűrhetetlenül igazságtalan, népellenes, represszív politikájába, lejáratja azt a maradék „haladó hagyományt”, amely jobban kell, mint a falat kenyér.

…

Tegnap jöttem haza Moszkvából, öt napot töltöttem a világforradalom  hajdani fővárosában. Előtte és utána mindenkinek magyarázkodnom kell(ett), hogy nem a saját pénzemen, hanem egy gazdag barátom jóvoltából szilveszterezhettem a világ egyik legdrágább városában. Szégyellem, de k* jól éreztem magam. (Nem is szégyellem, hehe, legfeljebb Platen megszid, hogy bezzeg külföldön minden tetszik nekem, csak itthon fanyalgok.)

Hazaérkezve a szombati újság címlapján moszkvai tudósítás fogadott: szilveszter napján gumibotos rendőrök vertek szét egy ellenzéki tüntetést Moszkva (majdnem) központjában, letartóztattak egy nemzetközileg ismert 82 éves polgárjogi aktivista nőt is. A tévéhíradó pedig arról számolt be, hogy az orosz kormány elrendelte, fél liter vodka ezentúl nem lehet olcsóbb 500 rubelnél (3250 Ft)* 89 rubelnél (580 forint), így próbálván gátat vetni az alkoholizmusnak – a kommentár szerint aligha sikerrel. Oroszországról emellett még tudni lehet, hogy kőolaj, földgáz meg Putyin.

Nem Oroszországról akarok most írni (amelyet már nem ismerek, de tudom, hogy nem azonos a bizonyos fokig kirakat jellegű Moszkvával vagy Szentpétervárral), hanem arról, hogy a világ egyik legizgalmasabb kozmopolita metropoliszában jártam. Idegenben és mégis otthon.

Ebben a blogban (valamint thomasnál kommentelve) már sokszor írtam az oroszok, az orosz kultúra (sőt, nem szégyellem, a hajdani Szovjetunió) iránti vonzalmamról; orosz szakot végeztem, a harmadévet (1969-70) Vlagyimirban, az ötödév felét Leningrádban (Szentpétervár) töltöttem, a következő két évtizedben pedig néhányszor hivatalos úton jártam ott, utoljára 1993-ban. Nos, a mai városnak semmi köze, nem hogy a diákkoroméhoz, hanem a bő másfél évtizeddel ezelőttihez sem.

Moszkva lakossága ma 10,5 millió, az agglomerációval együtt csaknem 15 millió, és ehhez jön még napi 4-5 millió, aki vidékről, külföldről megfordul a városban. Nyüzsgés, pezsgés, ember- és autóáradat, új iroda-, kereskedelmi és szórakoztatóépületek sokasága, csillogás, elképesztő gazdagságú – Londonból, Rómából ismert – üzletek, áruházak. És rend, szervezettség. Kedden egész nap esett a hó, vagy 20 centi hullott, a városban (a városközpontban?) egy pillanatra se akadt el a közlekedés (legalábbis nem jobban, mint a hétfői hómentes dugóban, amikor taxival 2 óra alatt araszoltuk végig a repülőtér és a városközpont közötti – szombaton félórás – utat); igaz, a szállodánk utcájában péntek este majd a lábunkat törtük, úgy csúszkáltunk a jeges járdán. A bennszülötteknek egyébként valószínűleg genetikailag kódolt járásuk lehet, hihetetlen biztonsággal közlekednek.

Ha moszkvai közlekedés, akkor metró. A barátom, aki most járt ott először, tátott szájjal nézte a Ploscsagy Revoljucii (Forradalom tere) harci pózba merevült bronzszobrait; a Komszomolszkaja állomás hatalmas bronzcsillárai láttán pedig elkezdett dühöngeni: „Ha ezeknek egyszer elfogy az olajuk, itt kurva sötét lesz.” Aztán a Kurszkaja székesegyház nagyságú, kupolás előcsarnokában lefotózta a lanterna feliratát, amely azt adja tudtul, hogy „Minket Sztálin nevelt a nép iránti hűségre, munkára, a hazáért való hőstettekre, és Lenin világította meg számunkra az utat.” Ez a felirat valószínűleg rekonstrukció, mert Sztálin neve aligha maradhatott ott, miután 1961-ben holttestét eltávolították Lenin mellől a mauzóleumból és Sztálingrádból is Volgográd lett.

Fura a mai Oroszország viszonya a szovjet múlthoz. Thomas tavaly nyomon követte az „Oroszország neve” szavazást, amelyen hosszú időn át Sztálin vezetett. Mindenesetre nem csak a metróállomások őrzik a kommunista építés és harc dicsőségét. Nem tudom, hány Lenin-szobor áll még az országban, én most az Oktyjabrszkaja téren láttam egy hatalmasat. És voltunk a Lenin Mauzóleumban is. A sor ma már nem a Vörös tér közepén, hanem a szélén húzódik, rövidebb is, de azért van; és majdnem megismétlődött a viccbeli jelenet, miszerint a hosszú sor miatt szörnyülködő külföldinek felajánlják, hogy 10 dollárért kihozzák. Elfogadtuk ugyanis egy hozzánk sündörgő polgártárs ajánlatát, aki fejenként 200 rubelért a sor elejére vitt minket. A bebalzsamozott holttest egyébként mintha gipszből lenne…

Moszkvában az egyik leginkább lenyűgöző dolog a múlt és a jelen természetes keveredése. Ezt mutatja a Wikipédiáról kimásolt fotókollázs; a második sor első képe a Megváltó Krisztus székesegyház, amelyet az 1880-as években a Napóleon feletti győzelem emlékére emeltek, 1931-ben Sztálin leromboltatta, hogy a helyén felépítsék a Szovjetek Palotáját (nem valósult meg), és a 90-es években Luzskov főpolgármester 200 millió dolláros költséggel – nagy viták közepette – újjáépíttette, az új moszkvai megalománia jegyében.

Természetesen megnéztük a Puskin Múzeum 20. századi francia anyagát, és most először láttam a Tretyakov Galéria új épületét, benne az 1910-es, 20-as évek orosz-szovjet avantgard festményeit, szobrait, amelyek hajdanán évtizedekig a raktárban pihentek (de ha lett volna idő, akkor a szocialista realizmus évtizedeinek alkotásait és persze a maiakat is megnézhettem volna). Volt még a programban dzsesszklub, étterem az Arbaton (ahol ott is felejtettem a fényképezőgépemet, és másnap hiába mentem vissza, de a kaja nagyon jó volt), néhányszor a Vörös tér, a káprázatos GUM áruházzal és egy a tér közepén létesített korcsolyapálya gyorsbüféjében (mákos palacsinta), séta a Tverszkaján (azelőtt Gorkij utca), a Jeliszejev élelmiszer-áruházzal és egy nagyszerű kávéházzal – egyáltalán mindenhol éttermek, kávéházak, gyorsbüfék, általában nagyon készséges, fiatal (már nem a szocialista „kereskedelemben” szocializálódott kiszolgáló személyzettel), és január elsején levezető séta és ebéd a napsütötte Kolomenszkojéban.

A GUM. Mindig is legenda volt Moszkva legnagyobb áruháza. A 70-es évek elején a választékot az jellemezte, hogy emelethosszan legfeljebb két-három méretű, azonos színű inget vagy öltönyt lehetett kapni. Az usankám (fülessapka) egy számmal kisebb a fejemnél, akkor csak ilyen volt. Nagyon szerettem viszont a leghidegebb télben is az áruház előtt álló, vastag bekecsbe és fekete halinacsizmába öltözött nénit, aki gőzölgően friss káposztás és húsos pirozskit árult. Amikor 1993-ban ott jártam,  akkor nyitották meg az újjáalakított és privatizált GUM-ot, luxusmárkák butikjaival. Most újévi díszbe öltözve, az emeleteket, párkányzatot kiemelő lámpafüzérekkel mesebeli kastélyként csillogott - de a fánkárus néni már nem volt sehol.

Ja, és nemhogy ellenzékivel nem találkoztam, de részeg embert is ha ötöt láttam az öt nap alatt.

* Rosszul emlékeztem, mit mondtak, de aztán láttam leírva is a hírt.

Úgy látszik, fekete volt,
amire azt mondtam: fehér;
úgy látszik, rossz pap voltam én,
ki Krisztust hisz és ördögöt beszél;
úgy látszik, odavitt rossz szemem,
ahová lábam nem akart;
úgy látszik, az én nyilam ez a nyíl;
s az én kardom szívemben ez a kard.
Úgy látszik, sorsom játszik, játszik,
s az én igazam sose látszik.

Soká botorkáltam, vakon,
és senki se nyújtott kezet;
s a gazdag kinevetett;
iszonyú látni, hallani,
mit akartam és mi lett;
nem merek többé szólni, árvaság
lettem és rémület.

Semmi sincs úgy, ahogy ma látszik,
életemmel valaki játszik.
Úgy látszik, barátom, a legjobb,
még az se szeretett,
úgy látszik, ő se látta meg
igazi szívemet:
úgy látszik, vezekelni kell
egy varázsló gonoszért;
úgy látszik, rossz csoda büntet,
de miért? de miért? miért?

Úgy látszik, minden játszik, játszik,
s aki angyal ördögnek látszik.

És ez volt az idei első karácsonyi ajándékom:

Kosztolányi Dezső: Karácsony

Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.

Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von,

És zsong az ének áhítatba zöngve…
Csak a havas pusztán a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.

"Az ózdi Hétes-telepen 60-70 család él, többségük kiúttalan szegénységben. Az észak-borsodi ipar a rendszerváltás után azonnal összeomlott, az ózdi gyárak bezárása után családok ezrei maradtak ezen a vidéken munka nélkül, és kénytelenek segélyből, családi pótlékból megélni. Időnként akad közcélú munka, de csak néhány hétre, és csak hat órában...

Az itt élő embereket nem csak a nyomor köti össze. Szinte kivétel nélkül minden családnak vannak szabálysértési ügyei. Ezek jobbára néhány tízezres bírságok. Ahogy kiteszik a lábukat a telepről, valahogy mindig ott áll egy rendőr. És intézkedik. A húsz-harminc-, esetenként ötvenezer forintos bírságokat nem tudják kigazdálkodni... (A) a szabálysértési büntetés leülhető. Ezer forintot ér egy nap, egy átlagos szabálysértési bírság (harmincezer forint) egy hónap a 'sitten'."

Ónody-Molnár Dóra riportja

"Mikor először jártam Ózdon, a hétesi roma telepen, azt gondoltam, hogy pusztán a filmjeimmel segíthetek a társadalmi igazságtalanságok, problémák kezelésében. Hogy komolyan hozzájárulok a társadalmi egyensúly visszaállításához. De hamarosan fel kellett hagyjak a hagyományos forgatással. Nem bírtam tovább csupán néma, tehetetlen tanúja lenni a család és egy kirekesztett csoport életének, megpróbáltatásainak.

Cselekvő félként akartam részt venni a telep mindennapjaiban. Erkölcstelennek, embertelennek láttam minden más lehetséges magatartásformát. Nagy ívben tettem az ún. objektivitásra, szakmára, határokra még a saját magánéletemre is. Szerencsére fölborult minden. Nagyjából ez a borulás volt méltó ahhoz a botrányhoz, ami nyilvánvaló lett előttem. Botrány alatt a társadalmunk közönyét, passziv rasszizmusát, problémák elől gyűlöletbe vagy álmegoldásokba való menekülését értem. Ehhez én már - sem, mint alkotó, sem, mint hétköznapi ember - nem akartam asszisztálni tovább." (Bódis Kriszta)

Solvere volo hívta fel a figyelmemet a hétesi modellprogram blogjaira:

http://tinyurl.com/y922f3z

http://hetes09.blog.hu/

Szeretem Bécset, és ottani barátunk révén hál’ istennek gyakran van alkalmunk néhány napot ott tölteni. Most négy napunk volt: séta a Belvárosban, puncs a Rathaus előtti, forralt bor a schönbrunni adventi vásárban és Sacher torta a Sacherban. Továbbá öt kiállítás – elsősorban azért mentünk ugyanis.

Az első természetesen az Albertina hatalmas Impresszionizmus-kiállítása volt (január 10-ig látható). Nem fogom elmesélni Monet, Degas, Renoir és Gauguin képeit. Szépek. Inkább arról, ami mindig lenyűgöz a bécsi múzeumokban – túl azon, hogy rengeteg pénzük van a világ minden részéből odahozni szinte bármit. Hihetetlenül alapos magyarázatokkal helyezik kontextusba azt, amit bemutatnak; ez persze néha fárasztó, de nem kötelező mindent végigolvasni. Most az fogott meg, hogy egy tényleg szemkápráztató festészeti korszak és irányzat, lenyűgöző képek bemutatásakor a művészet nem éteri magasságokban lebeg. A bevezető történeti összefoglaló nemcsak művészettörténeti volt, hanem a témához szorosan hozzátartozóként szerepelt benne például a Párizsi Kommün és az 1873-as első gazdasági világválság is. „Wie das Licht auf die Leinwand kam” (Ahogy a fény a vászonra került) volt a kiállítás alcíme, és tényleg megértettem, hogy került oda. Ugyanis – ami az embernek nem feltétlenül jut az eszébe – technikai előfeltételei voltak, hogy ne műteremben kelljen, hanem a szabadban is lehessen festeni: összecsukható, hordozható festőállvány és szék, tubusos festékek; és persze a fényt, a levegőt érzékeltető, egymásba olvadó színek, a könnyű ecsetvonások újfajta festékeket és ecseteket feltételeztek. Ezek is ott voltak a kiállításon, meg például azok a színes, kínai gyapjúgombolyagok, amelyekkel van Gogh kikísérletezte az egymás mellé kerülő színek hatását. (Anyagi gondjai voltak, nem pazarolhatta a festéket.)

A szűken vett képzőművészetet még a Leopold Museum Edvard Munch und das Unheimliche c. kiállítása képviselte expresszionisták és szimbolisták – természetesen hatalmas anyagot felvonultató, de – időnként tényleg nyomasztó tárlatával (nyitva január 18-ig). Az iszony képeivel úgy voltam, mint Petőfi a Kárpátokkal („Tán csodállak, ámde nem szeretlek”).

Hatalmas élmény volt viszont Annie Leibovitz kiállítása 1990–2005 közti fotóiból. (Kunsthaus, nyitva január 31-ig.) Élettársának, Susan Sontagnak a halála után állította össze a vándorkiállítás alapjául szolgáló albumot. A mintegy 200 fotó alapvetően két vonulatot képvisel: családi képek, szülei, Susan Sontag, illetve a Susan Sontag betegsége alatt az ő számára is szült három gyerekének, köztük egy ikerpárnak a képei – ezek többsége olyan, mint bármely személyes fotó a világon (persze azért ezek közt is van művészi szépségű); illetve a professzionális célokból készített képek, elsősorban portrék Brad Pittől George Bushig. Az igazán izgalmas, hogy ezek nem válnak szét a kiállításon, egymásba fonódnak. „Egy életem van” – mondta. Én illusztrációnak két képet választottam. Az annak idején szenzációnak számító Vanity-címlapfotót a terhes Demi Moore-ról, bár meg kell mondanom, nekem jobban tetszett az a négy évvel korábbi, magánhasználatra készült kép, ahol Bruce Willis öleli át hátulról az akkor első gyermekét váró, meztelen Demit, de ezt nem találtam meg az interneten. A másik kép a szerbek által ostromolt Szarajevóban készült 1993-ban. A bosnyákokkal való szolidaritás jegyében Sontag színielőadást rendezett a háború sújtotta városban. Autóval mentek valahova, amikor mellettük egy gránát lecsapott egy bicikliző fiúra, ők vitték be a kórházba, de Leibovitz közben persze lefényképezte a biciklit és a vérfoltokat az aszfalton.

Inkább történelmi, politikai és filozófiai érdekességet, semmint művészetet jelentett számomra az 1989-es világtörténelmi fordulat évfordulójára emlékező kiállítás (1989 – A történelem vége vagy a jövő kezdete? Kunsthalle, nyitva február 7-ig). Viszont tényleg érdekesek voltak a videóinstallációk, a plakátszerű képek, a fotografikák, a koncept art.

És végül egy csemege: Kampf um die Stadt, azaz Harc a város körül (a városért) – politika, kultúra és mindennapok az 1930 körüli években, amikor Bécs „vörös”, vagyis szociáldemokrata volt, miközben körülötte egész Ausztria, a vidék jobboldali, keresztényszocialista. A Künstlerhausban március végéig látható tényleg nagyon élvezetes kiállításról találtam egy összefoglalót a YouTube-on:

***

Rengeteg magyar volt Bécsben ezen az adventi hétvégén – de nem csak a karácsonyi vásárokban, hanem a múzeumok is tömve voltak hazánk fiaival és lányaival. Jó érzés volt.

És nekem volt egy külön magyar programom is: házigazdáink elvittek egy „önképzőkörbe”. Bécsben élő 50-es, 60-as magyar értelmiségiek – elsősorban orvosok – évente hatszor-nyolcszor összegyűlnek egy lakásban, hogy a legkülönbözőbb témákban meghallgassák egymás előadásait, zenét hallgassanak, közben a konyhában eszegessenek és persze trécseljenek. Most kb. 40-en vettek részt egy Radnóti-esten, egy Budapestről meghívott előadóművész Radnóti naplójából és verseiből összeállított bő egyórás műsorán. A nevét azért nem írom ide, mert nekem speciel nem tetszett a versmondása, de maga az esemény, a kör lenyűgözött.

Valószínűleg utoljára Kossuth Lajos tudott ilyen együttérzést ébreszteni a magyarok iránt, mint most a Sláger rádió (és amerikai tulajdonosa) sanyarú sorsa. Az amerikai Képviselőház 377 igen szavazattal 74 ellenében fogadta el azt a határozatot, amely elítéli az ORTT döntését a kereskedelmi rádiófekvenciákról, és figyelmezteti Magyarországot a jogállamiság elveire, a vállalkozások (köztük a külföldi tőkebefektetések) tisztességes kezelésének fontosságára - ja, és a sajtószabadságra. A számok is lényegesek! Kiderül ugyanis, hogy nem  csak néhány unatkozó képviselő volt jelen.

Nem igen szoktam Amerika-ellenes, hazafiúi érzelmektől duzzadó bejegyzéseket írni. Most is inkább röhögni kéne.

Tévedés ne essék: az ORTT mocskos döntést hozott. Nem azért, mert eltűnt a Danubius meg a Sláger rádió, amelyeket én soha nem hallgattam. (Szegény, valaha szebb napokat látott Boros Lajos!) Azért mocskos a döntés, mert a Fidesz és az MSZP nem is titkolt alkuja révén, pökhendi pimaszsággal dobták elénk. Elénk, állampolgárok - rádióhallgatók és műsorkészítők és rádiótulajdonosok és bármiféle jogrendben még (ostobán) hívők - elé. De ezt Majtényi László már több ízben elmesélte, akit érdekel, már elolvasta, meghallgatta, megértette.

Na de hogy az amerikai Kongresszus - Afganisztán és az egészségügyi reform között - ezzel foglalkozzon! Nem kisebb képmutatás az ORTT-énél. A Sláger-tulajdonos Emmis indianai cég, Indiana egyik képviselője terjesztette be a határozati javaslatot, s kellő lobbierőt biztosított neki, hogy ennél azért fontosabb kérdésekben - mondjuk, hogy kap-e állami megrendelést egy kaliforniai cég - másoknak szükségük van az ő szavazatára.

Pitiáner ügy, tulajdonképpen. De engem az is fel szokott háborítani, amikor - például a hazugságokon alapuló háborúival vagy éppen Guantanamóval  a háta mögött - az USA külügyminisztériuma jogot formál arra, hogy évente bizonyítványt osszon a világ államainak demokráciateljesítményükről.

A szabad sajtóról és a vállalkozás szabadságáról meg még annyit, hogy annak idején, a kereskedelmi tévék indulásakor többek között a jelenlegi amerikai alelnök, Joe Biden lobbizott azért, hogy a volt budapesti amerikai nagykövet, Marc Palmer (beceneve a rendszerváltás idején: prokonzul) által gründolt tévétársaság (Irisz tévé néven pályázott) is koncessziót kapjon. Nem nyert, pedig az övé volt a legjobb ajánlat, amit évekkel később egy (magyar) legfelső bírósági határozat is elismert; kitörölhették vele...

Merthogy Magyarországon tényleg korrupció van (volt is mindig), anyagi és politikai korrupció, csak sokkal primitívebb, pitiánerebb, mint a világ régi, nagy demokráciáiban. És ebből a  szempontból a leglényegesebb különbség, hogy mi kicsik vagyunk, ők meg nagyok.

Talpra magyar! (Jó, csak hülyéskedek.)

EGYÜTT VAGYUNK

(Köszönet Kaptárlakónak, aki felhívta rá a figyelmet)