Több okom is van, hogy erről írjak. Mostanában láttam a Capa-kiállítást; Platen, akinek, mint tudjuk, hétfőn lesz a születésnapja - Isten éltesse! - nagyon érdekes fotótörténeti sorozatot kezdett; és láttam egy meghatóan szép fényképet (erről még majd a végén).

*

„Hogy az a túlexponált pillanatkép 1918-ban vagy 1919-ben készült-e, és mit ábrázol valójában, azt csak találgatni lehet.

Biztos csak, hogy a két Szkalla lány látható rajta, Szolnok megye szépei, habos tüllruhában, szélfútta hajjal, nevetve, integetve, egy dombról lefutva. De hogy ki elé, mi elé futottak, kinek vagy minek örültek, talány marad." (Örkény István: Macskajáték)

*

A kép valamikor az 1920-as években készült Egerben. A rajta látható emberek (anyám családja) közül már senki sem él. A kisebbik fiút tizenéves korában a tüdővész vitte el, s ezzel megúszta, a család fele Auschwitzban (vagy útközben) halt meg. Három lány élte túl 1944-45-öt, Budapesten... Ők aztán tudtak szaladni, nevetni, gyereket szülni erre a világra. Hogy hogyan, talány marad.

*

„A fotó: a tér és az idő vékony szelete. A fényképek kormányozta világban minden határvonal („kivágás") önkényesnek tetszik. Akármi elválasztható, elszakítható akármitől: csak más képkivágást kell alkalmaznunk. (És megfordítva: akármi összekapcsolható akármivel... A fényképek tükrében a világ nem egyéb, mint összefüggéstelen, egymástól elkülönülő részecskék sora, a történelem pedig - a múlt is, a jelen is - anekdoták és faits divers-ek (különféle tények) halmaza. A fényképezőgép felaprózza a valóságot, kezelhetővé, de egyúttal átláthatatlanná teszi. A belőle fakadó világszemlélet tagadja az összefüggést és a folyamatosságot, ám minden egyes pillanatot valamiféle rejtélyességgel ruház fel...

A fénykép azt sugallja: akkor tudunk a világról, ha olyannak fogadjuk el, amilyennek a fényképezőgép rögzíti. Ez viszont pontosan az ellentéte a megismerésnek, amely éppen abból indul ki, hogy nem fogadja el a világot olyannak, amilyennek látszik." (Susan Sontag: A fényképezésről)

*

És persze, ha fénykép, akkor nagyítás is - illetve: Nagyítás. Antonioni filmje arról, hogy a valóság a látszat, a felszín mögött van:

*

Egy fénykép sok mindenről szólhat, sokféle dolgot sűríthet magába. Ez egy amatőr kép egy fiatalemberről, aki ír valamit. Valószínűleg éppen szünetet tart a munkában - talán építő- vagy erdőmunkás, hiszen farönkökön ül, s mintha munkaruhában lenne. Valószínűleg levelet ír, s az arcán szétterülő, lágyan bárgyú félmosolyból arra is következtethetünk, hogy szerelmeslevelet. Ami nem látszik: a hely, az idő, a történelem. Pedig benne van. A kép megkésett illusztráció az Egy évszázad hordaléka - Osztaskovo bejegyzéshez. (Ha némileg hosszú exponálási idővel is, de teljesítve Solvere volo kérését.)

*

A napokban láttam egy fényképet. Arckép: egy gyönyörű cigány fiúról, 18-20 éves lehet. A vagy másfél évtizede készült, fekete-fehér fotón a legmegragadóbb: a szeme. Mélyfekete, csillog - és szomorú...

- Meghatóan ártatlan - mondtam azonnal.

- Nagyon nem volt ártatlan - válaszolta a kép tulajdonosa, de én nem tudtam hinni neki.

Nem tudom idetenni a képet, ezért van a helyettesítő, mert valami/valaki szép azért kell.

Nem tudhatom, mi lett azzal a sráccal. Néztem a képet, a szép arcot, a könnyű, talán kétértelmű mosolyt a szája szegletében, de főleg a szemét: kiolvasható-e belőle a sorsa.

Lehetett belőle filmsztár vagy sportoló, bútorkereskedő az Ecserin vagy strici a Józsefvárosban, boldog családapa vagy börtöntöltelék - vagy 30 évesen halott. Minden „benne van a pakliban".

Én mégis azt remélem, hogy boldog és tiszta. A szeme miatt.

***

Szóudvar 1.  Egyenrangú

Szóudvar 2.  Ifjúkor

Szóudvar 3.  Őszinte

Szóudvar 4.  Rend

Szóudvar 5.  Tükör

Szóudvar 6.  Gyász

M-nak

Zseniális filmet láttam a héten: a Politikatörténeti Intézet „Rendszerváltó filmklub" sorozatában a szerb Dusan Makavejev 1993-ban készült A gorilla délben fürdik című „történelmi börleszkjét" vetítették.

A berlini fal leomlása és Németország egyesülése után a hajdani NDK területéről távozó Szovjet Hadsereg ott felejti egyik őrnagyát. Viktor azt is megtudja, hogy mialatt ő évekig az NDK-ban védte a kommunizmust, felesége gyerekével együtt elhagyta, nincs hova mennie. Marad Berlinben, és „csövezik" - szovjet tiszti egyenruhában, egy biciklivel, amelyen a szovjet zászló leng. Viktor körül megjelenik Berlin egész kelet-európai fél- és alvilága, hihetetlen figurák (ezt illusztrálja a mellékelt filmrészlet). De nem ez a legérdekesebb. Makavejev saját filmjébe állandóan beleszövi egy halhatatlan szovjet propagandafilm, Csiaureli 1949-ben készült Berlin eleste című alkotásának képsorait.

Ráadásul kiderül, hogy Viktor a fia annak a Natasának és Aljosának, akik a Berlin eleste utolsó jelenetében találnak egymásra.

Kettős csavar: a Szovjetunió dicsősége teljében és a vereség, a szétbomlás után, de maga a dicsőség is a talmi propaganda „fényében". És mindehhez a kelet-berlini monumentális Lenin-emlékmű sorsa: a lebontás tárgyilagos, hosszú képsorai. Lenin egyébként időnként megjelenik a főszereplő álmában, nőként (vagy transzvesztitaként?) a szeretője is lesz az "őrnagynak", harisnyát köt neki stb. És ami a legdöbbenetesebb: amilyen szeretettel Makavejev minderről beszél (filmez).

A végig egyszerre szórakoztató és szívszorító film tele van zseniális utalásokkal. A hontalanként éppen a rendőrségre hurcolt Viktor szájából elhangzik például Kennedy híres mondata is: „Ich bin ein Berliner". De a legnagyobb ötlet Csiaureli egyik lopásának felidézése. A mellékelt filmrészletben (6.10-nél) a győztes Vörös Hadsereg diadalittas katonái boldogan kiáltják világgá, hogy a hatalmas Szovjetunió mely szegletéből jöttek. Nos, ennek eredetije Leni Riefenstahl híres, 1934-es  náci propagandafilmjében, Az akarat diadalá-ban szerepel; ott a nagy Német Birodalom fiai sorolják a Führernek, honnan jöttek. Makavejev a megvert és fogságba esett német katonák ezt követő Csiaureli-képsora alá teszi be a Riefenstahl-film eredeti hangját.

A magyar nyelvű Wiki szerint a „Gorilla" az utolsó filmje, az angol nyelvű még további kettőről tud. Én még kettőt láttam, a Motenegrót, valamint a W.R., avagy a szervezet misztériuma címűt.  W.R.: Wilhelm Reich, akinek a 30-as években kidolgozott - a kommunista tanokat és a pszichoanalízist ötvöző elmélete szerint a szexuális elfojtás bomlással fenyegeti a civilizációt. Makavejev W.R- filmjének befejező képsorát teszem még ide:

Pénteken Teheránban az állami rádió által is közvetített beszédében Ahmadinezsád iráni elnök ismét kijelentette: a holokauszt hazugság, és csupán ürügy volt egy zsidó állam megteremtésére.

Pénteken Budapesten Sólyom László köztársasági elnök kijelentette: mostani rendszerünk 1956-on alapul. Ezért fontos '56 egyértelműsége, az, hogy „csak egyetlen 1956 volt".

Az iráni elnököt világszerte széles körben gazembernek, közveszélyes elmebetegnek tartják - noha a holokausztot és Izraelt illető véleményét nagyon sokan osztják, nálunk is.

A magyar elnököt a világban (már ahol tudnak róla) megbecsülés övezi, tiszteletre méltó jogtudósnak tartják. És persze véleményét sokan osztják idehaza. Pedig hát...

Sólyom az 1945-56 közötti magyar Politikai Elítéltek Közössége által az 1945-1956 közötti nemzeti ellenállásban részt vett és kivégzett hazafiak emlékére állított lágymányosi Memento-emlékműnél tartott megemlékezésen beszélt. Sok igaz dolog - a Rákosi-korszak terrorjának felelevenítése és elítélése - mellett azonban számos történelmileg vitatható, politikailag pedig sunyi megjegyzést tett. Néhány - önkényesen kiragadott - mondat a beszédből:

„...mostani rendszerünk 1956-on alapul. Ezért fontos '56 egyértelműsége, az, hogy csak egyetlen 1956 volt, és hogy ebből következően nincs folyamatosság a Kádár-rendszer és alkotmányos jogállamunk között...

A Rákosi-korszak valódi arcának és történetének ismerete nélkül a forradalom nem érthető meg. Az ötvenhatos nemzeti egység alapja ugyanis az 56-ot megelőző nyolc év elviselhetetlensége volt Magyarország minden lakosa számára...

Hallgattak a Rákosi-korszakról azok is, akik először támogatták, majd 1953 után, vagy 1956-ban „megtértek". És nem szívesen idézték fel - vagy csak vígjátékká elidegenítve - azok a széles rétegek, akik Kádár alatt megkötötték békéjüket a rendszerrel...

A Rákosi-korszak valódi arcát könnyebb felismerni, mint a következő korokét. Itt nem terjesztett az állami propaganda hazug magyarázatokat, mint 56-ról, itt nem kellett 'ellenforradalomról' beszélni. Ma sem merné mondani senki, hogy ahány ember, annyi Recsk, vagy annyi Hortobágy. Itt nem volt helye hazugságnak..."

Hááát...

1.) „mostani rendszerünk 1956-on alapul" - nettó hazugság: szimbolikusan ezt fejezte ki, hogy 1990-ben az „első szabadon választott parlament" az ország címeréül nem az 1956-os jelkép Kossuth-címert, hanem a II. világháború előtti rendszert idéző koronás címert választotta, s nem október 23., hanem Szent István napja lett a hivatalos állami ünnep. Továbbá: az 1956-os forradalomban szó nem volt a kapitalizmusról, cél volt viszont az ország semlegessége.

2.) „Az ötvenhatos nemzeti egység alapja az 56-ot megelőző nyolc év elviselhetetlensége volt Magyarország minden lakosa számára..." E mondatban több hazugság/tévedés is van. Az első, hogy 1956 októberében-novemberében Magyarországon nemzeti egység lett volna (erről később). A másik az az állítás, hogy 1948-56 egyaránt elviselhetetlen volt „Magyarország minden lakosa számára". A Rákosi-korszak diktatúra volt, szörnyű bűnökkel, tévedésekkel és őrültségekkel. De talán mégse ugyanúgy élték meg azok, akiket a régi elit képviselőiként megfosztottak korábbi társadalmi státuszuktól, foglalkozásuktól, vagyonuktól (hivatal, előjogok, földbirtok, gyár, bank, nagy lakás stb...), illetve azok a százezrek, milliók, akiknek azt ígérték, hogy ők az ország új, igazi gazdái, s akik közül sokak - nagyon sokak - számára tényszerűen is felemelkedést jelentett az 1945 utáni időszak társadalmi státuszban, anyagi körülményekben, iskolázási-művelődési lehetőségekben... Alapvetően ezért nem volt „nemzeti egység" 1956-ban.

3.) "csak egyetlen 1956 volt"; „Ma sem merné mondani senki, hogy ahány ember, annyi Recsk, vagy annyi Hortobágy. Itt nem volt helye hazugságnak." Hogy világos legyen: itt Sólyom László egyik elődjét, Göncz Árpádot vádolja hazugsággal. Az 1956-os tevékenységéért életfogytiglani börtönre ítélt, és 6 évet ténylegesen börtönben töltő Göncz mondta azt ugyanis, hogy tudomásul kell venni: 56 megítélése nem egyértelmű a rendszerváltás után sem. Ezért tartotta természetesnek - bár sajnálatosnak -, hogy 56 veteránjai is egymás torkának estek a rendszerváltás után, a gomba módra szaporodó 56-os szervezetek mindegyike megpróbálta kisajátítani a forradalmat, miközben az egykori részvevők, továbbá politikusok és történészek is azon vitáztak, hogy mennyiben volt antikommunista vagy éppen „valódi szocialista" jellege a történteknek; hogy mi volt a különbség október 23-a, október 28-a, november 1-je és november 4-e között; hogy a 23-án utcára vonuló diákok, a 31-én a Köztársaság téren lincselő csőcselék vagy éppen a munkástanácsok jelentették az „igazi" 56-ot; hogy Nagy Imre vagy Mindszenthy József, Angyal István vagy Pongrácz Gergely? Erre mondta, hogy „56 annyiféle, ahány részvevője volt". És akkor még nem beszéltünk a magyar nemzetnek - Sólyom László szavaival: „Magyarország lakosainak" - azon részéről, amely valóban ellenforradalomnak tartotta 56-ot, kezdettől vagy a fejlemények vagy éppen a propaganda hatására.

Végre elmentem megnézni a Robert Capa kiállítást a Ludwig Múzeumban. Leghíresebb képeit – Trockijról, a spanyol polgárháborúból, a London bombázása alatt az óvóhelyen teázó angol polgárokról, a normandiai partraszállásról vagy éppen szerelméről, Ingrid Bergmanról stb. – persze már ismertem, mégis hatalmas élmény volt. Ebben szerepe volt a kiállítás rendezésének is: nemcsak az 1913-ban Budapesten Friedmann Endrének született fotóriporter életével ismertetett meg, hanem kontextusba helyezte a képeket is. Óriási ötlet például, hogy a vállaltan baloldali Capa képei között a tárlókban a nyilas Magyar Futár című lap (60-70 év múltán is élvezhető minőségű) fényképei, hírei, tudósításai számolnak be a spanyol polgárháborúról vagy éppen az angolok és franciák 1944. júniusi – „kudarcra ítélt” partraszállásáról.

Nem mesélem el, ki volt Robert Capa, aki nem tudja, megnézheti például itt vagy inkább itt, ahol a fotói is láthatók kiváló minőségben. 24 éves volt, amikor – spanyolországi sorozata után – egy amerikai lap a világ legnagyobb háborús fotósának nevezte. Néhány hónappal később – már a japánok ellen küzdő Kínából* – ezt írta: "A háború fényképésze legjobban munkanélküli szeretne lenni". És még ez után jött újra Spanyolország, aztán a II. világháború frontjai Észak-Afrikában, Szicíliában, Dél-Olaszországban, Normandiában, az Ardennekben, Berlinben, aztán az 1948-as arab-izraeli háború, 1954 Vietnam...

És mindig a frontvonal első soraiban: az ebrói harcokban, a Normandiában a vízben elsőként partra kúszó amerikai katonák között vagy éppen az Ardennekben 1944 decemberében az amerikai ejtőernyősökkel együtt ugorva. Kizárt dolog, hogy csak arról lett volna szó, amit mintegy hitvallásként fogalmazott meg: „Ha nem elég jók a képeid, akkor nem voltál elég közel”.**  Nyilvánvalóan vonzotta a háború, a harc, a veszély – élvezte az adrenalinfröccsöket (akárcsak barátja, Hemingway).

Capa képei azonban nem a harcról szólnak, hanem az emberekről, azokról, akik kényszerűen katonaként vagy kiszolgáltatott civilként a háború elszenvedői. Capa egyébként se akar „tárgyilagos”, pártatlan tudósító lenni, vagy annak látszani. Diákkora óta van véleménye a világról: 17 évesen részt vett egy budapesti tüntetésen, a rendőrök letartóztatták és elmagyarázták neki, jobban jár, ha ilyen “kommunista nézetekkel” elhagyja az országot. (Így kezdődik egy tipikus magyar világkarrier, lásd még a Tanácsköztársaság bukása után a világban szétszóródó magyar filmeseket.) 1936-39-es spanyolországi fotói a köztársasági oldalon készülnek, leghíresebb képén anarchista „a milicista”, és gyönyörű sorozaton búcsúztatja a Spanyolországból távozó Nemzetközi Brigádot. Ugyanakkor emberek – tragikus sorsú, szenvedő emberek – Capa képein az elfogott francoista katonák, a német katonaszeretője miatt a felszabadulás után kopaszra nyírt francia asszony, akit karján csecsemőjével hajtanak végig és köpdösnek le Chartres utcáin, a romok közt reménytelenül kutató német nők.

Robert Capa minden ízében tudósító, riporter volt („mellékesen” szakmájának zsenije is), aki azt is tudta, hogy a riporternek (újságírónak, művésznek, értelmiséginek) felelőssége is van: nemcsak bemutatni, hanem meg is értetni a világban történő dolgokat. Vállalva azt, hogy véleménye, világnézete van.

Egyébként a Capa-kiállítás „árnyékában” a Ludwig Múzeumban van egy másik szenzációs tárlat, amely e hét végén zár: Válságjelek címmel elsősorban a 30-as évekből származó szociofotók Magyarországról, az Egyesült Államok déli államaiból, Hollandiából, Svájcból, s bónuszként egy dokumentumfilm Buñueltől a dél-spanyolországi nyomorról. Ez nem lepett meg. Az viszont, hogy svájci falvakban, kisvárosokban 1947-ben olyan képeket lehetett csinálni, mint a 30-as évek magyar Alföldjén, az igen.

*Politikai ínyenceknek és a 20. századi történelem ismerőinek: a kiállításon egymás mellett látható a japánok elleni harcot vezető Csang Kaj-sek és az akkor vele szövetséges kommunista Csou En-laj fényképe (+ a gyönyörű Csang Kaj-sekné).

** Morbid történet: A normandiai partraszállás első óráiban készített képeinek többsége megsemmisült, amikor a Life magazin londoni szerkesztőségében az előhíváskor a fotolaboráns túlmelegítette a szárító kamrát, és megolvadt a filmek emulziója. A 106 képből 11-et lehetett úgy ahogy megmenteni. Az újság azzal a kommentárral közölte az életlen képeket, hogy a riporternek nyilvánvalóan remegett a keze az izgalomtól.

(Tisztelettel kérem azon kommentek mellőzését, amelyek szerint A milicista halála csalás, beállított kép; ismerem ezt a véleményt, valamint a cáfolatát is.)

Természetesen nem gondolom, hogy a száz évvel ezelőtti, történelemmé vált politika igazolhat bármely mai politikai intézkedést, de magyarázhat, segíthet megérteni a gondolkodást, a mentalitást, a sokszor abszurdnak tűnő félelmeket, akár a sértettségből, kisebbrendűségi komplexusból fakadó új hibákat, bűnöket.

Az 1880-as népszámlálás adatai szerint a Magyar Királyság (Horvátország nélkül!) népességének 44,8 százaléka volt magyar anyanyelvű, 1910-ben pedig 54,4 százaléka. A - jórészt az iparosodással és urbanizációval járó - asszimilációs tendencia világos, de a magyar politika számára túl lassú volt. Így született meg az akkori vallás- és közoktatási miniszterről, Apponyi Albertről elnevezett törvénycsomag, a Lex Apponyi.

1907. évi XXVI. tc. (Az állami elemi népiskolákról)

15. § Minden községben, a hol állami népiskola áll fenn, Fiume kivételével, és a 19. §-ban foglalt kivételekkel, gondnokság alakitandó. (Ezek felügyelték az iskolákat - Rás)

18. § Nem lehet a gondnokság tagja és ha azzá lett, tagságát elveszti, a ki bünvádi eljárás, csőd, gyámság, illetőleg gondnokság vagy gazdai hatalom alatt áll, továbbá, a ki államellenes irányt követ, vagy az oktatás és nevelés hazafias, vallásos és erkölcsi jellege ellen iparkodik befolyását érvényesiteni, vagy a ki közbotrányt okozó erkölcsi magaviseletü, vagy a ki a ministeri utasitásban elrendelt esküt vagy fogadalmat letenni vonakodik.

19. § Gondnokság tagja csak az lehet, a ki magyar állampolgár és magyar nyelven irni és olvasni tud. Olyan községekben, a hol magyarul irni és olvasni tudók kellő számmal nincsenek, vagy a hol ezeknek kizárólagos alkalmazása a községben létező felekezetek valamelyikét a gondnokságból kizárná, a minister vagy kivételesen eltekinthet ettől a föltételtől vagy kimondhatja, hogy az illető községben gondnokság egyáltalán nem alakitandó. Ez utóbbi esetben a gondnokság feladatait a tanitótestület és a kir. tanfelügyelő, illetőleg népiskolai iskolalátogató teljesiti.

1907. évi XXVII. tc. (A nem állami elemi népiskolákról)

 15. § A vallás- és közoktatásügyi minister a törvényhozás által ezen czélra engedélyezett összegből az arra utalt községek és hitközségek népiskolai tanitóinak alapfizetését és korpótlékát, az illetékes iskolai főhatóság hozzájárulásával és értesitése mellett, a törvényhatósági közigazgatási bizottság utján, a jelen törvény 2. és 3. §-ában megállapitott összegekig, a jelen törvény 16., 17., 18., 19. és 20. §-aiban foglalt feltételek mellett, államsegélylyel kiegésziti.

Az államsegély összegének meghatározását megelőzőleg a közigazgatási bizottság megállapitja:

a) a községnek, illetve a hitközségnek, továbbá az iskolának szabályszerü költségvetése... alapján, a népiskolai hatóságok által bejelentett tanitói járandóságoknak, illetőleg kántortanitói egész javadalomnak és az ezek fedezetéül szolgáló jövedelmeknek mennyiségét;

b) a tanitó törvényes képesitettségét, magyar állampolgárságát, valamint azt, hogy magyar nyelven helyesen beszélni és irni, valamint tanitani is tud és hogy a jelen törvény 32. §-ában előirt esküt letette;

c) azt a körülményt, vajjon az illető iskola megfelel-e az 1868:XXXVIII. tc. 27. és 28. §-aiban követett feltételeknek;

d) megvizsgálja továbbá a közigazgatási bizottság azt is, hogy az illető iskola tanitási terve és tanulmányi rendje, valamint felszerelése megfelel-e a törvényes kellékeknek, s különösen a jelen törvény 16., 17., 18., 19. és 20. §-ai rendelkezéseinek és azt, hogy az illető tanitónak osztályába, a kinek járandóságaihoz az iskolafentartó állami kiegészitést kér, hány mindennapi (6-12 éves) tanköteles lesz utalva.

A mennyiben az illető iskola tanköteleseinek összes száma 30-on alul maradna, a vallás- és közoktatásügyi minister csak kivételes esetekben engedélyezhet államsegélyt, de olyan iskolától, mely eddig is élvezett államsegélyt, vagy a mely az illető községben az egyedüli magyar tannyelvü iskola, a mennyiben a jelen törvény követelményeinek megfelel, a segély e czimen meg nem tagadható.

 17. § Minden iskola és minden tanitó, tekintet nélkül az iskola jellegére és arra, hogy állami segélyt élvez-e vagy sem, a gyermekek lelkében a magyar hazához való ragaszkodás szellemét és a magyar nemzethez való tartozás tudatát, valamint a valláserkölcsös gondolkodást tartozik kifejleszteni és megerősiteni. Ennek a szempontnak az egész tanitásban érvényesülni kell; külső kifejezésül minden iskolában, jellegkülönbség nélkül, ugy a főbejárat fölött, mint megfelelő helyen a tantermekben Magyarország czimere helyezendő el, a tantermekben a magyar történetből vett falitáblák alkalmazandók, nemzeti ünnepeken pedig az épületen a magyar nemzeti czimeres zászló tüzendő ki. E jelvényeken kivül csak a törvényhatóság és a község czimere és az iskola községi, illetőleg felekezeti jellegét a törvényesen megállapitott kitételekkel megjelölő magyar nyelvü külső felirat és a tantermekben az illető hitfelekezet egyházi főpásztorainak arczképei, vallási jelvények, valláskegyeleti képek, és az oktatáshoz szükséges tanszerek alkalmazása van megengedve, melyek azonban idegen történeti vagy földrajzi vonatkozásokat nem tartalmazhatnak és csakis hazai készitmények lehetnek...

 18. § Az 1868:XLIV. tc. 14. §-ának az a rendelkezése, mely szerint az egyházközségek iskoláikban az oktatásnak nyelvét tetszés szerint határozhatják meg, akkép értelmezendő, hogy szabadságukban áll oktatási nyelvü vagy az állam nyelvét, vagy a gyermekek anyanyelvét megállapitani, fenmaradván természetesen ez utóbbi esetben a magyar nyelvnek tanitására vonatkozó törvényes intézkedések feltétlen érvénye és hatálya. A hol magyar tannyelvü iskola nincs, ott az olyan hitfelekezeti elemi iskolákban, a melyekben állandóan vannak magyar anyanyelvü növendékek, vagy olyan nem magyar anyanyelvüek, a kiknek magyar nyelvü oktatását atyjuk vagy gyámjuk kivánja: a vallás- és közoktatásügyi minister elrendelheti, hogy ezek számára a magyar nyelv használtassék mint tannyelv; ha pedig a magyar anyanyelvüek száma a huszat eléri, vagy az összes beirt növendéknek 20%-át teszi: számukra a magyar nyelv, mint tannyelv okvetlenül használandó. Ha pedig a beirt tanulóknak legalább fele magyar anyanyelvü, a tanitási nyelv a magyar; de az iskolafentartók gondoskodhatnak arról, hogy a magyarul nem beszélő növendékek anyanyelvükön is részesüljenek oktatásban.

Minden oly népoktatási tanintézetekben azonban, a melyekben az állam nyelve van egyedüli tanitási nyelvül bevezetve, ez az állapot többé meg nem változtatható.

Az összes elemi népiskolák ismétlő tanfolyamában a tanitás nyelve a magyar.

Ezek az intézkedések érvényesek a községi elemi népiskolákban is.

 19. § A nem magyar tanitási nyelvü elemi iskolákban, akár részesülnek állami segélyben, akár nem, a magyar nyelv a mindennapi tanfolyam valamennyi osztályában a vallás- és közoktatásügyi minister által a hitfelekezeti iskolafentartó meghallgatásával megállapitott tanitási terv szerint és kijelölt óraszámban oly mérvben tanitandó, hogy a nem magyar anyanyelvü gyermek a negyedik évfolyam bevégeztével gondolatait magyarul élőszóval és irásban érthetően ki tudja fejezni.

  22. §

...

1. A községi elemi népiskolai tanitó fegyelmi vétséget követ el:

a) ha a magyar nyelv tanitását elhanyagolja...

b) ha az iskolában a kormány által eltiltott, vagy a 20. § esetében a minister által nem engedélyezett tankönyveket vagy ilyen taneszközöket használ;

c) ha államellenes irányt követ; államellenes iránynak tekintendő különösen minden cselekedet, a mely az állam alkotmánya, nemzeti jellege, egysége, külön állása vagy területi épsége, továbbá az állam nyelvének törvényben meghatározott alkalmazása és az állam czimere, jelvénye és zászlaja ellen irányul;

  26. § Ha a 22. § 1. a), b), c) pontjai alapján történt fegyelmi eljárás során kiderül, hogy az előfordult hibában olyan nem állami iskolai hatóság, melynek rendelkezési joga több népiskolára kiterjed, cselekvőleg, azaz utasitás, rendelet vagy tilalom utján részes: a vallás- és közoktatásügyi minister az illető hatóság alatt álló összes iskolák megvizsgálása iránt halaléktalanul intézkedik; a vizsgálat eszközlésére külön ministeri biztost is küldhet ki. A vizsgálat eredményéhez és az eset sulyos voltához képest a minister első izben vagy kellő biztositékot szerez hasonló hibák ismétlése ellen, vagy az illető iskoláktól az állami segélyt megvonja, sulyosabb esetekben azokat be is zárja. Ismétlés esetén ezek az iskolák feltétlenül bezárandók és megszünik az illető iskolafentartónak az a joga, hogy ugyanazokban a községekben iskolát állithasson.

27. § Ha a fegyelmi eljárás, vagy az előző szakasz értelmében megejtett vizsgálat során kiderül, hogy a 22. § 1. a), b), c) pontjai alatt felsorolt hibák valamelyikében a lelkész is részes, a vallás- és közoktatásügyi minister erről az illetékes egyházi főhatóságot értesiti és az 1898. évi XIV. tc. rendelkezései által szabályozott eljárással az illető lelkésztől az állami kongrua-kiegészitést, az eset sulyos voltához képest, meghatározott időre vagy mindenkorra elvonhatja. Ha az illetékes egyházi főhatóság a helyzet orvoslása iránt egy félév alatt kellő biztositékot nem nyujt, a vallás- és közoktatásügyi minister az illető iskolát bezárhatja és helyébe állami iskolát állithat.

Sulyosabb esetekben a minister kimondhatja, hogy az illető lelkész állami iskolákban hitoktatással meg nem bizható. A más hitoktató kirendelésével esetleg összekötött többköltségnek megtéritéséhez a minister az illető hitfelekezet részére törvényhozásilag engedélyezett javadalmak terhére méltányosan megállapitandó összeggel járulhat.

  33. § Bármilyen jellegü elemi népiskolánál magyar nyelvü és csak olyan nyomtatványminták (iskolai felvételi, előmeneteli és mulasztási naplók, mulasztási kimutatások stb.) alkalmazhatók, a melyek a vallás- és közoktatásügyi minister által megállapitott összes rovatokat tartalmazzák. E nyomtatványminták magyar nyelven töltendők ki. A községi iskolák és az államsegélyes hitfelekezeti népiskolák az állami iskolák számára megállapitott nyomtatványmintákat köteles használni és szintén magyar nyelven kitölteni. A tanulók számára kiadandó értesitő könyvek és bizonyitványok bármily jellegü elemi népiskoláknál magyar nyelven állitandók ki.

Az iskola fentartónak azonban jogában áll ezeket a magyar nyelv mellett hasábosan a megállapitott tannyelven is kitölteni.

 (A törvényszövegekben kiemelés tőlem - Rás)

 Az 1907. évi XXVI. tc. teljes szövege

Az 1907. évi XXVII. tc. teljes szövege

„Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat lecsukták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó. Amikor engem vittek el, már nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna." (Martin Niemöller 1892-1984)

Itt ülök a számítógép előtt, ahelyett, hogy az Andrássy úton vonulnék a melegekkel, mellettük, mögöttük. Szoros rendőri kísérettel, védőkordonnal, biztonságban. Sokat töprengtem, végül nem mentem. A blogvilág révén lettek meleg barátaim, ismerőseim. Egyikről se tudom, hogy ott lenne, de ez csak az egyik oka, hogy itthon maradtam.

Van, aki közülük okos bejegyzésben indokolta, hogy miért ellenzi a demonstrációt. „Ostoba, fölösleges provokáció", „magamutogatás", „nem csak egy napon kell vállalni, hogy buzi vagyok" - nagyjából ilyesfajta érveket láttam. Mindegyik igaz, csak éppen a Pride menet tavaly óta már nem erről szól. Hanem arról, hogy szabad-e átengedni az utcát, Budapestet, a közhangulat formálását öntudatos és elvakult fasisztáknak meg agyatlan „futballhuligánoknak". Ezért kellene nekem is ott lennem a menetben. Ezért mentem el tavaly a Tarka magyar felvonulásra. Most nem vagyok ott. Ahogy nem mentem el például egy hónapja Kislétára, ahol a temetésen jóformán csak cigányok vettek részt.

Pedig régi tüntető vagyok. Először - úgy emlékszem - 1965-ben gimnazistaként tüntettem az amerikai nagykövetség előtt Vietnam bombázása ellen; nem, nem a párt vagy a KISZ szervezésében, hanem később maoista összeesküvésért elítélt srácok (némileg távolságot tartó) barátjaként. A Tarka magyaron kívül az utóbbi évtizedből egy antifasiszta gyűlésre, a Jugoszlávia bombázása elleni tiltakozó menetre és egy a George Bush budapesti látogatása elleni Szabadság téri piknikre emlékszem (utóbbiban a mintegy 100-150 részvevő közt békésen megfértek egymás mellett - egymástól tisztes távolban - árpádsávosak és kommunisták is).

Azt hiszem, belefáradtam abba, hogy kevesen vagyunk; beletörődtem abba, hogy Magyarországon - számos, jórészt történelmi ok miatt - nincs civil kurázsi, nincs állampolgári felelősségvállalás, hogy nálunk jelenleg csak a szélsőjobboldal (meg néhány elmebeteg) hisz az igazában annyira, hogy kész kiállni érte. Mi, a többiek meg nézzük, várjuk az „elkerülhetetlent".

És persze szégyellhetem magam, mert ma is eggyel kevesebben vagyunk ott.

Egy csendes tengerparti nyaralás azért is jó, mert az ember olvas. Sokat, egyhuzamban.

Horvátországról lévén szó, szokásaimnak megfelelően az első könyv „helyi" szerző, a világirodalmi jelentőségű Miroslav Krleža Ezeregy halál című elbeszéléskötete volt. Soha nem olvastam tőle semmit, és csak halványan rémlik, hogy valaha láttam Agónia című színdarabját (de ebben nem vagyok biztos). Műveltséghiány-stoppolásnak indult tehát a dolog, de nagyon jó szórakozás lett belőle. Főleg az 1910-es években, még az első világháború előtt és első éveiben írt novelláit finom, lebegő irónia, szarkasztikus humor jellemzi, olyankor is, amikor valójában tragikus történetet mesél. A háború hatására aztán megkeményedik, hősei már áldozatok vagy aljas gyilkosok.

Egyik legszebb mondata az, hogy az első szentmiséjét tartó ifjú pap mamája „felzokogott a belső megindultságtól, amit akkor érez az ember, ha azt hiszi, hogy boldog, s akkor hiszi, hogy boldog, ha minden különös ok nélkül elfelejti, hogy voltaképpen boldogtalan". (Alojz Tiček első miséje - ford. Csuka Zoltán)

S nagyon megragadott az a mélységes utálat és undor is, ahogy az Osztrák-Magyar Monarchia tisztjeiről és a Zágrábban a magyar érdekeket szolgáló báni hivatalnokokról ír. Érdekes a horvát nézőpont: a magyaroktól elszenvedett mindennapi megaláztatás érzékeltetése, anélkül, hogy egy pillanatra is nacionalista vagy soviniszta lenne. Az 1893-ban Zágrábban született, a budapesti Ludovika tiszti akadémiát végző Krleža valójában a Monarchia írója volt, noha hosszú (1981-ben lezáruló) életének és írói pályájának csak kis része kötődött ahhoz a korhoz, ahhoz (ehhez) az államhoz.

Még egy rövid idézet egy novella hosszú, történelmi bevezetőjéből: „A császári és királyi aspern-esslingeni tizenhetes dragonyosezred... 1632-ben igen jelentős szerepet játszott a friedlandi csatában. A lützeni szélmalmoknál végrehajtott rohamát megörökítő császári gobelin a bécsi hadtörténeti múzeumban őrzi ama hétszáz horvát lovas hétszáz bőrének az emlékét is, akik abban a győztes csatában hagyták ott névtelen paraszti irhájukat." (Temetés Terézvárott - ford. Dudás Kálmán)

Az undor a kulcsszó Sebastian Haffner Egy német története. Emlékeim (1914-1933) c. önéletrajzához is. A történész, újságíró Haffner (1907-1999) legismertebb művei Churchill- és Hitler-életrajza. 1938-ban emigrált Németországból Angliába; 1939-ben ott kezdett bele memoárjába, amelyet a háború kitörésekor félretett, s csak halála után találták meg a kéziratot. Gyerekként az első világháború hadijelentései szocializálják, a győzelmek lelkesítik, a vereség, a nemzeti megaláztatás nyitottá teszi a nacionalizmusra, sőt a 20-as évek kezdődő fasiszta mozgalmaira, gondolataira. S tulajdonképpen a jó ízlése az, ami először szembefordítja Hitlerrel, ettől kezdi kívülről nézni a nácikat; természetes undora válik - persze a személyes és politikai tapasztalatok nyomán - tudatos elutasítássá. Könyvében nem utolsó sorban az foglalkoztatja, lélektanilag mi tette lehetővé Hitler hatalomra jutását.

Egy idézet tőle is:

    „Egy másik kísértés a megkeseredés, a gyűlöletbe, a szenvedésbe és a parttalan pesszimizmusba való mazochista belefeledkezés. Ez úgyszólván a természetes német reakció a vereségre... Minden német hajlamos ilyenkor, hogy dacból eladja a lelkét az ördögnek és morális öngyilkosságot kövessen el.

      'A napvilág már terhes lett nekem:/ Dűljön össze a világegyetem!'

    A heroizmus paródiája: elutasítunk magunktól minden vigaszt, és nem vesszük észre, hogy ebben a magatartásban rejlik a legmérgezőbb hatású és a legbűnösebb vigaszkeresés. Az önfeladás perverz gyönyöre, egyfajta wagneri kéjelgés a halálban és a pusztulásban - ez a leghatásosabb vigasz, ha valakinek nincs ereje ahhoz, hogy a vereséggel mint a saját vereségével nézzen szembe. Meg merem kockáztatni a jóslatot, hogy ezt a magatartást fogja tanúsítani Németország az elvesztett náciháborúk után, mint egy beteg lelkű gyermek, aki elvesztette a játékát és hisztérikus rikácsolással világ végét emleget." (Liska Endre ford.)

Louis-Ferdinand Céline-nél (1894-1961) az undor egyetemessé, a világrend teljes elutasításává válik.

    „Mert végül is az az igazi vereség, ha felejtünk, ha elfelejtjük, hogy a halálba küldtek bennünket, ha úgy döglünk meg, hogy közben rá se jövünk, milyen aljasok az emberek. Amikor majd a gödör szélén állunk, nem lehet ugrálni, de felejteni se szabad, szépítgetés nélkül el kell mondani, hogy mennyi aljasság van az emberekben; utána már nyugodtan letehetjük a lantot, és leszállhatunk a gödörbe. Ha mást nem csináltunk egész életünkben, ezzel akkor is letudtuk a dolgunkat."

1932-ben megjelent Utazás az éjszaka mélyén című művét sokan a 20. század egyik legfontosabb regényének tartják. Engem ennyire nem nyűgözött le, de nyilván más ezt majd' nyolcvan évvel a megjelenés után olvasni. A könyv fülszövege szerint Céline „(o)lyan területét tárta fel az emberi létezésnek, ahová regény még nem merészkedett, és olyan nyelven szólalt meg, amely a szépirodalomban mindaddig nem volt szokásos". Az önéletrajzi motívumokból táplálkozó cselekmény nagyrészt a főhős kalandozásainak története 1914 augusztusától mintegy másfél évtizeden át a fronton, a hátországban, a gyarmati Afrikában, Amerikában, majd orvosként újra otthon, Franciaországban. A címben szereplő éjszaka több mint az éjszakai jelenetek sűrített, nyomasztó atmoszférája; az élet sötét, árnyékos oldalán járunk, a szegények, a mindenkori vesztesek világában. Céline kiröhögi a nacionalista fellángolást, elutasítja a kapitalizmust, de nem idealizálja a szegényeket, a kizsákmányoltakat sem. A regény komikuma, szórakoztató stílusa talán éppen ebből a totális kiábrándultságból adódik. És valószínűleg ez magyarázza, hogy a 30-as évek végére Céline fasisztává, majd a német megszállás után kollaboránssá válik. A kor zseniális írói közül nem egyedül, hogy csak az Éhség-et író Nobel-díjas norvég Knut Hamsunra emlékeztessek.

Még egy idézet az Utazás-ból:

     „A Kistogói Pordurière Társaság raktáraiban és ültetvényein számos néger és magamfajta fehér ember dolgozott. A bennszülöttek - ennyi méltóság legalább van bennük - csak akkor dolgoznak, ha suhog a fütykös, a fehérek viszont, a közoktatásnak hála, képesek maguktól is a munkához látni.

... Mit magasztalják folyton Egyiptomot meg a tatár zsarnokokat? Ugyan! Ezek az ókori amatőrök csak nagypofájú kis kezdők voltak a két lábon járó állat végsőkig való kiszipolyozásának művészetében. Ezeknek az együgyűeknek sose jutott az eszükbe, hogy „uramnak" szólítsák a rabszolgájukat, hogy időnként szavazni küldjék, hogy újságot adjanak a kezébe, az pedig még kevésbé, hogy háborúba vigyék, hadd élje ott ki a szenvedélyeit."

u.i.: Nyugi, voltak azért könnyebb olvasmányaim is: Vargas Llosa különleges világú könyve, A beszélő, és egy nagyon kellemes svéd krimi, Stieg Larssontól A tetovált lány, ami meggyőzött arról, hogy ha számítógépet használok és csak egyszer is felmegyek az internetre, bárki bármit megtudhat rólam. Én hülye ráadásul blogolok...

Hogy fogok leszokni arról, hogy az ébredés és a reggeli között lemenjek úszni a tengerben? - kérdeztem ma reggel egy kedves ismerősömtől. Az akklimatizálódás gyorsabban ment, mint gondoltam. Elég volt csak kinyitni a mailboxot, belenézni a hírlevelekbe, és eljutni Bächer Ivánnak a szélsőjobboldali Magyar Hírlapban (!) megjelent írásához. A publicisztikát a Népszabadság nem volt hajlandó közölni, a szerző elküldte néhány ismerősének, azok a saját ismerőseiknek, a cikk szélősjobboldali internetes portálokon át jutott a Magyar Hírlaphoz.A történet majd' kéthetes, de hátha van, aki még nem olvasta.

Íme az írás.

Minthogy (sajnos) rengeteg szabadidőm van, most elmegyek nyaralni egy kicsit az Adriára. 

Leonard Cohenre visszajövök!

Aki pedig addig se bírja ki nélkülem, az olvasgassa régebbi, zseniális bejegyzéseimet.

Nemzedéki élmény volt a 70-es években a Népköztársaság útján, a MÚOSZ székház padlásán, a 25. Színházban, ahogy Másik Jánossal az oldalán Bereményi-szövegeket énekelt-beszélt-gondolt - velünk, a közönségével együtt. Egy csalódott, megcsalt, de mégis újra-újra hinni akaró és ezért a múltba - 25-30 évesen is a saját múltjába - menekülő nemzedék élménye.

Béke porainkra.

A sorozat korábbi darabjai:

Marihuána, Madrid, Attila

Gyuri, aki Jorge

November 7., Szása

Grisa, Leningrád

Osztaskovo, Internacionálé