A tizedikről esett ki (lelökték? leugrott?). A hetediken álltam, az erkélyen, és próbáltam elkapni a kinyújtott kezét. Majdnem sikerült. Majdnem. De már rohantam le, mert tudtam, a negyediken is van erkély, és nekem előbb kell odaérnem, mert láttam a szemén, hogy tudja: ott leszek és elkapom.

„A múltat végképp eltörölni

Rabszolga-had indulj velünk!
A Föld fog sarkából kidőlni,
Semmik vagyunk, s minden leszünk!"

Az Internacionálét, a nemzetközi munkásmozgalom 1884-ben született himnuszát idézem, abból az alkalomból, hogy ma 90 éve kiáltották ki az első magyar munkásállamot, a Tanácsköztársaságot. A proletárdiktatúrát.

Igen, diktatúra volt, nem hazudta magát demokráciának. Azt mondta - egy messianisztikus álom igézetében -, hogy megvalósítja azok uralmát, akik eddig elnyomottak voltak, kidönti sarkaiból a Földet, eltörli a múltat. Ha kell, akkor erőszakkal. Munkásoknak adja a gyárat, parasztoknak a földet, nyomortelepek lakóinak a belvárosi úri lakásokat. Erről elég keveset tudhat egy, az iskoláit az elmúlt húsz évben végző magyar ember - mindenképpen kevesebbet, mint, mondjuk, egy francia középiskolás az 1871-es Párizsi Kommünről vagy egy német Marxról vagy éppen Rosa Luxemburgról. A múltat sokféleképpen lehet eltörölni. Például úgy, hogy egy magát magyarnak és baloldalinak tartó újság, a Népszabadság, „elfelejt" megemlékezni az évfordulóról.

A Tanácsköztársaságról, a proletárdiktatúráról sok mindent lehetne - kéne - elmondani, tudni. Azt például, hogy része volt az 1917-23-as európai forradalmi hullámnak; hogy folytatása volt a Kossuthra, Ady Endrére és Marxra egyaránt hivatkozó őszirózsás forradalomnak; hogy válasz volt az addig elképzelhetetlen emberveszteségeket és szenvedést okozó világháborúra; hogy akkor jórészt 30-as éveikben járó vezetői milyen naiv hittel vágtak bele a világmegváltásba. (Ajánlott irodalom a forradalomban részvevő Sinkó Ervin Optimisták című, művészileg gyenge, de fantasztikusan érdekes regénye.) Idézni lehetne akár a - méltatlanul - a mai magyar szélsőjobboldal hivatkozási pontjának tekintett Prohászka Ottokár püspököt, aki az első hetekben társadalmi igazságtételként üdvözölte a forradalmat és a tanácshatalommal való együttműködésre utasította egyházmegyéje papjait; vagy Szabó Dezsőt, aki minden ellenforradalmi írás betiltását követelte. Merthogy az élet bonyolult... Hány huszonéves magyar fiatal tudja, hogy a Tanácsköztársaság volt az egyetlen, amely fegyverrel szállt szembe az országot megszálló idegen hadseregekkel (amelyeknek aztán Horthy a hatalmát köszönhette)?

Lehet és kell beszélni a forradalom (valódi és vélt) ellenségeivel szemben meghirdetett és gyakorolt vörös terrorról. Nem elfeledkezve arról, hogy ezt egy olyan négy év - a „nagy háború" - előzte meg, amikor Európában milliók számára vált napi tapasztalattá, kitörölhetetlen élménnyé, hogy - szemben a Biblia tanításával - ölni nem bűn, hanem hazafias, sőt keresztényi kötelesség.

És természetesen ezekkel együtt kell beszélni a diktatúra hibáiról, bűneiről, tévedéseiről, ostobaságairól.  

Beszélni kell, emlékezni kell, tanulni kell - amíg még képesek vagyunk rá.

- Tanár úr! Tanár úr!

Éjfél felé jár, jövök a moziból, a Benjamin Button után érzelmileg felfokozott állapotban, talpig szentimentalizmusban. A Moszkva tér sarkán rutinosan, nagy ívben kerülöm ki a boltajtó mélyedésében iszogató három hómleszt, nem is nézek rájuk.

- Tanár úr! Tanár úr! - hangzik mögöttem a kiáltás. Muszáj megfordulnom, egyikük, egy cigány férfi kiabál. Normálisan öltözött, normális kinézetű, 40 körüli, ismeretlen ember, hatalmas, fekete szemekkel.

- Nem ismer meg? Csaba vagyok. Csaba. - Mond egy érthetetlen vezetéknevet is. - Csaba. A leninvárosi, tiszaújvárosi gyerek.

Az a helyzet, hogy pokolian rossz az arcmemóriám. Életem során voltam „tanár úr" gyépés nevelőotthonban, zenei szakközépben és főiskolán is. Az előbbi kettő jó régen volt, a főiskola mostanában, de ez utóbbit kiejtem. A srác nem onnan van.

Kényszeredetten mosolygok, úgy csinálok, mint akinek valami már dereng, holott...

A srác közben rajongó tekintettel beszél és beszél. Hogy mennyi jót, mennyi szeretetet, gondoskodást, bíztatást, emberséget kapott tőlem. Elérzékenyülök. Magamtól.

Odalépek, megölelem, már majdnem sírok.

És fogalmam sincs, hogy ki ez. Tapogatózni kezdek: mikor láttuk egymást utoljára. Kiderül, hogy a konziban tanítottam - az 32 éve volt. Ő most 49. Nem néz ki annyinak.

Közben rájön, hogy hiába teszem magam, valójában nem ismertem meg. Csak egy pillanatra sértődik meg, aztán magáról beszél, érzelemtől elfúló hangon, szaggatottan. Nem, nem hajléktalan. És most villamosvezető. Élt Kanadában, volt egy (így mondja) afroamerikai felesége, két gyereke, három és fél évig börtönben is volt adócsalásért (nem derül ki, hogy ott vagy itt).

- Nem így képzeltem el az életem, tanár úr - megremeg a hangja. - De az egyik fiam, most 21 éves, hazajött, és az orvosira jár. Hogy legalább ő...

Míg beszél, hol a vállát, hol a fejét fogom, évtizedek keserűsége tör elő belőlem, nem is tudom, hogy őt sajnálom vagy magamat.

Mondom neki, hogy most muszáj hazamennem, de itt a telefonszámom, hívjon fel, mert le akarok ülni vele beszélgetni. Hogy mikor érek rá? Mondom, akár holnap délelőtt. Az jó, mert holnap szabad, be is kell mennie a kanadai nagykövetségre, mert elvették minden papírját, de ott visszakapja, reméli, hogy a jogosítványát is, hogy el tudja hozni a Mercijét. A történet itt számomra követhetetlenné válik, de nem is akarom követni, csak azt érzem, hogy szüksége van rám, és ettől elérzékenyülök. Aztán nagyon körülményesen lelejmol. - Visszaadom, amint rendbe jönnek a dolgaim. - Annyit adok, hogy ne tűnjön megalázó alamizsnának. Megbeszéljük, hogy holnap - azaz ma - 11-kor találkozunk a Moszkván. Még egyszer megöleljük egymást, odaköszönök a másik kettőnek és elügetek.

Míg hazaérek, lecsillapodom, gondolkodni kezdek. Kérdések, kételyek. Nem kever össze valakivel? Ő mondta, hogy „konzi" vagy én, és ő csak rám hagyta, ahogy bármit rám hagyott volna?...

Ma pontban 11-kor a megbeszélt helyen voltam. 15 percet vártam rá, nem jött, nem is telefonált.

A Benjamin Button egyik kulcsmondata: „Minden lehetséges."

„Gyurcsánynak mennie kell" - a (fél)mondat a mai Népszabadságban jelent meg, igaz, a Vélemény oldalon, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját, nincs is felszólítást jelző felkiáltójel utána, és a mondat folytatódik is (erről kicsit később). A lényeg mégis ez: Gyurcsánynak mennie kell, mondja egy az MSZP-hez közelálló politológus, Galló Béla (és szerzőtársa, Gábor Péter közgazdász). Azért kell mennie, mert alkalmatlannak bizonyult a kormányzásra, öt évének mérlege az ország és az MSZP csődje. Amit tett és tesz, az csupán „energikus ötletelés", kommunikáció, „zajongás" és „zakatolás"; „jó képességű ember, aki... saját közegében minden kunsztra képes a hatalom birtoklásáért, esélyes meglovagolni bármilyen pillanatot". „Hiába bizonyult mindmáig nagy túlélőnek, csapdából csapdába menekül, válságból válságba sodródik, képtelen átlátni és irányítani a mélyebb társadalmi és gazdasági folyamatokat."

Teljesen egyetértek Gallóékkal, és nagyon szerénytelenül csupán annyit jegyzek meg, hogy ezt én már egy évvel ezelőtt megírtam, igaz, nem a Népszabadságban, hanem egy blogbejegyzésben (ez volt utolsó szereplésem A vajszínű árnyalaton). Sőt, azt is megírtam, hogy fölösleges illúzió, amiért Gallóék le akarják mondatni/váltatni Gyurcsányt. A bevezetőben idézett mondat egészében ugyanis így hangzik: „Gyurcsánynak mennie kell, mégpedig mielőbb, hogy az MSZP maradhasson." Marhaság. Legkésőbb egy év múlva az MSZP is menni fog, mert mennie kell. És azt mondom, hogy ez a baloldal érdeke is (ha van ilyen ma egyáltalán Magyarországon).

Gallóék cikke a hét végén rendezendő MSZP-kongresszusra időzítve jelent meg; gondolhatnánk, hogy szerzői azt remélik, a kongresszuson esély van Gyurcsány leváltására legalább miniszterelnöki tisztéből. Nincs ilyen esély, az MSZP ma Gyurcsány túsza. Ezt persze Galló is tudja, pártonkívüli szakértőként elég közel áll az MSZP vezetéséhez. Konkrétan Szili Katalinhoz. És ez az, amiért nem tudok felhőtlenül örülni a cikknek. Szilit úgy tartják nyilván mint Gyurcsány egyik fő párton belüli kritikusát - ellenfelet nem mondok, mert nincsenek azonos súlycsoportban, noha Szili élvezettel hagyja, hogy időnként Gy. F. „kihívójának" minősítsék. Természetesen semmi esélye, hogy most pártelnök lehessen, de egy látványos kampánnyal talán „spontán" jelöltként még beverekedheti magát a pártelnökségbe. Valójában azonban Sz. K. pécsi polgármester-jelöltként épp most menti át magát a jövőre, pártja hosszú ellenzéki jövőjére, talán szétesésére. (Ehhez persze győznie kell júniusban.)

Gallóék az MSZP megmentése érdekében akarják eltávolítani Gyurcsányt, de az MSZP menthetetlen. És nem kár érte (még ha sok ember van is ott, akivel egyénileg rokonszenvezek). Illetve, a dolog azért bonyolultabb. Egy gyurcsánytalanított MSZP talán képes lenne megakadályozni Orbán jövő tavaszi kétharmados győzelmét, s ez azért fontos lenne. A szörnyű, küldetéstudatától gátlástalan, demagóg, de kormányzati alkalmatlanságát bizonyító Gyurcsány már nem alkalmas a szörnyű, küldetéstudatától gátlástalan, demagóg, de kormányzati alkalmasságát egyszer már bizonyító Orbán feltartóztatására.

Így vagy úgy, de az MSZP-nek már annyi. Az elmúlt hét év végleg bebizonyította, hogy egy eszmék, értékek, gondolatok, ideológia nélküli konglomerátum, amelyet csak a hatalom és az érdek tart össze, s talán ez a mélyebb oka kormányzati alkalmatlanságának. Ennek bizonyítására egyébként elég, ha összevetjük a hétvégi pártkongresszus elé terjesztett, A magyar szociáldemokrácia és a XXI. század kihívása című, széteső, fecsegős közhelyhalmazt például a Francia Szocialista Párt közelmúltban elfogadott, öntudatos Elvi Nyilatkozatával. Amely történetesen a Galló által főszerkesztett Egyenlítő c. folyóiratban jelent meg februárban.

Lesz 10-15 évük az ellenzékben, hogy gondolkozzanak.

- Nem félek tőled. Én olyan ember vagyok, akit nem szoktak megütni.

- Én meg olyan ember vagyok, aki azt is megüti, akit nem szoktak megütni.

Fiamnak

Ma reggel tengerzúgást játszottam a kádban. Ütemesen kiemeltem egy kicsit a mellkasomat a vízből, majd visszaeresztettem, és a túlfolyóval érintkező víz sóhajtásszerű, távoli tengermormogást idézett. Fekszem a kádban, és a tengerre gondolok.

Én 184 centi vagyok, a kád 160-as. Bő évtizede, a beköltözést megelőző lakásfelújításkor, amelyet egyedül vezényelt le, a feleségem (164 cm) éppen nem kapott megfelelő méretű (és árú) kádat, hát megvette ezt. Ez van, ez marad. Az első önálló lakásomban 120 centis kád volt.

*

Anyám sokszor nevezett cinikusnak (ezt azóta mások is megtették) - sosem kérdeztem meg, miért, és most már nem is tudom. Talán mert igyekeztem magamról lerázni dolgokat (hogy ne kelljen belehalnom); képes vagyok kívülről szemlélni a világot, az embereket, magamat; mert tudok lenézően, megvetően vigyorogni. Amikor gimnazistaként arról álmodoztam, hogy színész leszek, a szerepálmom Lucifer volt. - „Hol a tagadás lábát megveti, világodat meg fogja dönteni." - (Ja, és Jágót meg III. Richárdot is szívesen játszottam volna.)

Apám ránk maradt könyvtárában (6 éves koromtól elvált, „vasárnapi apuka" volt, 16 voltam, amikor meghalt) találtam a jobbára csak gyermekkönyv-íróként számon tartott Erich Kästner első (Szerb Antal szerint rettentően rossz) „felnőtt" könyvét: Fabian. Egy moralista regénye; az előzéklapon apám írásával: Egy amoralista tulajdonában. Amorális? Erkölcs nélküli? Ő, akinek (az általam jobbára csak elképzelt) tartása, elvhűsége az első mérce volt? Legfeljebb sejtéseim lehetnek... (A könyvet egyébként nem olvastam el, már rég el is adtam.)

*

Tegnap elvállaltam, hogy nevetséges, megalázó óradíjért szeptembertől (egy keveset) megint tanítani fogok a főiskolán, amely tavaly elbúcsúzott tőlem. Marinak azt mondtam, hogy „csak az ő két szép szeméért", pedig más az ok. Akkor kezdtem el blogolni, amikor a tanítás befejeztével megszűnt az utolsó szervezett lehetőségem is, hogy rendszeresen emberek között legyek. Ez a 100. bejegyzés.

*

„Ahol a Világ és az Én találkozik" - ez történetesen vgx blogjának mottója, de erről szól minden. Nehéz elképzelni embert, akitől jobban különböznék - életkorban, életmódban, az élet, a világ felfogásában -, mint tőle, de mindennap ránézek a blogjára. Érdekel. Érdekel az a 10-15 ember, akit több-kevesebb rendszerességgel olvasok, a 27 éves anarchistától az 55 éves villamosmérnökig. Elképzelem őket magamnak, nagyon szeretném őket minél jobban megismerni, érdekel, hogy miről gondolkodnak, és fontos, hogy szólnak hozzám - és persze az is, hogy mit szólnak. Véletlenül alakult ki ez a kör, szörföléssel: a nyíregyházi drc blogján találkoztam Swannal Miamiból (azóta eltűnt), aki aztán összehozott Thomassal (ha minden igaz, még ebben a hónapban sörözünk...

*

Blogolásom elindítója és egyik fő hajtóereje Platen volt, az együttgondolkodás; 50. blogbejegyzésem a vele folytatott dialógus Jóról és Rosszról.

w.m. ír blogján a gyermeki hitek, a tiszta ifjúkor fogadalmainak, elhatározásainak elmúlásáról. Ateistának, materialistának neveltek - hittel. Néha vakhittel. Aztán lehetetlen volt nem látnom, de nem jó hit nélkül. Hinni viszont csak emberben, a reálisan létező világban tudok. Nehéz. Egyszercsak - inkább persze fokozatosan, de a mennyiség végül minőségbe csap át - rájössz, hogy a világban nem működnek azok az eszmék, nem érvényesek azok a normák, amelyek vezéreltek, amelyek mindennél fontosabbak voltak. Marad a csakazértis, az önmagadban, a saját normáidban való hit. Az önhit. Önhittség?

*

Kettővel ezelőtti bejegyzésem kommentvitájának újrahasznosítása: Camus: A lázadó ember (lassan haladok vele).

„Szentségétől megfosztott történelemben élünk. Az ember természetesen nem korlátozódik a zendülésre. De napjaink történelme, tiltakozásaival, annak kimondására késztet, hogy az ember egyik lényeges dimenziója a lázadás... Hacsak nem menekülünk el a valóság elől, a lázadásban kell föllelnünk értékeinket. A szenttől és abszolút értékeitől távol megtalálhatjuk-e egy új viselkedés szabályait? - ezt a kérdést veti fel a lázadás.
...Az emberek szolidaritása a lázadás mozdulatára támaszkodik, s e mozdulat csakis cinkosságukban lelheti föl igazolását. Méltán kimondhatjuk, hogy minden olyan lázadás, mely e szolidaritás tagadására, illetve elpusztítására törekszik, nem érdemli meg a lázadás nevet, s a gyilkossal való egyetértést jelenti valójában. És a szenten kívüli szolidaritás ugyanígy csak a lázadás szintjén kel életre... Az embernek, hogy létezzen, lázadnia kell, de lázadásának tiszteletben kell tartania a határt, amelyet önmagában fedez fel s ahol az emberek, egymásra találva, létezni kezdenek. A lázadó gondolat tehát nem lehet meg emlékezet nélkül; a lázadó gondolat állandó feszültség... (M)indahányszor meg kell mondanunk, hű maradt-e kezdeti nemességéhez, vagy pedig fásultan és eszelősen elfelejtkezik róla, megrészegül a zsarnokságtól vagy a szolgaságtól...
A mindennapok megpróbáltatásaiban, mely sorsunk, a lázadás ugyanazt a szerepet játssza, mint a "cogito" a gondolat rendjében: fő evidencia. De ez az evidencia kimozdítja az egyént magányából. Közhely, mely az összes emberre alapozza a legfőbb értéket. Lázadok, tehát vagyunk."

*

„Az égre írj, ha minden összetört"

Radnóti Miklós:

Negyedik ecloga

"A szegények védelme helyett egyre nagyobb helyet kap fegyelmezésük, ellenőrzésük, fenyegetésük. A politika engedett az erősödő cigánygyűlöletnek, az alig megközelíthető falvakban élő tanulatlan munkanélküliekre hárítva a felelősséget, amiért "nem dolgoznak"... Ez bátorítja a szegényellenes - és cigányellenes - olyan nézeteket, hogy az állam "fölöslegesen pazarolt el segélyre" évi 100 milliárdot, hogy a segélyből remekül élnek a semmittevők, hogy tömegével vesznek föl segélyt csalók. Ez a szabadjára engedett közbeszéd táptalaja a szélsőséges jobboldal hecckampányainak. Ugyanakkor az idézett, vagy hasonló állítások egyszerűen nem vesznek tudomást a tényekről, azaz politikai döntéseknél nem lehetnének mérvadók. Kutatások sora igazolja, a mai gazdaság nem hajlandó, nem tud felszívni több százezer tanulatlan embert, azaz a segédmunkások 90 százaléka hiába keres magának munkát - duplán hiába, ha cigány."

Ferge Zsuzsa szociológus harminc éve próbálja a politika, a döntéshozók figyelmét felhívni a szegényekre, számokkal, tényekkel érvelve - hiába. A Kádár-korszakban azért, mert a rendszer ideológiai okokból elhazudta a szegénység létezését. A "demokrácia" meg azért, mert a szegények úgyse mennek el szavazni, legfeljebb azok, akiket a voksolás előtt megvásárolnak.

A gazdasági rendszerváltás tömeges elszegényedést hozott - és persze egy vékony réteg gyors meggazdagodását -, s most itt a válság; a válságkezelő javaslatok - Gyurcsánytól a Reformszövetségen át Bokrosig - a kiadáscsökkentést állítják a középpontba, s ezen elsősorban a szociális kiadások lefaragását értik, merthogy "túl jól élünk", ezt "nem engedhetjük meg magunknak", a külföld ezt nem finanszírozza tovább. Ez persze igaz, csak éppen... Legújabban megjelent írásában - Kire vigyázzanak a válságkezelők - n+1-ik alkalommal prólja felhívni a figyelmet a tényekre - valószínűleg ő is tudja, hogy hiába.

Néhány részlet a szombati Népszabadságban megjelent cikkből (a kiemelések tőlem - Rás):

Az utóbbi 20 év eredményeként "mintegy kétmillió ember - a legkevésbé képzettek, a cigányok, a rossz helyen lakók - talajt vesztettek, munkanélküliség és sok más bizonytalanság fenyegeti őket, sok szempontból abszolút vesztesek. További 25-30 százalék, az előbbiekkel együtt a népesség közel fele, relatív vesztes, az átlaghoz képest kevesebb a jövedelmük, mint volt. Minél szegényebbek, annál nagyobb a relatív veszteség - és minél jobb helyzetűek, annál nagyobb a relatív nyereség."

"A szociális kiadások összességét tekintve a GDP-hez viszonyított magyarországi arányok ma is jóval az európai átlag alatt vannak - sokkal közelebb Kelet-Európa, vagyis az EU10, mint a nyugati EU15 átlagához. A szociális kiadások abszolút szintjével ennél jóval nagyobb a baj: egy főre számítva a szociális kiadásokat, a magyar szint az EU25 felét sem éri el - a sereghajtók között vagyunk. Számomra már az sem érthető, hogy az EU kizárólag a gazdasági konvergenciára összpontosít, és szinte szorgalmazza Kelet-Európa társadalmi lemaradását, további periferizálódását. Ám ennél is nyugtalanítóbb, hogy felelős magyar politikusok és szakemberek sem látszanak észrevenni, hogy az Európa két térfele közötti növekvő, életminőségben mérhető társadalmi szakadék a kelet-európai leszakadást erősíti és méreg a gyenge demokráciáknak."

"A gyengék sebezhetősége miatt Obamától Sarkozyig a kormányok igyekeznek speciális védelmet is nyújtani nekik - védeni a lakásvesztéstől (Obama februári bejelentése szerint 9 millió otthont próbálnak az elárverezéstől megmenteni), vagy a végzetes jövedelmi ellehetetlenüléstől (mindkét országban adócsökkentés az alacsony jövedelműeknél, francia külön pótlék a munkanélkülieknek, stb.). A gyerekek jelene és jövője gyakran hangsúlyosan szerepel. Az USA két háza most szavazta meg (többévi elnöki elutasítás után) 4 millió gyerek egészségügyi biztosításának állami fedezetét. Sarkozy február 18-i javaslatai között többek között iskolakezdési támogatás és a sokgyerekesek családi pótlékának egyhavi megkettőzése szerepel.

A magyar mozgástér kisebb, mint Obamáé vagy Sarkozyé - ők hitelképesebbek, jobban elbírják a növekvő költségvetési deficitet és államadósságot. Nálunk egyelőre nemigen van több, mint ami a költségvetési elvonások növelésén, illetve a közkiadások csökkentésén keresztül átcsoportosítható. Tehát sok kiadást valóban csökkenteni, bizonyos adókat emelni kell. A szegények különös védelmére azonban mégis égetően szükség lenne. Megint azok vannak legnagyobb veszélyben, akik 20 éve folyamatosan vesztesek, és mára lét alatti létben élnek, illetve akik a piacon a leggyengébbek. Ennek ellenére a válságkezelő javaslatok között nincs kiemelt szerepe sem a szegények és legszegényebbek, sem az újonnan zuhanók védelmének. És nincs kiemelt figyelem a gyerekekre, a gyerekes családokra sem...  A költségvetési átcsoportosítások többnyire... az elosztás "perverzitását" erősítik. A kisebb (igaz, nem legkisebb) jövedelmek szja adókulcsa 18-ról 19-re, 1%-kal, a közepes jövedelműeké 2%-kal nő, a magasabb jövedelműeké, azoké, akik 4% különadót is fizettek, 2 százalékkal csökken."

 És egy nagy ugrással a cikk végére:

"A fenyegetés-büntetés növekvő szerepe egy jó évtizede látszó folyamatot igazol, amelyet akkor úgy írtunk le, mint a "civilizált" együttélés végét, a decivilizációs folyamatot, a jóléti állam kiváltását a büntető állammal. A decivilizáció áldozatainak (legyenek munkanélküliek, piacképes tudásból, lakásból, vagy szolgáltatásokból kiszorulók, gettóba szorítottak) le- és kiszakadása "megváltoztatja a civilizáció egész arcát. A most már beszűkült, de normaszabó társadalom számára mind feleslegesebbek és egyre gyűlöltebbek. Hogyan is válaszolhatnának hát másként kirekesztésükre, mint önfeladással, vagy azzal, hogy szembefordulnak a kitaszítókkal? A nyomor új fenyegetései pedig "odafent" kiváltják a köz- és magánerőszak új formáit. A sokasodó új szegényeket, hogy kirekesztésük legitimálható legyen, a hatalom bűnbakká teszi, s ebben a mechanizmusban tenyészik a rasszizmus és idegengyűlölet. Mindezzel gyengül a társadalmilag oly nehezen elsajátított tolerancia, idejétmúltnak tűnnek az átfogó szolidaritások, s a civilizáltnak vélt társadalmak eljutnak oda, hogy ismét tagadják minden egyén méltóságra való jogát."

Ferge Zsuzsa cikke itt olvasható.

„Mert mit ér az egész forradalom, ha nincs benne általános bujálkodalom"

Harmadikos gimnazistaként elvittek minket pályaválasztási tanácsadóba, ahol egy pszichológusnő azt mondta rólam, hogy konzervatív vagyok. (Azt, hogy milyen pályát ajánlott, már elfelejtettem.) Iszonyúan felháborodtam. 17 évem teljes öntudatával és lelkesedésével vallottam magam kommunistának, haladó gondolkodásúnak, forradalmárnak, és akkor ez a nő képes ilyet mondani... Sok év kellett hozzá, hogy rájöjjek, még több, hogy be is valljam, tényleg konzervatív vagyok, tartok minden újtól, ragaszkodom a jól bevált vagy egyszerűen csak megszokott dolgokhoz, hagyományhoz, nemzedékek által kiérlelt és elfogadott értékekhez, normákhoz. Sokszor lázadtam, sokszor fordultam szembe a többség véleményével, mert muszáj volt, de ezt valahogy rossz lelkiismerettel, szorongva tettem, a kényelmes kispolgár a lelkem mélyén csóválta a fejét - de hát muszáj volt...

Konzervatív kispolgár énem sok mindentől visszatartott, ha a „közéletben" nem is, de magánemberként mindenképpen. Erről egyszer már megemlékeztem a kábítószerek kapcsán... Innen az irigység a (nem létező) fiam korosztályának szabadsága, gáttalansága (nem tévesztendő össze a szabadossággal és a gátlástalansággal, de ki tudja, hol a határ közöttük) iránt.

*

Van úgy, hogy a dolgok - ezúttal a frissen olvasottak - furcsán sorba rendeződnek.

Coelho regénye: Tizenegy perc. Egy hozzám nagyon közelálló ember adta a kezembe, ezért olvastam végig. Rossz. Mesterkélt, tételszagú és darabosan megírt (fordított?) mű arról, hogy miért, hogyan lesz valaki (egy brazil lány Genfben) kurva, mik a kurvalét szabályai, és hogy a kurvának is van lelke, vannak álmai, és bízhat benne, hogy eljön érte a „királyfi hófehér paripán". „Botrányos" könyv, hiszen tele van - erotikusnak csak ritkán nevezhető - szexuális leírással. Vannak persze szép részei is, hiszen Coelho talán tényleg lehetne jó író is, ha nem tömegtermelne. Volt egy rész, ami különösen megragadott: egy kliens szado-mazora kényszeríti Mariát, aki átéli a fájdalom, a kiszolgáltatottság, a megalázás gyönyörét. (Ennél sokkal gyengébb, hiteltelenebb, ahogy szerelme „kigyógyítja" belőle - ugyancsak fájdalomterápiával.) Elmenni a végsőkig, a magam, a lehetőségeim végső határáig, kitapasztalni, hogy van-e egyáltalán ilyen határ - igen, itt hihetővé válik a mazochista gyönyöre.

*

Véletlenül épp aznap, amikor befejeztem a Coelhót, tette fel blogjára új bejegyzését Dávid/Clodius. A címe: Könyörgöm, nem lehetne eltávolítani Jézust az asztalunkról?? Ebben a hosszú, de megrendítően szép írásban is van egy szoft S/M epizód, részeként a szülőkkel, a nőkkel, a vallással és a (nem csak vallásos) hittel - a világgal folyó küzdelem (ön)elemzésének. Most juszt se ezt idézem, hanem:

„Én pogány vagyok a szó szoros értelmében. Afrodité híve, aki a keresztény teológia szerint pusztán a paráznaság pokolbéli démona...(T)ávol áll tőlem a földhözragadt materializmus. Ha van istenség, aki imádatra méltó, ki más lenne, mint a szerelem gyönyörűséges istennője...? Eleve a szerelem az egyetlen erő a világon, ami képes beragyogni egy életet, igaz persze, hogy pokollá is változtathatja azt. Persze az én hitem más. Bármennyire is igyekszem, én inkább csak minden erőmmel hinni szeretnék, de ez idáig még nem sikerült igazán megszabadulnom az apámtól örökül kapott makacs materializmusától és ateizmustól. Ugyanakkor az élet túlságosan megmagyarázhatatlan és irracionális jelensége a halott Univerzumnak ahhoz, hogy képes legyek elhinni, nincsenek istenek, és minden, de minden, az, hogy ezeket a sorokat írom most, nem több véletlenek majdnem végtelen sorozatának puszta összejátszásánál...

...Pokolba az erkölccsel és a tisztasággal. Mit is mondott Winston Smith Juliának [Orwell: 1984]? Gyűlölöm az erényt. Azt akarom, hogy mindenki legyen velejéig romlott... A magam módján én magam sem vágyok másra."

A linkfalamon hónapok óta ott van a „Clodius, az anarchista" link, felhívva a figyelmet arra a blogra, ahol az - Ensel Dávid néven is író - fiatalember társakat próbált toborozni egy anarcho-kommunista mozgalomhoz. A hol jobb, hol gyengébb, de általában hosszú cikkek a szerző harcosan vállalt s elfogult nézeteivel vitára ingerlők, de mindig elgondolkodtatóak. Nézet- és vérmérsékletbeli különbségeink ellenére Dávid az elvtársam, a szó legszorosabb értelmében: mindketten utáljuk ezt a mára körülöttünk kialakult világot, úgy véljük, hogy ennek rendszerbeli okai vannak, és hiszünk abban, hogy a kapitalizmus nem a történelem vége, hogy létezhet - léteznie kell - egy igazságosabb, emberhez méltóbb társadalomnak. Hogy valóban létrehozható-e (legalábbis az általam belátható jövőben), abban én mélységesen szkeptikus vagyok, ő viszont tenni akar érte. Nagy köztünk a korkülönbség - koron itt nem csak az életkort értve.

A fent idézett bejegyzés azonban nem ezen a blogon jelent meg, hanem másik - személyesebb, líraibb, hibátlanul szép írásokat tartalmazó - blogján, a Külvárosi gerillán.

*

Clodiustól egyenes út vezet egy másik, közelmúltbeli olvasmányomhoz, Konok Péternek a 20. századi baloldali radikalizmusokról írt monográfiájához. A kor mainstream szociáldemokráciájával és bolsevizmusával viaskodó számtalan irányzat között természetesen ott vannak az anarchisták, s az anarchisták egyik szárnyaként az anarchokommunisták. Azt kell mondjam, semmit nem tudunk róluk, az eszméikről, hitükről, önfeláldozó tetteikről, pitiáner, a homousion-homoiusion vitát idéző belső marakodásaikról. Pedig izgalmas és tanulságos elmélyedni a száz évvel ezelőtti német munkásmozgalom elméleti vitáiban; tényeket megismerni arról, hogyan számolt le az orosz-szovjet bolsevizmus a kommunista „világközpont" akaratával  szembeszegülő anarchistákkal, tanácskommunistákkal; vagy éppen felidézni '68 képzeletet és ösztönöket (benne a társadalmi igazságba vetett hit ösztönét) felszabadító - pl. szituacionista - mozgalmait.

Száz-százhúsz éve éppúgy, mint 1968-ban a társadalmi forradalomért folytatott küzdelem szorosan összekapcsolódott az életmód, az erkölcs forradalmával is.

Persze arra is emlékezni kell, hogy nem csak baloldalon: a tett kultusza, a veszélyesen élni nietzschei jelszava a fasizmust is megihlette; „Vivere pericolosamente!" - hirdette Mussolini.

*

A Magyar Narancs eheti számában, az Egotrip rovatban, Salamon János filozófus „Tévelygéseink"-ről ír. „[Az] akaratgyengeség állapotában elkövetett tudatos esztelenségek egyik, Platón óta bevett értelmezése szerint... az ész kiűzhető az otthonából; az irracionális, ösztönös vágyaink olykor vagy akár rendszeresen is felülkerekedhetnek a tisztánlátásunkon. A klasszikus felfogás szerint a mindnyájunk által ösztönösen vágyott jó élet nem lehet a miénk, amíg ösztönös vágyaink uralnak bennünket."

„... A lélek racionális kontrolljára épülő klasszikus modell az idők során sokat veszített a vonzerejéből. A felvilágosult ember egyáltalán nem bánja, ha végtelen vágyai uralják a lelkét, amennyiben ezek valamiféle rendszerben, fegyelmezett sorban állva várnak beteljesülésükre." (Ilyen lehet például a meggazdagodás vágya vagy éppen a társadalmi igazságosság iránti vágy.) „Csakhogy az ilyen szűkölő józanságot a romantikus lélek nem szenvedheti...

A tévelygés fizikai értelemben egyszerűen csak a legrövidebb, morális értelemben viszont a jó élethez vezető legrövidebb útról való letérést jelenti. A tudatos - vagyis az ész jelenlétében előforduló - morális eltévelyedés megfejthetetlennek tűnik, ha feltételezzük, hogy itt a legrövidebb utat mindig az ész jelöli ki. Ezt a klasszikus feltételezést söpri félre a vágyak demokratikus, az ész trónfosztásával végződő forradalma... A posztfelvilágosodott, posztmodern, romantikus lélek már nem jó vagy boldog, hanem autentikus  életre vágyik. Számára az akaratgyengeséget nem a vágyak fölötti racionális kontroll, de a velük való spontán, közvetlen, baráti viszony elvesztése jelenti."

*

Hááát... Nem tudom.