Írni a lehetetlenről, a pokolról, aminek szemtanúja voltam. Bő két évtizeden át küzdött Vonnegut azzal a belső kényszerrel, hogy megírja azt, amit fiatal katonaként és hadifogolyként átélt: Drezda 1945. februári bombázását, felégetését, amelynek 130 ezer áldozata volt. Az angolszász légierő terrorbombázása nagyobb pusztítást végzett, mint félévvel később a Hirosimára ledobott atombomba.

Hirosimáról már gyerekkoromban rengeteget hallottam, olvastam - Drezdáról semmit. Rotterdam, Varsó, Coventry német terrorbombázásáról - s persze Guernicáról - sokat tudtam, Drezdáéról, Hamburgéról csak évtizedekkel később olvastam. A 70-es években jártam Drezdában, láttam a romos Frauenkirchét; igen, háborús mementó, gondoltam. De hogy valójában minek a mementója, azt nem tudtam.

Vonnegut könyvében az a döbbenetes, ahogy fekete humorban és a szó szoros értelmében vett mesében - elmesélésben - keveredik a fantázia, az álom és a háború realitása. Mert az emlékezőnek csak így válik kimondhatóvá.

Régi adósságot törlesztettem.

A jövő héten a Fidesz országgyűlési határozattal kötelezi Orbánt, hogy vétózza meg a következő hétéves költségvetést, valamint a - segély- és hitelkeretből álló - európai helyreállítási alapot, ha nem ejtik a Magyarország ellen folyó jogállamisági eljárást, illetve ha bármilyen politikai feltételhez kötnék a pénzek folyósítását. (Erről itt olvashatsz.) Ugyanakkor több vezető európai politikus, legutóbb az Európai Tanács elnöke és a német kancellár is szükségesnek mondta a pénzkifizetés bizonyos feltételekhez kötését, a költéseknek a korábbinál szigorúbb ellenőrzését, például az Európai Ügyészség felügyelete alá helyezését, amelyhez, ugye, Magyarország (Orbán) éppen ennek elkerülése végett nem hajlandó csatlakozni. Patthelyzet vagy blöff?

Az Európai Unió alapokmány és jelenlegi eljárási rendje szerint Orbán valóban megakadályozhatja a költségvetés elfogadását. Ezzel azonban azt kockáztatná, hogy leállna a különböző támogatások kifizetése. A helyreállítási alap elvben akár leválasztható is lenne a hétéves költségvetésről, vagyis a gyors pénz reményében Orbán megteheti, hogy az előbbit megszavazza, az utóbbit, a távolabbi pénzt blokkolja, amíg a többiek nem engednek neki (meg a lengyeleknek, cseheknek). A kérdés csak az, hogy Merkel, Macron, Michel és a többiek meddig hagyják magukat zsarolni egy kis közép-európai ország diktátorától. 

Szerintem nem sokáig. Orbán pókerpartija felgyorsíthatja azt az elkerülhetetlen folyamatot, amit egyesek az Európai Unió szétesésének tartanak, mások viszont "többkörös" vagy "többsebességes" uniónak neveznek. Vagyis a jelenleg is létező "megerősített együttműködés" elvére és gyakorlatára támaszkodva, lényegében az eurózónára alapozva létrejöhet egy szorosabb együttműködés - ami öltheti egy Új Európai Unió, egy Európai Konföderáció formáját, kiüresítve a jelenlegi huszonhetek szervezetét. Ez a kör elfogadná saját költségvetését, újból meghatározná az együttműködés alapelveit, minden bizonnyal megerősítve a jogállami kritériumokat is. A többiek, a szegényebb peremországok pedig majd eldöntik, hogy akarnak-e csatlakozni. Ha nem, hát be kell majd érniük némi alamizsnával és a "körön kívüliek" másodrendű szerepével.

Magyarország viszont reménykedhet a Türk Tanács támogatásában. (Ezt viccnek szántam.)

Politikai határokon átívelő, "össznépi" felháborodás söpör végig a Facebookon (meg, gondolom, máshol is) a volt perui nagykövet bűnügyében hozott bírói ítélet nyomán. Mint ismert, egy nemzetközi pedofil hálózat felgöngyölítése során 19 000 gyermekpornó képet találtak a számítógépén, és a külügyminisztériumnak kellett hazamenekítenie. 

Semmi kétségem, hogy az enyhe ítéletben (egy év börtön, felfüggesztve) szerepet játszott Kaleta státusza, politikai beágyazottsága. Ha, teszem azt, Kalányos Józsiról lenne szó (nem jellemző), évekig rohadna a börtönben. De most nem erről akarok írni, ebben nincs semmi meglepő a mai ítélkezési gyakorlatban. Ami foglalkoztat, az az autodafé hangulat, a felháborodva tiltakozók érvelése. Hogy ugyanis a "mocskos pedofil". Az pedig hab a tortán, hogy nekimentek a védőügyvédnek is, hogy merészel "egy ilyet" védeni.

A pedofília szerintem is mocskos dolog. Ha valaki védtelen gyerekkel szexel, védtelen gyereket erőszakol meg, valamint aki ilyet fényképez, filmez, azt én is hosszú évekre börtönbe küldeném, az előbbieket esetleg kasztráltatnám is. Viszont sehol se láttam, hogy Kaleta ilyet tett volna. Ha felmerült volna, hogy a képeket azért gyűjtötte, mert ennek alapján rendelt, akkor aligha ússza meg. Valószínűleg már haza se lehetett volna hozni. Ő - feltételezem - csak jókat maszturbált a képeket nézegetve. Márpedig - túl azon, hogy ilyen képek birtoklása is bűncselekmény - ez betegség. A pedofília mentális betegség, hajlam, amin vagy tud uralkodni valaki, vagy nem. Ennek megfelelően nekem az ítéletből a kényszergyógykezelés hiányzik.

Ami pedig az ügyvédet illeti. Súlyos tévedés, ha valakit a - legális - hivatása miatt ítélnek el erkölcsileg, ha összetévesztik a foglalkozást a személlyel. Mester Csaba "számláján" súlyosbító körülményként szerepel, hogy a Fehér Liliom Egyesületben (is) tevékenykedik, amely szexuális abúzus áldozatain igyekszik segíteni. Feltételezem, nem ugyanazért a tarifáért, mint amit Kaletától kapott. Sőt, azt feltételezem, hogy a sztárügyvédi gázsijából fedezi a különbséget.

A bejegyzés címe szándékom szerint egyszerre tükrözi, hogy fontos dolgok történnek Amerikában, illetve azt, hogy bizonytalan vagyok e fontos dolgok megítélésében.

Az utóbbi napokban sok okosat olvastam arról a forrongásról, ami George Floyd meggyilkolása nyomán végbemegy az Egyesült Államokban. Sok egymásnak ellentmondó okos véleményt. Faji lázadás? Több évszázados bűnök számonkérése? Felkelés a súlyos társadalmi igazságtalanságokat szülő rendszer ellen? Egy olyan társadalmi rendszer ellen, amelyben a faji diszkrimináció csak egyike az igazságtalanságoknak. "A múltat végképp eltörölni! Rabszolgahad, indulj velünk!" ?? Azt látom, hogy a Föld nem fog "sarkából kidőlni", hiszen a világ sorsát kézben tartó multicégek gyorsan "felvették a ritmust" - lásd a Johnson & Johnson fekete és barna sebtapaszait, az Uncle Ben's névváltoztatását stb. Innen, a fotelemből nézve nevetséges gesztusok. De hát én nevetségesnek - illetve felháborítóan primitívnek - tartottam azt is, amikor a píszí jegyében megtisztították a nigger szótól Mark Twain Huckleberry Finnjét, vagy hogy lényegében feketelistára tették a Tamás bátya kunyhóját, ifjúságom kedves regényét. Persze, tudom, ma már nem niggerezünk, és nem hatódunk meg egy készséges rabszolga sorsán. Sőt, ma már ott tartunk, hogy Tamás bátyának kell tekintenünk a 60-as évek fekete polgárjogi mozgalmának vezéralakját, Martin Luther Kinget, mert békés úton akarta elérni az egyenjogúságot. Az egyenlő jog - ha a törvény betűjét tekintjük - meg is valósult, az egyenlő lehetőségek távolról sem. Vagyis sz...t se ért, amit King tiszteletes elért?! Vissza a 60-as évek másik útjához, Malcolm X-hez, a Fekete Párducokhoz, a nagyvárosok nyaranta lángba boruló fekete gettóihoz?

Vagy a jogos elégedetlenséget, indulatokat levezeti a szobordöntés, a 19. századi polgárháború rabszolgaságpárti - vesztes - alakjainak száműzése a közterekről, a nemzeti emlékezetből? És nem csak az övéké. Hiszen rabszolgatartó volt az Egyesült Államok alapító atyáinak sora, élükön George Washingtonnal és Thomas Jeffersonnal. És rémséges történelmi bűnökért felelős Kolumbusz is, aki nemcsak felfedezte Amerikát, hanem megkezdte az őslakosság kiirtását is, és tulajdonképpen első számú jelképe a földrész feletti európai, fehér uralomnak.

Tegyük fel, hogy eltávolítják Lee tábornok, Jefferson és Kolumbusz összes szobrát, átneveznek többezer utcát és teret. És akkor mi van? Úgy értem, a szimbolikus téren kívül mi változik? Egy olyan társadalomban - nevezzük nevén: a kapitalizmusban - amelynek lényegéhez tartozik az egyenlőtlenség. Tegyük hozzá: a növekvő egyenlőtlenség, mert úgy tűnik, a második világháború utáni évtizedek (inkább nyugat-európai) "gondoskodó", "szociális" kapitalizmusa a múlté. 

Lesz-e egy lefilmezett aljas gyilkosság okozta zsigeri felháborodásból tudatos rendszerváltoztatást szándékoló, forradalmi mozgalom? Szimpatizálok a seattle-i utcafoglalókkal - ahogy szimpatizáltam 1968 berkeley-i egyetemfoglalóival, a párizsi diákokkal. De tartok tőle, hogy a rendszer erősebb, végül is integrálja, semlegesíti őket. (Is.)

Vissza a szobrokhoz. Politikusok, más közéleti emberek, de akár írók művészek köztéri szobrai (meg a róluk elnevezett utcák, terek) egy társadalom konkrét időszakának, állapotának értékrendjét fejezik ki. Vagyis részei az adott társadalom történetének, eszmélésének - és persze ezek zavarainak. És ez a történelem nem tüntethető el, akkor sem, ha a következő évtizedek, századok emberei - ugyanazon társadalom ma élő egyedeinek bizonyos csoportjai - már másképp ítélik meg a tevékenységüket.

Nem szabad hát szobrot dönteni? Marhaság. Nyilván nem kívánom vissza a budapesti Sztálin-szobrot. De van egy lényeges különbség, mondjuk, Jefferson és Sztálin szobra között. Thomas Jeffersonnak, a Függetlenségi Nyilatkozat szerzőjének egy egész társadalom (jó, mínusz indiánok, fekete rabszolgák) értékítélete állított szobrot, Sztálinnak egy szűk, a társadalmon erőszakot tevő, talpnyaló politikai csoport. És bár most a Jefferson rabszolgatartó mivolta miatt a szobrát (is) eltávolítani kívánók van előtérben, nincs kétségem afelől, hogy az Egyesült Államok társadalmának többsége más véleményen van. Miként - hogy visszaugorjak Európába - Churchillt (Angliában egyesek az ő szobrát, emlékét is kikezdték) se azért "szeretjük", mert a brit gyarmatbirodalmat védelmezte, hanem mert képes volt összehozni a Hitlert végül térdre kényszerítő koalíciót. (Plusz persze vannak, sokan, akik kérlelhetetlen antikommunistaságáért is tisztelik.) 

A szobordöntéssel - és tulajdonképpen magával a szoborállítással! - alapvető probléma az is, hogy nem lehet megmondani, hol a határ. Jó, Sztálin szobrát el kellett távolítani. De Károlyiét? Miért kéne jobban tisztelnünk a helyére visszaállított Tisza Istvánt? Száz évvel ezelőtt élő és indokolt volt minden Trianon-emlékmű, egy társadalom valódi fájdalmát fejezte ki. De most indokolja valami a Kossuth téri Trianon-árkot? Már a sebek kéjes felvakarásán túl? (Persze. Egy velejéig hazug politikai banda - amúgy szerintem téves - napi taktikázása.)

Mint már többször megírtam, szemben ifjúkori önmagammal, már nem hiszem, hogy a múltat el lehetne törölni. A múltat, a múltunkat megérteni kell.

Az úgy van, hogy napok óta motoszkál bennem, hogy írni kéne az amerikai (és már brit) szobordöntési - azaz múlteltörlési - hullámról. Valamiért még nem szántam el rá magam; talán az zavar, hogy alapjában véve rokonszenvezem azokkal, akik csinálják, bár azzal, amit csinálnak, nagyon nem. Az élet ilyen bonyolult. Úgyhogy addig is, idemásoltam egy 2013. szeptemberi - merőben irodalmi fogantatású - bejegyzésemet:

Az úgy volt, hogy tegnap föltettem a blogra egy Doderer-idézetet, amely olvasás közben nagyon megfogott, aztán – mikor már kinn volt – nyomban ráébredtem, hogy mennyire nem értek egyet vele. De otthagyom. Hiszen nyilvánvalóan van valami mélyebb oka annak, ha megfogott.
"Az élet szüntelenül feltételezi a szakítást mindennel, ami volt… jelen csak így van. Minden valódi elhatározás, minden döntés megsemmisíti a múltat…”
Az egy dolog, hogy maga a regény (még javában benne vagyok) szerintem cáfolja ezt a tételt. Ennél fontosabb, hogy én pontosan az ellenkezőjét gondolom: tudniillik, hogy a múlt megsemmisíthetetlen, benne van a jelenünkben – és így a jövőnkben is. Bennünk van. Egy dolog, egy ember bizonyos szempontból azonos önmaga történetével. Ezzel a múlttal – a múltunkkal, a múltammal, a múltaddal – sok mindent lehet tenni: lehet rá büszkének lenni, és lehet megbánni; vállalni vagy letagadni; tanulni belőle, vagy elfeledni… Egy dolog lehetetlen: meg nem történtté tenni, megsemmisíteni. Illetve csak úgy lehet, ha magamat is megsemmisítem. Illetve... mégse lehetetlen: magánéletből és politikából egyaránt tudok rá példát…
Egy személyiség önmegsemmisítése (vigyázat! nem fizikai öngyilkosságról beszélek) valóban szakítás mindennel, ami volt, de akkor kicsit módosítani kell az idézetet: „így csak jelen van”. Élet nincs.
És a múltat akkor se lehet eltörölni.

 „Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.”

Már régóta József Attilának ezek a sorai jutnak eszembe a hol őszinte, hol álságos trianonozásokról; tíz éve is ezzel kezdtem az évfordulós bejegyzésemet .

A többségnek még ma is fáj Trianon, noha alig tud róla valamit – írta tegnap a hvg.hu egy friss felmérést ismertetve. Lássuk be, igazán így lehet búsmagyarkodni, Nagy-Magyarországot siratni, vagy eszelősen – vagy inkább nevetségesen – skandálni, hogy „Nem, nem soha!” meg „Vesszen Trianon!”

A félreértések elkerülése végett: az 1920. június 4-én a versailles-i Trianon-palotában aláírt békeszerződést igazságtalan, megtorló jellegű diktátumnak, a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájának tartom.

Egyéb, nem lényegtelen előírások (max. 35 ezer fős, önkéntes hadsereg – vagyis a hadkötelezettség tilalma –; Magyarország nem gyárthat vagy vásárolhat tankokat, repülőket, páncélosokat, hadihajókat; később megállapítandó jóvátétel fizetése 30 éven át – zálogul a magyar állam minden vagyonát és bevételét a Jóvátételi Bizottság ellenőrzése alá helyezése stb.) mellett és előtt természetesen a területi rendelkezések voltak a legsúlyosabbak, beleértve azok gazdasági következményeit is.

A Magyar Királyság (Horvátország nélkül számított) 282 ezer km²-es területe egyharmadára, 93 ezer km²-re csökkent, vagyis Magyarország közepes méretű európai országból  - és egy birodalom egyenrangú részéből! - a térség egyik kisállama lett. Lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra (43 %-ra) csökkent. Színmagyar területek kerültek az utódállamokhoz, de az elcsatolt területeken élő 10,6 millió főből 3,2 millió (=30,2 %) volt magyar, ami – figyelem! – azt is jelenti, hogy csaknem 70 százalékuk nem magyar volt.

S ezzel – minden hisztérikus összeesküvés-elmélettel szemben – máris Trianon tényleges okainál vagyunk. Ez egy soknemzetiségű ország volt, ahol a 19. század végén még kisebbségben voltak a magukat magyar anyanyelvűnek vallók (a népszámlálások nem nemzetiségre, hanem a mindennapi érintkezésben használt nyelvre kérdeztek rá); 1890-ben a lakosság 48,61 százaléka vallotta magát magyarnak, 1900-ban 51,48, 1910-ben 54,56 százaléka. A változás, a magyarok enyhe többségbe kerülése, mind a természetes – elsősorban az urbanizálódásból adódó – asszimilációnak, mind az erőszakos – állami – asszimilálásnak volt köszönhető. Utóbbi legismertebb példája az 1907-es „Lex Apponyi”, amely megvonta az állami támogatást a csak anyanyelven oktató nemzetiségi – elsősorban egyházi fenntartású – iskoláktól. (Egyáltalán nem mellékesen: a korabeli Nyugat-Európa liberális felfogásának megfelelően a lakosság kb. 5 százalékát kitevő zsidókat nem nemzetiségnek, hanem hitfelekezetnek tekintették, így hát a magyar többséghez az asszimilálódott zsidók is hozzájárultak.)

A magyar – mai kifejezéssel – politikai elit (tisztelet a kivételnek) képtelen volt kezelni a soknemzetiségű létet; emlékezzünk: az 1848-as forradalom vezetői is sokáig (szinte a bukásig) azt az álláspontot vallották, hogy Magyarországon csak egy politikai nemzet van: magyarul és nem magyarul beszélő magyarok. S ez a megközelítés lényegében nem változott az első világháborúig, Tisza Istvánig és Apponyi Albertig. Mire a világháború – amelynek Osztrák-Magyar Monarchiaként a kirobbantói, ha nem is egyedüli okozói voltunk – véget ért, lényegében már minden el is dőlt. A románokkal, csehekkel, szerbekkel és horvátokkal folytatott titkos tárgyalások és megállapodások garantálták az „utódállamok” létrehozását, a győztesek szemében agresszív, ellenséges Magyarország tudatos meggyengítését. Ami Magyarországgal történt a világháború után, az ugyanis csak része volt a győztesek érdekeit – és bosszúvágyát – kifejező általános európai újjárendezésnek.

A múlt heti Élet és Irodalomban TGM – szokottan fensőbbséges stílusában – ostorozza a műveletlen magyar értelmiséget, politikusokat és közvéleményt, amiért nem érti, hogy Trianon nemcsak magyar ügy volt, hanem szlovák, román, horvát sorskérdés is. TGM-nek sajnálatosan igaza van, hogy valójában nem is meg nem értésről van szó, hanem súlyos ismerethiányról, sőt a megismerés igényének hiányáról. Nem érthetjük meg, hogy mi történt velünk száz éve – sőt, hogy mi történik a jelenben –, ha nem figyelünk a többiekre, akiknek sorsa történelmileg, kulturálisan és a mindennapokban is összefonódott a mienkkel.

Visszatérő kérdés, hogy mire való a történelemre emlékezés. Merengjünk a múltunkon, sirassuk az elveszített nagyságot vagy „nagyságot”? Vagy igyekezzünk megérteni a jelent, alakítani a jövőt? A „legnagyobb magyar” szerint a Múlt elesett hatalmunkból, a Jövendőnek urai vagyunk. 

Kicsit olyan vagyok, mint a viccbeli Móricka: mindenről az (=ő) jut az eszmbe:

https://hvg.hu/cegauto/20200526_Itt_egy_Hummer_terv_ami_lehet_jobb_mint_a_gyariake

Megint találomra (szemüveg nélkül) vettem le egy könyvet a polcról, ezúttal az Európa Zsebkönyvek sorozatból. Franz Josef Degenhardt (1931-2011) németül 1975-ben, magyarul 1979-ben megjelent Üszkös terep című regényét. Semmit nem tudtam az íróról. A könyvet Bor Ambrus fordította, akiről nekem azonnal egykori kedvencem, Heinrich Böll jutott eszembe, akinek a legtöbb könyvét ő tette át magyarra. A párhuzam teljesen helytállónak bizonyult, bár természetesen nincs szó a három évvel korábban Nobel-díjjal elismert nagy író utánzásáról. Mindketten a hatvanas-hetvenes évek Németországáról írtak, s mindketten balról - még ha baloldaliságuk eltérő hangsúlyokat hordozott is. Böll liberális polgári szociáldemokrata volt, Degenhardt a regény írásakor éppen (hosszú) úton a szociáldemokratáktól (SPD) a kommunistákhoz (DKP). Mindkettőjüket foglalkoztatták a korszak Nyugat-Németországának olyan jelenségei, mint a jóléti államban is érezhető osztályellentétek, a (még) továbbélő náci szellem, a jobboldali hecc-sajtó, valamint az ezekre adott torz válasz, a szélsőbalos terrorizmus (a Baader-Meinhof csoportnak is nevezett RAF - Vörös Hadsereg Frakció). Degenhardt regényében egyértelmű az 1968-as diáklázadások melletti/utáni nosztalgia is.

Az Üszkös terep főhőse az író alteregója: negyven körüli, balos fiatalokat (is) védő ügyvéd, Bruno Kappel. Eltűnt, illegalitásba vonult egykori barátnőjét keresi kétségbeesetten, hogy eltérítse a terrorizmustól. A regény 1974-ben játszódik, hat évvel '68 után (ez többször, hangsúlyosan megemlíttetik), két évvel Andreas Baader, Ulrike Meinhof és a csoport más tagjainak letartóztatása után, de még az évekig elhúzódó bírósági processzus és a RAF-terror azt követő véres fellángolása előtt. A keresés során Kappel elvetődik Ruhr-vidéki szülővárosába. A kisváros lakosságát az tartja lázban, hogy egy munkás-üdülőtelepet ki akarnak sajátítani, hogy katonai bázist hozzanak létre. Munkásvezérek, környezetvédők, baloldali aktivisták és anarchista terroristák tűnnek fel a kocsmai beszélgetésekben és a buliba torkolló területfoglalásban - majd a hatóságok erőszakos rendteremtésekor. 

Furcsa érzés volt olvasni a könyvet: ifjúkorom köszönt vissza. 

Az csak ráadás, hogy amikor most az interneten rákerestem Degenhardtra, kiderült, hogy elsősorban mint dalszerző-énekes volt ismert. Íme egy dal, a "Deutscher Sonntag" egy tipikus, unalmas kisvárosi vasárnapról. (A lemez címe: Ne játssz mocskos gyerekekkel)

Ja! Majd elfelejtettem: nagyon tetszett az Üszkös terep.

Orbán Viktornak, azt hiszem, mindenkit sikerült péntek délután meglepnie, amikor Belgrádban(!) bejelentette, hogy május végén visszaadja a rendkívüli felhatalmazást. Szerintem rövidesen jön egy újabb meglepi: a parlament feloszlatása és előrehozott választások kiírása. "Az első csatát megnyertük" - mondta O.V. ugyancsak pénteken, értve ezalatt, hogy a várakozások ellenére nálunk nem vált olyan pusztítóvá a COVID járvány, mint Dél-Európában vagy az USA-ban. Jöhet tehát a második "csata": O.V. főparancsnok felhatalmazást kér az ő népétől, hogy felvegye a harcot a gazdaság újjáépítéséért. Ez természetesen feltételezés, de van egy-két érvem.

Miért kell visszaadni a kormánynak (= O.V-nek) a járványra hivatkozva kért és megkapott rendkívüli jogkörét, amikor maga a kormányfő jósolta be, hogy ősszel jön a járvány újabb hulláma, a gazdasági válság - a termeléscsökkenés, a munkanélküliség - valódi mértéke pedig egyelőre beláthatatlan? Lehet ok persze a nagyon rossz nemzetközi visszhang, de ez Orbánt nem szokta érdekelni. Viszont a felhatalmazási törvény kizárta választások kiírását (akár bármi okból megüresedett képviselői hely betöltésére is). Vagyis ha visszaáll a "törvényes rend", akkor már nincs akadálya egy akár nyárvégi voksolásnak.

Egy előrehozott választás mellett szól a Fidesz közvélemény-kutatások szerinti erős - a járvány idején megerősödött - támogatottsága. Viszont ki tudja, mi lesz a helyzet 2022-ben?

Az ellenzék két-három hónap alatt aligha lesz képes vonzó és ütőképes alternatívát - közös programot kidolgozni, közös miniszterelnök-jelöltet, a körzetekben egyeztetett módon egyetlen, a DK-tól a Jobbikon át a Momentumig minden párt által támogatott képviselőjelöltet állítani. Egyelőre - nem utolsósorban a kormány fojtogató húzásai miatt - nem sikertörténet Budapest és más nagyvárosok ellenzéki vezetése sem.

A munkájukat vesztett tízezrek (már több mint százezren vannak) még kapják az álláskeresési támogatást, sőt ezt a választási kampány során még meg is lehet toldani egy vagy két plusz hónappal, hogy mindenki lássa: "Egyetlen magyar sincs egyedül!" De ha a válság - mint azt sokan jósolják - elhúzódik, akkor az elégedetlenség is megnőhet. A legszegényebbek, legelesettebbek, akiket a válság a leginkább sújt, úgyse mennek szavazni, vagy ha igen, akkor úgy voksolnak, ahogy a közmunkát osztó polgármester parancsolja.

Szóval a tippem egy legkésőbb szeptember elején megtartandó választás - és Orbán elsöprő győzelme.

Én már nem tudok elmenni ebből az országból...

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.

József Attila verse számomra a magyar irodalom egyik legtökéletesebb alkotása. És valahányszor elolvasom, mindig egy másik versszak az, ami megragad. (Mondjuk, az "Akár egy halom hasított fa..." kezdetű mindig, de ehhez már rég nem kell újraolvasnom.)

Ma - bizonyos összefüggések folytán - a fenti szakasz.