(Több mint két éve nem írtam ebbe a – szívemnek kedves – sorozatba, nem volt rá ok, ürügy. Most hirtelen kettő is támadt. Először mondom azt, amit majd később, pár nap múlva írok meg: a véletlen (sors?) hozta úgy, hogy a legutóbbi, 2014. áprilisi „hordalék” az orosz nyelvhez, kultúrához, egyáltalán: az oroszokhoz fűződő viszonyomról szólt. Nos, két napja tudtam meg, hogy meghalt az ott is emlegetett, csodálatos vlagyimiri irodalom-tanárnőm, Inna Lvovna Almi. Írni fogok róla meg az irodalom iránti szenvedélyről, de azt még érlelnem kell. Most a könnyebbik téma jön.)
Kezdődik az olimpia, és nem fogom nézni. Nem maradok fenn ezért éjszaka, nem kelek hajnalban, és ami még inkább a múló – és változó – idő jele: mindez nem is izgat, nem sajnálom. Meg fogom persze hallgatni reggel a (nem kormány-) rádió sporthíreit - sport és politika úgy látszik, tényleg elválaszthatatlan -, és biztos megnézek majd néhány napközbeni összefoglalót a tévében meg az interneten, de a régi szenvedély oda. Valaha volt. Sporteseményekre, közvetítésekre, sportolókra, riporterekre – és mindezekben persze magamra – emlékezem.
*
Az első olimpia, amelyről tudatos emlékem van, az 1956-os melbourne-i. Nem tudtam a ma oly sokat emlegetett, „véres” magyar-orosz vízilabda döntőről, és már aligha tudnám felsorolni mind a 9 aranyérmünket – ami nagy csalódás volt a helsinki 16 után. Emlékszem természetesen Gyarmatiékra, Papp Lacira, Kárpáti Rudolfra meg Keleti Ágnes tornász 3 egyéni, plusz a kéziszer-csapatban szerzett aranyára. De a legélesebben – egykorú emlékképként – az ötlik fel, hogy hosszú várakozás után az első aranyat az Urányi-Fábián kajak kettős szerezte 10 ezer méteren (amit azóta töröltek az olimpiák programjáról, mert „uncsi”, nem fotogén). Na, mégis majdnem sikerült felsorolnom a kilenc aranyat – a kardcsapatot felejtettem ki, pedig az évtizedeken át mindig a mienk volt. „Mienk” – a sport tényleg kihozza az emberből a nemzeti közösséghez tartozás élményét.
Az első tévés olimpiánk az 1960-as római volt. Előző évben lett tévénk, a mezőgazdasági műsorok kivételével valószínűleg mindent néztünk a heti négy vagy öt napos, néhány órás műsorból, a legemlékezetesebb abból az időből (13 éves voltam), hogy fekszem anyám mellett az ágyban, és nézem – mit nézem? csodálom! – a garmisch-partenkircheni műkorcsolya Európa Bajnokság sok-sok órás közvetítését. Azonnal felötlik a Kilius-Bäumler páros – a gyönyörű Marika és a snájdig Hans-Jürgen – (hogy aztán pár évvel később a szovjet Protapopov házaspár legyen a kedvenc), és valamitől emlékszem még a Mozart Török-indulójára korcsolyázó Emerich Danzerre (azt hiszem, második lett) – fura dolog az emlékezet. És hát, ha műkorcsolya, akkor persze Vitray… Ma képtelen vagyok megnézni magyar tévécsatornán egy focimeccset, a riporterek miatt. A júniusi EB-n, amit lehetett (kevés meccsre voltam kíváncsi), a ZDF-en vagy az ORF-en néztem. Vitrayval jó volt. Ahogy egész más stílusban, más médiumon Szepesi volt fenomén: az ő hangján van meg nekem Balczó 1972-es müncheni futása…
Szóval a római olimpia. Itt már tényleg nem tudom felsorolni a – mindössze – hat aranyat (a számra emlékszem, ahogy a négy évvel későbbi tokiói 10-re is, de aztán elszakad a fonal) a kenus Parti János neve ötlik fel, meg az öttusázóké – Balczó András, Nagy Imre, Németh Ferenc. Meg egy fura emlék: ülünk „vasárnapi” apukánkkal a Hungária Kávéházban, a dobos torta mellett latolgatjuk az olimpiai esélyeket, és szóba kerül a három (vagy négy?) nap után vezető Nagy Imre. „Hát ő nyilván nem nyerhet”, mondja nevetve apám. Nem emlékszem, azonnal „leesett-e” nekem a „tantusz”. Egyébként Németh lett az első, Nagy a második, és nem tudok róla, hogy ez „felsőbb” intézkedésre történt volna így. És egy nem magyar emlék: a férfi 100 méteres gyorsúszás döntője. Az ausztrál Devitt (az ő nevére már nem emlékeztem) és az amerikai Larson (az övére igen, meg a 3. brazil Dos Santosére is) pontosan ugyanolyan időt – 55.2 mp-et ért el, a századokat akkor még nem mérték, sokáig nem lehetett tudni, melyikük a győztes, akkor még szerintem víz alatti videófelvételek se készültek, talán a tévéközvetítés filmjének elemzésével döntöttek Devitt javára.
Az 1964-es tokiói olimpia számomra a „zsebrádiós” olimpia volt: a megnyitó a születésnapomra esett, és egy zsebrádiót kaptam anyáméktól ajándékba. Óra alatt, ha a tanár nem figyelt oda, azt hallgattam, nemcsak az olimpia, hanem az angol választások miatt is, amit a munkáspárti Harold Wilson nyert… Amúgy a rádiós közvetítések közül egyre emlékszem: Rejtő Ildikó maratoni hosszúságú döntő csörtéjére (női tőrvívás).
1968 Mexikó – messze volt, és az ember akkoriban egyébként is mással volt elfoglalva; Varga Zoltán árulása ugrik be elsőnek, aztán a 400 m-es síkfutás győzelmi emelvényén a „Black Power” mellett tüntető amerikai futók, és persze Bob Beamon fantasztikus 8.90-es távolugró világcsúcsa. És ott nyert először magasugrást valaki úgy, hogy háttal ugrotta át a lécet: a számot forradalmasító Dick Fosbury.
1972 München: az izraeli sportolók elleni gyilkos palesztin terrorakció, Mark Spitz – no meg a fantasztikus Balczó András.
1976 Montreal – semmi emlékem, és aztán jönnek a bojkott-olimpiák, én meg öregszem. De hát nem csak az olimpiák voltak érdekesek, voltak sportesemények, amelyeket a helyszínen, az egzotikus Budapesten élveztem.
Az embert – a gyereket – általában az apja viszi először meccsre. Az én első gyerekkori meccsélményem az 1954. májusi, a Népstadionban 92 ezer néző (akkor még voltak állóhelyek) előtt játszott 7:1-es magyar-angol volt. Nem mehettünk túl sokszor meccsre, érdekes módon a többi alkalomból nekem leginkább a focimeccs szünetében rendezett futóversenyek izzó hangulata maradt meg; ez volt a legendás Iharos-Tábori-Rózsavölgyi hosszútávfutó hármas korszaka. Úszóversenyekre, meg vízipóló meccsekre is jártunk apámmal, a Császár uszodába.
Később, kamasz- és fiatal felnőtt koromban már nem mentem se foci-, se pólómeccsekre, viszont éveken át ott voltam minden jelentős atlétikai vagy úszóversenyen. Sajátos hangulata volt annak, hogy egy-két század magammal sütkérezem a Népstadionban, a célegyenes és a távolugró gödör magasságában a hihetetlen vontatottsággal megrendezett atlétikai bajnokságokon. Érdekelt, szerettem nézni. A Szigeten, a Sportuszodában tömöttebb volt a lelátó, és jobban peregtek a számok – meg hát az úszók akkor is jobbak voltak az atlétáinknál: Turóczy Judit, Gyarmati Andrea, Kovács Edit, Patóh Magda, Egerváry Márta…
Nosztalgia, igen. A hajdani, még emberi léptékű versenyek, eredmények és hangulatok – meg persze az ifjúságom után. Amikor még minden nemcsak más, hanem „persze” jobb is volt.
*
*A század a 20., és a cím utalás Déry Tibor Napok hordaléka c. egykori jegyzetsorozatára
A sorozat korábbi darabjai:
Jótékonyság, szolidaritás (Haiti ürügyén)
Bajusz, katonaság meg sok minden más
Utolsó kommentek