Trump győzelméről, hiszti nélkül, lemondóan

Igen, tudom, a címben csonkán idéztem a Sic transit kezdetű szállóigét, de már rég nem a világ (valaki világának) a dicsőségéről van szó, maga a világ – legalábbis egy világ – elmúlásáról akarok írni. Mert erről van szó, egy a felvilágosodás korától a józan észen és a demokrácia térhódításán – és jobb szakaszaiban a társadalmi szolidaritás valamilyen fokú érvényesülésén is – alapuló világ végéről. Főleg a rációt siratom.

Társadalmi jelenségek, fejlemények ritkán (lényegében sohasem) vezethetők vissza egy okra. Trump sikerét politikai elemzők már az előválasztások során is elsősorban az elittel szembeni társadalmi lázadásként írták le. A 21. századi globális kapitalizmus – az alacsonyabb képzettséget igénylő munkahelyeket megszüntető technikai haladás, illetve egész iparágaknak az alacsonyabb munkabérű Ázsiába való kihelyezése – áldozatainak a lázadása. A sokszor már csak hajdani – mert munkahelyét már elvesztő –, vagy önmagát az elsősorban Latin-Amerikából beáramló olcsó munkaerőtől veszélyeztetve érző kékgalléros all-American lázadása. És persze a gazdasági-társadalmi folyamatok megértését már meg sem kísérlő átlagemberé, a tömegemberé, akit már a látványa is irritál azoknak az „okostojásoknak”, akik bonyolult összefüggéseket magyarázgatnak. Például globális felmelegedésről. Nyilván hazudnak. Pénzért. A világ ugyanis egyszerű – legalábbis az elképesztő mértékben hódító konteók világa. Meg a norma- és értéknélküliséget megtestesítő valóságshow-kat a kultúrába „emelő” média világa. Az anything goes világa.

Tízből mindössze négyen dolgoznak, és nyolcnak van legfeljebb általános iskolai végzettsége. Száz romából egy szerez diplomát.

A magyarországi 15–64 éves roma népesség nyolcvan százalékának még mindig csupán legfeljebb általános iskolai végzettsége van, miközben a nem roma lakosság esetében ez az arány csupán 20 százalék.  A romák közel 16 százaléka még az általános iskolát sem fejezte be 2015-ben.  A korai (18-24 éves) iskolaelhagyók aránya: romák 59,9%, nem romák 8,9%.

2015-ben a munkaképes romáknak 39 százaléka volt foglalkoztatott, szemben a nem romák 65 százalékos mutatójával.

Részletek itt

nem akarok

               emlékezni

nem tudok nem

               emlékezni

nem így akarok

               emlékezni

emlékezem

Tegnap eszembe jutott, hogy ebben az évben még nem olvastam a Tonio Krögert; ha elmaradt volna, épp oly nagy vétek lenne, mintha Szilveszter vagy újév napján nem venném elő a Jónás könyvét. Így hát ma este levettem a polcról; a háttérben Haydn szólt – ünnepi óra volt. Rituálé.

A rituálé az Értelmező szótár szerint valamely vallási szertartás megszabott rendje, köznapi értelemben valamely megszokott, ismétlődő, de önmagánál többet jelentő cselekedetet, cselekedetsort jelent. Nem vagyok vallásos, de számomra Thomas Mannt vagy Dosztojevszkijt olvasni, Bachot hallgatni önmagában rítus, úrfelmutatás, a világ – az emberi világ – lényegébe hatolás.

A Tonio Kröger akár a „Barátok” cserépciklus (folytatódik még) egy darabjához is ürügy lehetne, mert sokáig az első oldalak kedvéért olvastam, ahol egy egyoldalú barátságról van szó, és csak később ragadott meg a művész- és polgárlét bonyolult érzelmi-intellektuális viszonya, a kivételes – vagy csak különös – és ezért magányos ember reménytelen sóvárgása a „szőke és kékszemű” középszer iránt.

            „A dolog úgy állt, hogy Tonio szerette Hans Hansent, és már sok mindent elszenvedett miatta. Aki jobban szeret, az alul marad, és szenvedni kénytelen – ezt az egyszerű, kemény tanulságot az ő tizennégy éves lelke már megkapta az élettől; és olyan természet volt, hogy az ilyen tapasztalatokat jól megjegyezte, mintegy bensőleg felírta magának, és bizonyos fokig öröme telt bennük, noha persze ő maga nem igazodott hozzájuk, és gyakorlati hasznot sem húzott belőlük.” (Lányi Viktor ford.)

A Thomas Mann-novella természetesen személyes emlékeket hív elő, a Jónás könyve pedig a „Barátok II”-ben említett Hédihez kapcsolódik. Szilveszteri házibuli volt náluk. A szilveszteri házibuli is rituálé, kötelező. Soha nem szerettem igazán magát a buli műfaját sem, de mentem mindig mindenhova, hogy a barátaimmal legyek. Akkor, ott, évtizedekkel ezelőtt, jóval éjfél (a rituális Himnusz és pezsgős koccintás, puszi mindenkivel) után böngészni kezdtem a könyvespolcon, és leemeltem egy Babits-kötetet. A Jónás könyvéből talán annyi volt meg nekem, még a gimiből, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Most elolvastam, és döbbenetesen hatott rám. Annyira, hogy felolvastam a többieknek. Néma csöndben hallgatták végig, rájuk is hatott. (Valaha színésznek készültem.) Azóta nekem hozzátartozik az ünnephez.

*

Az előző rész nőkkel fejeződött be, velük is folytatom, mert megkülönböztetett helyet foglaltak el az életemben női barátaim.

„A nő mindig csak ebben a sorrendben lehet a férfi barátja: először pajtás, aztán szerető, és csak végül barát” – mondja Asztrov doktor Csehov Ványa bácsijában. Nos, nekem a második fázis kimaradt. Pedig mindhárom lányba, akiről most szó lesz, annak rendje s módja szerint szerelmes voltam, tettem kísérleteket, de talán túl könnyen is belenyugodtam a visszautasításba, s azontúl lényegében zavartalanul folytatódhatott, mélyülhetett el barátságunk. Legfeljebb néha-néha gondoltam arra, hogy…

Hármójuk közül már csak Hédi van meg, Zsuzsa pár éve meghalt, Kriszta pedig csaknem két évtizede egy hisztérikus jelenet során megszakította barátságunkat.

Hihetetlenül boldog vagyok. Mintha én kaptam volna.

Bob Dylan Nobel-díja egy nemzedékről és egy korszakról szól, amely nagyon más volt. Az egyre szörnyűbb, kegyetlenebb és önzőbb világban nosztalgikus főhajtás a hatvanas évek és a 68-as nemzedék előtt, amelynek egyik ikonja lett - akaratán kívül is, mint azt önéletrajzában írta. Szabadság és pimaszság áradt a dalaiból - és felelősség másokért, a világért. Egy korszak, amelyben azt hittük, minden lehetséges, minden csak rajtunk múlik, sarkaiból fordíthatjuk ki a világot. Hát... Lófaszt. De szép volt hinni, és szép emlékezni.

Az a kényszerképzetem támadt, hogy „illik” írni valamit a kerek születésnapomról. Próbáltam a könnyebbik végéről megfogni a dolgot, de a 70-es számhoz nem találtam semmi szexi számmisztikai babonát, és kudarcos volt az a kísérletem is, hogy érdekes eseményeket idézzek fel 1946. október 10-éről.

Most mi a … bánatról írjak? Életrajzot tán? Mondjuk tíz évenkénti bontásban.

A 10. születésnapom szűk két héttel előzte meg a forradalmat/ellenforradalmat; abból az időből a legérdekesebb emlékem a légópincében töltött néhány szórakoztató (számomra tényleg az volt!) nap, a recsegő Szabad Európa Rádió, vagy Oláh néniék verandájáról az égő Országos Levéltár látványa.

1966-ban Kalocsán, a 37. Budapesti Forradalmi Ezred egyetemista századának katonájaként töltöttem a születésnapomat, és csak három hét választott el attól, hogy szerencsésen bokaszalag-szakadást kapjak, és megszabaduljak tőlük.

Hosszan tipródtam azon, hogy az „Életcserepek” sorozatba illesztve írom meg ezt a bejegyzést, talán Politika 1. címmel, végül is életemből mindent összevetve kb. három évtizedet újságíró voltam – sőt, vagyok most is, ezzel a bloggal. Aztán úgy döntöttem, mégse, mert nem én vagyok fontos ebben a történetben. Noha minden most következő mondat rólam is szól.

Megdöbbentem, persze, amikor reggel azt olvastam a hvg.hu-n (vajon meddig marad meg?), hogy mától felfüggesztették a Népszabadság írott és online megjelenését „a lap új koncepciójának kidolgozásáig”. Lementem a postaládához, némi meglepetésemre ott találtam a mai számot, címlapján a Rogán- és a Matolcsy-sztori újabb epizódjával. Ez megzavart kissé. A lap megszüntetéséről (hiszen a „felfüggesztés” nyilvánvalóan ezt jelenti) szóló hír olvastán – a megdöbbenés után – az első gondolatom ugyanis az volt, hogy már nem is olyan nagy kár érte, ez a lap már régen nem az, aminek látni szerettem volna, aminek lennie kellett volna. Az utóbbi napokban viszont éppen a Rogán- és Matolcsy-ügyekben folytatott tényfeltáró – netán Fidesz-körökből származó kiszivárogtatásoknak helyt adó – tevékenysége fontos és értékes volt; közérthetően és néhány tízezer megmaradt olvasóján túl terjedő hatással beszélt arról, hogy miben élünk. Nyilván ezért kellett azonnali hatállyal – úgy tűnik, a tervezettnél hamarabb – leállítani.

Megpróbálok végigmenni a fentiekben felskiccelt néhány állításon: mi történt/történik? miért fontos ez? mit jelentett a Népszabadság? miért nem fáj nekem (annyira) a lap megszűnése?

Ahogy a pártom (MKKP) és a szívem diktálta. A Kétfarkú Kutyák (azaz Soros György) instrukciójának megfelelően az igent és a nemet is beikszeltem, gondosan ügyelve, hogy a vonalak a körben metsszék egymást, a szívem meg attól lett (picit) könnyebb, hogy jó nagy betűkkel ráírtam a papírra: GAZEMBEREK!

A szavazókör felé sétálva persze eszembe jutott Orbán is, meg a "patkány" és a (most különösen divatos afrikai vándor) poloska minősítés is, de ezeket igyekeztem kisöpörni a fejemből, tudatosítva, hogy O. V. ember, ahogy ember az a sok millió polgártársam, aki ma "nem"-mel szavaz. Jöhetnék most kedvenc Vörösmarty-idézetemmel, miszerint az emberfaj sárkányfog-vetemény, és nincsen remény, de végül is József Attilát választottam:

VILÁGOSÍTSD FÖL

Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák - kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
  Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
  de mind-mind pénzre vált reményt;
  ki szenet árul, ki szerelmet,
  ki pedig ilyen költeményt.

És vígasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét -
  mivelhogy rend kell a világba,
  a rend pedig arravaló,
  hogy ne legyen a gyerek hiába
  s ne legyen szabad, ami jó.

Hülye dolog, amikor az ember egy tudományos konferencia kávészünetében majdnem elbőgi magát, és óvatosan, közönyt színlelve törli le a mégis kibuggyanó könnycseppet. A Kemény István szociológus emlékére rendezett "Újraértelmezett szegénység" című konferencián vettem részt. Az OSA konferenciateremmé alakított átriumának oldalszárnyában kamarakiállítás: Schiffer Pálnak Keménnyel együttműködve készített 1974-es, nagyszerű Cséplő Gyuri című dokumentum-játékfilmjéről, illetve magáról a főszereplőről, egy a putrisorról kitörni vágyó cigányfiúról. Annak idején persze - és azóta is - láttam a filmet, megrendített. Most is megszólítottak a filmből vett képek, és döbbenetes a 70-es években még a zalai Németfalu határában álló, nyomorúságos vályogputrik látványa, amelyekhez képest a mostanában általam megismert szegényes, lepusztult cigánytelepi házak valóságos rózsadombi villák. Megnéztem a Schiffer hagyatékából kiállított dokumentumokat, a forgatókönyv-változatok mellett a Cséplő György betegségére és két évvel a film forgatása után, 26 éves korában bekövetkezett haláláról, írástudatlan özvegyének nyugdíjkérelméről tanúskodó papírokat. papírok. És akkor egyszercsak két levél, primitív kézírással, szörnyűséges helyesírással, félrehallott vagy csak tájszólással fonetizált szavakkal palibácsihoz. Az egyik Cséplő Gyuritól, a másik - valószínűleg már Gyuri halála után - egy falubelitől, kérnek valamit. A lefelé görbülő soroktól, a betűk látványától hirtelen megjelennek előttem a hús-vér emberek, a sorsok, és akkor elszakad a cérna.

Aztán rendezem soraimat, és visszaülök hallgatni a (tényleg érdekes) előadásokat.

Kemény Istvánról

A Cséplő Gyuriról

A film