João Ubaldo Ribeiro – meg mertem volna esküdni, hogy soha nem hallottam (láttam) a nevét a tavaly elhunyt brazil írónak. Pedig csaknem harminc éve itt lapult a könyvespolcomon – időnként ráadásul átpakolva, tehát kézbe véve – zseniális kisregénye.

Már máskor is áradoztam róla (például itt), hogy kincseket rejtenek az egykori Rakéta Regénytár gondosan megvásárolt, de olvasatlanul maradt zsebkönyvei, amiket időnként békávézáshoz találomra emelek le a polcról.

Az 1971-ben írt és Székely Ervin kongeniális fordításában 87-ben magyarul megjelent Getúlio őrmester egy vadállati ember – vagy inkább a vadállatban, egy primitív, kegyetlen ösztönlényben megbúvó ember – története nyolc monológban. Kegyetlenség és konok vakmerőség olvad bele a brazil pampák, őserdők és mítoszok világába.

(A most következő részlet megértéséhez: parancsnoka megbízásából Getúlio elrabol egy ellenzéki politikust, kegyetlenül megkínozza, és bár a politikai helyzet fordult, a megbízás tárgytalan, ő cipeli magával, hogy leadja főnökének. Közben az elfogására küldött rendőrökkel vívott tűzharcban meghalt egyetlen társa, Amaro, valamint szeretője, Luzinete.)

Weöres Sándor : Vonzás

Hosszú a virágfüzér,
kéztől kézig ér,
valamennyi kézen át
kezdettől végig ér.
Átléptünk a hegyen,
fogjátok a füzért
mindkét hegyoldalon.
Lejtünk a tengeren,
fogjátok a füzért
mindkét partoldalon.
Szállunk az égen át,
a csillagok között,
hosszú a virágfüzér
kéztől kézig ér,
valamennyi kézen át
kezdettől végig ér.

Ez volt az első vers, amit e-mailben küldtem neki, csaknem napra pontosan hét éve (a blogomon már korábban,  júliusban egy Radnótit, amit kommentben Kosztolányival viszonzott); aztán, jóval később, lettek a naponta küldött "hajnali versek" - kivéve, ha haragudtam rá és büntetni akartam. Mint egy évvel ezelőtt. A névnapjáról pedig szinte mindig megfeledkeztem, mert az én családom soha nem tart névnapot. Megsértődött.

Szombaton megtaláltam, felszedtem az első idei vadgesztenyét...

Mint az előző bejegyzés, mert az élet tényleg bonyolult.

Babits Mihály: A gazda bekeríti házát
(Új, barbár század jövetelére)

Léckatonáim sorban állnak már, pici
földem a földből kikerítve, könnyű szál
dzsidások módján állnak őrt, hatalmasan
igazságukban; ők a törvény, ők a jog,
erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők,
s jel hogy vagyok; sün-életem tüskéi e
szakadt létben, kizárva minden idegent,
de átbocsátva ami még közös maradt
a testvérek közt: táj varázsát, távoli
egek pirosát, és a tejnél édesebb
levegőt; mostanában ugyan e szeles
október hidegét is, aki április
karmosabb öccse -
   

Hogy elszakadjak attól, ami valójában érdekel - ti. a Horgos-Röszke határállomás körül zajló tragédia és annak tévéképei (M1, Hír TV, Euronews) - leültem a számítógép elé (és ott [itt] is persze először a híreket néztem meg), szóval háttérzeneként rámentem a medici.tv zenei adóra, ahol gyönyörű zenét fogtam ki: a New York-i Carnegie Hall egyik áprilisi koncertjének felvételét: Charles Dutoit vezényelte az Egyesült Államok Nemzeti Ifjúsági Zenekarát, s az első szám egy kínai zeneszerző, Tan Dun műve volt - illetve van, mert éppen most szól -, amelyben tényleg külön szólama van a belengetett, világító mobiltelefonoknak. Emellett érdemes megnézni az USA Nemzeti Ifjúsági Zenekarának etnikai összetételét (illetve ami ebből látható). És persze szabad gondolkodni is...

A link: http://www.medici.tv/#!/charles-dutoit-yundi-tan-dun-beethoven-berlioz

A szerdai Népszabadságban jelent meg Ungváry Rudolf számos - valószínűleg megválaszolhatatlan - kérdést és - megoldhatatlannak tűnő - dilemmát felvető, gondolkodásra kényszerítő írása. Néhány bekezdés belőle, de javaslom az egész cikk elolvasását.

"Se az nem probléma, hogy a menekültek elveszik a munkát, mert szükség van új munkaerőre; se az, hogy hogyan viselkednek: nehéz „viselkedni”, ha valaki kimerült, fél, tanácstalan. Bűnözők, terroristák is lehetnek közöttük, akárcsak a magyarok között. Ezek az érvek csak azért kelthetnek visszhangot, mert Magyarország kormánya alantas emberi ösztönöket állít politikai szolgálatába. A tájékozatlan lakosság nem lebecsülhető félelmeiből kovácsol magának szélsőjobboldali politikai tőkét. A helyzetre adott eddigi baloldali és liberális válaszok hatástalanoknak bizonyultak…

… és a pánikban agyontaposott gyerekek fényképeivel lesz tele a világsajtó, Orbán Viktor elégedetten hátradől karosszékében: igen, ezt akartam. Most majd jönnek a szar ázsiaiakért a különvonatok Németországból, a magyar emberek meg láthatják, mitől védem meg őket, ezt a Jobbik se überelheti.

Az elmúlt hónapokban kialakult és most már óráról órára fokozódó káoszért sokan vádolják tehetetlenséggel, ügyetlenséggel, inkompetenciával a kormányt és a menekültügyben illetékes hatóságokat. Biztos van ilyen is. Én azonban a tények alapján úgy gondolom, hogy ezek a minősítések semmiképpen nem igazak Orbánra, Lázárra, a döntéshozók szűk körére. Ők tudják, mit és miért csinálnak.

Meghalt Fejes Endre, számomra (is) a 20. századi, már elsüllyedt Magyarország egyik legfontosabb írója. Nem csak fontos volt, szerettem az írásait. Szépen búcsúzik tőle Vári György a mai Népszabadságban

Először a gyerekkoromat akartam visszakövetelni a címben, de rájöttem, hogy az úgyis eljön - mármint a második...

Arról a hírről, hogy végleg bezár a Jégbüfé - az elmúlt napokban már elsiratta minden nyilvános írott és elektronikus fórum - nekem egy négy és fél évvel ezelőtti blogbejegyzésem ugrott be; egy bekezdés belőle:

"A krémes és a franciakrémes viszont anyámat jelenti (ahogy a Rákóczi túrós anyám húgát, az ő kedvence volt). Ez már pár évvel későbbi korszak, a 60-as évek. Anyám néha bement „a városba”, vagyis a Belvárosba, a Váci utcába vásárolni (akkor ez még lehetséges volt átlagjövedelemmel is). Ha magával vitt, ami sokszor előfordult, akkor az út a Jégbüfében végződött, ahol krémest, sőt franciakrémest ettünk (1.70 és 2.00 forint, ha jól emlékszem). Ez a rituálé még akkor is megmaradt, amikor egyetemre jártam, nem volt nagy ügy kiugrani a Pesti Barnabás utcai Bölcsészkarról a Jégbüféhez. Neki is kellett a társaság a krémeséhez, nekem meg kellett a süti."

A teljes bejegyzés: Krumpliminyon

"Gyakran üldögélt gondolatai homályában, mintegy önmaga fölé hajolva." (Musil: Törless iskolaévei)

Az új köztéri szobrokat figyelemmel kísérő Köztérkép portál adott hírt arról, hogy Pilisvörösváron emlékművet avattak a megélhetési bevándorlóknak.

"325 éve érkezett az első négy sváb család a puszta Pilisvörösvárra. A mára 14 000 fős város emlékmű állításával emlékezett meg a történelmi eseményről. A szobrász egy családot állított fel az erre az alkalomra kialakított új, de már száz évvel ezelőtt is térként funkcionáló helyre. Az apa botjával batyujával még lépdelve halad, fia rácsodálkozik az új környezetre, az anya az utazás kellékeivel terhelve a mellette álló leánya kíváncsiságát igyekszik szóban kielégíteni" - írják.

Illyés Gyula: Pusztulás (megjelent a Nyugat 1933/17-18. számában, részletek)

"... Új ház nem igen épül, de évente törvényszerű pontossággal mégis tanyát ver három-négy német család. A szomszédos falvakból költöznek be, de tart még a beszivárgás erre a vidékre külföldről is. Egész családok húzódnak át Szerbiából és a Bánságból. Szorgalmas, törekvő és kisigényű népek, öntudatosak és gerincesek. Megvesznek egy-egy roskadozó házat, valamelyes földet, aztán bevonulnak, apraja-nagyja egy-egy fénylő kapával. Ez mindenük, de mire a gyerekek felnőnek, kész három-négy új raj, mely aztán szintén elvégzi a magáét, hőskölteménybe illő hősiességgel. Neheztelhetünk rájuk? Én bámulom őket, látom, amit maguk sem látnak: megannyi rezdülései egy hatalmas erőnek, mely szemünk előtt fúr, turkál, veti a földszintre vakondok-házait a határban és foglal új s új kolóniát.