1.

Az éppen beszántás alatt álló Politikatörténeti Intézet a héten tudományos ülésszakot rendezett Kádár János születésének 100. évfordulója alkalmából. Nálam 30 évvel fiatalabb Attila barátom a másfél napos programból a „Kádár nemzetközi tevékenysége és értékelése” című blokkot választotta, mondván, hogy erről kevés tényt tud, inkább csak legendák jutottak el hozzá. Én a bevezető, szerda délelőtti előadásokat hallgattam meg, Szelényi Ivánt, Romsics Ignácot, Földes Györgyöt, Ripp Zoltánt. És közben eltűnődtem azon, hogy engem viszont már nem az érdekel, hogy mi történt – úgy gondolom, hogy azt tudom –, hanem hogy mit mondanak róla. Mit mond Kádárról, korszakáról a konferencia első – tehát leghangsúlyosabb – előadását tartó Szelényi Iván szociológus, aki a 70-es évektől „hivatalosan” is ellenzékinek számított: a rendszer ideológiáját alapjaiban támadta a Konrád Györggyel közösen írt Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyve, amely természetesen csak Nyugaton jelenhetett meg, s amely miatt 1975-ben egyszerűen kirakták az országból.

Az önmagát hol cinikusnak, hol szkeptikus realistának minősítő Szelényi tudományos értekezés helyett lényegében egy derűs, pozitív hangvételű esszét olvasott fel, emlékeztetve a híres Csou En-laj-anekdotára, miszerint az 1970-es években megkérdezték a kínai miniszterelnököt, mi a véleménye a nagy francia forradalomról, s ő állítólag azt válaszolta, „túl rövid idő telt el ahhoz, hogy értékelni lehetne”. Szelényi persze értékelt. Azt hangsúlyozta elsősorban, hogy Kádár kiegyezett a parasztsággal, az értelmiséggel és a munkássággal; a Rákosi-diktatúra, 1956, a megtorlás után a társadalmi békét és a magyar társadalom fejlődését reformokkal igyekezett biztosítani. (Ezzel összefüggésben többször utalt arra, hogy a Teng Hsziao-ping-féle kínai reformpolitika meríthetett is a magyar tapasztalatokból.) Romsics Ignác – mintegy kiegészítve, alátámasztva Szelényit – adatokat sorolt a reáljövedelmek 60-as, 70-es évekbeli növekedéséről, a magyar társadalom általános szociális és kulturális felemelkedéséről. A politikai diktatúra körülményei közt érvényesíteni kívánt – és sok tekintetben megvalósuló – egyenlőségről.

Szelényi az „igazi” Kádár-korszaknak, a csúcspontnak 1963-68-at nevezte, az amnesztiától Csehszlovákia megszállásáig terjedő időszakot, utána szerinte már hanyatlás következett, s még az 1968-ban elindított, szégyenlősen csak „Új gazdasági mechanizmusnak” nevezett reform is visszalépés volt az eredeti, 1964-es elképzelésekhez képest. Érdekes világpolitikai összefüggésként nemcsak a Szovjetunióban időközben végbement konzervatív fordulatot említette, hanem, hogy a nyugati 1968, amelyet tavasszal a diáklázadások fémjeleztek, novemberben Nixon amerikai elnökké választásával fejeződött be. (Tudományosan – történelmileg, politológiailag – persze a dolog bonyolultabb, de, mint mondtam, Szelényi most egy esszét adott elő.) Földes György szerint 1972-ig, az „ellenreformig” tartott a pozitív időszak, aztán – 1981-ig egy védekező periódus következett, amikor „egy egyensúlytalan világban igyekezett egyensúlyban tartani az országot”. Közben, a 70-es évek második felében – hangsúlyozta Földes – végbement a „nemzeti érdek újrafogalmazása”, óvatos elszakadás a proletár internacionalizmus kizárólagosságától.

Ripp Zoltán előadásában azt a kérdést boncolgatta, hogy van-e olyan, hogy „kádárizmus”. Ideológiaként semmiképpen, mert a korszaknak nem is lehetett konzisztens ideológiája, a gyakorlat ellentmondott a hirdetett téziseknek. Mind a Rákosi-korszakhoz, mind a Szovjetunióhoz vagy a szomszédos országokhoz képest háttérbe szorult az ideológia; a pragmatizmus, a kompromisszumok, a „békén hagyni az embereket” elve érvényesült. Éppen ez a viszonylagosság – az 50-es évekhez és a szomszédokhoz képest – jelentette a társadalom számára a Kádár-korszak legitimációját.

Sok minden elhangzott még persze, eszem ágában sincs megpróbálni mindent visszaadni. (Már csak azért sem, mert csak az előadások egyharmadát hallottam.) A fentiek azonban jelezhetik, hogy e négy előadás az 1960-as, 70-es „békeévekre” koncentrált – de az is lehet, hogy számomra ezek voltak elsősorban érdekesek, s ezért ez ragadt meg a memóriámban. S bár természetesen volt szó 1956-ról és a 80-as évekről, a válságról, majd a rendszer felbomlásáról és Kádár személyes – politikai és szellemi –hanyatlásáról, a kezdet és a vég mintha már tisztázott lenne, s a mai viszonyok közepette éppen a „kádári aranykor” lenne érdekes. A viszonylagos „aranykor”.

2.

A tévedések elkerülésére: a fent említett előadóktól nem hangzott el az „aranykor” kifejezés. És ahogy ma visszaemlékszem, én se éreztem úgy akkoriban, hogy „aranykorban” élnék. Huszonévesen, a 70-es évek elején, egyetemistaként, fiatal, politizáló, kommunista meggyőződésű értelmiségiként elsősorban is végtelenül untam Kádárt, pocsolyának éreztem magam körül a világot, de hittem abban, hogy mindez megváltoztatható. Illetve, hogy megváltoztatandó. Illetve, hogy megváltoztathatatlan. Illetve, hogy a fene tudja… Az ebben a blogban is többször hivatkozott szovjetunióbeli egy plusz fél évem ráébresztett a fent említett „viszonylagosság” viszonylagosságára. Vagyis hogy lehet a szovjet – brezsnyevi – világ barbárabb, nyersebb, a magyar, a kádári puhább, civilizáltabb, élhetőbb, a lényeg ugyanaz. A 80-as években már kifejezetten dühített a „nép atyja” Kádár-szerep, az, hogy nem lép vissza, nem adja át a helyét fiatalabb, dinamikusabb, reformokra nyitottabb politikusoknak.

Aztán én is kénytelen voltam megérteni, hogy a rendszer megreformálhatatlan, zsákutca, tévút…

1989. július 13-án, éjféltájban egy szál virággal a kezemben én is beálltam a ravatala előtt elvonuló tízezrek közé. Tudtam, hogy valami az én életemben is véget ért.

3.

(Két részlet az Élet és Irodalom eheti számában megjelent írásból)

Tamás Gáspár Miklós: Kádár János a magyar nép szívében

„Kádár Jánosnak az egymással kibogozhatatlanul összefonódott kommunista hite, rettegése és bűntudata; cinizmusa, kegyetlensége és emberszeretete; hűsége és hálátlansága; szenvedése, megdicsőülése és bukása – mindez történelmi végzetének a következménye, a grandiózus és rettenetes kor velejárója. Jellemét és sorsát (a kettő Hérakleitosz szerint ugyanaz) a tragikus nagyság jellemzi, ami a huszonegyedik század nézőpontjából szinte érthetetlen. Meg is tagadják tőle. Az utókor megvetése, amely a „hokedli és a nokedli” metaforáival véli jellemezhetni Kádár Jánost, a prolit, azaz a magyar népet illeti.”

„A Kádár-korszak nem forradalmi, hanem konzervatív és polgári kor volt, ’szolid’, szociális ízlésében maradi és represszív, tipikusan ’polgári demokratikus’ a mindenféle elitek és lázadók, ’társadalmon kívüliek’ iránti kétirányú bizalmatlanságában. Virágzott benne a dekadens tömegkultúra, a családkultusz, uralkodott a telek, autó, hobbi ismeretes kispolgári kozmosza. Soha nem volt az ország elégedettebb: az egyszerű embert nem nézték le. ’Aki dolgozik, az boldogul’: Kádár képmutató mondata a mai polgári társadalomnak is jelszava.

Nem lehetett félreismerni, hogy Kádár János – a gyilkos, az áruló, az ellenforradalmár, a kollaboráns – őszintén akarja népe javát, nyugalmat szeretne, derűs hétköznapokat; tiszteli a melóst, nem híve semmi radikális fölfordulásnak. Kádár a magyar nép emlékezetében a folyamatos javulás kismestere volt: népünk hálás volt neki a fegyverszünetért… A polgári kor nem előttünk van, hanem mögöttünk.”

Coming outom – egy fénykép közreadása – kapcsán johnnymoore elcsodálkozott, hogy bajszom van. S bár kommentben már röviden elmondtam a történetét, talán megér egy bejegyzést is.

Azt hiszem, johnnymoore-nak igaza van: nem vagyok bajszos alkat, talán inkább a körszakáll illene hozzám (meg pipa, kipróbáltam, nem vált be, mert állandóan letüdőztem; azt hiszem, ez a nyugodt elmélyülés hiányára utalhat), de – mint Grósz Károly kb. 1988-ban egy amerikai újságírónak adott interjúban az egypártrendszerről megjegyezte – ez nem elv, hanem „történelmileg így alakult”. Az egypártrendszer negyven évig tartott, az én bajszom (kis megszakítással) már negyvenhatodik éves. És még egy előzetes megjegyzés: johnnymoore feltételezésével szemben a bajszom nem a 60-as évek lázadásának, hanem az engedélyezett szabadságnak a szimbóluma – vagy legalábbis emléke.

1966-ban előfelvételivel felvettek az egyetemre, ami azt jelentette, hogy 11 hónapra be kellett vonulni katonának. Azt hiszem, akkor volt második éves ez a rendszer. A kijelölt alakulatoknál egyetemista századokat alakítottak, külön kiképzési programmal, hiszen az átlag fiatalokat két évre hívták be. Ezekből a két évre behívott „átlag fiatalokból” kerültek ki közvetlen feletteseink, a (többnyire csak 8 általános végzettséggel rendelkező) raj- és szakaszparancsnokok, akik persze gyűlöltek minket, az „egyetemista urakat”. Mint Marx tanítja, a lét határozza meg a tudatot, gyűlöletük tehát teljesen megalapozott volt.

Ha van valami, ami még kevésbé vagyok, mint bajszos, az a katona. Nyápic, ügyetlen bölcsész voltam világéletemben, szenvedtem a csak kudarcélményt hozó tornaórákon, nem szeretem az erőszakot, és rosszul tűröm, ha nálam ostobább emberek mondják meg, hogy mit tegyek.

Néhány szót megér az is, hogy hova vonultam be: Kalocsára, a 37. Budapesti Forradalmi Ezredhez. Úgy emlékszem, rajta (rajtunk?) kívül csak egy rendőri ezred volt a Magyar Népköztársaságban, amelyet az a megtiszteltetés ért, hogy egy kódszámon kívül névvel is rendelkezett, kitüntetésül az „1956-os ellenforradalom idején tanúsított helytállásáért”. A meglehetősen homályos történet szerint (már amennyire emlékszem belőle, és nem ér annyit, hogy most utánaássak) az akkor, 1956 őszén Kecskeméten állomásozó alakulat – vagy annak egy százada? – valamikor november első napjaiban elindult Budapestre (feltehetően azért, de ezt 1966-ban nem mondták nekünk) hogy csatlakozzanak a forradalom fegyveres erőihez. A csepeli Juta-dombnál azonban ellenforradalmár banditák lelőtték a közkedvelt felderítő tisztet, Jurinovics Miklóst – az ő nevét viselte a kalocsai laktanya –, és ezért az ezred szétverte az ellenforradalmárokat.

De nem erről akarok mesélni, és még arról se, milyen sajátos hangulata volt annak, hogy 1966-ban, tehát az 1956-os forradalom/ellenforradalom tizedik évfordulóján voltunk, és én történetesen október 23-án voltam először őrszolgálaton, egy élesre töltött Kalasnyikovval a vállamon. (Nem jó érzés.)

Szóval, a bajusz. Az első nap parancsba adták, hogy mi mindent nem szabad és mi minden kötelező, a többi között azt, hogy minden reggel simára borotvált arccal kell felsorakoznunk – de bajuszt hordhatunk (defalla szíves közlése szerint „haj fülközépig, bajusz szájszélig”).

És én, aki úgy vágtam bele ebbe a kalocsai kalandba, hogy „ez nem velem történik”, s az Illés-slágert dúdolgattam reggeltől estig: „Fejükre is állhatnának, érdekelni nem tudnának ők”, megragadtam a szabadságnak ezt a piciny lehetőségét, és azonnal elkezdtem bajuszt növeszteni. Valljuk be, elég satnya valami volt, eleve, hogy szőke, de még ráadásul ritkás is. Arra volt csak jó, hogy egy suttyó növendék főtörzsőrmester (azt hiszem így – növendéknek – hívták a tisztiiskolásokat, akik a kiképzésünkben vettek részt, utánozhatatlanul lenéző hangsúllyal Bajszinak kezdjen szólítani. (Aztán kiderült róla, hogy alapjában véve nagyon rendes ember, de ez most zavarná a történetet. A történetírást – sine ira et studio.)

Ez a „növendék” valami olyasmi – jut most eszembe –, mint az általános iskola alsó tagozatában a „kistanítónénik” voltak a Zirzen Janka Tanítónőképzőhöz tartozó iskolában. Ma ez ismét a Szent Orsolya Rendé, de Zirzen Jankát már az 50-es évek végén „kiebrudalták”, és sima Ady Endre utcai Általános Iskola lett az intézményből. (Zirzen Jankáról itt.)

Szóval 1966 szeptemberében kezdődött. Aztán, bevonulásom után két hónappal bokaszalag-szakadást kaptam, kórház – gipsz – egyhónapos eü-szabadság – kórház – „békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálatra alkalmas” minősítéssel leszerelés, és február közepén már a szöllősgyöröki nevelőotthonban dolgoztam, amihez, nem akarván, hogy kiröhögjenek a kölykök, megváltam a bajszomtól. Átmenetileg.

Történt ugyanis, hogy orosz szakos egyetemistaként a harmadévet a nagy Szovjetunióban töltöttem, amit azzal koronáztam meg, hogy építőtáborba mentem. (Erről szólt ez a bejegyzés.) Ahol is az első nap a felsorakozott tizennégy országbeli fiatal előtt a zord táborvezető parancsot hirdetett. Igen, parancsot, táborrendet, aminek egyik pontja úgy szólt, hogy minden reggel frissen borotválva kell megjelenni a munkahelyen – egy csodás erdő közepén, a tó partján turistatábort építettünk, faházakból, betonalappal, én egy betonozó brigádban dolgoztam. A parancs annyira értelmetlen volt, hogy az én szovjet elvtársakkal szemben végtelenül lojális lelkem is fellázadt: azonnal eldöntöttem, hogy mostantól nem borotválkozom, s kíváncsi vagyok, hogy szól-e ezért nekem, a „hülye” külföldinek bárki is. Nem szólt. Borostásan, serkenő szakállal és bajusszal kerültem ki a dicsőségtáblára is (ahova előbb-utóbb mindenki kikerült). A szőrzet megmaradt – emlékeztetőül életem legcsodásabb évére – akkor is, amikor szeptemberben már ismét Budapesten folytattam az egyetemet, élénk feltűnést keltve. A szakállam ugyanis (szőke, ritkás) nem Kossuthra vagy Che Guevarára emlékeztetett, hanem Ho apóra – Ho Si Minh-re, akinek a neve ifjú olvasóim számára természetesen már nem mond semmit. Ho Si Minh, a vietnami nép franciákat és amerikaiakat verő vezére nagy ember volt (kb. 160 centis, törékeny alkatával), de a szakállam akkor is nevetséges volt. Úgyhogy megváltam tőle – de a bajusz most már megmaradt, ésszerű kompromisszumként (ez végül is a kádári kompromisszumok időszaka volt).

Az utóbbi években viszont már úgy érzem, hogy öregít, és ezért elkezdtem azon morfondírozni, hogy leborotválom, de feleségem hevesen tiltakozott. Arra hivatkozott, hogy ő bajszosan ismert meg csaknem negyven évvel ezelőtt, és nem tudna váltani.

*

*A század a 20., és a cím utalás Déry Tibor Napok hordaléka c. egykori jegyzetsorozatára

A sorozat korábbi darabjai:

Marihuána, Madrid, Attila

Gyuri, aki Jorge

November 7., Szása

Grisa, Leningrád

Osztaskovo, Internacionálé

Cseh Tamás

Jótékonyság, szolidaritás (Haiti ürügyén)

Az én Kubáim

Apám

Április 4.

Kányádi Sándor: Haiku

Lesz-e majd torok
elüvölteni, amit
most elhallgatunk?!

(Mint már oly sokszor, most is a Nominativus blogon találtam a verset.)

... avagy barangolás a Szepességben (és környékén).

Szepsi, Jászó, Kassa, Eperjes, Bártfa, Ólubló, Késmárk, Podolin, Szepesszombat, Csütörtökhely, Vörös Kolostor, Szepeshely, a Dunajec, a Csorba-tó, Rozsnyó...

A memóriámban („nagyon gyenge” – írja ki a lublói szállodában a laptop a wi-fi jelre) egymásra fényképeződnek a látottak, az új és új élmények, amelyek „on line” még feledhetetlennek ígérik magukat. Csak egy-egy részlet válik ki élesen, a bártfai főtér, a szepesszombati Szent György-templom, a késmárki evangélikus fatemplom, a Dunajec-áttörés döbbenetesen szép hegyi tája (egyórás tutajozás)… hegyek, erdők, városok; orsó alakú főterek gótikus és reneszánsz templomokkal, polgárházakkal, a lőcsei Pál mester által faragott oltárok; történelem és irodalom.

Tíz nap Kelet-Szlovákiában (a Felvidéken, Felső-Magyarországon – kinek hogy tetszik, nekem speciel így, együtt), főleg a Szepességben. Ez a hajdani Szepes és Sáros vármegye területét jelenti, amit szlovákul Spišnek, németül Zipsnek hívnak, és történelmileg talán az utóbbi a legautentikusabb, hiszen az, amivé a Szepesség lett, az leginkább a 12. században II. Géza király által idetelepített szászoknak és későbbi követőiknek köszönhető.  (A „Zips”-ből ered a felvidéki németek „cipszer” megnevezése.) Iparosok, kereskedők – és talán mindenekelőtt városi polgárok voltak. A kiváltságokért cserébe a magyar király hű alattvalói – hungarusok – lettek, aztán, a századok során magyarok.

„1710 Szilveszter napján a szokottnál is nagyobb vásár volt Lőcse piacán.

A tágas négyszögű tért minden oldalról emeletes paloták sorai foglalják rámába, barokk stílben épült homlokzatokkal, kőből kifaragott címerekkel a kapuív felett, latin emlékmondatokkal a párkányzaton, az egész piacnégyszöget mind patríciusok lakják, akik a nemességüket Ulászló, Corvin Mátyás, Zsigmond, IV. Béla királyokig fel tudják vinni. Hanem azért e nemesi paloták mindegyikének az elejét a földszint hosszában árucsarnokok foglalják el, az építészet minden ötlete szerint alakított oszloptornácok, az egyiknek az oszlopai harántul dűlnek a háznak, mint egy egyiptomi gúla szelvénye, a másiké tömör kapunyílások rendét mutatja, úgy hívják őket, hogy “lábas házak”. A tér legnagyobb részét elfoglaló városháza maga is ily oszlopcsarnokkal van befoglalva, mely kettős boltíveken nyugszik.

Ezekben a csarnokokban van felhalmozva a világ kereskedelmének és iparának minden közszükségre és úri fényűzésre szolgáló cikke. Lőcse város a közvetítő a kelet és nyugot között…

Újesztendő napján minden ember siet bevásárolni; az oszlopcsarnokok alatt rajzik a nép zsinóros mentékben, sarkantyús csizmákban; a férfiaknak hegyesre kipödrött bajuszai, vállaik­ra omló hajuk nyusztkalpaggal leszorítva, a nők fátyollal lekötött, arany csipkés főkötőkben, a hajadonok gyöngyös pártával a fejükön, leeresztett, pántlikás hajjal, bogláros palástokkal a vállukon, miknek gallérjai drága csipkékkel vannak díszítve…

S ez a sok mindenféle tarkabarka nép, ami külső viseletére nézve Árpád és Tuhutum ivadé­kaihoz hasonlít, csupa merő német. Még az első magyar keresztény királyok alatt telepedtek ide. A nyelvüket megtartották, minden más egyébben magyarokká lettek. Előkelőik nem nyárspolgárok, hanem magyar nemes urak, kik magukat tekintik a tősgyökeres arisztokráciának, s félvállról néznek le a “kivételképpen” közéjük települt egynéhány magyar nemes úrra…

[A címerek] csupa német nevek fölött pompáznak: Zecher, Perner, de Schacher, Fabriczius, Alauda, Engelmayer, Cornides, Kramerius, Ursinus, Lateiner, Pfannschmidt, Rhael, Richthauser, Gosznovitzer, Amman, Lang, Rholler, Rompauer, Hain, Plasinger, Gräff, Buchwald, Engelhard; Tribel, Raicheburg, Borad, Zabeyer és a többi: egy egész tömeg ősrégi patriciatus, mely erős helyet foglal a magyar történelemben; de különösen a magyar szabadságharcok történetében. (Jókai Mór: A lőcsei fehér asszony)

A lőcsei Thurzó-ház, ahol a Jókai-regény játszódik:

*

Nem részletes, szabatos útinaplót írok, aki még nem járt ott, és valami gyönyörűségest akar látni, az menjen, nézze meg. Én szokásom szerint inkább arról írok, ami útközben eszembe jutott. Például Toszkána. Ott éreztem, tapasztaltam azt, amit most itt: hogy bármelyik városkába, faluba betérek, találok valami csodát. Meg az is eszembe jutott: szégyen, de legalábbis nevetséges, hogy előbb ismerkedtem meg Toszkánával, mint a Szepességgel.

*

A Jókai-regényt az úton kezdtem el olvasni (kb. a felénél tartok), annak idején, amikor 12-14 évesen faltam Jókait (a hetediket magyarból azzal kezdtük, hogy ki ahány száz {?} oldal Jókait olvasott a nyáron – olvasónaplóval hitelesítve – annyi ötöst kapott Judit nénitől), szóval, akkoriban ez kimaradt. Most viszont felfedeztem, ami akkoriban, azt hiszem, elsikkadt, hogy Jókainak humora, finom iróniája (is) van. A könyvet egyébként gyönyörűség kézbe venni is: az 1927-es, centenáriumi összkiadás darabja; úgy ásták elő nekem egy doboz mélyéről a Török utcai Szabó Ervin könyvtárban, ahol az internetes katalógus szerint ez a regény nincs is meg. Gyerekkoromban is ide jártam, emlékszem az akkori könyvtáros nénire, aki szelíden kivette a kezemből Moravia Egy asszony meg a lánya című könyvét (akkoriban mutatták be, 16 éves korhatárral, a filmet, Sophia Lorennel a főszerepben), és azt tanácsolta, hogy előbb más Moraviákat olvassak el. Szigorú, puritán asszony volt R-né; egyetemista koromban találkoztam vele újra (akkor gimnáziumigazgató volt), a Fényes szelek című Jancsó-film vitáján védelmezte szenvedélyesen ifjúkori hitét… Aztán még sokszor futottunk össze hangversenyeken, rajongója volt a Budapesten gyakran vendégszereplő Jurij Szimonov karmesternek.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy minden mindennel összefügg. Az imént szóba hozott általános iskolához (Áldás utca) – s ily módon Jókaihoz meg Lőcséhez – például hozzátartozik, hogy ma voltam 100 éves ünnepségeinek öregdiák-találkozóján…

*

A Szepesség és a Felvidék persze nemcsak Jókai, hanem Mikszáth és Krúdy is. Műveltségi hiányaimat stoppolandó, az alkalmat felhasználva az elmúlt hetekben elolvastam a Kísértet Lublónt, a Tót atyafiak néhány darabját, illetve A podolini kísértetet (meg Márai Kassai őrjáratát, de erről már beszámoltam). Nagyszerű szórakozás volt. És el lehetett megint morfondírozni a vidék történelmén és nemzetiségi viszonyain.

Szepes vármegye lakossága az 1891-es népszámlálás idején 163 291 lakos volt, ebből:

93 214 (57,1%) szlovák; 44 958 (27,5%) német; 17 518 (10,7%) ruszin; 4 999 (3,1%) magyar; 2 602 egyéb

A vármegye lakossága 1910-ben 172 867 lakos volt, ebből:

56,1% szlovák; 22,2% német; 10,8% magyar; 7,1% ruszin

Mikszáthnál is, Krúdynál is a szereplő urak jelentős része lengyel nevet visel, még akkor is, ha magyarként van számon tartva. A szlovákok parasztok, szelíd, néha kifejezetten szeretetteljes lenézéssel vannak említve: tótok, sőt „tótocskák”.

1412-ben Zsigmond király akut pénzzavarában elzálogosított Lengyelországnak 16 szepességi várost, amelyeket csak 1772-ben szerzett vissza Mária Terézia. Ennek is (meg annak, hogy ez a terület nem került török uralom alá) köszönhető, hogy megmaradtak a várak, nem vonatkozhatott rájuk a kuruc felkelés utáni általános várrombolási parancs.

*

Azért persze magyarok is éltek ezen a tájon, a Felvidék – és benne a Szepesség – a Magyar Királyság része volt. Természetesen érdekelt, hogy mi őrződött meg ebből. Szepsi (Moldava nad Bodvou) volt az első kisváros, ahol megálltunk. Ez még persze nem a Szepesség, neve onnan származik, hogy lakói a tatárjárás idején a Szepességbe menekültek, és aztán onnan települtek vissza. A kétnyelvű utcatáblák magától értetődőek, és lépten-nyomon a magyar történelem és kultúra emlékeibe botlik az ember: nemcsak Szepsi Csombor Mártonnak vagy az egy időben itt tanító Egressy Béninek van szobra, hanem dombormű őrzi Szepsi Laczkó Máté (1578-1633) emlékét is, aki „városunk szülötte, református prédikátor, kora krónikása, a tokaji aszú első készítője volt”. Kassán is sok még a magyar feliratú szobor és emléktábla, de a szepességi városokban ez inkább csak régről megmaradt kivételnek számít. A magyar történelem szereplőire, eseményeire is szlovák nyelvű feliratok emlékeztetnek; Bardejovban csak kivételképpen olvasható a Bártfa név – a német Bartfeld még úgy se. De minden városban Magyarország múltjáról - a magyar múltról -, protestáns hitszónokokról, Bocskairól, Thökölyről, Rákócziról, a Thurzókról, az Andrássyakról, Csákyakról szólnak a főleg csak szlovák nyelvű emléktáblák.

A Felvidéken (akárcsak Erdélyben) századokon át valóság volt a multikulturalizmus, míg a 19-20. századi nacionalizmusok szét nem verték. És a szepességi városok ugyanilyen természetes módon voltak részei - nem áldozatai, elszenvedői, hanem szereplői! - az akkori világgazdaságnak.

*

Apropó történelmi emlékek, táblák: mindenütt állnak az 1945. januári felszabadulásra emlékeztető szovjet hősi emlékművek, amelyeket május 8-án (amely a Magyarországon kívüli Európában ünnep) hivatalos megemlékezések keretében koszorúztak meg. Kassán, a főtéren, a felszabadulási emlékműtől kb. 50 méterre egy ház falán dombormű tiszteleg a kommunista terror áldozatai előtt. Eperjesen továbbra is megtalálható az 1919-es, rövid életű Szlovák Tanácsköztársaság (itt kiáltották ki) monumentális emlékműve. A rozsnyói főtér egyik házán emléktábla hirdeti, hogy 1919 és 1938 között ott működött a Csehszlovák Kommunista Párt helyi szervezete. A múltat nem lehet - és nem is kell megpróbálni - eltörölni...

*

Leszámítva a határközeli településeket magyarul lényegében nem beszélnek. Ugyanakkor  például a kassai szálloda masszőrje meg az étteremben felszolgáló szlovák kislány kedvesen mosolyogva igyekezett néhány szót magyarul mondani; a lublói skanzenben a későn kapcsoló recepciós lány rohanva jött utánunk egy magyar nyelvű útmutatóval (mi hálából segítettünk neki befogni egy kiszabadult kiskecskét), és több más múzeumban is volt írott magyar brosúra, ami azért is hasznos, mert általában nincs angol vagy német felirat, eligazító szöveg. Egyáltalán: csak kedvességet tapasztaltunk.

*

Hihetetlenül kedves volt lublói szállodánk (egyébként ruszin nemzetiségű) tulajdonosa is. Az interneten egycsillagosként van feltüntetve, s az ára miatt választottam hat éjszakára - innen kiindulva jártuk be a Szepességet -, de a helyszínen már ennek az egynek se volt nyoma. Egyáltalán, a kassa-bankói, Monarchia-korabeli, négycsillagos hotel (áldassék a Bónusz Brigád neve!) után szinte szürreális élmény volt a Komeko: Ólubló határában, a vasútállomás mögött, lepusztult ipari környezetben, feltehetően egy egykori üzemépületből vagy raktárból alakította ki Mikulaš (ez a tulaj keresztneve), a kéménygyáros, aki a hétvégén recepciós-mindenes is volt. Dubajtól Kubáig a világ minden részébe szállít kéményberendezéseket és -technológiát, jelszava - ezt sokszor elmondta - "a kommunizmus után komínizmus" (komín=kémény); jelentős szépséghiba, hogy az angol nyelvű propagandaanyagában lefordította és a "chimneism"-ot hirdeti... Mint mondja, hobbiból szállt be a szállodaiparba, nagy lelkesedéssel, sok ötlettel, de szerintem kevés hozzáértéssel és ...hm... vegyes ízléssel. És persze láthatólag egyelőre mérsékelt eredménnyel. Mindegy, állítása szerint üzleti mérlegében 99 % a kémény, 1 % a szálloda (utóbbi szám mellé legyint is egyet). A dolog amúgy rendben volt: a két ifjú alkalmazott hölgy közül a második felülbírálta az elsőt, és kérés nélkül emberibb méretűre cserélte az első által juttatott szobánkat, volt fürdőszobánk, s abban folyt a melegvíz, a vécét is le lehetett húzni, kaptunk (szintén kérés nélkül) egy hősugárzót is, bőséges volt a reggeli, időnként a wi-fi is üzemképes jelerősséget biztosított, s levegőmániásak lévén az se okozott nagy zavart, hogy az apró erkély ajtaját nem lehetett becsukni. A mindig mosolygó Mikulaš rengeteget mesélt a gyárról, a környékről, ruszin szülőfalujáról, Romániába és Amerikába elszármazott rokonairól, a szállodáról - apró szépséghiba, hogy az első félig angol vagy félig orosz mondat után mindezt folyékony szlovák nyelven. Amúgy (az éppen nem üzemelő wellness és fitnesz részleg mellett) egész galériát rendezett be családi fotókból, régi használati tárgyakból meg ami éppen a keze ügyébe került. Meg kellett néznünk két - egyenként kb. tízperces - tévériportot ami vele, illetve a falujának valami ünnepségén készült, aminek szponzora lehetett; a kéménytechnológiai pr mellett nagy hangsúlyt kapott a ruszin népi kultúra, a népviseletbe öltözött helyiek között ő kéményseprőnek öltözve flangált. És szeretetének jeleként nekem is be kellett bújni egy kéményseprő zubbonyba, s rejtélyes módon egy bőrkalapot is kaptam, játszik még egy buzogány (!?), egy dob és egy - ha jól értettem - lepénysütő tálca, így fényképezkedtünk.

*

A meglehetősen hosszúra nyúlt beszámoló végén a Szlovákiába vezető útról. A Bódva völgyét választottuk, csudaszép, már csak azért is, hogy kitérőt tehessünk Bódvalenkére. Gyönyörű és szívszorító élmény.

Hasonló bejegyzések:

Hollandia, Belgium

USA I-V.

Ótátrafüredtől San Franciscóig

Róma - és Róma ürügyén

Vologya di Toscana

Tíz nap szünet. Kassa, Eperjes meg a Szepesség.

"The Future"

Give me back my broken night
my mirrored room, my secret life
it's lonely here,
there's no one left to torture
Give me absolute control
over every living soul
And lie beside me, baby,
that's an order!
Give me crack and anal sex
Take the only tree that's left
and stuff it up the hole
in your culture
Give me back the Berlin wall
give me Stalin and St Paul
I've seen the future, brother:
it is murder.

Things are going to slide, slide in all directions
Won't be nothing
Nothing you can measure anymore
The blizzard, the blizzard of the world
has crossed the threshold
and it has overturned
the order of the soul
When they said REPENT REPENT
I wonder what they meant
When they said REPENT REPENT
I wonder what they meant
When they said REPENT REPENT
I wonder what they meant

You don't know me from the wind
you never will, you never did
I'm the little jew
who wrote the Bible
I've seen the nations rise and fall
I've heard their stories, heard them all
but love's the only engine of survival
Your servant here, he has been told
to say it clear, to say it cold:
It's over, it ain't going
any further
And now the wheels of heaven stop
you feel the devil's riding crop
Get ready for the future:
it is murder

Things are going to slide ...

There'll be the breaking of the ancient
western code
Your private life will suddenly explode
There'll be phantoms
There'll be fires on the road
and the white man dancing
You'll see a woman
hanging upside down
her features covered by her fallen gown
and all the lousy little poets
coming round
tryin' to sound like Charlie Manson
and the white man dancin'

Give me back the Berlin wall
Give me Stalin and St Paul
Give me Christ
or give me Hiroshima
Destroy another fetus now
We don't like children anyhow
I've seen the future, baby:
it is murder

Things are going to slide ...

When they said REPENT REPENT ...

Szerdán az MTI - a ma totális Fidesz-irányítás alatt álló, "közszolgálati" hírügynökség - egy egynapos blog bejegyzéséből csinált "hírt" Ángyán József volt vidékfejlesztési államtitkár lejáratására.

Összefoglaló a Galamuson.

Nagyon sajnálnám, ha Gyurcsány Ferenc egy lemásolt szakdolgozat miatt tűnne el a politikából.

A blog jobb sávján, az ajánlott olvasnivalók közt található a Kettős mérce kommentárja, amellyel szinte teljesen egyetértek. "Ez a helyzet kezd ugyanúgy menthetetlen lenni, mint Schmitt Pálé, és itt ugyanúgy következmények kell hogy legyenek. Azok a felvetések, amik azzal mentegetik Gyurcsány, hogy nincs pozícióban, illetve a szakdolgozat és a doktori szintje között különbség van, semmivé foszlanak."

Az írásban azonban van egy számomra problematikus elem: Gyurcsány összekötése a baloldallal. "Nem azért kell lépni, hogy egy újabb pofont vigyünk be Gyurcsány Ferencnek... Hanem azért, mert személyét még mindig sokan összekötik a baloldali ellenzéki politizálással. Azt pedig még egyszer nem lehet hagyni, hogy a morális hanyatlás legyen a baloldaliság, és most pluszban az ellenzék szimbóluma, ez túl magas labda."

Gyurcsányról már többször elmondtam a véleményemet: politikai kalandornak és gyakorlati politizálásra alkalmatlan vizionáriusnak tartom. Számomra nem az őszödi beszéd a probléma, illetve ha igen, akkor abban nem a "hazudtunk éjjel-nappal", hanem a "másfél évig nem csináltunk semmit". A beszéd amúgy rendben volt - legfeljebb stiláris kifogásaim lehetnének, de a mai általánosan elbunkósodott világban ez szemforgatás, fölösleges hülyeség lenne -, mindössze egy mondat hiányzott a végéről: "és mindezek miatt ezennel lemondok". Utána akár mondhatta is volna az MSZP, hogy nem fogadja el a lemondást. Ha lemond, akkor politikus lenne. Nem mondott le - számomra azóta nem az.

De nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy az én politikai nézőpontomból Gyurcsány, az általa vezetett párt és kormány alapjában véve nem tekinthető baloldalinak. És a politikusi, kormányfői, pártvezéri alkalmatlanság mellett épp ez az - nem egy simlis szakdolgozat -, amiért örülnék, ha lelépne a politikai színpadról. (Persze az MSZP-vel együtt. A sui generis liberális - tehát nem baloldali, nem szocialista - DK-val semmi bajom, minthogy nincs közöm hozzá, és nem is irritál, mint a Fidesz.)

A Gyurcsány-szakdolgozatról pedig azt gondolom, hogy ott van a Hír TV-nél, és azt várják, hogy Gyurcsány hazudjon valami nagyot, amire cáfolatul majd előránthatják. Valószínűleg ennyire ostoba nem lesz.

Gyömrő önkormányzati testülete - jobbikos kezdeményezésre - egyhangúlag úgy döntött, hogy a város főterét, a Szabadság teret a jövőben Horthy Miklós térnek fogják nevezni. A tér 1936 és 1945 között a kormányzó nevét viselte.

Horthy Miklós 1919-ben, a Tanácsköztársaság - a proletárdiktatúra - bukása után, a román hadsereg árnyékában, és "Nemzeti Hadserege" különítményeinek a kommunisták, szociáldemokraták és zsidók ellen végrehajtott gyilkosságsorozata közepette szerezte meg a hatalmat.

Kormányzóságához fűződik a többi között egy autoritárius politikai rendszer és  egy kasztrendszerű társadalom, a "hárommillió koldus országa" (bővebbet erről Féja Gézánál, Illyés Gyulánál, Kodolányi Jánosnál, Kovács Imrénél, Szabó Zoltánnál  - vagy éppen József Attilánál), a Hitlerrel kötött szövetség, Magyarország részvétele a második világháborúban, a kétszázezres 2. Magyar Hadsereg pusztulása határainktól kétezer kilométerre, félmillió magyar állampolgár jogfosztása, majd deportálása és elpusztítása a náci koncentrációs táborokban.

A mai rendszer büszkén vállalja a Horthy-korszak örökségét, így hát Gyömrő lépése logikus és teljes mértékben korszerű, iránymutató. Nincs kétségem, hogy számos követőre talál. Javaslom például a budapesti Bartók Béla út visszakeresztelését Horthy Miklós útra. Mert ahogy választani kell szabadság és Horthy között, ugyanúgy nem fér össze Bartók és Horthy szelleme. Vagy - vagy.

„A legfontosabb, hogy az ember korával egy időben éljen. Mindig tragikusak a sértődött nemzedékek, melyek a múltba vágyódnak vissza, s mindig veszedelmesek a fanatikus nemzedékek, melyek nem a jelenben, hanem a jövőben iparkodnak élni. Az ember maradjon hűséges élete és kora óramutatójának eszményeihez.” (Márai Sándor: Kassai őrjárat)

Furcsa ez a kiragadott idézet Márai 1941-ben megjelent gyönyörű esszéjéből, melyre az ürügyet előző évi kassai látogatása adta – „négy héttel ama nap után, mikor a német csapatok bevonultak Párizsba”. Ürügy? Inkább kapaszkodó. Vagy még inkább kapaszkodás – görcsös kapaszkodás – a szülővárosba, amihez csak a múlt, az ősök kötik. „Csak”? A múlt, az ősök – valóságosak és saját regényhősei – azt a világot jelentik, amely éppen iszonyatosan dől össze, ég fel körülötte. És ezért furcsa a bevezetőben idézett három mondat. Márai ugyanis az eszményített múltat idézi – a polgárok várost, kultúrát, szellemet, s mindezekben: értéket teremtő világát –, és fanatikusan hinni akar egy ugyanilyen jövendő Európában.

A polgár kulcsfogalom Márai számára, szembeállítva a kispolgárral, az Ortega és Huizinga által leírt tömegemberrel.

„A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek. A hősies polgári korok alkották Európában azt a remekművet, melynek napnyugati kultúra a neve. A flamand polgár és az erdélyi, felvidéki. A francia polgár, a szó XIX. századi értelmében, s a firenzei polgár, a szó renaissance-értelmében. A kis toscanai polgári városköztársaságok hősies erőfeszítéseikkel. Az északi, skandináv polgárság, nagylelkű és tehetséges társadalmi berendezésével. Az igazi polgár szerencsés vegyülete a művésznek és a katonának, alkotó és megtartó, álmodó és megőrző. Ezt a polgárságot, ennek utolsó, legjobb pillanatát ismertem meg gyermekkoromban, a Városban. Életem legszebb, igaz és emberi, európai emlékeit annak a magyar végvárosi, polgári kultúrának köszönhetem, melynél különbet aztán később a világban sem találtam. Most oly könnyű szidni a polgárt: a pellengéren áll, minden utcagyerek kiált feléje egy-egy becsmérlő szót. Az önző, tunya, féltékeny, kései álpolgáriasságot szidják, s megfeledkeznek a fogalom hősies tartalmáról. Talán itt az ideje, hogy megvédje az irodalom a polgár fogalmát, új értelmet adjon e fogalomnak, mely az európai ember számára magába zár mindent, ami az élet igazi célja és tartalma.”

Huszonéves koromban, azt hiszem, nevetségesnek, de mindenképpen idegennek találtam volna Márai szellemi-erkölcsi arisztokratizmusát (ha akár egy sort is olvastam volna tőle – abban se vagyok biztos, hogy ismertem a nevét). Most csodálom értékőrző igyekezetét, azt az elkeseredett szenvedélyt, amellyel a világ pusztulásának okát kutatja, és leginkább a szellem embereinek, az értelmiségnek – s így önmagának – a felelősségét állapítja meg. Nem hittünk elég erősen az európai kultúrában, az értékekben, ezért nem tudtuk megvédeni – mondja. Valahol a 19–20. század fordulóján látja a romlás kezdetét, a tömegkultúra, a tömegízlés uralomra jutásában, ami aztán a politikát is kiszolgáltatta a tömegnek.

Az esszé végén Márai szinte az önhipnózis erejével – és érvényével – bizonygatja, hogy majd ha túlleszünk azon, ami épp csak elkezdődött, s aminek szörnyű folytatását és végét nem sejthette, akkor majd ismét az európaiság, polgárság – és kereszténység! – valahai szigorú értékrendje érvényesül majd…

Hetven évvel ezelőtt írt az ötven évvel azelőtti világról, s az én mai gondolataimat, elkeseredettségemet „ismétli”:

„Ötven évvel ezelőtt egy ember Európában még személyes erővel volt kénytelen megszerezni a műveltségnek azt a mértékét, melyre elengedhetetlenül szüksége volt, ha nem akarta elveszíteni önbecsülését, s meg akarta állani helyét a művelt emberi világban. Fél évszázaddal elébb a földrajzi tudás hosszas és alapos egyéni búvárkodásokat követelt meg attól, aki egy háborús eseménnyel kapcsolatban, például egy elfoglalt város, vagy tartomány sorsáról társaságban, vagy baráti körben nyilatkozni akart… Ötven évvel ezelőtt egy színházi este ünnep volt a tömegember számára: gondosan készült ez ünnepre, lehetőleg elolvasta előbb a színpadi művet, hogy aztán gondosabban és beavatottabban figyelhessen a színészi munkára, úgy lépett a színház épületébe, mint aki egyfajta világi templomba lép be, ünnepi ruhát öltött, melyet elébb gondosan megtisztogatott, mindenképpen felkészült az élet egyik tisztább pillanatára, mely a köznapok lehetőségein túl nyújtott feledkezést és megtisztulást, révületet és lelkesedést... Igen, ez volt az ünnep, ötven év előtt…

Nyissunk ki egy napilapot vagy egy képes újságot, mégpedig nem az olcsó szándékkal készült, utcai hangú nyomtatványok valamelyikét, hanem a gondosabb szempontok szerint szerkesztett, választékosabb ízléssel kiválogatott kép- és híranyaggal megtöltött lapok egyikét, olvassuk és nézegessük figyelmesen az oldalakat, s megdöbbenünk, mennyi a halott anyag, a fölösleges és átlátszóan üzleti szándékú közlemény, milyen ritka egy tisztán felépített mondat, egy erős és jellegzetes szókép, milyen meglepetés egy eredeti, tökéletesen végiggondolt gondolat. Nem véletlen ez a hiány. A félművelt ember, tehát a civilizációba szürkülő kultúra legjellegzetesebb fogyasztója, semmit nem gyűlöl úgy, mint az egyéniséget és a pontos, eredeti kifejezést.”

Nincs remény. De májusban megyek Kassára meg a szepességi városokba, azért olvasok most Mikszáthot, Krúdyt, Márait. A múltat.