"Nothing much could happen
Nothing we can't shake
Oh we're absolute beginners
With nothing much at stake"

Az előbb blogok közt szörfölve belebotlottam egy David Bowie-számba, amiről azonnal beugrott ez a dal és a film, amelyet 1986-ban, első (nyugat-) németországi utunkon láttam. És eszembe jutott sok minden...

I've nothing much to offer
There's nothing much to take
I'm an absolute beginner
And I'm absolutely sane
As long as we're together
The rest can go to hell
I absolutely love you
But we're absolute beginners
With eyes completely open
But nervous all the same

If our love song
Could fly over mountains
Could laugh at the ocean
Just like the films
There's no reason
To feel all the hard times
To lay down the hard lines
It's absolutely true

Nothing much could happen
Nothing we can't shake
Oh we're absolute beginners
With nothing much at stake
As long as you're still smiling
There's nothing more I need
I absolutely love you
But we're absolute beginners
But if my love is your love
We're certain to succeed

If our love song
Could fly over mountains
Sail over heartaches
Just like the films
There's no reason
To feel all the hard times
To lay down the hard lines
It's absolutely true

Mármint nem ő töpreng (valószínűleg ő is, de ki lát a fejébe?), hanem én, arról, hogy mit jelent Áder János köztársasági elnöksége, mi az értelme, milyen következményei lehetnek.

Orbán péntek reggel azt mondta a Kossuth rádióban, hogy olyan elnökre van szükség, aki biztonságérzetet ad. Nos, Áder – összehasonlítva az elmúlt napokban szintén emlegetett Kövérrel vagy akár magával Orbánnal (hogy a parodisztikus Schmittről most ne is beszéljünk) – kétségtelenül nyugalmat, biztonságot sugárzó személy. Ezen túlmenően eddigi nyilvános politikai tevékenysége országgyűlési elnökként, frakcióvezetőként, majd az Orbán által egyre hisztérikusabbá tett hazai közéletből való kivonulása ugyancsak ezt a higgadt, felkészült politikusi benyomást erősíti.

Áder mindig is némileg Orbán alteregója volt. Ebben nemcsak a közös pártalapítás, a Bibó Szakkollégium vagy éppen a foci szeretete játszik szerepet, hanem a hasonló háttér: dunántúli kisvárosban szocializálódott, elsőgenerációs értelmiségiek.

A Fidesz alapítójaként, a párt legszűkebb vezetői köréhez tartozó emberként – és Orbánhoz fűződő személyes kapcsolata, elsősorban e kapcsolat múltja miatt – Áder azon kevesek egyike, akik képesek arra, hogy bármikor önálló véleményt fogalmazzanak meg, akár Orbánnal szemben is. Persze csak befelé. Mert afelől nyilván senkinek semmi kétsége nem lehet, hogy alapvetően ugyanazokat az ideológiai, politikai célokat, azt a társadalompolitikai elképzelést osztja, mint Orbán vagy Kövér, noha a pszichopata, vizionárius Orbánnal szemben a józanságot képviseli.

A fentiekből következően szilárd hatalmi-közjogi támasza lesz (lehet) az Orbán-rendszernek; abban az értelemben is, hogy képes lefaragni, megakadályozni a fülkeforradalmi hevületből származó és az új rendszer stabilitásának is ártó jogi nonszenszeket, szimpla baromságokat. Hihetetlen jóindulattal és naivitással akár azt is feltételezhetjük, hogy Orbán szándékosan teremt „féket, ellensúlyt” önmagának. Ennél valószínűbbnek tartom azonban, hogy Orbán kényszerhelyzetben cselekedett, és hogy Áder jelölésében sokkal inkább Kövér László akarata érvényesült – furcsa szövetségre lépve a magyar politikát kifelé is stabilizáló, realista szándékok képviselőivel. (Ugyanis biztos, hogy vannak ilyenek a Fideszen belül is – Pokorni, Varga vagy Navracsics mellett akár a cinikusan, gátlástalanul pragmatikus Lázár és Rogán is ilyen lehet –, még inkább a párt szellemi hátországában.) Miután nem vált be egy „bábelnök”, és a Schmitt-ügy kapcsán „csalódniuk” kellett az értelmiségben (Pálinkás, a Professzorok Batthyány Köre stb.) is, Kövér viszonylag könnyen meggyőzhette Orbánt, hogy megbízható, kemény politikusra van szükség az államfői tisztségben. És Kövér – Orbán által mindig csodált – eszére és (ha nem a „komcsikról” van szó, akiktől elborul az agya) stratégiai gondolkodására, realitásérzékére vall, hogy tudta, ő nem megfelelő erre a szerepre.

Tehát a Fidesz egyik oszlopa, a megfontolt, biztonságot, nyugalmat sugárzó Áder.

Aki azonban alkalmatlan a köztársasági elnöki szerep azon feladatának betöltésére, hogy képviselje, megtestesítse a nemzet egységét. És nem csak, vagy nem elsősorban azért, mert kétségtelenül pártpolitikus, 1988 óta a Fidesz egyik „arca”. Sokkal inkább azért, mert – kora és habitusa miatt – nem felel meg a magyar átlagszavazó, a „zemberek” azon vágyának, hogy az elnök apafigura legyen, olyasvalaki, akire nem az esze, a politikai tehetsége miatt nézünk fel. Ez még nem kell, hogy olyan nagyon zavarja Orbánt. Az azonban igen, hogy helyzetbe hozta a párton belüli egyetlen megmaradt lehetséges riválisát.

De lehet, hogy Orbán már megint egy lépéssel előre gondolkodik. Ha az IMF elleni „szabadságharc” végleg elbukik, akkor bejöhet az a már többször felmerült lehetőség, hogy Orbán látványosan – az IMF-fel és az EU-val való elégedetlenségét demonstrálva – visszavonul, és a pártelnökséget megtartva, ideiglenesen, a következő választásokig átadja a kormányfői tisztséget. Erre pedig a hozzá lojális Áder sokkal megbízhatóbb jelölt lehet, mint a saját karrierjét építő Lázár János.

És akkor majd lehet új köztársasági elnököt választani. Réthelyi Miklóst vagy akár Eperjes Károlyt.

"A Fidesz így lesz történet nélküli párt, a Fidesz alapítói így lesznek történet nélküli emberek, akiket csak saját jelenbeli hazugságaik igazolnak. Egyelőre sokak szemében."

Történetek, dokumentumok a médiaháborúról és egy ménkű-hosszú Orbán-interjú 1993-ból.

A kelet-európai (kelet-közép-európai) rendszerváltás legtragikusabb fejleménye az egykori Jugoszlávia véres felbomlása, s ezen belül is a húsz éve kezdődött boszniai háború volt.

KB-tag hívta fel a figyelmet a Time fotóösszeállítására. Az első kép:

Ilyenkor persze mindig eszembe jut, hogy én háromnegyed évvel korábban jártam Mosztarban és Szarajevóben, s elképzelhetetlen volt, ami aztán megtörtént. (Sok mindennel jártam – jártunk – így.) És akkor olvastam Ivo Andrić gyönyörű regényét a Híd a Drinánt. Majd' egy éve már idéztem belőle itt a blogon:

„Hát legyen, gondolkodott tovább, ha itt rombolnak, valahol építkeznek. Talán van még valahol nyugodt vidék, vannak még okos emberek, akik tudják, mi az isteni szeretet. Ha az Úristen levette kezét erről a Drina menti boldogtalan városról, talán nem vette le még az egész világról s az egész földről az ég alatt. Ezek sem fogják ezt örökké így folytatni. De ki tudja?... lehetséges, hogy ez a pogány hit, amely mindent rendezget, tisztít, javítgat és csinosítgat, hogy aztán nyomban utána mindent fölfaljon és leromboljon, elterjed az egész földön. Talán ebből az isteni világból puszta mezőt csinál értelmetlen építkezései és gyilkos rombolásai számára, legelőt kielégíthetetlen éhségének és érthetetlen étvágyának? Minden lehetséges. Csak egy nem lehet. Nem lehet az, hogy teljesen és mindörökre eltűnjenek a nagy, okos és lelkes emberek, akik Isten dicsőségére soká tartó építményeket emelnek, hogy a föld szebb legyen, s az ember könnyebben és jobban élhessen rajta.”

És eszembe jut – sok más mellett - Kusturica 1995-ös, zseniális Underground-ja:

FASÍRT

A megdarált húst összedolgozzuk tojással, tejbe áztatott zsömlével, sóval, borssal, és forró zsírban vagy olajban húspogácsákat sütünk belőle.

Figyelem! Nekünk, emlősöknek nem mellékes kérdés, hogy mi daráljuk-e a húst, vagy bennünket darálnak-e meg.

„Április 4-ről szóljon az ének!”

***

Ez itt most nem akar objektív történelmi elemzésnek látszani. Bár...

Április 4-e 1950-től lett hivatalosan a Magyar Népköztársaság legnagyobb ünnepe; az április 2-i keltezésű 10. sz. törvényerejű rendelet nem csak a felszabadulás ünnepévé, hanem a „megbonthatatlan szovjet-magyar barátság” napjává is tette. Április 4-e – és az április 4-ikék – történetéről részletesebben lásd a Múlt-Kor történelmi portál cikkét

***

Illyés Gyula: Nem volt elég

Házad itt állt – szerte szállt!
Ezt, látod, érted. Azt nem érted,
hogy hazád éppen így ért véget –
A csoda, hogy addig is állt!

Mert nem volt hazának elég,
hogy emésztésed vacsorára
e dombok aszúját kívánta,
és e lapályok kenyerét.

És nem volt hazának elég,
Hogy elmosolyodtál és oldalt
oda is néztél, ha megszólalt
ízes magyarul a cseléd.

És nem volt hazának elég,
hogy este letéve a könyvet
elnyeltél Bottyánért egy könnyet:
az volt a férfi, a derék…!

És nem volt hazának elég,
hogy kitekintve vonatodból
elgondoltad az aratókról:
mást érdemelne ez a nép.

És nem volt hazának elég,
a három szín, ha rád sem hagyták,
hogy egykor jelkép volt: szabadság,
egyenlőség, testvériség!

És nem volt hazának elég,
hogy idegeden átereszted
hő szeszként azt a néhány verset,
Adyét, Tóthét, Józsefét.

És nem volt hazának elég,
a Gellérthegyen a rakéta
s a Városiban a bokréta
és a szobroknál a beszéd.

…

Nem volt a hazának elég,
nem volt elég, hogy el ne essen,
tudd meg, az volt a csoda itten,
hogy össze nem dőlt már elébb!

Mert attól nem lett a tiéd,
hogy hizelegve és hazudva
ráragasztottad egy hegycsúcsra
egy király, egy vezér nevét.

Nem volt elég, nem volt elég
sem a hűség, sem a szívósság,
mitől egybeáll egy-egy ország
s nemzet is lesz a nemzedék.

S a bátorság sem volt elég.
Külön-külön bár odahagyta
sorsát a sok hős áldozatra,
az sem volt elég menedék.

Mert sem erő, sem bölcsesség
nem lehet elég, hogy megójja
a házat, amelyben lakója
nem lelheti meg a helyét.

(1945)

***

Márai Sándor írja 1945-ben:

Egy kozák csomagokat cipel az országúton. Egyikben rablott textilholmi van, másikban néhány cipó kenyér. Reámmordul és megparancsolja, vigyem a kenyeres iszákját. Szó nélkül átveszem a zsákot, és viszem – két kilométeren át – engedelmesen, a győztes nyomában. Egy fordulónál megkérdi, ki vagyok. Mikor meghallja a varázsszót – „író” –, elveszi kezemből az iszákot, komoran és sötéten néz maga elé, kést húz elő, levágja egy cipó felét, a kenyeret átnyújtja, hóna alá veszi a zsákot és egyedül cammog odébb. (Napló)

*

A magyar polgári társadalom olyasmit várt, hogy az oroszok mint afféle irgalmatlan alvilági arkangyalok jelennek majd meg, lángpallossal és kénkőbűzzel, s kiirtanak egy világot. Az oroszok megérkeztek, s akadt közöttük mindenféle: kegyetlen, barátságos, kapzsi, irgalmatlan, emberies stb. De arkangyalról és lángpallosról nem esett szó.

Nagyobb meglepetés, hogy most már mind gyakoribb közöttük a gondterhes, komoly, szakszerű síber, aki teherautóval jön Romániából, hozza a zabrált árut, cvikkerrel orrán, plajbásszal kezében ajánlja gyanús holmiját, s közben aggályosan, a jó kereskedő tájékozottságával – aki ismeri a kereskedelmi élet és az adásvétel veszélyeit! – alkudozik és számol. „Csekaj, pogyszem, hozom gicsiny rézgálic” – mondják, s nyálazzák a ceruza hegyét. Majd rossz németséggel így folytatják: „Sechzehn, siebzehn, malinko, na!”... Sok ilyen akad közöttük. Arkangyal ritka. (Napló)

*

"Ez a magyar társadalom oly bűnöket követett el, hogy a napon, mikor felocsúdik a romok között a való helyzetre, kétségbeesett bűntudata újabb dühöket szülhet csak; azokra dühöng majd, hangosan vagy titkosan, akik bűneinek itt maradt bűnjelei, a zsidókra és mindenkire, aki bűneire emlékezteti. Mentől hangosabban kiált az égre egy bűn, annál kínosabb, ha bűnjelek maradnak a gaztett után." (Ami a Naplóból kimaradt)

***

"Magyarország számára életkérdés, hogy a régi világ összeomlása felszabadulás maradjon, illetőleg felszabadulássá legyen, s a beteg magyar társadalomszerkezetnek azok a nyomasztó tényezői, melyek a szovjet hadsereg megjelenésére tűntek el: a vadászó urak, a zárt kasztban élő tisztek és hivatalviselők, a csendőrök és sváb lelkű nemzetnevelők vissza ne térhessenek. Gondoskodnunk kell tehát arról, hogy ha a mi számunkra a felszabadítás ténye örökre összekapcsolódik is a háborúvesztés legváltozatosabb fizikai és emberi nyomorúságainak emlékével, unokáink számára a felszabadítás emelkedjék tiszta, történeti realitássá azok által az eredmények, következmények és kedvező fejlődés által, amelyeket hosszú lejáratra megnyitott. Életbe vágó kérdés Magyarország számára, hogy a szovjet hadsereg felszabadító teljesítménye a magyar demokratikus fejlődés számára megtartsa a maga jelentőségét, és ne menjen veszendőbe." (Bibó István: A magyar demokrácia válsága. 1945. ősz)

***

A Magyar Néphadsereg 1985. április 4-i díszszemléje.

(A Magyar Népköztársaság állami ünnepségen ekkor jelentek meg először a történelmi zászlók.)

1950 és 1965 között évente rendezték meg a szovjet mintájú katonai parádét, utána – elsősorban takarékossági okokból – már csak ötévenként. Az 1985-ös 40. évforduló volt az utolsó díszszemle a Felvonulási téren, de az ünnep ekkor már az 50-es évek tömegdemonstrációi helyett családi programmá nőtte ki magát. A reggeli katonai parádé és a beszédek mellett ebben az évben Koltay Gábor filmrendező rendhagyó zenés történelmi darabja, az Itt élned, halnod kell is helyet kapott a Hősök Terén.

***

És ha már a bejegyzés címe a 20. századot idézi, akkor álljon itt még néhány fontos 20. századi április 4-e:
1949. április 4-én alakult meg a NATO – az Észak-atlanti Szerződést Washingtonban aláíró 12 ország között még nem lehet ott a Német Szövetségi Köztársaság;
1968. április 4-én gyilkolták meg a Tennessee állambeli Memphisben Martin Luther Kinget;
1983. április 4-én indult első útjára a Challenger űrrepülőgép, amely aztán 1986. januárban tizedik küldetésére indulva tragikus véget ért.

- - -

*Az évszázad a 20., a cím pedig utalás Déry Tibor egykori tárcasorozatára, A napok hordalékára.

A sorozat korábbi darabjai:

Marihuána, Madrid, Attila

Gyuri, aki Jorge

November 7., Szása

Grisa, Leningrád

Osztaskovo, Internacionálé

Cseh Tamás

Jótékonyság, szolidaritás (Haiti ürügyén)

Az én Kubáim

Apám

Vagyis "egy titkolt könnycsepp". A Bartók rádióban Donizetti Szerelmi bájital c. operáját közvetítik New Yorkból. Juan Diego Florez az imént ismételte meg Nemorino románcát, a közönség ugyanis olyan ovációban tört ki, hogy nem lehetett folytatni az előadást (én is felfüggesztettem a munkát a számítógépen, mert ez már több volt, mint háttérzene).

A youtube-on találtam vele egy felvételt:

Mert nem csak schmittpálból meg a Fideszből áll a világ - szerencsére.

„Bírálóim azt mondták rólam, nem vagyok következetes. Valóban nem voltam az elméleti meggyőződéseim és az ésszerűség szempontjából. De önmagamhoz hű és következetes voltam. Huszonnyolc évvel korábban ugyanez a morális felháborodás tett lázadóvá, és késztetett arra, hogy a haladó baloldal soraiba álljak. Ugyanez a felháborodás töltött el akkor is az igazságtalansággal szemben. […] Lehetetlenség volt továbbra is hazámban élni anélkül, hogy tiltakozni tudjak azoknak az erkölcsi elveknek a megsértése ellen, amelyeket a szocializmus alapjának, lényegének tartok. Mert a szocializmus nem csupán gazdasági kérdés, hanem etikai kérdés is. A kapitalista társadalom megszüntetése nem sokat ér, ha a helyébe nem egy magasabb rendű, igazságosabb és szabadabb rend kerül.”

„Most, hogy minden szenvedély kialudt már bennem, jól tudom, hogy végeredményben sohasem az valósul meg, az az abszolút valami, amire az ember törekedett, hanem valami ahhoz hasonló. A fiatalok és szenvedélyesek számára azonban nélkülözhetetlen a küzdelem és az illúzió. Az ember csak tévedésekből, csalódásokból, vesztett csatákból tanul, és csak így tudja mindig újrakezdeni a harcot. Hiszek abban, hogy az eszmék és a szemben álló társadalmi erők jelenlegi küzdelméből — HA MARAD RÁ IDŐ — új szintézis fog születni.

Gyakran töprengek rajta, ha újra kellene kezdenem, ugyanúgy cselekednék-e, ugyanúgy reménykednék-e, ugyanúgy igyekeznék-e megjobbítani a világot. Azt hiszem, igen. Mindannyiunknak megvan a magunk sorsa, a magunk szerepe, amit be kell töltenünk, és majd a történelem fogja megítélni, sikerült-e valami értéket alkotnunk.

Ellenségeimnek sokat köszönhetek, talán még többet, mint barátaimnak, mert az a ki nem alvó gyűlölet és szidalom, amit fél évszázadon át rám zúdítottak, sokban hozzájárult, hogy azzá legyek, amivé lettem, segített, hogy megtaláljam önmagamat." (Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül)

*

Kántor Péter verse*:

Öregember a térről

a budapesti Károlyi Mihály szobor
emlékére


Öregember a térről,
magányos, sovány öregember,
hallgatag öregember,
hiányozni fogsz, ha elmész,
hiányozni fogsz a helyedről,
arról a térről, ahonnan
először a padokat száműzték,
aztán a fákat vágták ki mind,
és most téged is, öreg,
téged is száműznek,
a nevetséges álmaiddal,
a makacs köztársasági eszméiddel,
ó, hogy gyűlölnek, vörös gróf,
hagyjuk is, hogy kicsodák,
szóra sem érdemes, hogy kicsodák,
különben ismered őket,
akik mindig is gyűlöltek,
most megmutatják, ki az úr itt,
öregember a térről,
ne szólj egy szót se, hallgass,
mint mikor kipát tettek a fejedre,
mit is mondhatnál, ugye?
én se akarok mondani semmit,
azon kívül, hogy hiányozni fogsz,
mert megszoktam már, hogy itt állsz,
itt a Duna-parton,
ahogy a botodra támaszkodsz,
télen-nyáron egyedül,
egyenesen, mint egy piszkafa,
az alatt a törött ív alatt,
egyszer valaki odaállt melléd,
a válladig se ért, egy kicsi nő,
a keze megérintette a kezedet,
vagy csak a zakód ujját,
az a valaki az anyám volt,
öregember a térről,
magas, sovány öregember,
nézel magad elé némán,
hiányozni fogsz,
már most is hiányzol.

-.-

*köszönet Jelnek, aki felhívta a figyelmemet a Literán megjelent versre

... izé, Selmeczi Gabriellával.

Tegnap a Heti Válasz című közismerten liberál-bolsevik orgánum honlapján a hírhedt gyurcsányista bértollnok, Stumpf András tollából klaviatúrájából megjelent egy jegyzet  dr. Schmitt Pál plágiumügyéről.* Aztán eltűnt a cikk, és már csak a Mandiner figyelemfelhívó kiemelése található. Állítólag egy másik, a témával kapcsolatos írás is így járt tegnap a Heti Válaszon. Megjelent viszont Selmeczi Gabriella közleménye, miszerint a Fidesz a "Tényfeltáró Bizottság" jelentésével lezártnak tekinti az ügyet.

*dr. Freud a munkatársam: az álamfő neve előtt át akartam húzni a dr. előtagot, de melléklikkeltem, és így az aláhúzással csak hangsúlyoztam, hogy továbbra is megilleti ez a titulus.

*

Időközben Pocakostól megkaptam a teljes Stumpf-írást - köszönet érte -, amit most ideillesztek:

Párbeszéd: Két személynek egymással való beszélgetése, társalgása. (A magyar nyelv értelmező szótára.)

Egyszerű, mindennapi dolog, és csak a (valószínűleg hosszúra sikeredő) bejegyzés végén derül majd ki, hogyan jutott eszembe a téma. Addig azonban – szokás szerint – sokfelé elágazik majd a szöveg. Az első „ág” egy film és egy dal.

Párbeszéd volt a címe Herskó János 1963-ban készült, akkoriban népszerű filmjének. A sikert a téma és a szereplőgárda egyaránt garantálta. (Be kell vallanom, én nem néztem meg, mert már akkor is riasztottak a hosszú filmek – ez majdnem két és félórás.) A filmben egy házaspár visszatekint közösen és egymás nélkül töltött éveikre – a magyar történelemre. Hiszen az ő generációjuknak, amely a XX. század negyvenes éveiben volt fiatal, az egész életére rányomta a bélyegét a történelem. Az 1945-60 közötti Magyarországot mutatja be a film. A koncentrációs táborból hazatért Judit és az illegális kommunista László a felszabadulás után ismerkedik meg egymással. Reményektől fűtve, vágyakkal telve tanulnak, terveznek az értelmes, közös jövő reményében. De Lacit koholt vádakkal letartóztatják, míg Judit ösztöneire hallgatva próbál munkájában, magánéletében boldogulni. Néhány év után találkoznak újra, s egy őszinte beszélgetésben tisztázzák életük tanulságait. A szereplők: Avar István, Bara Margit, Berek Kati, Bitskey Tibor, Pécsi Sándor, Semjén Anita, Sinkovits Imre, Sztankay István, Törőcsik Mari. A film megtekinthető a Youtube-on.

Herskó 1970-ben disszidált, így a Párbeszéd eltűnt a mozivásznakról, de egy betétdala túlélte a filmet; szerintem ott a helye minden idők 10 legszebb magyar dala között. Ha volna valaki…– énekelte Gara György:

Mostanáig nem tudtam, hogy a dal szövege az 1960-ban, 24 éves korában elhunyt Csoór Gáspártól származik. Sőt, soha nem is hallottam erről a fiatalemberről, akinek emlékét egy blog őrzi.

*

A párbeszédhez két ember kell; Ketten beszélnek – ugrott be a néhai, finom humorú Tabi László sorozata a Ludas Matyi c. (általa is főszerkesztett) lapból. A Magyar Narancs cikke az „elvtársúr” Tabi Lászlóról.

S miközben eredménytelenül próbáltam egy Tabi-szöveget találni az interneten (lusta vagyok bemásolni az Életem és egyéb ügyeim c., 1982-ben megjelent kötetéből), kiderült, hogy Tabi Molnár Ferenctől kölcsönözte a címet: 1909-ben e címmel jelent meg egy párbeszédes formában írt novellákat, karcolatokat tartalmazó könyve. Ebből sincs szövegem, de amit megtaláltam: Karinthy Frigyes recenziója a Nyugatban.

*

S még valami a Nyugatból. Az Értelmező szótár „párbeszéd” szócikkének egyik példája egy Kosztolányi-mondat: „Munka közben azt képzelem, hogy vitázom, párbeszédet folytatok, pedig csak monologizálok.” Kíváncsi voltam, hol, miért írta ezt Kosztolányi. Nos, a Nyugat 1930/14. számában, egy francia nyelvészhez írt szenvedélyes nyílt levelében; az esszé címe: A magyar nyelv helye a földgolyón.

Az illető úr azt jövendölte, hogy (mai terminológiával) a kulturális globalizációval el kell tűnnie a sokféle nyelvnek, s fejtegetései közben igen dehonesztálóan nyilatkozott a magyar nyelvről (egyébként például a németről is – érthető, franciáról van szó). „Vajmi kevés reményem van arra, hogy meggyőzhetem fölfogása tarthatatlan voltáról, szembeszökő, tárgyi tévedéseiről, de megvan az a reményem, hogy legalább tisztázom érzéseimet és gondolataimat s amíg betűt betűre vetek, legalább némi enyhülést szerzek magamnak. Tudom, hogy helyzetem félszeg. Nyílt levelet «intézek« a párizsi Collège de France világhíres nagyságához, aki talán el sem olvassa írásom s munka közben azt képzelem, hogy vitázom, párbeszédet folytatok, pedig csak monologizálok.”

Még egy bekezdés a hosszú (és szép) cikkből:

„Nem is lehet a racionalizmust a természet jelenségeire alkalmazni. A nyelvre se lehet, mert az is természeti jelenség, az élet eleven szövete. A XVII. század nyelvészeti racionalizmusának nem egy baklövése onnan származik, hogy ésszel akarta megközelíteni a nyelvet. Fölboncolta, de a sejteken kívül semmit se talált. Nem látta meg azt, ami lényeges benne. Nem látta meg, hogy milyen nyomot hagytak rajta elevenek és holtak vágyai, indulatjai, hogy a lélek munkálja meg a nyelvet, hogy a lélek forrósága olvasztja meg és ragasztja össze, hogy a lélek «műveli ki» és ehhez a titokzatos folyamathoz képest jelentéktelen semmiség az a «civilizációs tény», vajjon a nyelvet mellesleg csiszolják-e azok, akiknek véletlenül ez a szenvedélyük és mesterségük, az úgynevezett költők és az írók. Ebből a magas szempontból minden nyelv egyenlő. «Szabadság, egyenlőség, testvériség», még a pokolban is, még a nyelvészetben is. Nincs, nem volt, nem lehet «barbár» nyelv.”

*

Az 1959–62-ben  megjelent „nagy” Értelmező szótárnak a „párbeszéd” tárgyszerűen nyelvész meghatározása mellé az egy évtizeddel későbbi Magyar értelmező kéziszótár beemel egy sajtónyelvi jelentést is: „Különböző világnézetű feleknek közeledést, megegyezést kereső eszmecseréje.” A párbeszéd, a dialógus világpolitikai kulcsfogalommá vált a hidegháború helyét lassan felváltó (időnként csak azzal párhuzamosan érvényesülő) enyhülési korszakban. Szovjet-amerikai párbeszéd, kelet-nyugati dialógus; a II. vatikáni zsinat nyomán meginduló keresztény-zsidó dialógus, marxisták és keresztények vitafórumai; sőt, szóba állnak egymással katolikusok és protestánsok, illetve katolikusok és ortodoxok, kommunisták és szociáldemokraták (utóbbi felelőse a „táboron” belül az MSZMP, illetve annak Berecz János és Horn Gyula vezette külügyi osztálya).

*

Dialógus volt a neve az 1980-as évek elején Magyarországon egy egyetemista békecsoportnak, amely a hivatalos struktúrán kívül, de azzal (kényszerből is) együttműködést keresve próbált működni. Néhány tucat aktivistáról, legfeljebb néhány száz szimpatizánsról lehetett szó, de mivel nem csak az amerikai, hanem a szovjet atomrakéták leszerelését is követelték (nem is tudhatták, legfeljebb tarthattak tőle, hogy a hivatalos cáfolatok ellenére Magyarországon is vannak ilyenek), s mert hangsúlyozottan függetlenek voltak, a pártállam nem tűrhette őket. (A kontextushoz lásd a Nyugat-Európára célzott SS 20-as rakéták problémáját, az erre válaszul 1979-ben hozott NATO-határozatot amerikai rakéták nyugat-európai telepítéséről, Reagan csillagháborús tervét, Afganisztán szovjet megszállását – s nem utolsó sorban Lengyelországot, a Szolidaritást, a szovjet tömb első független szakszervezeti mozgalmát, amely ösztönzően hatott Magyarországon az elsősorban értelmiségi ellenzéki csoportokra.) A Dialógust gumibot és börtön nélkül, némi adminisztratív nyomással és ügynökök beépítésével néhány év alatt felbomlasztották, emléke se nagyon maradt, illetve hamarosan majd szélesebb, perspektivikusabb mozgalmak jönnek létre – ez már a bomlás időszaka. Ha most beütöm a Google-ba a „dialógus békecsoport” szavakat, akkor az első 10-20 találat arra vonatkozik, hogy néhány éve Ungváry Krisztián történész egy, az Élet és Irodalomban megjelent cikkében egy mai alkotmánybíró akkori negatív szerepére is kitért. Ezért örültem, amikor találtam róluk valami korabeli beszámolót is: Haraszti Miklós írását a szamizdat Beszélő 1984. februárban megjelent 9. számából. A többi között ezt írta:

„Kettős követelményt állítottak az új békemozgalom elé: legyen független, és ugyanakkor államilag elismert. Maga a törekvés nem új. Ez a kompromisszum a Kádár-korszak értelmiségének régi álma, de eddig mindenkinek választania kellett az elismertség s vele együtt az irányítottság, vagy a törvényen kívüliek függetlensége között. Az új békemozgalom úgy vélte – s ezt körültekintően meg is indokolta –, hogy számára van hely az eddigi senki földjén, a valódi kompromisszum terepén.” A teljes cikk itt.

*

Magyar nagylexikon: dialógus: <gör ’beszélgetés’>, párbeszéd: 1. az emberi kommunikáció egyik alapvető formája; szóbeli v. írásos gondolatcsere két v. több személy között. Ellentéte a válasz nélkül maradó közlés, a monológ…

2. (fil) párbeszédes formában megírt értekezés, melyben a beszélgetők célja, hogy kérdésekkel és feleletekkel feltárják valamely eszme tartalmát, felülvizsgáljanak bizonyos ítéleteket, ill. következtetéseket. (A szócikk az ókorból Platónt és Cicerót, a középkori szerzők közül például Szent Ágostont, majd a humanista Erasmust és Petrarcát, a felvilágosodás korából például Diderot-t említi meg, majd így folytatódik:) „A 20. században bizonyos szerzőknél (F. Rosenzweig, M. Buber, G. Marcel) a dialógus…sajátos filozófiai jelentésárnyalatot nyer; az alapgondolat szerint a dialógus különös jelentőségű emberek közötti kapcsolat, amelyben a szabadság megvalósítása végett a Másikat nem eszközként kell felfogni, hanem személyként kell elismerni.”

Így hát muszáj legalább külön is kitérni Martin Buberre (1878–1965) (a sovány magyar Wiki helyett az angolt ajánlom inkább (meg persze a németet).

"Az ember a másikon keresztül lesz saját magává” – írja 1923-ban megjelent Én és Te című esszéjében. A haszid zsidó Buber számára az igazi vallásosság nem a hittételekben, a megmerevedett “vallásban” van, hanem abban az Istennel folytatott párbeszédben, találkozásban, amelyet a Biblia és a hászid történetek kifejeznek. A párbeszéd, a dialógus Buber számára általánosabb értelemben is középponti filozófiai kategória, szerinte az emberi egzisztencia az Én–Te viszonyban, azaz dialógusban valósul meg. Az embernek a világ dolgaival találkozva nyitottnak kell lennie minden “másik”-ra, minden “Te”-re, nem szabad merev szokások és rituálék közé zárkóznia.

*

Platón, Diderot és Buber után ki más következhetne: én – illetve a Rásblog. Közel négy évvel ezelőtt nem csak befejezett újságírói pályám pótlékaként, íráskényszerből, exhibicionizmusból meg pedagógiai szenvedélyből született ez a blog, hanem a beszélgetés igényéből is. Sőt, beszélgetésből: Platen bloggerrel folytatott dialógusunkból. Platen ugyan közben abbahagyta a blogolást, de eszmecseréink emlékét őrzik az oldalt, a kategóriák közt is látható (és klikkelhető) „Platen-dialógusok”, amelyek közül az első világot átfogó igénnyel "a jóról és rosszról” folyt.  (Közben egyébként barátok lettünk IRL is.)

Szóval, hogy beszélgetni szeretnék, mégpedig nem csak olyanokkal, akik ugyanúgy látják a világot, mint én. A blogok révén ismerkedtem össze (virtuálisan vagy valóságosan is) nálam évtizedekkel fiatalabb és/vagy egész más kultúrájú, más társadalmi helyzetű, nagyon más gondolkodású emberekkel. Meg persze hozzám hasonló felfogásúakkal. Ezekhez a beszélgetésekhez az érdeklődés mellett türelem is kell. Néha nem könnyű. És persze azért az én dialóguskészségem se határtalan: heveny cigányozásért már nem egy esetben szüntettem be a „beszélőviszonyt”, és rosszul tűröm a sértő személyeskedést meg az elvakultságot is, amely képtelenné tesz a másik érveinek meghallgatására. Nem elfogadására: meghallgatására, megértésére. Különbség. Ragaszkodom (én is) a világnézetemhez, politikai alapállásomhoz; van múltam, amely személyiségem részévé vált – és bizonyára vannak előítéleteim, számomra kedves tévedéseim is. De változatlanul fontosnak tartom, hogy beszélgessünk. Ezért szándékozom továbbra is blogolni.

- - -

A sorozat korábbi darabjai:

Szóudvar 1. Egyenrangú  --  2. Ifjúkor  --  3. Őszinte  --  4.  Rend  --  5. Tükör  --  6. Gyász --

7. Fénykép  --  8. Utazás  --  9. Csend  --  10. Szó  --  11. Tárgy  --  12. Öl, ölés  --  13. Sakk --

14. Álom, álmodik  --  15. Boksz