(Bekezdések a "Magyar szomorújáték, európai bohózat" c. cikkből)

„Nem csupán a gazdasági válságról és a lehetetlen Orbán-kormányról, hanem a korábbi demokratikus köztársaság, és az azt alátámasztani hívatott, minden tekintetben magasabb rendű társadalmi rend ígéretével fellépő szabad piacgazdaság kudarcáról van szó. Ha az emberek legalább valamelyest úgy érezték volna, hogy szabadabban és nagyobb biztonságban élnek, vagy legalább azt, hogy áldozatra érdemes, nemes, önzetlen és merész politikai kaland részesei, készek lettek volna elviselni a megpróbáltatásokat, s mindenfajta ellentől megvédeni köztársaságukat. A jelek szerint nem ez történt.

Éppen ellenkezőleg, úgy látszik, hogy az 1989 előtti rendszer, noha elnyomó és korlátozó jellegű volt, de nagyobb szociális biztonságot, teljes foglalkoztatást, folyamatosan növekvő reálbéreket, jobb egészségügyi ellátást, higiéniát, olcsó vagy ingyenes időtöltést és kikapcsolódást kínált. Emellett, mindenki számára elérhető magas színvonalú változatos kultúrát, nagyobb, rasszizmustól mentes egyenlőséget, alacsony bűnözést, és talán a fogyasztók választási szabadságát kivéve minden téren érzékelhetően jobb és javuló életkörülményeket biztosított. Mindezért képmutatásban, öncenzúrában és konformizmusban nagy árat kellett fizetni. Noha történelmi gyökerei okán a rendszert indokolatlanul ’szocialistának’, vagy ’kommunistának’ nevezték, erkölcsi és kulturális értelemben afféle konzervatív jóléti állam volt.”

„Orbán nemzeti újjászületést óhajt. Szeretne véget vetni az elmúlt két évtizedet jellemző hanyatlásnak és bizonytalanságnak, az irányzék nélküli, szüntelenül változó célok közti hánykolódásnak Nem egyszerűen a nemzeti nagyság helyreállítása a célja, hanem sikeres gazdaságot szeretne és az állam ujjászervezését. Utóbbit nem minden ok nélkül kaotikusnak, gyönge hatékonyságúnak látja, olyan intézményrendszernek, amely már minden tekintélyét elveszítette. Elgondolása részben a mainstream, többségi fölfogást tükrözi. Hisz a liberális varázsszerben: erős és népes, vállalkozó kedvű, szorgos, bátor, takarékos középosztályra van szükség, amely a nemzet gerince. Az összes adókedvezményben és állami támogatásban ez a többnyire fiatal középosztály részesül, amelyhez ő maga és baráti köre is tartozik. Orbán voltaképpeni eszménye a kisvállalkozó, a független polgár, a hazafi, aki államtisztelő, jogkövető, vallásos, tiszteli a hagyományt és a tekintélyt. Ez a fölfogás komoly rokonságot mutat Margaret Thatcher elképzelésével a ’tulajdonosi demokráciáról’.

A jobboldal ezért is támogatta, hogy a középosztály saját tulajdonú családi házakra tegyen szert, ami kiváltó oka lett a magyarországi jelzálog-krízisnek. A magyar jobboldal, más, főleg kelet-európai konzervatívokhoz hasonlóan úgy véli, hogy az ilyen középosztálynak egyfelől a multinacionális nagyvállalatok, a nemzetközi intézmények és a finánctőke, másfelől a proletárok, a szegények és a kommunisták meg a munkanélküliek (vagy nevezzék őket, ahogy akarják) alkotta alantas csőcselék az ellenségei.

A magyarországi jobboldal nem egyszerűen csak régimódi és fajüldöző. Ez a jobboldal mindenekelőtt a szegények megsegítését ellenzi, a „többnyire roma” munkanélküliek (ez a vélekedés egyébként egyszerűen nem igaz) szociális segélyezését, továbbá ellenszenvvel viseltetik a társadalom minden ún. improduktív csoportjával szemben. Ezeket inaktívaknak nevezi, s e fogalom alá sorolja a nyugdíjasokat. (Legújabban egyébként különösen mély és meglehetősen kellemetlenül ellenséges magatartást tanúsít az idősekkel szemben). Ezért is fordul szembe a jobboldal olyan élesen a szakszervezetekkel, ami véleményem szerint öngyilkos álláspont, bár pillanatnyilag eredményes…

Orbán ’munkaalapú társadalomról’ szónokol, s ünnepélyesen beharangozta a jóléti állam végét. (Bár a jóléti államnak már réges-rég befellegzett.) Ebben sem igen különbözik Camerontól, Sarkozytől, Barrosótól, Rajoytól, Montitól, Harpertől, Merkeltől és Lagarde-tól, akik igencsak elborzadnának, ha valaki kimondaná róluk, hogy ők se különböznek Orbántól. Orbán azonban merészebb és következetesebb, mint ők. Ugyanakkor kevésbé kötik őt a körülmények, a formák, a hagyományok és a ceremóniák… A helyzet paradoxona, hogy miközben az Európai Unió és az Egyesült Államok támadja Orbán Viktort, a lényeget illetően teljes mértékben egyetért politikájával.”

„Kizárólag egyetlenegy legitim politikai szereplő rendelkezik fölhatalmazással döntésre, s ez a magyar választók közössége… A hiteles és valóban demokratikus magyar ellenzéknek szembe kell fordulnia az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank, a Nemzetközi Valutaalap és az amerikai establishment által képviselt katasztrofális megszorító politikákkal is, és nem csupán az alpári magyar jobboldallal. Ha ilyen ellenzék megszületik, önöknek nem kell többé aggódniuk Magyarországért.”

Tamás Gáspár Miklós cikke itt olvasható.

"Tenyereimbe virágmagvakat ültettem
a nap fölissza körülöttünk a pocso-
lyákat a tulajdon erőnk az ami szim-
patikussá vagy antipatikussá tesz
a gyönge ember szappanbuborék alatt ül és
harmonikázik
az erős ember sorsa egyszerü az állatok meg-
érzik a jóságot ami pirosra süti az arcát
és benne ugrál az izmaiban
de vannak tüzek amik mindnyájunkat megéget-
nek a legveszedelmesebbiket tavasznak
hivják a sziv fiatalon elporlad ha találko-
zik vele
37 éve annak hogy az anyám utnak inditott
azt mondta eredj és vigyázz keresztben el
ne szaladjon előtted a fekete macska
aki elindul mindig árkok felé indul minden 24
órában rászáll az este..."

"Kassák színre lépésével jött el az a mágikus pillanat, amikor a rendszerint el- és lemaradó magyar líra szinkronba került a világirodalom legaktuálisabb irányzataival."

Megemlékezés Kassákról

Amúgy pedig - s ez se független Kassáktól - ma van a Tanácsköztársaság (igen, a proletárdiktatúra) évfordulója is. Meg a tavasz első napja.

"... vannak tüzek amik mindnyájunkat megéget-
nek a legveszedelmesebbiket tavasznak
hivják a sziv fiatalon elporlad ha találko-
zik vele..."

Egy meleg (aka: buzi) indított egy blogot, elkeseredett szókimondóan. Provokált, persze, ha provokáció az, hogy valaki beszél arról, amit lát és amit gondol. Szerintem teljesen igaza van abban, amit írt, de ettől még nem foglalkoznék vele. De egy pillanatra belenéztem a kommentekbe... Igazából persze nem vagyok meglepve, hiszen itt élek.

"...mindössze két bűnöm van: liberális vagyok és meleg.... és mint tudjuk, ez a két dolog, ezek kombója tökéletesen elég ahhoz, hogy egy mocskos hazaáruló zsidó buzi kommunista legyek. Még jó, hogy nem vagyok cigány, mert akkor aztán várhatnám a Kossuth tér 2014-es átadását, hogy nemzeti és árpádsávos lobogók árnyékában kerüljön sor az akasztásomra. De szarok rá. Ez vagyok én, ezt kell szeretni, akinek nem tetszik, el lehet menni tőlem jó távol..."

(Kösz Petinek, aki felhívta a figyelmemet.)

Az úgy kezdődött, hogy a Bartók rádióban már megint az a fecsegő Némethy Attila vezet műsort, így aztán minimálisra csökkent a zene élvezhetősége. Rámentem a Jangóra, a "Leonard Cohen stationra", ahol egyszercsak John Cale énekelte a Hallelujah-t. Gyönyörűen. Meg akartam keresni a youtube-on, hogy beágyazhassam, de az a felvétel nem tetszett, túl lágy volt.*** Helyette találtam ezt:

...és most jöhet a többi a "Songs for Drellá"-ról.

S ha már, akkor persze egy kis Andy Warhol:

***Ma az öcsémtől kaptam ennek a felvételnek a linkjét. Őszintén szólva zavar a vonósnégyes, de érdekes, hát ideteszem.

"Cottard...[s]zerette volna tudni, vajon lehetséges-e, hogy a pestis semmit sem változtatott meg a városban, és hogy minden ott folytatódik, ahol abbamaradt, azaz mintha mi sem történt volna. Tarrou úgy vélekedett, hogy a pestis meg is változtatta meg nem is a várost. Polgártársaink leghőbb vágya persze az volt, és az is lesz, hogy úgy cselekedhessenek, mintha mi sem változott volna, és így bizonyos értelemben semmi sem változik meg, viszont más értelemben nem múlik el minden nyomtalanul, bármennyire szeretnénk is, mert nyomot fog hagyni a pestis, ha máshol nem, hát a szívekben."

"Miközben Rieux a városból felszálló örömujjongást hallgatta, arra gondolt, hogy ez az öröm mindig veszélyben van. Mert ő tudta azt, amit nem tud ez a vidám tömeg, de a könyvekben olvasható, hogy a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át szunnyadhat a bútorokban és a fehérneműben, türelmesen várakozik a szobákban, a pincékben, a bőröndökben, a zsebkendőkben és a limlomokban, s hogy eljő tán a nap, amikor a pestis, az emberek szerencsétlenségére és okulására, felébreszti majd a patkányait, és elküldi őket, hogy egy boldog városban leljék halálukat." (Győry János ford.)

A Camus kisregényéből készült monodráma a Vígszínház Házi Színpadán (a IV. emeleten, a lift rossz) Hegedűs D. Géza kongeniális előadásában. Javaslom.

Utána elővettem a regényt, amely valahogy kimaradt, pedig nagyon szerettem például a Közönyt - kétszer is elolvastam vagy az önéletrajzi Az első embert.

Magyarország újabb hatalmas győzelmet aratott: 0:4 helyett csak 0:2 lett az eredmény – igaz, még csak a félidőben vagyunk.

Körülbelül a fenti, focinyelven (végül is ma a foci az egyetlen fontos dolog Magyarországon) megfogalmazott diadalt fedi a Fidesz agit.prop. osztálya által megfogalmazott, Matolcsy és Giro-Szász által szó szerinti azonossággal közreadott kommentár: „a brüsszeli döntés megfelel a magyar nemzeti érdekeknek és az EU-s értékeknek”.

Ami tény: az Európai Unió történetében először gazdasági szankcióval sújtotta egy tagországát. Az indok: nem hiszi el, amit e tagország kormánya mond. Ez a szikár tény, még akkor is, ha a támogatások egy (kisebb) részének felfüggesztését lényegében csak kilátásba helyezték, és az Orbán-Matolcsy-kormány kapott három hónapot, hogy bizonyítsa, képes eleget tenni a szigorú költségvetési fegyelmet követelő EU kívánságainak.

Eddig a tények, minden egyéb már „véleményes”. Így mindenekelőtt a „kettős mérce” kérdése – amely egyébként Matolcsy átlátszóan hurráoptimista nyilatkozata szerint a múlté lett. Azt gondolom, hogy ma valóban létezik egy külön „magyar mérce” az EU-ban és általában a világban. Adva van egy (méreténél, gazdasági erejénél fogva) nem túl fontos – de számos okból (pl. geostratégia, történelmi közelmúlt) nem is jelentéktelen ország, amelynek momentán egy rendkívül ellenszenves, megbízhatatlan politikus a vezetője, aki (az etalonnak tekintett) nyugat-európai demokratikus fejlődéstől egyre inkább eltérő, számukra egyre undorítóbb politikai rendszert épít ki. (Gyengébbek kedvéért: ma az EU tagállamainak túlnyomó többségében jobboldali kormány van, az EU vezetői, Barroso, van Rompuy a Fideszt is befogadó Európai Néppárthoz tartoznak!) Ez az undorító bagázs történetesen képtelen volt (illetve bizonyos tények, adatok alapján feltételezik, hogy a jövőben is képtelen lesz) teljesíteni a költségvetésideficit-korlátot. Ahogyan egyébként sokan mások sem – de azokat részint nem utálják, részint ők azok, akik a szabályokat hozzák.

Magyarország lényegében viktimológiai esetté vált: kihívta, hogy rajta gyakoroljanak precedenst, kordában tartandó a költségvetési fegyelmezetlenségre hajlamos többieket.

Már tudjuk, hogy a pénzbefagyasztási döntés júniusi visszavonásához kb. 140 milliárd forintos „kiigazítást” kell végrehajtani a költségvetésben, azaz vagy ennyivel kell növelni a bevételeket, vagy ennyivel csökkenteni a kiadásokat (illetve a kettő kombinációja). A tegnapi és mai nyilatkozatok szerint a fő „csapásirány” a kiadások csökkentése: az eddigi megszorítások (pl. oktatásból, kultúrából kivont milliárdok, a teljes szociális ellátórendszer szétzúzása) után – a gyógyszerkassza visszanyesésével (ez a gyógyszerártámogatás csökkentését jelenti) és a tömegközlekedés átszervezésével (vasúti vonalak megszüntetése, autóbuszjáratok privatizálás jellegű „kiszervezése”, kedvezmények megvonása vagy csökkentése, viteldíjemelés stb.). Vagyis „az EU ránk kényszeríti”, hogy legyen drágább a gyógyszer és a villamosjegy. (Az EU „kényszerítene” mást is: akár a gazdagokat preferáló adórendszer megváltoztatását vagy a vagyonadót is, de ez – érthetően önző okokból – elfogadhatatlan Orbánéknak.)

Szegény MSZP-n is csattan az ostor: páratlan napokon üdvözlik, hogy az EU keményen odacsap Orbánéknak, páros napokon meg tiltakoznak a népnyúzó megszorítások ellen. Amelyek egy részét kormányon – a Fidesz heves ellenkezése mellett – ők próbálták megvalósítani, csak gyengék voltak.

Ez az „egyrészt – másrészt”, amit a fentiekben (persze tagadhatatlan Orbán-ellenes elfogultsággal) próbáltam érzékeltetni, azonban csak a felszínét érinti a helyzetnek.

Itt van rögtön az a kardinális kérdés, hogy vajon helyes-e az az EU-ban uralkodó szemlélet, amely a fiskális (költségvetési) szigort teszi elsőrendű gazdaságpolitikai céllá. Vagy inkább Obamáéknak van igazuk, akik a válságra a gazdasági növekedés állami serkentésével (s ezáltal akár a költségvetési deficit, sőt az államadósság elengedésével) igyekeztek reagálni, s ugyanerre próbálták rábeszélni (eredménytelenül) Merkeléket. Hogy világos legyen: a fiskális szigor nem Angela Merkel és nem az EU találmánya. A világ fejleményeit az utóbbi évtizedekben nagy mértékben (az 1989-ben, a Regaen-Thatcher korszak csúcspontján megfogalmazott) „washingtoni konszenzus” határozta meg (jellemző, hogy a magyar wikiben nincs ilyen címszó), amely a neoliberális (vagy neokonzervatív) filozófia jegyében az állami szerepvállalás visszaszorítását, a költségvetési szigort (meg a privatizációt) tette meg a gazdaság- és társadalompolitika alapjául.  Orbán Viktor a legutóbbi hónapokba is számos alkalommal tett hitet amellett, hogy a növekedést kéne ösztönözni, csak éppen… Csak éppen mindez megmarad a handabandázás szintjén, és nem csak azért, mert az elmúlt két év számos konkrét intézkedése (pl. a termelés hitelezését biztosító bankok vegzálása) éppen ez ellen hatott. Hanem azért is, mert nem ő határozza meg a játékszabályokat. Az ő feladata az lenne, hogy a „játékszabályok” betartásával – vagyis a konkrét európai és világgazdasági lehetőségek tudatában és azok kihasználásával a lehető legtöbbet hozza ki Magyarország számára. Ha a szabadban pisilünk – a szabadban pisilésre kényszerülünk –, célszerű szélirányba fordulni.

Kérdés persze, hogy ki mit ért Magyarországon. Csak a társadalom nyertes egyharmadát vagy a szegénységi küszöbön, illetve az alatt élő negyven százalékot is? Csak a magyar nagytőkét vagy a magyar munkást is? Az ingyenélőknek, időnként társadalmi hulladéknak tekintett munkanélküliekről nem is beszélve.

Már rég nem (csak) Orbánékról, az ő ilyen-olyan politikájukról, társadalomképükről van szó. Hanem például arról, hogy Magyarországon a munka termelékenysége az uniós átlag közel kétharmada, míg a reálbér ötöde-negyede… A Nyugat-Európához viszonyított jövedelemkülönbség jelentősen nőtt a rendszerváltás óta. A hazai jövedelemkülönbségek még látványosabban, pláne ha nem a szokásos – és félrevezető – alsó és felső tized összehasonlítást alkalmazzuk, hanem, mondjuk a felső 1 százalék jövedelmét hasonlítanánk az alsó 30 százalékéval.

Meg arról, hogy nincs önálló, szuverén magyar gazdaság. Ez nem értékítélet, hanem tény. Mellesleg Teleki Pál már 1931-ben arról írt a Pán-Európa tervét üdvözlő cikkében (Az európai probléma), hogy csak illúzió a teljes szuverenitás. A gazdasági-politikai-ideológiai rendszerváltás eredményeként Magyarország betagolódott a globális kapitalizmus rendszerébe. És ebben nem (csak 2004-ben megvalósult) EU-tagságunk volt a döntő tényező, hanem a privatizáció, és azzal párhuzamosan az állam gazdaságirányító és –szervező szerepének a visszaszorítása. Ezek eredményeként jött létre egy olyan struktúra, amely döntően nagy multinacionális cégek (és azokon keresztül leginkább a német exportpiac) igényeinek függvényévé tette a magyar gazdaságot. Az EU-tagság ebben a helyzetben inkább védernyőt jelent, a piaci hatások korrekcióját, például a felzárkózási támogatásokkal, de számtalan bürokratikus – vagy annak bélyegzett – szabályozással.

És még valami nagyon fontos dolog, ami ott van az ideiglenesen hazánkat uraló banda a magyar kormány és az EU konfliktusai mögött, s amit Orbánék láthatóan képtelenek felfogni: az EU nem egyszerűen gazdasági közösség; már a Közös Piac 1957-es alapításakor se csak az volt, hanem politikai, sőt ideológiai értékközösség is.

„Egy fülkeellenforradalommal elzavarni Orbánt és bandáját” – fogalmazta meg a célt a tegnapi tüntetésen Kónya Péter, a szervező Magyar Szolidaritás Mozgalom társelnöke. „Orbán, takarodj!” – zúgták a tüntetők. (Két zárójeles megjegyzés: 1./ bár egyetértek a jelszóval, én nem kiabáltam – alkatilag, történelmileg már nem megy; 2./ igen, emlékszem, a jelszó a „Gyurcsány, takarodj”-ból származik, és ez fontos.)

Szóval: voltam tegnap tüntetni, majd csütörtökön is megyek a Millásokkal, és a héten aláírtam az LMP népszavazási kezdeményezését. Ugyanakkor persze nem tudom legyőzni az – alkatilag, történelmileg – bennem élő szkepszist, ezt jeleztem az előző bejegyzés Orbán Ottó-versével. (Érdekes, erre nem „harapott” senki, pedig szerintem ez érdekesebb dolog, mint arról vitázni, hogy demokrácia van-e az USÁ-ban – természetesen az van, sokkal inkább, mint nálunk, de erről messze nem csak OV tehet. De ez mellékszál, amiről persze alkalomadtán szívesen vitatkozom.)

Na szóval, hogy elzavarni Orbánt és bandáját, mondta Kónya (direkt Szó-szóró kedvéért: szívesebben látnám Kónyát és Bajnait az ország vezetésében, mint ezeket – már megint mellékszál; kezd kissé barokkossá válni ez a bejegyzés, pedig még csak az elején tartok; ejnye-bejnye drc, ez biztos a te hatásod).

Egy mielőbb megtartandó választással – ez lenne a fülkeellenforradalom – zavarni el. Szép volna, de én hiszek a közvélemény-kutatásoknak, és attól tartok, hogy egy közeli választást nagy fölénnyel nyerne a Fidesz. (Sok oka van ennek, amikbe most nem megyek bele.) Sőt, tartok attól, hogy bejön Török Gábor jóslata, és Orbánék még az idei ősz elejére kiírják a választásokat, biztonságosan meghosszabbítva mandátumukat, hátha 2014-ig 2016-ig tényleg működni és hatni kezd a Matolcsy-modell (nem fog, de ez más kérdés). Többször leírtam már: 10-15 éves Orbán-kormányzásra számítok; ez jelentősen rövidülni látszik, elsősorban a Vezér jóvoltából, de akkor is időre van szükség ahhoz, hogy egy választható – vonzó, bizalmat keltő, hihetően kormányzóképes – politikai alternatíva jöjjön létre. Az MSZP-t lejáratott brandnek tartom (ez formai kérdés, és akkor még nem beszéltem a tartalomról, arról, hogy mit-kit képvisel a párt), Gyurcsányt (mint politikai kalandort, bukott politikust és alkalmatlan vezetőt) vállalhatatlannak – ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az alternatíva nem jöhet létre egy (nyugat-európai jellegű) szociáldemokrata és liberális (a kettő nem ugyanaz!) párt nélkül.

Az alternatíva azonban formálódik. A pártoknál maradva: a bal- és a „bal-” oldal minden frusztráltsága és inszinuációja ellenére az LMP igenis markánsan szembenáll az Orbán-rezsimmel. Ökológiai programja ugyan nem hat egy nálunk nagyon szűk értelmiségi-ifjúsági rétegen túl, de demokrácia melletti elkötelezettsége kétségbe vonhatatlan, és a népszavazási kezdeményezés kapcsán most kísérletet tesz arra, hogy közérthetőbben és általánosabb érvénnyel is megfogalmazza gazdasági-társadalmi mondandóját. Ez utóbbi pedig nem egyszerűen az Orbán-Matolcsy-féle, részint kapkodó, vudu gazdaságpolitika, részint az ehhez kapcsolódóan a társadalom nagy részét marginalizáló társadalompolitika elutasítása, hanem… (új mondat, sőt, új bekezdés mert ez is kezd hosszú lenni).

Hanem: alternatíva azzal a globális kapitalizmus által ránk kényszerített félperifériás szereppel szemben, s amelynek minden hazafias, szabadságharcos handabanda ellenére – Demján és Parragh hatására – Orbán engedelmes (bár talán öntudatlan, csak cinikus vagy ostoba, melyik a jobb?) kiszolgálója. Ennek eddigi legvilágosabb megfogalmazása Scheiring Gábornak a Magyar Narancs legutóbbi számában megjelent írása, amelyben egyébként  expressis verbis baloldali gazdaságpolitikát szorgalmaz (természetesen a piacgazdaság keretei között).

Jól láthatóan párttá – de legalábbis valamilyen szervezett mozgalommá – alakulás felé tart a Szolidaritás Mozgalom is. Ennek bizonyítéka az egyre radikalizálódó hangnem, a napokban tekintélyes értelmiségiek részvételével tartott konferenciájuk, és hogy tegnap Kónya Péter lényegében politikai programot hirdetett. Ennek új és fontos eleme a nemzeti jelképek visszaszerzése a jobb- és szélsőjobboldaltól, általánosságban a nemzeti és a szociális gondolat újbóli összekapcsolásának a szükségessége.

A Szolidaritás erejét és lehetséges jövőbeni hatását elsősorban az adja, hogy civil – szakszervezeti háttérben gyökerező – mozgalom. Az általam (is) jövendölt hosszú távú építkezés garanciája ugyanis csak az elmúlt húsz évben önmagukat és a politika egészét lejárató pártokon túlnyúló társadalmi önszerveződés lehet. A diákszervezetektől a munkavállalói érdekképviseleteken át a szakmai és lakóhelyi szervezetekig. Ez elkezdődött.

És Orbánék sokat tesznek azért, hogy – a magyar társadalom általános bénultsága ellenére – folytatódjék.

Viszlát március 15-én!

*

(Megjegyzés: tudom, hogy a potenciális Orbán-elzavarók egyelőre egymással is küzdenek, versengenek. Majd kinövik. Kénytelenek lesznek.)

Szolidaritás

És egy Orbán Ottó- vers (természetesen megint a Nominativus blogról):

A CLVII. szonett

A költészet határvidékén, ha nagy nehezen elvergődünk odáig,
egy rozoga bódéban, ahol a keserű hírek csöppjeit mérik
katonák, kémek, kurvák s más tisztes vendégek poharába,
nehéz fejünkkel nehezen fogjuk föl, hogy hiába volt az egész,
kaland és vakmerés, halálugrás háló nélkül, naponta,
más szóval az életünk – gyémántjainkra nincs vevő.
Mit tudni, mi jön, sunyít a világ, ez egy átmeneti kor…
Kérdezheted, melyik nem az? A Sulláé? A Caliguláé? A Hitleré?
Ezen a földön csak Kalibán állása biztos,
könyvégetőkre végső megoldásként minden rendszernek szüksége van –
kit tolna előre, ha, mondjuk, a főkönyvtől kíván szabadulni a Szent Család,
mely eddig a kötvénypiacon kamatoztatta varázstudományát?
(Ariel sem esélytelen, ha föltalál egy szellemes szellőztető berendezést…)
Prospero tüntet, ketté töri pálcáját. Egy munkanélküli – ki figyel oda?

***

A félreértések elkerülése végett: természetesen megyek tüntetni.

***

És egy jövő heti program

Elszámoltatták a Millát. (Klikk a képre)

"A Youtube-on létrehozott sajtószabadságért ID kihez tartozik? Van-e másik ID-je?"

“A  Youtube-on létrehozott sajtószabadság ID alatt feltöltött 162 db videó alatt szerepeltek-e hirdetések? Származott-e a hirdetésekből bevétele, amennyiben igen, akkor mikor és mennyi?”

Részletek az ügyről

„Az Európai Bizottság alighanem megnyerte a következő választásokat Orbán Viktornak.”
„Az a látszat keletkezett ugyanis, hogy a 'demokrácia' (az alapjogok, a közszabadságok) védelme egylényegű a „költségvetési egyensúly” (vagyis a megszorítások, vagyis az elszegényedés és deklasszálódás) szorgalmazásával. E kettő együtt pedig látszólag 'a Nyugat támadása', amely nálunk a 'demokrácia védelmének' örvén a saját önző gazdasági érdekeit oltalmazza, s amely el akar taposni mindenkit, aki – 'saját népe érdekében' – szembeszáll a gazdaságpolitikai 'ortodoxiával', azaz az elnyomorodás módszertanával. Evvel aztán az alkotmányellenes alkotmány, a politikai pluralizmus de facto betiltása, a politikai tisztogatás, az új (nem totalitárius, ám hegemón) pártállam kialakítása, a magyar kultúra és a magyar tudomány elpusztítása elleni küzdelem nagyon sok tájékozatlan, félrevezetett, ám becsületes, komoly és hazafias polgártársunk szemében 'idegen érdekek kiszolgálásának' és a legfölső nagyburzsoázia (a finánctőke) diktátumának tetszik…
Ezentúl minden kedvezőtlen gazdasági fejleményért, minden megszorításért, minden csoportos elbocsátásért a Nyugat s a nyugati 'pénzügyi köröket' kiszolgáló komprádor (hazai) polgárság és 'nemzetidegen', 'hazáját külföldön, idegen zsoldban mószeroló' értelmiség lesz a felelős. Ezentúl az Európai Unió, a Nemzetközi Valutaalap, az Európa Tanács, az Egyesült Államok, az EBESZ stb. minden hibájáért, a nyugati államok minden antidemokratikus rendszabályáért közvetve Orbán Viktor ellenzéke lesz a felelős.”
Tamás Gáspár Miklós cikke arról, hogy a világ bonyolult

És egy két héttel ezelőtti - közérthető! - TGM-cikk az Élet és Irodalomból: A rendszer és ellenzéke