Éva Schüttler Tamásné:
rás: sokkal utólag: Boldog névnapot! (2025.12.05. 14:09)Cserhalmi
Éva Schüttler Tamásné:
ras: láttuk a bemutatón, nagyon megérintett engem, főként a második rész, amelyben az MMA-as székf... (2025.11.27. 00:52)Cserhalmi
látjátok feleim szümtükkel:
Sajnos csak átutaztam Szentendrén, még soha nem voltam ott szétnézni, de sokat olvastam már a váro... (2025.11.15. 17:52)Szentendre
rás:
@látjátok feleim szümtükkel: Köszönöm a dalt, a megható szavakat - és az optimizmusodat. (2025.11.15. 12:58)Ricsi, TASZ
"Már csak egy-két hét, és véget ér egy korszak, megszűnik egy állam, amelyet úgy hívtak, Magyar Köztársaság. Vele együtt eltűnik mindaz, amiről azt képzelted, életed szilárd keretrendszere, hiszen törvények garantálják, független intézmények őrködnek felette…
A társadalom megfegyelmezéséhez szükséges eszközöket a kormányzat megteremtette. Ne legyen kétséged: ha szükségesnek látják, bevetik őket! Ezen a karácsonyon alaptörvényileg acélkerítést kapsz ajándékba mai uraidtól, amely megszabja életed kereteit. Ne legyen illúziód, ők évtizedekre rendezkednek be. Ha lesz is hiba a rendszerükben, azt majd kiigazítják. Ami hatalom van ebben az országban, azt maguknak akarják.
Ezért kell a tereket, utcákat átnevezni, a szobrokat ledönteni. Ez egy rablóbanda, amely elődei hibái és bűnei miatt kétharmados parlamenti többséget kapott, azonban gúnyt űz ebből a ritka felhatalmazásból. Önös érdekeit iktatja törvénybe, csak a saját jelképeit tűri el.
Kedves Magyarország! 2012. január elsejétől egypárti alaptörvény váltja fel köztársasági alkotmányodat, melynek bevezetése és a hozzáigazított sarkalatos törvények biztosítják egy végletesen megosztó, szegényellenes, Európából kifelé sodródó hatalom évtizedekre szóló uralmát…
Kedves Magyarország! Ezt a levelet azért írtuk Neked, hogy elmondjuk: mi döntöttünk. Ennek véget kell vetni! Felismertük: ezt a rablóbandát el kell kergetni, és helyre kell állítani a jogállamot, a demokráciát, és ami a legfontosabb – hisz e nélkül mindez megvalósíthatatlan – a társadalmi szolidaritást. Törődnünk kell egymással, magyarokkal! Most nem az a lényeg, ki jobboldali, ki baloldali, ki szabadelvű, ki konzervatív, hanem az, hogy a rendszer, ami létrejött, ártalmas és megvetésre méltó. Úgy érezzük, hazafias kötelességünk minden erőnkkel küzdeni ellene…
Ezért felszólítunk minden demokratikus erőt, csoportot, demokratikusan gondolkodó jobb- vagy baloldali magyar embert, a demokratikus pártokat, civil szervezeteket, szakszervezeteket, hogy együtt oldjuk meg az ország problémáit. Ez az ország sokkal többet érdemel annál, mint hogy korrupcióval, tehetetlenséggel, hatalmi arroganciával, mesterségesen szított gyűlölettel terhelt és elpocsékolt bő két évtized után új játszmák kezdődjenek vagy a régi játszmák folytatódjanak. Végképp nem tűrhetjük, hogy bármiféle kétharmad évtizedekre megvesse a lábát, és elmozdíthatatlanná tegye diktatúráját. A mozgalom, a tömegek erejével akarjuk megteremteni – sőt, ha kell, akár nyomásgyakorlással kikényszeríteni – azt a politikai egységet, amely helyreállítja a jogállamot, a demokráciát és a józanész uralmát!
Ma lenne 99 éves az anyám. 99 – bűvös szám; varázslatosabb, sejtelmesebb, mint az ünnepli szónoklatot követelő 100. S ha megfordítom (vö. „feje tetejéről a talpára Hegelt”), akkor ugyancsak bűvös számot kapok: a sajátomat, melybe nemrég fogtam bele.
99. Tizenkét éve halott, szép kort ért meg, és boldog (is) volt, hihetetlen energiákkal, élniakarással, ami számomra bizonyos fokig rejtély – de erről (röviden) írtam már egy fénykép kapcsán.
Nem járok a temetőbe, nem gyásszal gondolok rá, hiszen nem az fontos, hogy meghalt, hanem, hogy volt – s van is. Tárgyakban, helyekben, családi mondatokban, s ott van például a karácsonyi töltött káposztában, bejgliben, amit tizenharmadik éve én készítek, akárcsak a születésnapi aranygaluskámat.
Ma este koncertre megyek (vele gyerekkoromban Opera-bérletünk volt, a III. emeletre), Borisz Berezovszkij fog zongorázni, a többi között Liszt Transzcendens etűdjeiből játszik.
Egyelőre nem ragadott magával a karácsonyi készülődés. Van persze egy listám a megajándékozandókról, de a papír jobb oldalán még több a fehér folt, és azt is tudom, hogy a dolgok jelenlegi állása mellett három ünnepi ebédet kell majd adnom (ez persze nem jól hangzik, inkább azt kéne mondanom: három alkalmam is lesz, hogy vendégül lássam szeretteimet – mindkét megközelítés igaz). Szóval még nem izgat a dolog. A reggeli után, fél 10 tájban, ülök a hintaszékemben, kezemben a Népszabadság, a háttérben a Bartók rádió szól. És akkor jön a feleségem, és azt mondja, hogy az ő naptára szerint délelőtt 11-re hangversenyre megyünk, de látja,hogy az enyémen holnapra van beírva, viszont nem találja a jegyet. Megnyugtatom, hogy téved, holnap megyünk, de azért szöget üt a fejemben a dolog, megkeresema jegyet: neki van igaza, rosszul írtam be a naptáramba. Szóval hangverseny. A Bartók Vonósnégyes játszik a Festetics-palota tükörtermében. (Pollack Mihály tér, Andrássy Egyetem, a Múzeum-kert mögött.) Kevesen vagyunk, jó, ha harmadház, így aztán a hátsó sorokba szóló nyugdíjas jegyemmel előre ülhetek, az első sorba. Egy méterre játszik tőlem Komlós Péter, az elsőhegedűs. Igazi házizene-élmény, ami a kamarázás eredetileg is volt. Haydn, Kodály és Dvořak egy-egy kvartettjét játsszák, gyönyörűen, felszabadult örömmel. Két szám között Judit odasúgja: akik így szeretnek zenélni, azoknak nem szabadna ennyire megöregedniük. Hát igen. Komlós Péter 76, a brácsás Németh Géza 75, a csellista Mező László 72 éves. Jelenlegi másodhegedűsük, (a Devich Sándort váltó) Hargitai Géza egy évvel az együttes megalakulása után, 1958-ban született. Számtalan koncertet hallgattam velük, szeretem őket, és szeretem a műfajt is. S míg hallgatom a zenét – és olyan közelről nézem mozdulataikat, arcuk minden rezdülését, Németh Géza mosolyait, a már gyűrött, elsárgult kottalapokat, ahogy még sosem volt alkalmam – eszembe jut az egy generációval korábbi előd: a Tátrai Vonósnégyes. Kb. harmincéves élmény az ő Haydn-sorozatuk. A derűt, a világ tökéletességét érezte az ember a három(?) koncerten. Annyira, hogy a feleségem következő születésnapjára Tátraiék Haydn-lemezsorozatát kapta ajándékba. (Most megnéztem a lexikonban, Tátrai Vilmos egyidős volt anyámmal, és ugyanabban az évben is haltak meg, 1999-ben.) Azt hiszem, ők szerettették meg velem Haydnt, és azóta úgy képzelem a nyugodt öregkort, hogy ülök a hintaszékemben, olvasok és Haydnt hallgatok. Aztán eszembe jut egy másik régi hangversenyélmény: 20-25 éve, egy napsütötte, tavaszi vasárnap délelőtt a fertődi Esterházy-kastélyban a Liana Iszakadze vezette Grúz Kamarazenekar játszott Haydnt. A terembe beszabadult egy fecske, és be is kapcsolódott a koncertbe. Azóta ez is hozzátartozik Haydn zenéjéhez. Most viszont a mai hangverseny egy másik darabjából, Dvořak F-dúr („Amerikai”) vonósnégyeséből teszek ide egy részt, a 4. tételt.
Az észak-karolinai Providence String Quartet egyébként a honlapján esküvőkre és egyéb rendezvényekre ajánlja magát.
*
Nem először vagyok hangversenyen a Festetics-palotában, de talán azért, mert kevesen vagyunk, elgyönyörködöm a Tükörteremben. A versailles-i palota jut eszembe, ott fedeztem fel, hogy micsoda térélményt tudnak nyújtani a tökéletesen csiszolt tükrök – csak éppen az zsúfolva volt vadul fényképezgető japán turistákkal. Igen, ott én is vadul fényképezgettem. (Jó, tudom, ez most elég nagyképűen hangzott, de a palota és a koncert annyira előhozta a sznobizmusomat, hogy először „ch”-val Festetich-nek írtam, aztán Máté figyelmeztetett.) Eszembe jut egy közelebbi párhuzam is – tükrök, csillárok és ragyogás nélkül. Kb. három sarokra a Festetics-palotától, a Mikszáth téren egy régi bérház második emeletén, egy valamikori nagy, polgári lakásban működik a Maladype Színház. Hétfőn voltunk ott, Beaumarchais Figaro házassága című vígjátékát láttuk, frenetikus előadásban. A kb. 50 nm-es szobában ötvenen ültük körbe a játékteret, bár időnként közöttünk vagy mögöttünk voltak a fiatal színészek – és a vendégként Marcellinát játszó Törőcsik Mari. A színészek a konyhában vagy az előszoba galériáján öltöztek.
*
Hangverseny után uszodába mentünk. Tíz napja nem voltam, mert két hete, egy ugyancsak békés, polgári szombaton, vendégváró libacombsütés alkalmával kesztyű nélkül nyúltam be a sütőbe. Rossz ötlet volt. A villanyszál egy kicsit kiégette a kézfejemet. Tényleg nem volt vészes, nem is fájt, kenegettem ezzel-azzal, csak nem kellett volna másnap és harmadnap úszni menni… Mostanra nagyjából rendbejött, úgyhogy a koncert jelentette hedonizmust úszással fokoztam. Lukács, 22 fokos medence a szabadban. Ezer méter 35 perc alatt – nem világbajnoki idő, tudom, de nekem megfelel. Utána be a termálba a 36 fokos medencébe. Általában 15 percet ücsörgök ott, ma kb. 15 másodpercet. Az amúgy is undorítóan zsúfolt medencében a közelemben valaki baromi büdös. Ez a hétvége, az alkalmi látogatók. Egykori kollégám, főnököm, a nálam 10-15 évvel idősebb G. jut eszembe, aki valamikor a 70-es években megbotránkoztatott azzal a kijelentésével, hogy nem jár moziba, mert büdösek az emberek. „Munkásosztályunk büdös, mert nem mosakszik” – mondta G., és noha akkoriban még nem létezett a píszí fogalma, valami olyasmit éreztem, hogy politikailag nem korrekt dolog egy a Franzstadtban felnőtt kommunistától így beszélni. A Lukácsba (belépő 2700.- forint; én most éppen TB-finanszírozással 1000-ért járok) a hétvégeken nem igazán a munkásosztály jár.
*
A Lukácsról akár Ottlik Géza is eszembe juthatott volna (ott kezdődik az Iskola a határon) – de nem arról jutott. Hanem a héten vásárolt tweedzakómról, amit ma délelőtt vettem föl először. Esterházy „énekelte” meg Ottlik tweedzakóját és azt, amit jelenthet; a bejegyzés végén olvasható, némileg rövidítve. Szóval ez is hozzátartozott a nap polgári és sznob jellegéhez. Amikor hazajöttem, természetesen le is emeltem a polcról az Ottlikokat, belelapoztam a Budába meg a Prózába – és ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy újra elolvassam az Iskola a határont. Úgyhogy lehet, hogy most hagyom a francba a hetilapokat…
*
Esterházy Péter: Zakónk legtitkosabb szerkezete Az, hogy valaki, mintegy önerőből, 75 éves lesz, dicséretes dolog; és ha ez a valaki még ezenfelül kiváló valaki is, és/vagy szeretjük – akkor mindez ünnepelni való… Hát mért olyan fontos nekünk ez az ember? Mért kérdés ez? Írt egy nagy magyar regényt, hogyne volna fontos. És ha nagy magyar, akkor többé-kevésbé értelemszerűen nagy európai regény is, még ha ezt a kutya sem tudja, kivéve minket, magyar kutyákat. Igen, de itt még másról is szó van… Az ő nyomán „tudjuk”, hogy az utcán járva-kelve még mindig a boldogság finom, titkos kis láza bujtogat, hogy száz meg száz lehetőség közt szabadon választhatunk; talán a szabadság sem helyénvaló kifejezés itt, mert többről van szó: kötetlenségről, tehermentességről, az érzékelés szabadságáról, hogy birtokba vehessük a világot, ehhez nem elég annyi, hogy ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kell őrizni hozzá sértetlenül… Olyasmiről beszél Ottlik, amit mi már így nem ismerünk, nem is fogunk soha, és ez úgy hiányzik, hogy majd belehalunk, kicsi túlzással szólva. De hát miről is beszélünk? Aki már láthatta színről színre Ottlikot vagy róla egy illő fotót, az tudja azonnal: a zakókról. A tweedzakóról. Hogy azt hogyan is kell hordani. Vannak, vannak még ilyen hordások. Atlétatrikóban például Mészöly Miklós verhetetlen. Trikón természetesen kék-fehér csíkosat vagy valami színehagyott lilás fakót kell értenünk, Olaszországban hordanánk magától értődőn ilyent, mielőtt, miközben végérvényesen elzüllenénk, végre-végre. (Lehetne tudós egyetemi dolgozatocskák témája, ki mit hord a magyar irodalomban a leghitelesebben… Ki volna például melltartóban a legjobb? Bethlen Kata nyilván nem. Vagy mégis? Hamar kiderülne, mennyire nem gondolta végig a magyar szellemi élet, mi is volna valójában egy melltartó…) Istenem, mily felhőtlen, bárgyú magabiztossággal hordogattam én gimnazista korom óta az ilyen-olyan halszálkás zakóimat! Elvileg persze lehet tudni, hogy hogyan is kell. Az embernek van apja vagy világot látott, talpig férfiú barátja. TWEEDZAKÓT, KÉREM, LESTRAPÁLTAN KELL HORDANI, ELNYŰTTEN. No, igen, igen, de hogyan elnyűtten? Elnyűni, úgy, ahogy Ottlik nyű el, ahhoz idő kell, teremtett idő, mit zakóink legbelső, titkos szerkezetéből húzunk elő, egy izzlap és egy pótgomb közül; évszázados idő meg tartás. Ez a furcsán szögletes, csontos, nagyon-nagyon nehezen leírható, meg-fog-ha-tat-lan, bizony: megfoghatatlan, ferde, nem illeszkedő tartás – ez kell a zakóhoz. Így, születésnapi torták gyertyamelegében persze elérzékenyülünk, finoman tweedzakókról fecsegünk, mintha nem volnának pufajkák, hintáslegények pucér trikóiról, mintha nem volnának tányérsapkák, vietnami papucsok meg tréningruha, Burberryről, pedig talán a Vörös Október Ruhagyárról kellene. Vagy, ugye, a Fekete Szeptemberről. Ha ismét csupán prímszám-évesek leszünk, például 37, eszünkbe jutnak majd… a szavak, megint. Hogy mit jelent, még, a zakó. Hogy mit jelent lezakózni. Azaz elruháztatni. Igen, vereségben élünk, és mi már nem is tweedben. Ottlik a vereségünk, meg- és elvertségünk írója, aki azonban azt akarja velünk elhitetni – nagy varázslók munkaköri kötelessége –, hogy azért, mindazonáltal, valahogy, mégiscsak, a zakó, a ruha, a kihúzott gyufa ellenére is: miénk volna a két pont. Nem tudom. Én most úgy látom: „hogy a szekrényrend ábrái nem adnak módot zöld szvetterek titkos elhelyezésére”. Öreg, zakós ember! Az Isten éltesse Magát. (1989. május) – a csorbítatlan szöveg itt
Egyelőre nem ragadott magával a karácsonyi készülődés. Van persze egy listám a megajándékozandókról, de a papír jobb oldalán még több a fehér folt, és azt is tudom, hogy a dolgok jelenlegi állása mellett három ünnepi ebédet kell majd adnom (ez persze nem jól hangzik, inkább azt kéne mondanom: három alkalmam is lesz, hogy vendégül lássam szeretteimet – mindkét megközelítés igaz).
Szóval még nem izgat a dolog. A reggeli után, fél 10 tájban, ülök a hintaszékemben, kezemben a Népszabadság, a háttérben a Bartók rádió szól. És akkor jön a feleségem, és azt mondja, hogy az ő naptára szerint délelőtt 11-re hangversenyre megyünk. Megnyugtatom, hogy téved, holnap megyünk, de azért szöget üt a fejemben a dolog, megnézem a jegyet: neki van igaza, rosszul írtam be a naptáramba.
Szóval hangverseny. A Bartók Vonósnégyes játszik a Festetics-palota tükörtermében. (Pollack Mihály tér, Andrássy Egyetem, a Múzeum-kert mögött.) Kevesen vagyunk, jó, ha harmadház, így aztán a hátsó sorokba szóló nyugdíjas jegyemmel előre ülhetek, az első sorba. Egy méterre játszik tőlem Komlós Péter, az elsőhegedűs. Igazi házizene-élmény, ami a kamarázás eredetileg is volt. Haydn, Kodály és Dvořak egy-egy kvartettjét játsszák, gyönyörűen, felszabadult örömmel. Két szám között Judit odasúgja: akik így szeretnek zenélni, azoknak nem szabadna ennyire megöregedniük. Hát igen. Komlós Péter 76, a brácsás Németh Géza 75, a csellista Mező László 72 éves. A mellettük játszó jelenlegi másodhegedűs, Hargitai Géza egy évvel az együttes megalakulása után, 1958-ban született. Számtalan koncertet hallgattam velük, szeretem őket, és szeretem a műfajt is. S míg hallgatom a zenét – és olyan közelről nézem mozdulataikat, arcuk minden rezdülését, Németh Géza mosolyait, a már gyűrött, elsárgult kottalapokat, ahogy még sosem volt alkalmam – eszembe jut az egy generációval korábbi előd: a Tátrai Vonósnégyes. Kb. harmincéves élmény az ő Haydn-sorozatuk. A derűt, a világ tökéletességét érezte az ember a három(?) koncerten. Annyira, hogy a feleségem következő születésnapjára Tátraiék Haydn-lemezsorozatát kapta ajándékba. (Most megnéztem a lexikonban, Tátrai Vilmos egyidős volt anyámmal, és ugyanabban az évben is haltak meg, 1999-ben.) Azt hiszem, ők szerettették meg velem Haydnt, és azóta úgy képzelem a nyugodt öregkort, hogy ülök a hintaszékemben, olvasok és Haydnt hallgatok.
Meg eszembe jut egy másik régi hangversenyélmény: 20-25 éve, egy napsütötte, tavaszi vasárnap délelőtt a fertődi Esterházy-kastélyban a Liana Iszakadze vezette Grúz Kamarazenekar játszott Haydnt. A terembe beszabadult egy fecske, és be is kapcsolódott a koncertbe. Azóta ez is hozzátartozik Haydnhöz.
Most viszont a mai hangverseny egy másik darabjából, Dvořak F-dúr („Amerikai”) vonósnégyeséből teszek ide egy részt. Az észak-karolinai Providence String Quartet egyébként a honlapján esküvőkre és egyéb rendezvényekre ajánlja magát.
*
Nem először vagyok hangversenyen a Festetics-palotában, de talán azért, mert kevesen vagyunk, elgyönyörködöm a Tükörteremben. A versailles-i palota jut eszembe, ott fedeztem fel, hogy micsoda térélményt tudnak nyújtani a tökéletesen csiszolt tükrök – csak éppen az zsúfolva volt vadul fényképezgető japán turistákkal. Igen, ott én is vadul fényképezgettem. (Jó, tudom, ez most elég nagyképűen hangzott, de a palota és a koncert annyira előhozta a sznobizmusomat, hogy először „ch”-val Festetich-nek írtam, aztán Máté figyelmeztetett.)
Eszembe jutott egy közelebbi párhuzam is – tükrök és csillárok nélkül. Kb. három sarokra a Festetich-palotától, a Mikszáth téren egy régi bérház második emeletén, egy valamikori nagy, polgári lakásban működik a Maladype Színház. Hétfőn voltunk ott, Beaumarchais Figaro házassága című vígjátékát láttuk, frenetikus előadásban. A kb. 50 nm-es szobában ötvenen ültük körbe a játékteret, bár időnként közöttünk vagy mögöttünk voltak a fiatal színészek – és a vendégként Marcellinát játszó Törőcsik Mari. A színészek a konyhában vagy az előszoba galériáján öltöztek.
*
Hangverseny után uszodába mentünk. Tíz napja nem voltam, mert két hete, egy ugyancsak békés, polgári szombaton, vendégváró libacombsütés alkalmával kesztyű nélkül nyúltam be a sütőbe. Rossz ötlet volt. A villanyszál egy kicsit kiégette a kézfejemet. Tényleg nem volt vészes, nem is fájt, kenegettem ezzel-azzal, csak nem kellett volna másnap és harmadnap úszni menni… Mostanra nagyjából rendbejött, úgyhogy a koncert jelentette hedonizmust úszással fokoztam. Lukács, 22 fokos medence a szabadban. Ezer méter 35 perc alatt – nem világbajnoki idő, tudom, de nekem megfelel. Utána be a termálba a 36 fokos medencébe. Általában 15 percet ücsörgök ott, ma kb. 15 másodpercet. Az amúgy is undorítóan zsúfolt medencében a közelemben valaki baromi büdös. Ez a hétvége, az alkalmi látogatók. Egykori kollégám, főnököm, a nálam 10-15 évvel idősebb G. jut eszembe, aki valamikor a 70-es években megbotránkoztatott azzal a kijelentésével, hogy nem jár moziba, mert büdösek az emberek. „Munkásosztályunk büdös, mert nem mosakszik” – mondta G., és noha akkoriban még nem létezett a píszí fogalma, valami olyasmit éreztem, hogy politikailag nem korrekt dolog egy a Franzstadtban felnőtt kommunistától így beszélni. A Lukácsba (belépő 2700.- forint; én most éppen TB-finanszírozással 1000-ért járok) a hétvégeken nem igazán a munkásosztály jár.
*
A Lukácsról akár Ottlik Géza is eszembe juthatott volna (ott kezdődik az Iskola a határon) – de nem arról jutott. Hanem a héten vásárolt tweedzakómról, amit ma délelőtt vettem föl először. Esterházy „énekelte” meg Ottlik tweedzakóját és azt, amit jelenthet; a bejegyzés végén olvasható, némileg rövidítve. Szóval ez is hozzátartozott a nap polgári és sznob jellegéhez. Amikor hazajöttem, természetesen le is emeltem a polcról az Ottlikokat, belelapoztam a Budába meg a Prózába – és ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy újra elolvassam az Iskola a határont. Úgyhogy lehet, hogy most hagyom a francba a hetilapokat…
*
Esterházy Péter: Zakónk legtitkosabb szerkezete
Az, hogy valaki, mintegy önerőből, 75 éves lesz, dicséretes dolog; és ha ez a valaki még ezenfelül kiváló valaki is, és/vagy szeretjük – akkor mindez ünnepelni való…
Hát mért olyan fontos nekünk ez az ember?
Mért kérdés ez? Írt egy nagy magyar regényt, hogyne volna fontos. És ha nagy magyar, akkor többé-kevésbé értelemszerűen nagy európai regény is, még ha ezt a kutya sem tudja, kivéve minket, magyar kutyákat.
Igen, de itt még másról is szó van…
Az ő nyomán „tudjuk”, hogy az utcán járva-kelve még mindig a boldogság finom, titkos kis láza bujtogat, hogy száz meg száz lehetőség közt szabadon választhatunk; talán a szabadság sem helyénvaló kifejezés itt, mert többről van szó: kötetlenségről, tehermentességről, az érzékelés szabadságáról, hogy birtokba vehessük a világot, ehhez nem elég annyi, hogy ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kell őrizni hozzá sértetlenül…
Olyasmiről beszél Ottlik, amit mi már így nem ismerünk, nem is fogunk soha, és ez úgy hiányzik, hogy majd belehalunk, kicsi túlzással szólva.
De hát miről is beszélünk? Aki már láthatta színről színre Ottlikot vagy róla egy illő fotót, az tudja azonnal: a zakókról. A tweedzakóról. Hogy azt hogyan is kell hordani. Vannak, vannak még ilyen hordások. Atlétatrikóban például Mészöly Miklós verhetetlen. Trikón természetesen kék-fehér csíkosat vagy valami színehagyott lilás fakót kell értenünk, Olaszországban hordanánk magától értődőn ilyent, mielőtt, miközben végérvényesen elzüllenénk, végre-végre. (Lehetne tudós egyetemi dolgozatocskák témája, ki mit hord a magyar irodalomban a leghitelesebben… Ki volna például melltartóban a legjobb? Bethlen Kata nyilván nem. Vagy mégis? Hamar kiderülne, mennyire nem gondolta végig a magyar szellemi élet, mi is volna valójában egy melltartó…)
Istenem, mily felhőtlen, bárgyú magabiztossággal hordogattam én gimnazista korom óta az ilyen-olyan halszálkás zakóimat! Elvileg persze lehet tudni, hogy hogyan is kell. Az embernek van apja vagy világot látott, talpig férfiú barátja.
TWEEDZAKÓT, KÉREM, LESTRAPÁLTAN KELL HORDANI, ELNYŰTTEN.
No, igen, igen, de hogyan elnyűtten? Elnyűni, úgy, ahogy Ottlik nyű el, ahhoz idő kell, teremtett idő, mit zakóink legbelső, titkos szerkezetéből húzunk elő, egy izzlap és egy pótgomb közül; évszázados idő meg tartás. Ez a furcsán szögletes, csontos, nagyon-nagyon nehezen leírható, meg-fog-ha-tat-lan, bizony: megfoghatatlan, ferde, nem illeszkedő tartás – ez kell a zakóhoz.
Így, születésnapi torták gyertyamelegében persze elérzékenyülünk, finoman tweedzakókról fecsegünk, mintha nem volnának pufajkák, hintáslegények pucér trikóiról, mintha nem volnának tányérsapkák, vietnami papucsok meg tréningruha, Burberryről, pedig talán a Vörös Október Ruhagyárról kellene. Vagy, ugye, a Fekete Szeptemberről.
Ha ismét csupán prímszám-évesek leszünk, például 37, eszünkbe jutnak majd… a szavak, megint. Hogy mit jelent, még, a zakó. Hogy mit jelent lezakózni. Azaz elruháztatni. Igen, vereségben élünk, és mi már nem is tweedben. Ottlik a vereségünk, meg- és elvertségünk írója, aki azonban azt akarja velünk elhitetni – nagy varázslók munkaköri kötelessége –, hogy azért, mindazonáltal, valahogy, mégiscsak, a zakó, a ruha, a kihúzott gyufa ellenére is: miénk volna a két pont. Nem tudom. Én most úgy látom: „hogy a szekrényrend ábrái nem adnak módot zöld szvetterek titkos elhelyezésére”.
Öreg, zakós ember! Az Isten éltesse Magát.
(1989. május) – a csorbítatlan szöveg itt:http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/ESTERHAZY/esterhazy00056/esterhazy00063/esterhazy00063.html
Az eurozóna megmentésének egyetlen módja az EU szétverése - írja a Financial Times kommentátora.
"So we have two crises now. A still-unresolved eurozone crisis and a crisis of the European Union. Of the two, the latter is potentially the more serious one. The eurozone may, or may not, break up. The EU almost certainly will. The decision by the eurozone countries to go outside the legal framework of the EU and to set up the core of a fiscal union in a multilateral treaty will eventually produce this split."
A többek közt a bűnözők személyiségi jogainak megvédésére használt úgynevezett kimaszkolásos technikát alkalmazva kitakarták Lomnici Zoltánt, a Legfelsőbb Bíróság egykori elnökét a Duna TV és az MTV szombati híradójában. Az eredeti, adásba került felvételt ráadásul azután meghamisítva tették fel az MTV videótárába.
Mint ismeretes, április óta az a Papp Dániel vezeti az egyesített közmédia hírfőszerkesztőségét, aki egy héttel korábban a Magyar Televízió híradójában meghamisított tudósítást közölt Cohn-Bendit budapesti sajtótájékoztatójáról.
Furcsa véletlenek vannak. Tegnap este hosszú idő után először cseteltem egy régi újságíró kollégámmal, aki ma az Óperencián túl médiaelméletet tanít. Elmesélte, hogy vizsgatétel lesz nála a Rastani-botrány… Püff neki, megint valami, amit elmulasztottam, pedig még Orbán Viktor is feltette a Facebook-oldalára a BBC három és félperces riportját – „miheztartás végett” – amely világhírűvé tette a 34 éves fiatalembert. (Andy Warhol szerint 15 percre bárki híres lehet.)
Szóval 2011. szeptember 26-án a BBC hírműsorában beadtak egy bróker-tőzsdeszakértőt, Alessio Rastanit, aki kifejtette, hogy az eurózóna piacai össze fognak omlani, milliók megtakarításai vesznek oda, ugyanakkor sokan fognak meggazdagodni a válságból – ő is erről álmodik –, s ami a leginkább kiverte a biztosítékot, ez a két rövid mondata volt: „The government doesn’t rule the world. Goldman Sachs rules the world.” Vagyis, hogy nem a kormányok, hanem a Goldman Sachs bankház – általánosítva: a bankok – irányítják a világot.
Hogy mi ebben az új? Mi ebben a hír? Semmi. Mindenki tudja, hiszen – hogy csak a Goldman Sachsnál maradjunk – innen került ki például Clinton és George W. Bush pénzügyminisztere, Robert Rubin és Henry Paulson is, de a jelenlegi olasz miniszterelnök, Mario Monti vagy az Európai Központi Bank (ugyancsak olasz) elnöke, Mario Draghi is volt e cég vezető beosztású alkalmazottja. Igaz, nem szokták ezt ilyen nyersen kimondani, legalábbis nem a tárgyilagosságáról híres BBC-ben, ezért aztán hír lett belőle, a többi között az észak-amerikai médiában is. Hír, de nem szenzáció. Szenzáció abból lett, hogy másnapra kiderítették, Rastani egy névtelen független alkusz, akinek lényegében semmi köze a Cityhez, a pénzügyi piacokhoz. Egy senki, aki csak a feltűnést keresi. Ez utóbbit egyébként ő is elismerte egy interjúban: I am an attention seeker. That is the main reason I speak. Trading is a like a hobby. It is not a business. I am a talker. I talk a lot. I love the whole idea of public speaking. Innentől kezdve nem kellett Rastani mondandójával foglalkozni, elég volt a személyével. Felmerült, hogy sima hoaxról, átverésről van szó, ezt a BBC – alapos vizsgálatra hivatkozó – közleménye cáfolta. Az viszont nem derült ki, hogy is került a „névtelen senki” a világ egyik legtekintélyesebb hírműsorába. (Rastaninak hatalmas rajongó tábora lett a Twitteren és a Facebookon, november 18-án pedig egyik szónoka volt az Occupy mozgalom londoni nagy megmozdulásának is.)
Barátomat is csak ez érdekelte, felháborította, hogy a BBC megsértette saját szerkesztési alapelveit, amelyek közül a legfontosabb a hitelesség és az objektivitásra törekvés. Márpedig szerinte ez sérült, amikor „egy szélhámos” beszélhetett arról, hogy a világot a bankok irányítják. Minthogy engem viszont az érdekel, hogy ki és mi irányítja a világot, és jól van-e ez így, csak elbeszéltünk egymás mellett.
És most jön a véletlen, amiről bevezetőben írtam: ma reggel egy másik barátomtól (ugyancsak egykori kolléga) e-mailben egy linket kaptam: az Oscar-díjas Bennfentesek (Inside Job) című dokumentumfilmét. Bő másfél óra arról, hogy a Goldman Sachs irányítja a világot; arról, hogy a neoliberális éra kezdetén, még Ronald Reagen alatt elindított, a demokrata Clinton idején is folytatódó (és a mainstream magyar közgazdászok és publicisták által ma is istenített) pénzügyi dereguláció hogyan tette szabaddá a pályát a pénzügyi „újítások”, a derivativák, a felelőtlenség és a sima csalás, visszaélés előtt, hogyan fonódott össze intézményekben és személyekben az amerikai pénzvilág, a kormányzat, a törvényhozás, valamint a „független” szakértői véleményeket szállító egyetemi világ. És hogyan vezetett mindez a jelenlegi pénzügyi-gazdasági világválsághoz.
(Ja, és mielőtt valaki félreértené a bejegyzést: nem arról van szó, hogy a globális pénzpiac összeesküvést sző Magyarország ellen. Magyarország nem tétel.)
A gyűlölet olyan érzés, amely egyetlen impulzussal hatalmas sokaságot képes áthatni. A szeretet viszont szelektív, terjedése nehézkes tehát. „A gyűlölet élvezetének hódolni természetes hajlamunk, ezért tudják oly könnyen hasznát venni a népek urai. Szeretetre viszont csak olyan különcök szólítanak, akiknek megvan az a viszolyogtató szokásuk, hogy leprásokkal csókolózzanak" - írja Umberto Eco.
(Nekem is majdnem ilyen lemezjátszóm van, csak Panasonic, és az LGT-lemez is ilyen vinylen van meg.)
Nyisd ki a szemed, és csukd be a szád, mert állcsúcson vág a homokzsák. Az érveidre is kesztyűt húzz, kinyújtanak, ha mellé nyúlsz. Itt jobb, ha ütsz, mint ha rosszat szólsz, kemény légy, mint a Rolling Stones. Kicsi fej jobb ide, mint a nagy, a fej csak a célpont, az ököl az agy.
Mert ilyen a boksz! Mert ilyen a, ilyen a boksz!
És titkold el, mikor neked is fáj, és főleg ne sokat filozofálj. Ha sohasem jön be a bal csapott, sohasem vesz meg egy jobb csapat. (ha ha ha ha) Ha kiállsz, a kínokat állnod kell, oda az álmod, ha lefekszel. Csak akkor nem baj, ha elalszol, ha már a gong helyett harang szól.
Ilyen a boksz! Mert ilyen a, ilyen a boksz! Ilyen a boksz! Mert ilyen a, ilyen a boksz!
-Nem mondták el neked, s nem tudja gyermeked, mit jelent: aki könnyel Földre szült, csókokkal vár, ringbe is küld.-
Rá se ránts, ha a tömeg zúg, A fontos ember az, aki súg. És könnyen nyersz, ha megbecsül, aki az asztal mögött ül. Mindegy, a ringbe kivel szállsz, ha ő kapja, amit másnak szánsz. Végül, a fejedet nem ütik szét, pontozónak is mehetsz még.
Mert ilyen a, ilyen a boksz! Mert ilyen a, ilyen a boksz! Mert ilyen a boksz! Mert ilyen a, ilyen a boksz!
-Szeretet vezesse életedet, ugye szép, de szép volt. Ugye szeretnél győzni itt, és szeretnéd azt, hogy szeressenek? Szép a szeretet, hát úgy szeress, mint én. Csak érzéssel tömd ki a kesztyűdet! Gyerünk, boksz!-
Mindent tudok, hisz hallottad, rajta barátom, védd magad! Kemény dolog, ami vár itt rád, én ebből alapítok iskolát. Nana, nana, nana mit csinálsz? Ha félsz, okosabb, ha odébb állsz! Nyisd ki a szemed, és csukd be a szád, nézd repül, repül a homokzsák! (ha ha)
Ilyen a boksz! Ilyen a, ilyen a boksz! Ilyen a boksz! Mert ilyen a, ilyen a boksz! Ilyen a boksz! Mert ilyen a, ilyen a boksz! Ilyen a boksz! Ilyen a, ilyen a boksz!
(Szöveg: Sztevanovity Dusán)
*
Az én nemzedékemnek ha boksz, akkor persze Papp Laci. (Meg Mohamed Ali – akiről tudom, hogy alapvetően Cassius Clay – meg Teofilo Stevenson…)
*
És még valakire emlékszem: a zseniális Orbán Lászlóra, az 1972-es, müncheni olimpia könnyűsúlyú ezüstérmesére (akitől általános – magyar – vélemény szerint a pontozók lopták el az aranyat). Fantasztikusan védekezett, csodálatos lábmunkája volt, leeresztett karokkal táncolt a ringben, csalogatva az ellenfelet; csak, sajnos, az ütései nem voltak elég erősek. (Két és fél éve halt meg, 59 évesen.)
*
A mexikóit először képregényben olvastam; 1959-ben a Magyar Ifjúságban jelent meg, az egyik leghíresebb magyar képregényrajzoló, Sebők Imre munkája volt. Jack London kisregényének főhőse Felipe Rivera, aki a forradalomhoz, a fegyvervásárláshoz szükséges 5000 dollárért vív gyilkos, húszmenetes bokszmeccset. Jack London: A mexikói(Ford. Vajda Miklós) „Nem is küzdelem volt ez. Kivégzés, mészárlás inkább. Tapasztalatlanabb, profi bokszoláshoz nem szokott közönség már az első menetben agyonizgulta volna magát. Az már igaz, hogy Danny megmutatta, mit tud; ragyogó teljesítményt nyújtott. A közönség bizonyossága, izgalma és elfogultsága akkora volt, szinte észre se vette, hogy a mexikói még mindig állja a sarat. Megfeledkezett Riveráról, nem is igen látta. Igaz, a fiút teljesen elborította Danny gyilkos támadása. Így telt el egy, azután még egy perc. S ekkor, egy szétválasztás alkalmával, a közönség észrevette Riverát. Az ajka felrepedt, az orra vérzett. Mikor megfordult, és fogásba menekült, látták, hogy a hátán vastag csíkokban szivárog le a vér, mert a kötélkorlát feldörzsölte. Azt azonban a közönség nem figyelte meg, hogy Rivera melle nem zihál, s a szeme hideg fénnyel ég, mint egyébkor. Már sok becsvágyó bajnokjelölt végigpróbálta rajta ezt a fergeteges rohamot az edzések kegyetlen kavargásában. A féldolláros jutalmaktól heti tizenöt dolláros fizetésig vitte így fel, s megtanulta, hogyan kell ezt állni -- kemény iskola volt, de őt keményen iskolázták. S ekkor meghökkentő dolog történt. Az ütések káprázatos forgataga egy csapásra megszűnt. Rivera magában állt. Danny, az isteni Danny a hátán feküdt. Teste meg-megrándult, amint az öntudat lassanként visszatért belé. Nem botladozva csuklott össze, nem is zuhant el egész hosszában, mint a tuskó. Rivera villámgyors jobbhorga a halál váratlanságával terítette le. A játékvezető fél kézzel visszalökte Riverát, és ott állt az elesett gladiátor felett, számlálva a másodperceket. Máskor a közönség nagy üdvrivalgással fogadta az ilyen sikerült ütést. Most nem így volt. Nagyon váratlanul jött az egész. Néma csendben leste a másodperceket a közönség, s ebben a némaságban Roberts hangja vált hallhatóvá: -- Megmondtam, hogy kétkezes öklöző! Az ötödik másodpercben Danny arcára fordult, s mikor a bíró kimondta a hetet, térdre emelkedve pihent, készen arra, hogy kilencnél talpra álljon, még mielőtt elhangzanék a tíz is. Ha a térde még tíznél is érinti a földet, legyőzöttnek számít, mintha kiütötték volna. Amelyik pillanatban a térde elhagyja a földet, a küzdelem ismét megkezdődik, s ettől fogva Riverának joga van támadni, s újra leküldeni őt a földre. Rivera nem játszott. Mihelyt Danny térde elválik a szőnyegtől, újra ütni fog. Körözött Danny körül, de a bíró is közöttük járkált, és nem hagyta, hogy hozzáférjen. Rivera észrevette azt is, hogy nagyon lassan számlálta a másodperceket. Minden gringó ellene volt, még a bíró is…” Jack London művét 1952-ben Amerikában (The Fighter címmel), 1955-ben a Szovjetunióban megfilmesítették; utóbbi főszereplői Oleg Sztrizsenov és Tatyjána Szamojlova volt – sapienti sat –; lehet találgatni, hogy én melyiket láttam. Az első Jack London-regény, amit gyerekkoromban olvastam – s talán az első élmény a „felnőtt” irodalomból – Az éneklő kutya volt, az Olcsó Könyvtár sorozat sárga papírfedelű, 3 forintos darabja.
*
Rég olvastam, nem jutott eszembe a Jack London-kisregény címe, utána kellett néznem a Világirodalmi lexikonban, ahol lenyűgözött Kászonyi Ágnes szócikke; rövid részlet belőle: London, Jack (írói név) 1876-1916 „Anyja Flora Welman spiritiszta zenetanárnő, tekintélyes és jómódú polgárcsaládból származott, de összekerült W. H. Chaney vándorügyvéd, újságíró, asztrológussal, tőle származott John Chaney – Jack London… J. L. négy gyermekkori élményt érdemesített arra, hogy többször beszéljen róluk: a spiritizmust, az alkoholt, az éhezést és a könyvek élményét. Az alkoholé maradandónak bizonyult, elkísérte élete végéig… Korán kezdett dolgozni. Iskola előtt, hajnalban újságot hordott szét, majd a középiskolát elvégezve beállt konzervgyári munkásnak. De hamarosan otthagyta ezt az elfoglaltságot, és 15-től 18 éves koráig magán-osztrigatelepeket fosztogatott. Ezután beállt a halászati őrséghez, majd fókavadász hajón lett matróz, eljutott Koreáig, Japánig. Hazatérve szövőgyári munkásként helyezkedett el, majd az oklahomai erőműnél lett fűtő, abban a reményben, hogy innen indulva továbbtanulhat elektromérnöknek. Naponta halálos fáradtan támolygott haza, nemsokára ezt a munkát is abbahagyta. 1893-ban megnyert egy újságpályázatot Tájfun Japán partjainál c. leírásával. [Sikertelen szépirodalmi kísérletek] Munkát nem kapott, a munkanélküliek száma napról napra növekedett, és ez az éhező sereg elindult Washingtonba, hogy közmunkát kérjen a kongresszustól. Vonatot rekviráltak, csónakot csináltak, élelmet zsaroltak, úgy mentek hadirendben a munkanélküliek és a vagányok Washington felé. Ügyességével, bátorságával kitűnt társai közül, ’Matróz Jack’-et csavargófejedelemként emlegették. ’Láttam magam, amint végigdübörgöm az egész életet, mint Nietzsche egyik szőke vadállata… és puszta felsőbbrendűségemmel és erőmmel győzök’ – írta erről a korszakáról…”
*
Hofi Géza: Második menet
*
Moldova György: Verebes, a túl művelt bokszoló (in: Ferencvárosi koktél, Magvető, 1974 – részlet) „Bokszkesztyűk, medicinlabdák és súlyzók mellett ökölvívó szakosztályunk leltárában sokáig szerepelt egy általános iskolai számológép is. Ez a tárgy félnehézsúlyú bajnokunk, Verebes Lajos felszereléséhez tartozott, valahányszor félelmetes jobb egyenesével padlóra küldte ellenfelét, a számológép golyóinak tologatásával követte, hogy a vezetőbíró mikor jut el tízig. Én, aki a szorítósegédje voltam, gyakran hallottam elégedetlen mormogását: „Hogyhogy nincs még tíz? Már nyolc is van!” Engem rendkívül bántott Verebes műveletlensége, mikor a csempészkopácsi „Hirig Ferdinánd” Emlékversenyen egy szobába kerültünk, felhasználtam az alkalmat, és megpróbáltam a lelkére beszélni: – Nézd, Lajos, senki sem kíván tőled olyan lehetetlen dolgokat, mint hogy megtanuld az írott nagybetűket, vagy azt, hogy egy év hány hónapból áll, de legalább a kis egyszeregyet be kellene vágnod. Gondolj arra, hogy mégiscsak főosztályvezető vagy a Számviteli Bankban…”
*
A fenti szöveg tulajdonképpen véletlenül került ide, rég olvastam, és emlékeimben összecsúszott egy másik zseniális Moldova-sportabszurddal, ugyanebből a kötetből, amely egy érzékeny lelkű futballkapusról szól. Úgy rémlett, a bokszoló volt túlérzékeny. És onnan jutott eszembe, hogy valaki mesélt egy érdekes történetet. Egy srácról, aki nagyon tehetséges „bunyós” volt: technikás is, erős is. Csak éppen – edzője őrületére – a döntő pillanatokban megszánta az ellenfeleket, képtelen volt tiszta erőből megütni a már megroggyant másik fiút. Hiszen 14 évesen megfogadta, hogy jó lesz… Abbahagyta.
"Már csak egy-két hét, és véget ér egy korszak, megszűnik egy állam, amelyet úgy hívtak, Magyar Köztársaság. Vele együtt eltűnik mindaz, amiről azt képzelted, életed szilárd keretrendszere, hiszen törvények garantálják, független intézmények őrködnek felette…
(Pollack Mihály tér, Andrássy Egyetem, a Múzeum-kert mögött.) Kevesen vagyunk, jó, ha harmadház, így aztán a hátsó sorokba szóló nyugdíjas jegyemmel előre ülhetek, az első sorba. Egy méterre játszik tőlem Komlós Péter, az elsőhegedűs. Igazi házizene-élmény, ami a kamarázás eredetileg is volt. Haydn, Kodály és Dvořak egy-egy kvartettjét játsszák, gyönyörűen, felszabadult örömmel. Két szám között Judit odasúgja: akik így szeretnek zenélni, azoknak nem szabadna ennyire megöregedniük. Hát igen. Komlós Péter 76, a brácsás Németh Géza 75, a csellista Mező László 72 éves. Jelenlegi másodhegedűsük, (a Devich Sándort váltó) Hargitai Géza egy évvel az együttes megalakulása után, 1958-ban született. Számtalan koncertet hallgattam velük, szeretem őket, és szeretem a műfajt is. S míg hallgatom a zenét – és olyan közelről nézem mozdulataikat, arcuk minden rezdülését, Németh Géza mosolyait, a már gyűrött, elsárgult kottalapokat, ahogy még sosem volt alkalmam – eszembe jut az egy generációval korábbi előd: a Tátrai Vonósnégyes. Kb. harmincéves élmény az ő Haydn-sorozatuk. A derűt, a világ tökéletességét érezte az ember a három(?) koncerten. Annyira, hogy a feleségem következő születésnapjára Tátraiék Haydn-lemezsorozatát kapta ajándékba. (Most megnéztem a lexikonban, Tátrai Vilmos egyidős volt anyámmal, és ugyanabban az évben is haltak meg, 1999-ben.) Azt hiszem, ők szerettették meg velem Haydnt, és azóta úgy képzelem a nyugodt öregkort, hogy ülök a hintaszékemben, olvasok és Haydnt hallgatok.
Utolsó kommentek