Egy csendes tengerparti nyaralás azért is jó, mert az ember olvas. Sokat, egyhuzamban.

Horvátországról lévén szó, szokásaimnak megfelelően az első könyv „helyi" szerző, a világirodalmi jelentőségű Miroslav Krleža Ezeregy halál című elbeszéléskötete volt. Soha nem olvastam tőle semmit, és csak halványan rémlik, hogy valaha láttam Agónia című színdarabját (de ebben nem vagyok biztos). Műveltséghiány-stoppolásnak indult tehát a dolog, de nagyon jó szórakozás lett belőle. Főleg az 1910-es években, még az első világháború előtt és első éveiben írt novelláit finom, lebegő irónia, szarkasztikus humor jellemzi, olyankor is, amikor valójában tragikus történetet mesél. A háború hatására aztán megkeményedik, hősei már áldozatok vagy aljas gyilkosok.

Egyik legszebb mondata az, hogy az első szentmiséjét tartó ifjú pap mamája „felzokogott a belső megindultságtól, amit akkor érez az ember, ha azt hiszi, hogy boldog, s akkor hiszi, hogy boldog, ha minden különös ok nélkül elfelejti, hogy voltaképpen boldogtalan". (Alojz Tiček első miséje - ford. Csuka Zoltán)

S nagyon megragadott az a mélységes utálat és undor is, ahogy az Osztrák-Magyar Monarchia tisztjeiről és a Zágrábban a magyar érdekeket szolgáló báni hivatalnokokról ír. Érdekes a horvát nézőpont: a magyaroktól elszenvedett mindennapi megaláztatás érzékeltetése, anélkül, hogy egy pillanatra is nacionalista vagy soviniszta lenne. Az 1893-ban Zágrábban született, a budapesti Ludovika tiszti akadémiát végző Krleža valójában a Monarchia írója volt, noha hosszú (1981-ben lezáruló) életének és írói pályájának csak kis része kötődött ahhoz a korhoz, ahhoz (ehhez) az államhoz.

Még egy rövid idézet egy novella hosszú, történelmi bevezetőjéből: „A császári és királyi aspern-esslingeni tizenhetes dragonyosezred... 1632-ben igen jelentős szerepet játszott a friedlandi csatában. A lützeni szélmalmoknál végrehajtott rohamát megörökítő császári gobelin a bécsi hadtörténeti múzeumban őrzi ama hétszáz horvát lovas hétszáz bőrének az emlékét is, akik abban a győztes csatában hagyták ott névtelen paraszti irhájukat." (Temetés Terézvárott - ford. Dudás Kálmán)

Az undor a kulcsszó Sebastian Haffner Egy német története. Emlékeim (1914-1933) c. önéletrajzához is. A történész, újságíró Haffner (1907-1999) legismertebb művei Churchill- és Hitler-életrajza. 1938-ban emigrált Németországból Angliába; 1939-ben ott kezdett bele memoárjába, amelyet a háború kitörésekor félretett, s csak halála után találták meg a kéziratot. Gyerekként az első világháború hadijelentései szocializálják, a győzelmek lelkesítik, a vereség, a nemzeti megaláztatás nyitottá teszi a nacionalizmusra, sőt a 20-as évek kezdődő fasiszta mozgalmaira, gondolataira. S tulajdonképpen a jó ízlése az, ami először szembefordítja Hitlerrel, ettől kezdi kívülről nézni a nácikat; természetes undora válik - persze a személyes és politikai tapasztalatok nyomán - tudatos elutasítássá. Könyvében nem utolsó sorban az foglalkoztatja, lélektanilag mi tette lehetővé Hitler hatalomra jutását.

Egy idézet tőle is:

    „Egy másik kísértés a megkeseredés, a gyűlöletbe, a szenvedésbe és a parttalan pesszimizmusba való mazochista belefeledkezés. Ez úgyszólván a természetes német reakció a vereségre... Minden német hajlamos ilyenkor, hogy dacból eladja a lelkét az ördögnek és morális öngyilkosságot kövessen el.

      'A napvilág már terhes lett nekem:/ Dűljön össze a világegyetem!'

    A heroizmus paródiája: elutasítunk magunktól minden vigaszt, és nem vesszük észre, hogy ebben a magatartásban rejlik a legmérgezőbb hatású és a legbűnösebb vigaszkeresés. Az önfeladás perverz gyönyöre, egyfajta wagneri kéjelgés a halálban és a pusztulásban - ez a leghatásosabb vigasz, ha valakinek nincs ereje ahhoz, hogy a vereséggel mint a saját vereségével nézzen szembe. Meg merem kockáztatni a jóslatot, hogy ezt a magatartást fogja tanúsítani Németország az elvesztett náciháborúk után, mint egy beteg lelkű gyermek, aki elvesztette a játékát és hisztérikus rikácsolással világ végét emleget." (Liska Endre ford.)

Louis-Ferdinand Céline-nél (1894-1961) az undor egyetemessé, a világrend teljes elutasításává válik.

    „Mert végül is az az igazi vereség, ha felejtünk, ha elfelejtjük, hogy a halálba küldtek bennünket, ha úgy döglünk meg, hogy közben rá se jövünk, milyen aljasok az emberek. Amikor majd a gödör szélén állunk, nem lehet ugrálni, de felejteni se szabad, szépítgetés nélkül el kell mondani, hogy mennyi aljasság van az emberekben; utána már nyugodtan letehetjük a lantot, és leszállhatunk a gödörbe. Ha mást nem csináltunk egész életünkben, ezzel akkor is letudtuk a dolgunkat."

1932-ben megjelent Utazás az éjszaka mélyén című művét sokan a 20. század egyik legfontosabb regényének tartják. Engem ennyire nem nyűgözött le, de nyilván más ezt majd' nyolcvan évvel a megjelenés után olvasni. A könyv fülszövege szerint Céline „(o)lyan területét tárta fel az emberi létezésnek, ahová regény még nem merészkedett, és olyan nyelven szólalt meg, amely a szépirodalomban mindaddig nem volt szokásos". Az önéletrajzi motívumokból táplálkozó cselekmény nagyrészt a főhős kalandozásainak története 1914 augusztusától mintegy másfél évtizeden át a fronton, a hátországban, a gyarmati Afrikában, Amerikában, majd orvosként újra otthon, Franciaországban. A címben szereplő éjszaka több mint az éjszakai jelenetek sűrített, nyomasztó atmoszférája; az élet sötét, árnyékos oldalán járunk, a szegények, a mindenkori vesztesek világában. Céline kiröhögi a nacionalista fellángolást, elutasítja a kapitalizmust, de nem idealizálja a szegényeket, a kizsákmányoltakat sem. A regény komikuma, szórakoztató stílusa talán éppen ebből a totális kiábrándultságból adódik. És valószínűleg ez magyarázza, hogy a 30-as évek végére Céline fasisztává, majd a német megszállás után kollaboránssá válik. A kor zseniális írói közül nem egyedül, hogy csak az Éhség-et író Nobel-díjas norvég Knut Hamsunra emlékeztessek.

Még egy idézet az Utazás-ból:

     „A Kistogói Pordurière Társaság raktáraiban és ültetvényein számos néger és magamfajta fehér ember dolgozott. A bennszülöttek - ennyi méltóság legalább van bennük - csak akkor dolgoznak, ha suhog a fütykös, a fehérek viszont, a közoktatásnak hála, képesek maguktól is a munkához látni.

... Mit magasztalják folyton Egyiptomot meg a tatár zsarnokokat? Ugyan! Ezek az ókori amatőrök csak nagypofájú kis kezdők voltak a két lábon járó állat végsőkig való kiszipolyozásának művészetében. Ezeknek az együgyűeknek sose jutott az eszükbe, hogy „uramnak" szólítsák a rabszolgájukat, hogy időnként szavazni küldjék, hogy újságot adjanak a kezébe, az pedig még kevésbé, hogy háborúba vigyék, hadd élje ott ki a szenvedélyeit."

u.i.: Nyugi, voltak azért könnyebb olvasmányaim is: Vargas Llosa különleges világú könyve, A beszélő, és egy nagyon kellemes svéd krimi, Stieg Larssontól A tetovált lány, ami meggyőzött arról, hogy ha számítógépet használok és csak egyszer is felmegyek az internetre, bárki bármit megtudhat rólam. Én hülye ráadásul blogolok...