Ej, de tolonganak a kommentelők...
Lenz keserűségét azonban nem osztom. Fenntartom véleményem, miszerint az is rendben van, hogy valakinek más viszonya van a múlthoz, mint a hagyományőrzőknek, helytörténeszeknek. Ugyanakkor Lenz megfeledkezik arról, hogy az emberi kultúra mindig is átörökít, átemel (megszüntetve-megőriz vö. aufheben) a múltból valamit és tovább viszi azt. A nagy kérdés, mit érdemes/kell/lehet/hasznos átörökíteni, tovább vinni. Elvárni a fiatalabbaktól, hogy ugyanúgy érezzenek mint az öregebbek - balgaság. És az öregektől, hogy megváljanak emlékeiktől, szintúgy. Talán pont az a baj, ha erőlködünk, hogy bárkit is örökössé tegyünk. Persze ez egyik legősibb témánk, melytől Achilles is elszontyolodott: hogy marad fenn nevünk, emlékünk.

@Dupla: nagyon egyetértek veled, csak egyet tennék hozzá, hogy a legnagyobb átörökítés, ha a szüleinktől tanult, adott esetben az egyenes gerinc. Nem mindenki jut fel a Parnasszusra, nem a hírnév, a nevünk márványba foglalása a lényeg, nem tudom, hogy vannak-e gyerekeid, az ember evolúciós fejlődése során , a családi, társadalmi szocializáció következtében sok mindenen keresztül ment. Számomra/ez szubjektív/ a legfontosabb, hogy vannak utódaim, s lehet,hogy a távolabbi jövőben valamelyiknek fenn marad a neve. Lenz a gyűjtemény elégetésével csak szimbolikusan cselekszik, nem minden egyszer volt valóságot lehet eltüntetni.

Én nem vágyok arra, hogy a nevem , a lényem emléke fennmaradjon. Arra vágyok, hogy azt a kevés, de számomra értékes könyvet hanglemezt, egyéb dolgot át tudjam adni olyanoknak, akik megőrzik, mert tetszik nekik, vagy megőrzésre érdemesnek tartják ( pl. egy Mikes kelemen levelei emlék kiadás ), vagy Hemmingway művei, Dosztojevszkij művei, Napóleonról szóló könyvek,egy szép erdélyi varrottas, vagy egy-két nem nagy értékű, de szép festmény. Nincs rá jelentkező. Eladni itt felénk elég nehéz, de nem is akarok rajtuk keresni. Rokonságban lévő fiatalok messze laknak, nem ismernek, de aki ismer, az most kezdi az életét és nem érdeklik ezek a dolgok, kis lakásba nem lehet bezsúfolni a múlt relikviáit.
Lehet, hogy a zúzda, szeméttelep helyett megérdemelnék az elégetést, ami méltóbb elmúlás lenne?

Az elégetés lehet, hogy szimbolikus, de sajnos az elenyészés nem az.

Jelent valamit a jövőben a név fennmaradása? Megpróbáltam összeírni azoknak a családoknak a nevét, akikkel gyerekkoromban egy utcába laktam, és ahol felnőttem, de már nem mindenki neve jut eszembe, még a közvetlenül mellettünk lakó családé sem. Az enyészet az agyban is dúl.
Mit ér, ha marad utánunk sarj, hiszen egy emberöltő után már nem biztos, hogy az ifjak tudnak arról, ki kinek a leszármazottja. Apám nevelt fiára már csak én emlékszem, anyai rokonai már annyira megritkultak, hogy az utódaik nem is tudnak a nevelt testvéremről.

Én úgy gondolom nem az a lényeg, hogy mi marad utánunk, hanem az, hogy amíg itt vagyunk és működik a tudatunk, jól érezzük magunkat a bőrünkben, és ne azon agyaljunk, hogy ugat-e majd utánunk egy kutya. Inkább az vigyen még előre, hogy a kutyát nekünk kell gondozni és szeretni, mert magáról nem tud gondoskodni.
Ezért nekem ez a blog pl. többet jelent, mint az, hogy mi lesz majd... Ez van, és jó.
Most pl. minket a párommal az visz előre, hogy van 12 törpe kakasunk, 9 tyúkocskánk. Ezek az állatok annyira szeretnek a társaságunkban lenni, hogy azon veszekszenek, kit simogassunk közülük elsőnek. Gondozásuk felelőssége erőt, és életkedvet ad. A finom tojásukról nem is beszélve. Hasonlóan jót tesz a novemberben vásárolt kiskutya is. Ez a fontos, nem az, hogy mi lesz, és mi marad belőlünk.

@látjátok feleim szümtükkel: "Én úgy gondolom nem az a lényeg, hogy mi marad utánunk, hanem az, hogy amíg itt vagyunk és működik a tudatunk, jól érezzük magunkat a bőrünkben, és ne azon agyaljunk, hogy ugat-e majd utánunk egy kutya. Inkább az vigyen még előre, hogy a kutyát nekünk kell gondozni és szeretni, mert magáról nem tud gondoskodni."
Bár nincs kutyám (tyúkom vagy egyéb állatom sem), de teljesen egyetértek veled. Igaz, (akaratomon kívül) gyerekem sincs, pedig egy utód valószínűleg változtat a perspektíván. Amit - nem először - a blogról írsz, azt nagyon köszönöm.

@Dupla: Azt hiszem, félreérted Lenzet: ő éppen arról ír, hogy természetes, hogy ami neki, a generációjának fontos, az az utána jövőknek nem feltétlenül az.
A regénynek amúgy nem témája, hogy az "emberi kultúra átörökítő képessége". Történelmileg - és emberileg, egy generáció számára - nagyon konkrét emlékkel foglalkozik, az otthon elvesztésével. A haza elvesztésével - de a könyv, Lenz gondolkodásának egyik fontos szála, hogy amikor az "otthonból" politikusok "hazát", azaz bármire felhasználható politikai entitást csinálnak, azzal lényegében az otthont veszik el. Ezért kell a főszereplőnek felgyújtania az általa létrehozott és átmentett - a saját generációja számára az otthont idéző - gyűjteményt megsemmisítenie.

@rás:

Nekünk van egy gyerekünk, de olyan, mintha nem lenne. Ő is és mi is éljük a saját életünket. De ezt is tudni kell elfogadni.

@egynagyi: nincsenek gyerekeim, érdekes módon nem volt bennem igazán soha erős vágy, hogy legyenek. De elnézem egy barátomat, aki önfeledten játszik unokaöccseivel, és meg tudom érteni, mennyire szép és jó is lehet, ha vannak utódok. Tartást, integritást tanulni a szülőktől számomra is az egyik legnagyobb érték.
@rás: miután csak az idézetet olvastam és a regényt nem, ezt a szálat nem vettem észre. Érdekes, mennyire másképp éljük meg az otthon "elvesztését". Egy elüldözött és egy pl. önként távozó. Ehhez ajánlom meghallgatásra Bruce Springsteen: My hometown című zseniális dalát.

@Dupla: nem akarlak kioktatni, meg , felhomályosítani, egy gyereket felnevelni nagy felelősség. Ha az élet úgy hozza magad is rájössz.

A Lenz regényéhez csak annyit, hogy Kelet-Poroszország, hogyan lett 45 után Lengyelország része, rás többet tud bizonyára a nagyhatalmi játékokról. S innen nézve az író a gyökereit keresve meghasonlott. @látjátok feleim szümtükkel: a legnagyobb szeretete egy szülőnek, ha el tudja engedni a gyerekeit és nem telepszik rá az életükre. A baromfi nevelésetek tetszik. Miután 77.évemben vagyok már nem vállalkoznék kutya-macska tartására, mi van ha előbb patkolok el.

@Dupla: A dal valóban gyönyörű - de szerintem egy harmadik nézőpontot hoz be: amikor az otthonod "hagy el".