Keszthelyi András politikai elemző írja Facebook-bejegyzésében:

"Nem tudom, hány Baló Györgyre lett volna szükség ahhoz, hogy Magyarország olyan ország legyen, amilyennek a rendszerváltáskor elképzeltük. Ötvenre, százra, esetleg ezerötszázra? Ügyészek, bírák, cégvezetők, rektorok, iskolaigazgatók, főszerkesztők, bankvezérek, főrendőrök, akik nem csak tisztességesek, professzionálisak és megalkuvás nélküli demokraták, de képesek mindezek kultúráját megteremteni és terjeszteni. Ahogyan ő tette ezt televíziós vezetőként, szerkesztőként vagy műsorvezetőként. A rendszerváltáskori illúziókért így részben ő is felelős: műsorait nézve azt hihettük, hogy minden olyan civilizáltan és okosan alakul, ahogyan az a képernyőn látszik. Utólag sejtjük, hogy leginkább Baló civilizált okossága volt, amit láttunk."

Tudtam, hogy nagyon beteg, de megrendített a halálhíre. A legtisztességesebb, legfelkészültebb és az egyik legtehetségesebb televíziós újságíró volt. "A tények tisztelete, amit újságíró apámtól tanultam" - valahogy így szólt a mottója az 1988-ban általa elindított évi Tények könyve sorozathoz. Egyetem után az (akkori egyetlen) Tévéhíradónál kezdte a pályáját külpolitikai újságíróként. Osztálytársa voltam a gimnáziumban, mindenki tudta róla, hogy sportriporternek készül, és emlékeim szerint annak az 1984-es Los Angeles-i olimpiának - külföldi filmösszefoglalókra alapozott - budapesti stúdióközvetítése jelentette számára a nagy szakmai áttörést, először itt győződhettem meg nézőként félelmetes profizmusáról.

Nem csak kollégaként gyászolom. Kiskamasz koromban, az általánosban, közeli barátok voltunk, és  később is becsültük egymást. És ebben az évben már ő a harmadik halott egykori gimnáziumi osztálytársaim közül...

Először március "idusát" akartam írni a címbe, s erről azonnal beugrott, hogy az tulajdonképpen a zsarnokölésről szól. Ami ellen persze semmi kifogásom, de nem remélem... Tempora mutantur.

A bejegyzésre azonban nem ezért szántam el magam, hanem mert piszkált valami, és egyébként is szégyen (bár jelent valamit), hogy szinte teljesen eltűnt a blogról a politika. Pedig érdekel, továbbra is buzgó rádióhallgató és újság- (hetilap- meg internetes hírlevél-)olvasó vagyok. Tüntetésen azonban rég nem voltam, és némileg röstelkedve, de ma se mentem. A korommal mentegethető kényelemszeretet meg a bizonytalan időjárás mellett és előtt azonban a fő ok a belengetett 20 felszólaló volt. Ami egész egyszerűen dilettantizmus, balfaszság; a magamutogatás, az exhibicionista szereplésvágy győzedelmeskedett a politikai (és tömegrendezvény-szervezési) racionalitáson. Ha mélyebb magyarázatot keresek a "20"-ra, akkor viszont azt találom - és ez az igazi oka a passzivitásomnak -, hogy hiányzik az egyszerűen, lelkesítően és mozgósítóan megfogalmazott politikai célkitűzés, vízió - és a megvalósításba vetett hit. Alibi foci.

Fura dolog ez, hiszen egyrészt vérlázító dolgok történnek az országban, másrészt meg tényleg fontos dolog, hogy az Orbánnal - az autoriter rendszerrel és a keresztény blablával leöntött etnonacionalista ideológiával (valamelyikkel vagy mindkettővel) - szembenálló politikai szereplők, a szocialistának nevezett liberálisoktól a néppártosodó neonácikig összefognak egy rendszerváltás érdekében. Ha meggondolom, nem különösebb "egységfront" ez, mint a 80-as évek végének Vásárhelyi Miklóstól és Kis Jánostól Csurka Istvánig terjedő rendszerváltó ellenzéke... Igaz, azt is meggondolhatom, hogy a Kádár-rendszert, az államszocializmust nem Kis és Csurka döntötte meg, hanem a világpolitika. És ha ez igaz, akkor értelmetlen az a minduntalan felmerülő kérdés, hogy érdemes volt-e...

Elnézést, a némileg szaggatott gondolatmenetért, de nehéz megfogalmazni, hogy mi a bajom. Talán az, hogy bár teljes mértékben azonosulok a meghirdetett céllal, az Orbán-rendszer megdöntésével - ami minden egyéb szempontot, politikai különbséget, áthidalhatatlan ellentétet alárendel -, de nem látom az erőt, amely erre képes lenne. Pedig Karácsony, Márky-Zay, Szabó Tímea vagy a momentumosok tényleg szimpatikusak. Csak hát...

Ha (iskolai cukorkalopásban való orgazdai - orfogyasztói? - bűnrészesség miatt) kétheti csúszással is, de szerdától máig nálam volt "eltávon" Ricsi. A születésnapjára a fenti ok miatt végül is nekem kellett egy tortával lemenni hozzá, most viszont itt volt. Mozi, cirkusz, gyermekvasút (kicsit unta), plázázás, állatkert, séta a Várban (kicsit unta), látogatás a cigánytelepi rokonoknál... Némi olvasás- és írásgyakorlás (hááát...). Ami a lényeg: barátaink minden előzetes félelme, óvása, feleségem visszafogott aggódása ellenére semmi probléma. Az egész olyan volt, mint amikor (jó régen) unokaöcsém vendégeskedett nálunk. Az egyetlen konfliktusforrás az volt, hogy túl gyakran kérezkedett ki az erkélyre cigizni. Érzelmileg pedig a csúcs az volt, amikor két este is a szőnyegen ülve-fekve kettesben marokkóztunk, társasoztunk...

Délután visszavittem a javítóba. Ideges volt, nehogy elkéssünk.

Múlt szombaton is gyönyörűen sütött a nap, melegebb is volt, úgyhogy jó volt állni a hajó korlátjánál és nézni a vizet. Jó volt? Fura volt. A víz az unokatestvérem hamvait tartalmazó urnát vitte, mögötte a sodrás szép sorba rendezte a vagy negyven egyenként utána dobott virágszálat. Először voltam ilyen temetésen.

Péter az unokatestvérem volt, három évvel idősebb nálam. Apját nem ismerte, munkaszolgáltosként halt meg, édesanyja, egy kivételes intellektusú, műveltségű zenetarnárnő nevelte. Gyerekkorunkban nagyon szoros volt köztünk a kapcsolat, szinte a bátyám volt. Gyakran aludtam náluk, a még apja által tervezett lakás (természetesen az egész Bauhaus stílusú házat  tervezte) a második otthonom volt.

Péter tehetségesebb, bizonyos területeken műveltebb és mindenképpen sokoldalúbb volt nálam. Felnéztem rá akkor is, amikor már nem volt olyan közeli a kapcsolatunk. Egy dolog hiányzott belőle: az önbizalom, az érvényesülési, bizonyítási vágy, s ez alighanem a történelemmel függ össze, azzal a  génekbe ivódott tapasztalattal, hogy nem jó kitűnni, különbözni. Harmincas fiai ezt már nem érzik, és valószínűleg nem is értik, ami persze jó. Számomra viszont vele múlt el, amit nekem az a bizonyos lakás és mindenekelőtt persze Anna néni jelentett: családom asszimilált pesti zsidó polgári-értelmiségi ága – a jelzők mindegyike fontos. Amennyire tudom, Pétert ez nem foglalkoztatta, nem érdekelte a múlt – legalábbis a családi múlt nem –, de mindez benne volt a génjeiben, a zsigereiben, a tudatalattijában. És természetesen nemcsak a visszahúzódó természetében, hanem – és mindenekelőtt – a műveltségében, a magától értetődő baloldaliságában, az emberi tartásában, a tisztességében.

Tőle búcsúzva - a szép dunai napsütésben - a saját életem egy darabjától búcsúztam.

Életcserepek 1. - GYIVI

Életcserepek 2. - Barátok I.

Életcserepek 3. - Barátok II.

Életcserepek 4. - Rituálék

Életcserepek 5. - Barátok III.

Életcserepek 6. - Anyám

Életcserepek 7. - Apám

Életcserepek 8. - Politikaközelben I.

Életcserepek 9. - Politikaközelben II

Most, hogy úgy vagy, hogy nem vagy, elég nehéz születésnapi köszöntést írni. És ez már az ötödik ilyen alkalom. Volt, hogy egy-egy verssel akartam megúszni – és biztos lesz még ilyen, hiszen a versek fontosak voltak a kapcsolatunkban. (Próbáltam valakire átvinni, de hát „valaki más az más”, mint a [dal]költő mondja.)

Most inkább írok erről, arról – leginkább R-ről. Azért mert R-ről te jutsz eszembe – a hasonlóságok és a különbségek, leginkább az utóbbiak.

R egy tizenhat éves cigány srác, akinek a mentora vagyok. Hogy mi az, hogy mentor, mentorálás, nehéz definiálni, és én amúgy is felrúgom annak az egyesületnek a vonatkozó szabályait, amelynek önkénteseként végzem ezt a munkát. Végzem a munkát? Élek egy kapcsolatot, egy szinte reménytelen helyzetet.

R (mint mondtam) tizenhat éves – ebben a hónapban tölti be (ő is februári!), és éppen akkor véletlenül nálunk lesz. (Mindig mondtam neked, hogy nincsenek véletlenek. Jut eszembe: a „szomszédod” volt, ő is a Gödöllői-dombvidék egyik falvában, persze a cigánytelepen, élt.) A jó magaviseletéért öt nap eltávot kap a javítóból, ahol a sorozatos lopásokért kirótt egyéves büntetését tölti. Azért lopott, mert kellett a pénz a drogra – vagy mert enni akart.

Valójában már csaknem két éve kéne vele (rajta?) dolgoznom, akkor az volt (lett volna) a feladat, hogy átrugdossam a harmadikos vizsgán. (Igen, tizenhat évesen még a harmadik általánost végzi, és nem azért, mintha hülye lenne.) Ő viszont nem akarta a mentorálást, többször is hiába utaztam le hozzá, meglógott előlem. Feladtam, mondtam, hogy majd ha jól őrzött helyen lesz, folytathatjuk. Tavaly júliusban szóltak, hogy egy zárt gyermekotthonban van. Két és fél óra buszozás oda, ugyanannyi vissza. Amikor először meglátott, a nyakamba ugrott. A gyermekvédelem által kirendelt gyámon kívül senki más nem látogatta, még csak nem is telefonált neki. Havonta látogattam, kétnaponként felhívtam. Most már könnyebb, mert a javító közelebb van. Hozzám is, a telepi rokonaihoz is.

R-nek addig jó, amíg – ez év végéig – ott van, aztán még egy darabig, tizennyolc éves koráig ellehet egy gyermekotthonban. Vagyis addig fedél van a feje fölött, télen fűtenek, rendszeresen étkezik – olyan dolgok ezek, amik korábban nem igazán adattak meg neki. És – legalább papíron – elvégezhet néhány osztályt. De ő persze vágyik vissza a szabadságba, a telepre. Amikor nálunk lesz – nincs más, aki befogadná az  eltáv idejére –, elmegyünk a telepre is, meglátogatjuk a rokonait, akikről hinni akarja, hogy a családja (a nevelőanyja tavaly tavasszal meghalt).

R tavaly nyár óta nem lop, nem drogozik – nincs rá alkalma. Illetve azt mondja, már nem is csinálná, rendes ember akar lenni. Kevés esélye van rá. Ha visszakerül a telepre, a régi környezetébe, iskolai végzettség és ezáltal munkalehetőség nélkül…

Addig még elvben van két éve – két évünk. Innen szép győzni. (Ehhez most hozzáképzeltem a mosolynak szánt vicsorgásodat.)

Neked is tartozom R sorsával.

Már nem tudom, ki mondta (írta), hogy a kultúra szempontjából nagyon fontos szerepet töltenek be a sznobok (már elfelejtettem, hogy pontosan miért). Ezzel vigasztalom magam, bár tulajdonképpen nem is szorulok vigaszra, emelt fővel vállalom: igen, sznob vagyok; bizonyos képeket azért nézek meg, könyveket azért olvasok el (vagy legalább olvasok bele), mert illik, mert ez hozzátartozik a kultúremberséghez, a műveltséghez. Mint most Joyce alapműve, az Ulysses. Az évtizedek során legalább kétszer fogtam bele a Szentkuthy-fordításba, kb. az 5. oldalnál feladtam. Most a fordítói kollektíva munkájával megjelent új kiadás megint ösztönzést jelentett, kihoztam a könyvtárból. Úgy, átlagban napi 5-10 oldalt teljesítek, iszonyú lassan megy, állandóan megfordul a fejemben, hogy hagyom a francba, de aztán mégse. Persze egyáltalán nem biztos (nem valószínű), hogy lesz türelmem végigrágni magam, pedig már a 236. oldalon tartok, úgyhogy csak 442 van hátra...

Szerb Antal szerint tulajdonképpen az egész csak blöff, és időnként hajlok arra, hogy igazat adjak neki. (Igen, tudom, szerbantalozni is sznobizmus.) Én azért inkább játéknak - monstruózus játéknak - tartom, de fárasztó játék. Szinte minden bekezdést kétszer kell elolvasni, a szöveg néha oldalakon át követhetetlen asszociációk láncolata, és zsúfolt ír és brit történelmi, kulturális utalásokkal, amikhez egész egyszerűen műveletlen (legalábbis ismerethiányos) vagyok, ezért állandóan fel kéne ugrani az olvasásból és lexikonban, interneten utánanézni egy névnek, eseménynek. (Nem tudtam pl., hogy Shakespeare-nek volt egy Hamnet nevű fia, és amikor már harmadszor kérdezi meg az egyik szereplő {ja, azt se lehet mindig tudni, hogy éppen ki beszél, ki gondolkozik}, hogy "Na és Anne Hathaway?", akkor mégiscsak konzultáltam a Wikipediával, és kiderült, hogy Shakespeare feleségéről van szó.) Így viszont nem lehet szépirodalmat olvasni.

Számomra is meglepetés, hogy még nem adtam fel, hogy nem is unom. Egyszerűen bevonz a szöveg - a rejtvény.

Azt viszont szimpla marhaságnak - Joyce marháskodásának? - tartom, hogy a regénynek(?) bármi köze lenne az Odüsszeiához, nagyon kényszeredettek a Wikipédia vonatkozó szócikkében olvasható, a szereplők azonosításáig elmenő párhuzamok. De hát ez is hozzátartozhat egy immár csaknem százéves játék konvencióihoz.

Az ember tartsa karban a lelkét, ennek sokféle módja van. Ma délután például részt vettem az Ady halálának 100. évfordulója alkalmából a fenti mottóval szervezett sétán, az akkori temetési útvonal inverzén, azaz a Kerepesi temetőtől a Nemzeti Múzeumig. Az Ady van FB-csoport szervezte, kevéssé reklámozott eseményen mintegy háromszázan lehettünk. A síremléknél és aztán a Múzeum-kertben is elhangzottak Ady-versek és publicisztikák (többek közt Egger Gézától, Fodor Tamástól, Fullajtár Andreától, Galkó Balázstól, Nagy Zsolttól), és a séta alatt a menetet vezető kocsiból végig szóltak a versek (némelyik megzenésítve). Minden verssor, minden mondat ütött - itt és most.

Oda és visszafelé a buszon és a metrón természetesen Ady-publicisztikai írásainak kötetét olvasgattam.

A Nemzeti Múzeumnál ez a vers is elhangzott:

Levelező hallgatók írnak történelem vizsgadolgozatot, egyikük magával hozta 6-8 éves forma kisfiát. A gyerek végig, bő egy órán át csendben rajzolgat, és a végén anyja dolgozatával együtt átadja a rajzot. Rápillantok: úszóverseny? - kérdezem kedvesen rámosolyogva. A kisfiú furcsán néz, és valamit mormol, amit nem értek, mert nemcsak vak vagyok, hanem süket is.

Este olvasom, osztályozom a nyolcvan dolgozatot - persze már szemüveggel -, kezembe kerül a rajz, és nagyon elszégyellem magam. Az egyik vizsgakérdés így szólt: "Mi történt 1956. november 4.-én?"

Kör-email az évfolyamnak:

"Elnézést, nem tudom, kinek a kisfia volt benn a mai vizsgán, de bocsánatot kérek tőle, amiért hirtelen ránézésre félreértettem a rajzát. A dolgozatok javítása közben immár szemüveggel néztem meg, és rájöttem, hogy ez válasz volt az egyik dolgozati kérdésre - jó válasz. Köszönöm. :)"

Másnap reggel kapom a választ:

"Kedves Tanár úr!

Az én kisfiam volt ott a vizsgán. Ma mondtam neki, hogy Ön írt és jól emlékezett, jót rajzolt a kérdésre. Nagyon boldog volt! Először le akarta írni, h mi történt, de nem merte. Olvasási részképesség zavara van és nem mert írni, ezért inkább rajzolt.

Az Ön emailja kapcsán arra jutott, hogy csak megérte, hogy olyan sokat tanult. Mert nagyon szereti a történelmi eseményeket és a háborúkat. Hogy nyugodtan tanulhassak, addig kerestem neki iskolásoknak való videókat a neten, azokat nézte. És a nov 4-ei dátumot megjegyezte, mert nagyon érdekli 1956. Már a kérdéskor is nagyon boldog volt. Most pedig az Ön figyelmességének köszönhetően még boldogabb, mert a főiskolán jól felelt a kérdésre. Alig várja, hogy a tanító nénijének elmesélje.

Nagyon szépen köszönöm a figyelmességét, és hogy a fiamra, Á...-ra energiát és figyelmet szentelt! Nagyon hálás vagyok!"

(A gyengén látható baloldali feliratok: órosz roham, fekvősz, gánát; felülről a második lővonalon: rakéta)

Azt hiszem, engem könnyű meghatni. Nyílt tekintetű, mosolygós gyerekek, egy szabad szellemű iskola, tehetség - meg egy dal egymásra épülő múlt és jelenidejű jelentése.

Ez a három és fél évtizedes felvétel ma is meghat. Óriási énekesek, összefogás,egy szebb jövő reménye. Szolidaritás azokkal, akiket ma sokan csak veszélynek, "migráncsnak" hajlandók látni. És persze eszünkbe juthat, hogy évtizedekkel ezelőtt felismert problémáról van szó...

 Most a miskolci Herman Ottó Gimnázium diákjai és tanárai készítettek belőle egy imázsklipet. Sokféle szempontból szépet. Nekem speciel az jutott róla eszembe, hogy ez az az iskola, ahonnan 2016-ban elindult a "kockásinges" Tanítanék mozgalom. Nincsenek véletlenek...