Nosztalgiára hajlamos ember lévén, Anita Ekberg halála alkalmából tegnap este a Duna TV-n megnéztem Az édes élet-et. (A tévécsatorna valamilyen földön túli megérzésből tűzte műsorára.) Ellentmondva az előző bejegyzésben felidézett emlékeimnek most nem láttam gyenge színésznek Ekberget, tökéletesen alakította az elkényeztetett amerikai filmsztár paródiáját. És a gyönyörű Anouk Aimée szépségét se volt most titokzatos. Viszont újra megérintett az a gyöngéd szeretet, ahogy Fellini a kurvákat, melegeket, transzvesztitákat, bohócokat ábrázolja. Meg Rómát.

Szenilis vagyok, de ez annyira fontos film volt, hogy az elmúlt évtizedekben többször láttam, és szinte minden jelenet "visszajött", ahogy néztem a (kicsit hosszú) filmet. És bosszúsan kellett felfedeznem, hogy cenzúrázott változatot látok.

A jelenet, amely minden korombelinek elsőként ugrik be, ha Anita Ekberg nevét hallja.

Nem hiszem, hogy egy mai 16 (vagy akár 36) éves megértené, mit jelentett Ekberg és mit jelentett ez a film, Az édes élet a generációmnak. Épp betöltöttem a 16-ot, így aztán beállhattam a Corvin mozi előtt kanyargó, irdatlan sorba, és megnézhettem... Szexszimbólum, a mondén Róma, egy varázsos világ. Ez volt az első Fellini-film, amit láttam, és elvarázsolt.

Évtizedekkel később újranézve már kifejezetten gyenge színésznőnek tűnt a titokzatosabb szépségű Anouk Aimée mellett, és persze már jobban oda tudtam figyelni a filmnek a létezés értelmét megkérdőjelező, egzisztencialista mondandójára,  de ez a jelenet mégis megőrizte a varázsát. Ahogy az azóta többször meglátogatott Róma is. Az édes élet-ből lehetett tudni a Via Venetóről - be is ültünk a Fellini-jelenetek képeivel dekorált La Dolce Vita kávéházba.

És még valami a fiatalabbak kedvéért: a film egyik epizódszereplője Paparazzo - innen származik a lesifotós nemzetközileg ismert elnevezése.

* Az édes élet-et ma (kedd) este 21.05-kor vetítik a Duna TV-n.

"[T]úl sokáig hagytam magam becsapni, saját magam által, túl sokáig nem értettem meg, hogy akármi történt a nagyapámmal és az apámmal, akármint is látták, élték át és élték túl ők maguk, egy adott ponton, ahol az anyanyelv már nem véd meg, amikor idegen nyelven kell valamit bevallani, kimondani, akkor azt kell majd mondanom, hogy ezek az emberek zsidók voltak. Angolul és németül ez azt jelentette, hogy olyan emberektől származom, akiket pusztán a születésük okán meg akartak ölni. S akkor én most miként, a beszélgetés melyik pontján álljak elő azzal, hogy én asszimiláns, nem zsidó zsidó vagyok? Aminthogy az vagyok. Az vagyok, vagy az voltam, mert ez a szöveg átír engem is, s mire a végére érek, nemcsak az apámra, de magamra sem ismerek rá többé. Az ártatlanság korának vége, és akiből csak szöveg maradt, az a nyelvtan foglya lett, az anyanyelve az otthona, amelyen megfogalmazták mindazt, ami boldogtalanná, otthontalanná tette."

Egy apakomplexus rávetítése a Kádár-korra, birkózás a kényszerzsidósággal, holokauszt- és holokauszttúlélés-interpretáció, kétségbeesett kísérlet egy generáció, az emlékezni vagy élni dilemmájának megértésére. (Még csak a felénél tartok.)

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

                (József Attila)

Je suis Charlie. Persze, ma ezzel kell kezdeni, mert szörnyű, ami tegnap Párizsban történt. És mert tényleg én is áldozat vagyok. Azt hiszem, ez volt az utolsó csepp a (méreg)pohárban, amitől rá kellett jönnöm, hogy tényleg vége van annak a világnak, amelyben felnőttem, amelyben eszméltem, amelyben hittem. A racionalitás világának, amelyből csak egyszeri szörnyű kisiklásnak tarthattuk Auschwitzot. Tudom, azóta is megszámlálhatatlan áldozata volt a világban a gyűlöletnek, az erőszaknak – vagy akár csak a gazdasági érdeknek. De mindről tudni lehetett, hogy oka van, értelmezhető, ezért nemcsak kiszámítható, hanem (talán, egyszer majd) le is küzdhető.

"Kasmarin egy másik Szmurov-képet vitt el magával. Nem mindegy, milyet? Hiszen én nem létezem - csupán az ezernyi tükör létezik, amely engem tükröz. Minden egyes ismerőssel tovább nő a hozzám hasonló kísértetek száma. Valahol élnek, valahol sokasodnak. Csak én nem létezem. Viszont Szmurov még sokáig élni fog... És eljön a nap, amikor meghal az utolsó ember, aki emlékszik rám. Az én alakom is elhalványul és meghal az utolsó tanújában annak a bűnténynek, amelyet puszta létemmel elkövettem. lehet, hogy egy velem kapcsolatos esetet, egyszerű anekdotát, továbbad a fiának, vagy az unokájának, és így még egy ideig fel-felbukkan majd a nevem, a kísértetem. Aztán vége."  (Szilágyi Mihály ford.)

…nem olyan rossz/lesajnáló/fölényes, de legfőképp értetlen a véleményem, mint az általam olvasott kommentárok/glosszák/kárörvendő hülyeségek szerzőinek. (vö. Weöres: „Pisti hülye, Julcsi hülye, csak én vagyok okos, mert nekem még a seggemben is fejem van!”)

Szóval: tény, hogy tegnap se döntöttük meg az Orbán-rendszert. A rossz idő ellenére többezren voltunk, bár kevesebben, mint a netadó elleni tüntetésen vagy egy „hajdani” jól sikerült Milla-demonstráción. S míg az elsőn lelkesítő volt a fiatalok – tizen-, huszonévesek – dominanciája, most a negyvenesek, ötvenesek voltak többségben. És tény az is, hogy unatkoztam (-tunk). Ritkán volt alkalom üvölteni, hogy „Mocskos Fidesz” meg hogy „Orbán, takarodj!”; kedves epizód volt, hogy amikor a vége felé az egyik „szónok” azt mondta, hogy nem elég Orbánt elzavarni, az egész rendszert kell leváltani, az előttem álló negyvenes férfi felüvöltött: „Rendszer, takarodj!”. Lehet, hogy emlékezetesebb lett volna a megmozdulás, ha valaki a színpadról kiadja a jelszót, hogy rohamozzuk meg a Téli Palotát, vagy szabadítsuk ki Táncsicsot, de hát ez elmaradt.

„Miből áll össze az, akivé (még) formálódsz? Persze abból, ami történik veled. Aztán abból, amit megismersz az időben távoli vagy közelebbi eseményekről. Aztán abból, amit a térben-időben végbemenő lehetőségekről elképzelsz. Mindezekből együttesen alakul az, ami mindezeken túl van, aki vagy. És az időben-térben korlátozhatatlan kalandozásokban érzékelhető a kapcsolódások hálója, amelynek milliárdnyi pontján ugyanaz történik meg másokkal.

   Sok év telt el, amíg a meghitt tudás érzetét keltette fel benne az a felismerés, hogy a sorsa nagyon sok ember sorsával, ismertekével és ismeretlenekével van összekapcsolva."

A fenti idézet Sándor Iván Tengerikavics című esszéregényéből van. Blogom tanúsága szerint az év intellektuális kalandozásai Sándor Iván felfedezésével kezdődtek. S aztán jött még Borbély Szilárd (Nincstelenek), W.G. Sebald (A Szaturnusz gyűrűi), Závada Pál (Természetes fény), Nietzsche és sok minden más. Meg Khaled Hosseini – de ez már másról szól.

Ahogy persze a bevezető idézet sem csak irodalom, hanem felhívás arra, hogy gondoljam – gondold – végig, mit, miért és hogyan változtam (változtál) egy év alatt; kik és hogyan formáltak. Azzal, hogy ott voltak melletted, hogy megismertél valakit, hogy együtt csináltál valamit valakivel. Vagy hogy elment valaki, és lyuk támadt a világegyetemben.

Ma hajnalban meghalt az egyik utolsó igazi külpolitikai újságíró. A Facebookon közzétett, egymondatos értesítésből nem derül ki, hány éves volt, de 80 fölött járt. Egy időben (az őskorban, a 80-as, 90-es években) gyakran beszélgettünk a Rádió éttermében, folyosóin; rokonszenveztünk egymással, hasonlóan gondolkodtunk a világról, de nem voltunk közeli ismerősök, nem dolgoztunk együtt sem. Mégis személyes veszteségnek érzem a halálát. Mint Hárs István néhai elnökét, akit holnap temetünk…

Azt írtam: az egyik utolsó igazi külpolitikai újságíró volt. Ez a 60-on felülieknek, akik a Kossuth Rádióban még hallották, a tévében látták Randé Jenőt, Polgár Dénest, Ipper Pált, Vértes Évát, Róbert Lászlót, Hajdú Jánost – hogy csak találomra soroljak néhány nevet – nem szorul magyarázatra, de a fiatalabbaknak, akik számára a sajtót, a médiát elsősorban a napi „szenzik”, botrányok, a celebvilág „hírei” jelentik, biztosan. A magyar külpolitikai újságírás leértékelődése, összeomlása egy mind provinciálisabb, a világ nyitottsága, sokszínűsége – de talán mindenekelőtt saját kisebbrendűségi komplexusa – ellen bezárkózással védekező társadalmi és politikai tudatállapot (egyik) bizonyítéka. „Extra Hungariam non est vita…” Másrészt visszahatása annak a kiemelt szerepnek, amit a külpolitika a magyar sajtóban a 60-as, 70-es években betöltött.

Kétszer őrjönghettem rá/vele Budapesten, élőben. Isa pur és homu vogymuk.

Talán EfPetinek az előző bejegyzéshez fűzött megjegyzése hatott rám serkentőleg, hogy hosszabb szünet után most visszatértem ehhez a sorozathoz. Szépen sütött a nap, így uszoda helyett ma is inkább sétáltam.

Séta-tűnődéseim első stációja éppen az időjárás volt, amely inkább egy hűvös márciusra emlékeztetett, noha ma van a csillagászati tél első napja. Ehhez képest tegnap este hosszan villámlott és dörgött (gondolom, volt, ahol esett is). Ez egyben az év legrövidebb napja. Meg Sztálin elvtárs születésnapja. Mármint a hivatalos. Ugyanis a grúziai Gori egyházi anyakönyvében és más korai dokumentumokban december 18. – illetve a Julián naptár szerinti december 6. – szerepel; csak 1922-től, amikor az SZK(b)P főtitkárává választották, jelent meg a december 21. születési dátumként, s az évszám 1878-ról 1879-re változott. A születésidátum-változtatás oka máig vita tárgya, egyesek szerint még ifjúkorában, Szoszo Dzsugasviliként hamisított dokumentumot, hogy elkerülje a katonaságot. Mindegy, ahogy a vicc mondja: „nem ezért tiszteljük”. Az év legrövidebb napja Sztálin születésnapja, az én (52 éve halott) sztálinista apámé pedig az év leghosszabb napja, június 21.

Kommunistákról még lesz szó.