A munka, a dolgozók, a szolidaritás ünnepe. Meg ami eszünkbe jut róla: tanárok és diákok, gumigyári munkások, kirúgott szakszervezetisek. Történelem, művészet. Kizsákmányolás, lázadás, felszabadulás. Hiány. Csönd, némaság, tehetetlenség...

Korábban voltam bőbeszédűbb is.

Normális dolog-e, hogy – legalábbis Magyarországon – csak Orbán Viktor és politikailag marginális baloldali személyek és csoportok követelnek tárgyalásokat és békét Ukrajnában? (A goebbelsi Rogán-propagandával most nem is foglalkoznék, az, ha kell, holnaptól úgyis mással fog bombázni.) De hogy a magyar mainstream baloldali és liberális oldalon tekintélyes, mértékadó személyiségek, orgánumok is Putyin-bérencnek, „orosznyaloncnak” bélyegzik azokat, akik tárgyalásokat, fegyverszünetet sürgetnek?

Szóval. Ukrán és orosz oldalon egyaránt százezres nagyságrendű az áldozatok száma. S a lakosság (valamint a gazdaság) nagyságrendi különbsége miatt egy elhúzódó háború Ukrajna ki- és elvérzésével fenyeget. Márpedig ez a háború – a jelenlegi kilátások mellett – elhúzódik. Akár évekig.

Az USA vezette Nyugat minden segítséget megígér – és részben meg is ad – Ukrajna ellenállásához. Illetve Oroszország meggyengítéséhez és lehetséges(?) elszigeteléséhez, de – legalábbis szándéka szerint – elkerülve egy világméretű nukleáris összecsapást. Ez utóbbi, kardinális, szempontba viszont akár az is belefér, hogy érdemi válasz nélkül kéne hagyniuk, ha Putyin egy kisebb (mármint nukleárisfegyver-értelemben kisebb) atomrakétát küldene valamely ukrán városra, katonai összpontosításra. „Nem fogunk meghalni Danzigért!” – harsogták a brit lapok szalagcímei 1939 augusztusában…

A félreértések elkerülése végett szögezzük le: Oroszország a nemzetközi jogot sértő, nyílt, brutális, megengedhetetlen agressziót követett el – és folytat – Ukrajna ellen. Ezt a háborút átélt történelmük alapján érthetően közvetlen fenyegetésként, veszélyként élik meg a balti államok és Lengyelország. Vita tárgya, hogy az orosz agressziónak mennyiben volt előzménye, kiprovokálója a NATO kelet-európai terjeszkedése, beleértve Ukrajna belengetett NATO-tagságát. Az is vita tárgya lehet, hogy mennyire jogosak, elismerendők Oroszország – egy atomhatalom – geopolitikai érdekei. Az azonban vitán felül áll – hiszen amerikai nyilatkozatok is megerősítik –, hogy az orosz-ukrán háború véres felszíne alatt már egy NATO-orosz összecsapás zajlik. Amivel természetesen nem azt akarom mondani, hogy az USA robbantotta ki a háborút, hanem azt, hogy 2022. február 24. alkalmat adott Oroszország – politikai, katonai és gazdasági értelemben vett – stratégiai meggyengítésére. Ami másrészről hasonlóan súlyos ösztönzés arra, hogy Oroszország bármi áron megpróbálja végigvinni a küzdelmet.

Patthelyzet és kényszerpálya, amiről, úgy tűnik, nehéz, majdnem lehetetlen, letérni. Illetve…

A történelem nyomós érveket szolgáltat arról, hogy háborúkat gazdasági érdekekből indítanak.  Most is vannak, akik az orosz agresszió okának azt látják, hogy Ukrajna Krím-környéki és donbaszi gáz- és olajlelőhelyeinek kiaknázására a Shell és az Exxon nyert el koncessziót az ukrán államtól. És persze vannak, akik – okkal – a fegyvergyártók bizniszéről beszélnek. Szerintem azonban egyértelműbb gazdasági érdekek szólnak a mielőbbi béke (mármint fegyverszünet, mert igazi béke sokáig nem lesz) mellett: az Oroszországban és Ukrajnában a háborúig, a politika által kikényszerített részleges kivonulásig működő német, francia, amerikai, japán stb. nagy cégek érdekei. Ezek, sajnos, nagyobb súllyal esnek latba, mint az emberi szenvedés.

A minden tiszteletet megérdemlő Volodimir Zelenszkij minden négyzetméternyi megszállt ukrán föld felszabadításáról beszél. Ez nem csak katonailag tűnik enyhén szólva is valószínűtlennek. Biztos vagyok benne, hogy a színfalak mögött már folyik annak a kidolgozása – és ha kell, Ukrajnára kényszerítésének előkészítése –, hogyan és milyen fegyverszünet hozandó, hozható létre az oroszokkal. Az azonban, hogy ez mikor lesz aktuális, attól is függ, hogy az amerikai, illetve orosz politikai és katonai vezetés hogyan ítéli meg saját céljai érvényesítésének perspektíváit. Kerül, amibe kerül. Mármint orosz és ukrán emberéletben.

Hát akkor megint borzolom egy kicsit (erre) érzékenyebb olvasóim idegeit.

Április 4. van, amit évtizedeken át a felszabadulás évfordulójaként ünnepeltünk. Merthogy az volt: felszabadulás – nemcsak a náci megszállás, hanem a vérben (fehérterror) született és 900 ezer halott vérébe fulladt Horthy-rendszer, az „úri Magyarország” alól.

Igen, tudok az ellenséges országot a maguk szempontjából nem „felszabadító”, hanem elfoglaló szovjet katonák „zabrálásáról”, nők tömeges megerőszakolásáról, a „malenykij robotról”. Meg arról is persze – abban már benne éltem –, hogy mit jelentett (hol többé, hol kevésbé) a szovjet birodalomba zárva lenni. És mégis: a pince-óvóhelyekből feljőve, 1945-öt a magyar társadalom nagyobb része reményként élte, élhette meg: egy új élet kezdeteként, egy demokratikus társadalmi és politikai rendszer esélyeként. Két-három év alatt a demokrácia esélye kimúlt, jött az – új, hidegháborús nemzetközi viszonyokba illeszkedő – Rákosi-diktatúra, aztán a kádári „legvidámabb barakk”.

Most meg tartunk, ahol tartunk… Nincs okunk ünnepelni.

***

Korábban e témában: Egy évszázad hordaléka - április 4.

 „A múltat végképp eltörölni
Rabszolga-had indulj velünk!
A Föld fog sarkából kidőlni,
Semmik vagyunk, s minden leszünk!”

A múltat sikerült eltörölni – az emlékét is. Ma van a az 1919-es Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulója, de ez a baloldalon kutyát sem érdekel (jobboldali portálokat nem néztem). Vannak, akik szégyellik, vannak, akik elfelejtették, vannak, akik semmit se tudnak róla. Márpedig a magyar baloldal történetéről, hagyományáról – történelmi folytonosságáról – leválaszthatatlan az első magyar munkásállam. A proletárdiktatúra.

Igen, a Tanácsköztársaság diktatúra volt, nem hazudta magát demokráciának. Azt mondta – egy messianisztikus álom igézetében –, hogy megvalósítja azok uralmát, akik eddig elnyomottak voltak, kidönti sarkaiból a Földet, eltörli a múltat. Ha kell, akkor erőszakkal. Munkásoknak adja a gyárat, parasztoknak a földet, nyomortelepek lakóinak a belvárosi úri lakásokat. Erről elég keveset tudhat egy, az iskoláit az elmúlt harminc évben végző magyar ember – mindenképpen kevesebbet, mint, mondjuk, egy francia középiskolás az 1871-es Párizsi Kommünről vagy egy német Marxról vagy éppen Rosa Luxemburgról. A múltat sokféleképpen lehet eltörölni. Például úgy, hogy magát magyarnak és baloldalinak tartó fórum, szervezet „elfelejt” megemlékezni az évfordulóról.

A Tanácsköztársaságról, a proletárdiktatúráról sok mindent lehetne – kéne – elmondani, tudni. Azt például, hogy része volt az 1917-23-as európai forradalmi hullámnak; hogy folytatása volt a Kossuthra, Ady Endrére és Marxra egyaránt hivatkozó őszirózsás forradalomnak; hogy válasz volt az addig elképzelhetetlen emberveszteségeket és szenvedést okozó világháborúra; hogy akkor jórészt 30-as éveikben járó vezetői milyen naiv hittel vágtak bele a világmegváltásba. (Ajánlott irodalom a forradalomban részvevő Sinkó Ervin Optimisták című, művészileg gyenge, de fantasztikusan érdekes regénye.) Idézni lehetne akár a – méltatlanul – a mai magyar szélsőjobboldal hivatkozási pontjának tekintett Prohászka Ottokár püspököt, aki az első hetekben társadalmi igazságtételként üdvözölte a forradalmat és a tanácshatalommal való együttműködésre utasította egyházmegyéje papjait; vagy Szabó Dezsőt, aki minden ellenforradalmi írás betiltását követelte. Merthogy az élet bonyolult… Hány huszonéves magyar fiatal tudja, hogy a Tanácsköztársaság volt az egyetlen, amely fegyverrel szállt szembe az országot megszálló idegen hadseregekkel (amelyeknek aztán Horthy a hatalmát köszönhette)?

Lehet és kell beszélni a forradalom (valódi és vélt) ellenségeivel szemben meghirdetett és gyakorolt vörös terrorról. Nem elfeledkezve arról, hogy ezt egy olyan négy év – a „nagy háború” – előzte meg, amikor Európában milliók számára vált napi tapasztalattá, kitörölhetetlen élménnyé, hogy – szemben a Biblia tanításával – ölni nem bűn, hanem hazafias, sőt keresztényi kötelesség.

És természetesen ezekkel együtt kell beszélni a diktatúra hibáiról, bűneiről, tévedéseiről, ostobaságairól.  

Beszélni kell, emlékezni kell, tanulni kell – amíg még képesek vagyunk rá.

Két napja írtam egy tréfásnak szánt bejegyzést... miről is, a koromról és az azzal tagadhatatlanul együttjáró szellemi hanyatlásról. Ami akkor válik tragikussá, ha te magad már észre se veszed, csak mások. Nos (azt remélem,) itt még nem tartok.

A bejegyzésre aggódó, jóindulatú tanácsokkal bővelkedő kommenteket kaptam.

Nos, hogy tisztázzuk: 77. életévemben járok, és már lassabban mozgok, mint, mondjuk, 20-30 éve, nehezebben teljesítem - de teljesítem! - a lakásomhoz vezető 98 lépcsőt. hajdani jó névmemóriám a múlté, néha, egy-egy pillanatra egészen egyszerű szavak nem jutnak eszembe.

Reggelenként, felkelés után félautomata üzemmódban működök vagy két órán át, amíg a torna, a zuhany és a nyugodtan elfogyasztott bőséges reggeli (és egy tucat gyógyszer és vitaminkomplex) után meg nem iszom a kávémat. Nos, a félautomatának két lába - plusz két keze - van, mégis megbotlik: tegnapelőtt először tényleg a fogkrémes tubus felé nyúltam a borotvakrém helyett. De még időben visszakoztam. Ebből született a bejegyzés.

Amúgy pedig tájékoztatásul: napi több órát töltök print és online újságok olvasásával, úszom vagy sétálok, színházba, koncertre járok, barátokkal találkozom, hetente egyszer lejárok a cigánytelepre, hogy négy 20-28 éves srácnak segítsek befejezni a valaha abbahagyott általános iskolát, emellett pedig az elmúlt hetekben politikai közösségemben (Szikra) előadásokat tartottam a 20. századi történelemről.

Ezzel együtt... 

... már komoly szellemi koncentrációra van szükség, hogy amikor reggel borotválkozni akarsz, ne a fogkrémet kend a pofádra...

Amikor egy kommentet el akarok küldeni, azt írja ki, hogy nem lehet kapcsolódni a reCaptcha szolgáltatáshoz. (Amiről most már részletes tájékoztatóval rendelkezem, de ettől még ugyanott vagyok.)

Valami baj van a rendszerrel... Azzal is, de most a blog.hu rendszerére gondolok. # látjátok feleim szümtükkel írt egy aggódó kommentet - köszönöm szépen - az előző bejegyzéshez, de nem tudok rá válaszolni, mert a gép állandóan ezt írja ki: "Nem lehet csatlakozni a reCAPTCHA szolgáltatáshoz. Ellenőrizze a hálózati kapcsolatot, majd próbálja újra." Fogalmam sincs, mit jelent ez, mi van, és mit kéne tennem, hogy helyretolódjék a kizökkent világ.

Egyébként jól vagyok, csak valahogy nincs ingerem blogolni.

A Valentin nap (meg a Halloween) mindig kihozza belőlem a konzervatív nacionalistát. Utálom ezt a nyíltan kereskedelmi jellegű amerikai importot.

Szóval, ma Bálint nap van! Nálam egy Balassi Bálint-verssel:

[TIZENKETTŐDIK]
DECIMA SECUNDA
EJUSDEM GENERIS

az nótája Lucretia énekének

1
Széllyel tündökleni nem látd-é ez földet
       gyönyörű virágokkal?
Mezők illatoznak jó szagú rózsákkal,
       sokszínű violákkal,
Berkek, hegyek, völgyek mindenütt zöngenek
       sokféle madárszókkal.

2
Új rózsakoszorós kegyesek és szüzek
       ifiakkal táncolnak,
Jószavú gyermekek vígan énekelnek,
       mindenek vígan laknak,
Mind menny, föld és vizek, látd-é, úgy tetszenek,
       mintha megújulnának.

3
Sőt még Cupido is mostan feltörlötte
       homlokán szőke haját,
Gyönge szárnyacskáján té-tova, mint angyal
       röpül, víg kedvet mutat,
Szerelmes táncokban kinek-kinek adván
       kezére szép mátkáját.

4
Azért ne bánkódjál, én jó vitéz társom,
       ürülj minden gondoktól,
Eléggé hordoztuk héában az sok bút,
       légyen már tőlünk távol,
Mostan igyunk, lakjunk, vigadjunk, táncoljunk,
       távozzunk bánatunktól!

5
Nemde valakiért aggasztaljuk volt mi
       inkább ifjú éltünket,
Kiből, azt sem tudjuk, hol és mely órában
       kiszólítnak bennünket?
Kivel mit gondoljunk? Ha Isten jó urunk,
       ő mindennel jól tehet.

6
Aggasztaló bánat, búszerző szerelem
       távol légyen mitőlünk,
Jó borokkal töltött aranyas pohárok
       járjanak miközöttünk,
Mert ez napot Isten örvendetességre
       serkengeti fel nékünk!

7
Marullus poéta azt deákul írta,
       ím, én penig magyarul,
Jó lovam mellett való füven létemben
       fordítám meg deákbúl,
Mikor vígan laknám vitéz szolgáimmal,
       távozván bánatimtúl.

Az imént olvastam egy hírt: Dollármilliárdokat fizet Kanada az őslakosoknak a kulturális népirtás miatt. A cél jóvá tenni azt „a kollektív kárt, a nyelv, a kultúra és a hagyományok elvesztését”, amelyet az okozott, hogy az őslakosokat a katolikus egyház vezette bentlakásos iskolákba kényszerítették évtizedeken át.

Rögtön beugrott Joseph Boyden kanadai író több mint egy évtizede általam fordított szép regénye, a Három nap az út. A történet egyik szereplője gyerekként épp egy ilyen iskolában szenvedett. (Aztán háborús gyilkológép lett belőle.) Kíváncsi lettem, mit írtam annak idején a könyvről a blogomon, és erre bukkantam:

Neves nap

És a bejegyzés utolsó mondatából rájövök, hogy ezt nem is én írtam...

(Na jó, kivételesen nem bőgtem el magam, de majdnem.)